Fejes Péter: Recenzió a Büntetőterület című könyvről (SPO, 2024/1., 41-42. o.)

Nem minden trilógia indul trilógiának, s rovatunkban sem terveztük a futball és az állambiztonság rendszerváltozás előtti kapcsolatát bemutatandóan három[1] kötet ismertetését, ám úgy adódott, hogy most is egy erre a kérdéskörre fókuszáló könyvet tárgyalunk, mégpedig Takács Tibor Büntetőterület című, Futball és hatalom a szocialista korszakban alcímű művét.[2] Persze lehetne még több ilyen is,[3] de ugye jóból is megárt a sok, nem csak rosszból (mármint rossz dolgokból, történésekből...), azaz az azonos témájú könyvek recenzióját sem szabad(na) túlzásba vinni.

Takács Tibor e munkájában - az általa az előszóban írtak szerint is - a vizsgált időszak az előző kötetéhez képest tágabb, nem korlátozódik a Kádár-korra, hanem kiterjed az 1956 előtti évekre is, míg a hangneme kevésbé ironikus, inkább borús, ami az idők változásának is köszönhető.

A könyv - miután a szerző nyilván nem kispályás... - a Nagypálya fejezettel indul, az pedig egy képzeletbeli film forgatókönyvével, amely az 1961. június 11-ei budapesti Magyarország-Ausztria barátságos labdarúgó-mérkőzéshez vezet el, a magyar állambiztonság, közelebbről a kémelhárítás (BM II/2. Osztály) alosztályának jelentései alapján. A II/2-f alosztály 64 beosztottja serénykedett a meccs kapcsán. A kémelhárításon kívül még figyelők, levélellenőrzők, az operatív technikai osztály alkalmazottai, továbbá a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) politikai nyomozó, közrendvédelmi és erkölcsrendészeti szervei, arany-valuta alosztálya, a Pest és Győr-Sopron megyei politikai nyomozó osztályok, a határőrség, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal (KEOKH) és a belügy központi nyilvántartója is foglalatoskodtak a sportesemény körül. Az előszóban írtakkal szemben vethető fel mégis, hogy a titkosszolgálat ilyen mérvű tevékenységét illetően az előadásmód szándékosan a komikus hatást kívánja erősíteni, és az olvasat tudatosan ironikus. A valóság azonban erősen komoly, egy szocialista rendszer védi magát mindenáron a kapitalista kapcsolatoktól, befolyástól, behatolástól, hírszerzéstől. Biszku Béla belügyminiszter 1959 tavaszán kifejezetten az állambiztonság feladatául tűzte ezeknek a csatornáknak a felderítését és ellenőrzését. A magyar sport szovjet mintára történő teljes átalakításának 1949-ben elfogadott programja pedig magában foglalta a reakciós és a polgári egyesületek feloszlatásának, átalakításának igényét is, az egyesületek szakszervezetekhez és fegyveres testületekhez rendelésével, személyi tisztogatásával, identitásuk lecserélésével. Groteszk, hogy a tervezett óriás egyesületek egyike, a Vörös Csillag SE a közalkalmazottak, az orvosok, a pedagógusok és a művészek mellett a házfelügyelőket is magába tömörítette volna. 1957-ben annyiban visszakozott a politika, hogy a sportegyesületek a múlttal szemben nagyobb önállóságot kaptak, s engedélyezték, hogy szabadon választhatják meg nevüket és színüket. 1961 tavaszán viszont az terjedt el, hogy a Ferencváros Partizán néven a Munkásőrség csapata lesz.

A Zárt kapuk mögött fejezet három történeten keresztül szemlélteti a határok lezárásával és a profizmus felszámolásával kialakult helyzetre a futballisták reagálását, s reakciójukra a hatalom, az állambiztonság reagálását. 1948-ban (dr.) Kalocsay Géza egykori labdarúgóról olyan értesülést kapott az államvédelem, hogy kapcsolattal rendelkezik játékosoknak a határon kicsempészéséhez. A teljes tarifa Bécs amerikai övezetébe 4000 Ft, Franciaországba 15 000 Ft lett volna. Kalocsay Gézát először rendőrhatósági őrizet, majd fél év múlva rendőrhatósági felügyelet alá helyezték, később viszont edzőként dolgozhatott. 1949-ben - a két éve öt évre 150 000 Ft-ért (amelyből egy háromszobás házat és 12 hold földet tudott venni) a Vasasba igazoló - Lóránt Gyula egy egész csapatra való játékossal - köztük többek között Grosics Gyulával és Czibor Zoltánnal - disszidált volna, hogy aztán az elkerülhetetlen eltiltásuk lejártáig bemutató mérkőzésekből tudják eltartani magukat, de szervezkedésük lelepleződött, ám - néhányuk internálását követően ugyan - végül bűnbocsánatot nyertek. 1951-ben Szűcs Sándornak, a Budapesti Dózsa rendőr főhadnagy labdarúgójának szökése viszont tragikusan zárult.[4] A futballistának egy titkosított törvényerejű rendelet okozta a vesztét, amely kimondta, hogy a rendőrség tagjait külföldre szökés vagy annak kísérlete minősített esetében, így ha azt fegyveresen követik el, halállal kell büntetni.

A következő fejezetek foglalkoznak a politikának a sport saját céljaira használatával, a sport politikai (nevelő)eszköznek tekintésével, a rendszer számára ége-

- 41/42 -

tően fontos legitimációs sportsikerekkel, az eredményeket produkáló élsportolók bizonyos fokú politikai védettségével, kivételezettségével, az eredményesség és a sikertelenség ambivalenciájával, utóbbi következményeként különböző módozatú felelősségre vonásokkal, Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) elnöke és Sebes Gusztáv, a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya és az OTSB elnökhelyettese közötti konfliktussal, Kádár János véleményével Grosics Gyulának a csempészési ügye utáni visszatéréséről, az olimpiákkal, mint a hidegháborús vetélkedés egyik színterével; a Fradi és a Kádár-rendszer viszonyával, Weidemann Károlynak, a Ferencvárosi Torna Club elnökhelyettesének egyben az egyesület MSZMP-alapszervezete titkárának 1961-es letartóztatásával és ügyével, Kádár János véleményével a fradista szurkolótáborról, s hogy "70 000 emberre lövetni nem tréfadolog", az állambiztonság azon törekvésével, hogy összekapcsolja 1956-ot és a (fasisztának és reakciósnak tartott) fradista B-közepet, az FTC ellen kidolgozott (politikai) intézkedési tervvel, a FTC Baráti Körével, annak feloszlatásával, (érintőlegesen) Ónody Lajos, az FTC labdarúgó-szakosztálya vezetője, valamint az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója elleni koncepciós eljárással, a Fradi-meccseken történt rendbontásokkal; egy hálózati személy példáján keresztül a ferencvárosi drukkerek állambiztonság általi szemmel tartásával; a klubházak, az irodák és az öltözők megfigyelésével.

A Páholyban fejezet az állambiztonságnak arról a kevésbé ismert feladatáról szól, hogy a politikai rendőrség nemcsak az "ellenséget", hanem a rendszer legfőbb irányítóit is követve tevékenykedett a sporttereken. 1945 után a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetőit külön pártőrség védte, amely a pártállam kiépülésével fokozatosan kormányőrséggé is vált, majd 1949-ben betagozódott az államvédelem struktúrájába, ahonnan 1956 után a kormányőrség kivált, majd ahová visszakerült, hogy aztán 1959-ben ismét kiváljon. Emellett külön alosztály látta el a legfőbb állami és pártvezetők, valamint meghatározott objektumok operatív, titkos-szolgálati eszközökkel való védelmét. Az állambiztonság 1962-től már szisztematikus ellenőrző munkát végzett a Népstadionban, a kormánypáholyban rendszeres felújítási és szerelési munkákat folytató karbantartó műhely dolgozóit is ellenőrizték, a szomszédos szektorokban működő jegykezelő brigádot pedig a többiektől függetlenül szervezték meg, és mindenhol jelen voltak a társadalmi kapcsolatok is.