A Bundesverfassungsgericht PSPP döntése nemcsak jogász, hanem közgazdász és politikusi körökben is alaposan felkavarta a kedélyeket, mert annak egyik nem kizárható következménye, hogy a Bundesbank nem vehet részt a közszféra eszközvásárlási programjában. A határozat pontos értelmezéséhez szükséges ismerni nemcsak annak kontextusát, hanem szövegét is, mert a német alkotmánybíróság olyan, mint az okos leány, aki hozott is ajándékot meg nem is.
1. A 2008-as pénzügyi válság kirobbanása próbára tette az európai integrációt, és számos - a pénzügyi és monetáris unióval kapcsolatos - korábbi sötét jóslat megvalósulni látszott. A monetáris uniót, a közös európai valuta megvalósítását nem egészítette ki a föderális rendszerekben ismert fiskális unió: nem jöttek létre uniós szintű transzferrendszerek (a gazdasági sokkok kezelésére alkalmatlan kohéziós politikát leszámítva), nincs az EU-nak önálló bevétele, a költségvetése minimális (a 2%-t alulról közelíti), összehasonlítva más szövetségi rendszerekkel, a költségvetés feletti rendelkezés pedig messzemenően a tagállamok kezében van.
A közös valuta ezért csak úgy jöhetett létre, hogy a tagállamok vállalták a fiskális fegyelem betartását:[1] tehát az alacsony költségvetési hiányt (ami a válság során sem lehet 3%-nál több, és ezért valójában a Stabilitási és Növekedési Paktum 1% alatti hiánnyal számol normális esetben),[2] és az alacsony államháztartási eladósodottságot. Ebben az esetben minden tagállamnak lenne annyi költségvetési tartaléka, hogy egy pénzügyi válságot önállóan, de legrosszabb esetben is a Nemzetközi Valutaalaptól kapott segítséggel megoldjon. Az elsődleges jog szabályai ezen a paradigmán nyugszanak: ezért tilos a bail-out (vagyis az, hogy az EU, illetve annak tagállamai átvállalják más tagállamok adósságát, ami ideális esetben fegyelmezőleg hatott volna a tagállamokra),[3] ezért tilos a monetáris finanszírozás (tehát az, hogy az Európai Központi Bank - továbbiakban: EKB - vagy a nemzeti központi bankok közvetlenül, vagyis az elsődleges piacon államkötvényeket vásároljanak), és ezért jött létre a költségvetési deficit miatti szankciós eljárás.[4]
2. Pontosan azért, mert egyes tagállamok közpénzügyei messze voltak attól, amit egészségesnek lehet nevezni az EU alapító szerződései szellemében, aggódtak már sokan a 2000-es évek során, hogy az eurót olyan országok is bevezették, amelyek a múltban nem éppen a fiskális fegyelemről voltak híresek, hanem a magasabb inflációról és a valutájuk értékének folyamatos romlásáról. Az optimista forgatókönyv szerint az euró bevezetésével csökkent volna ezen államok államháztartásának kamatterhelése, és a felszabaduló erőforrásokból a költségvetést rendbe lehetett volna tenni. A go-go években a "világgaz-
- 323/324 -
daság pénzbősége" nemcsak Magyarország, de más államok pénzügyi fegyelmére is rosszul hatott, és ezért az optimista forgatókönyv nem valósult meg.[5]
A 2008-ban kibontakozó válságra ezért az EU nem volt felkészülve. A lehetséges szcenáriók között volt Görögország kizárása az eurózónából éppúgy, mint a görög államcsőd, de az is, hogy Görögország a Nemzetközi Valutalaphoz forduljon,[6] de annyi biztosan világos volt, hogy, ha Görögország (és szorosan mögötte Olaszország, illetve Spanyolország és Írország) nem kap valamilyen (európai vagy nemzetközi) segítséget, [7] akkor abból fizetésképtelenség és az eurózóna komoly átalakulása következik. A megoldás egy öszvér lett: először az European Financial Stability Facility (EFSF) létrehozásával, amely egy luxemburgi székhelyű, részvénytársasági formában létrejött céltársaság, azzal a feladattal, hogy az uniós tagállamoknak hitelt nyújtson, és ehhez szükséges forrást gyűjtsön. Ez alakult át (nem tökéletesen, s nem minden vita nélkül) az Európai Stabilitási Mechanizmussá, amely mintegy 700 milliárd eurós jegyzett tőkével - ki nem mondva - egy európai valutaalappá alakult (a terv az, hogy ténylegesen és valóban egy európai védőháló jöjjön létre ebből, Európai Valutaalap néven). Ennek az életre hívása jogilag sem volt makulátlan, és számos tagállam elhivatottsága volt kétséges ebben: a "Hansa ligának" (az északiaknak) nem nagyon fűlött a foga a déli államok megmentéséhez.
3. Ebben a kontextusban hangzott el Mario Draghi EKB-elnök híres mondata: "whatever it takes" (vagyis "kerül, amibe kerül", de megmenti az eurót). Az ennek keretében elfogadott mennyiségi lazítás során az EKB komolyan feszegette az EU alapító szerződéseiben foglalt szavak értelmének határait, és egyesek szerint ebben egészen odáig ment, hogy figyelmen kívül hagyta az alapító szerződésben foglaltakat. Ennek az lenne a jogi következménye, hogy az EKB és ezen keresztül az EU nem tartja be a korlátozott eseti felhatalmazottság elvét, ami az EU alapító szerződéseinek (EUSZ 5. cikk) és a nemzetközi szervezetek jogának egyik alapvető pillére, és a cselekményei ennélfogva jogilag semmisnek tekintendőek, hiszen jogalap nélküliek.
A jogi nézeteltérés két előírás értelmezése körül zajlik: az egyik a no-bail-out klauzula (EUMSZ 125. cikk), amely szerint: "az Unió nem felel a tagállamok központi kormányzatának, regionális vagy helyi közigazgatási szerveinek, közjogi testületeinek, egyéb közintézményeinek vagy közvállalkozásainak kötelezettségeiért, és nem vállalja át azokat". AZ EFSF,[8] az ESM,[9] egy esetleges Európai Valutaalap megalapítása, és a vitatott eurókötvények kibocsátása mind e klauzula értelmezését teszik szükségessé.
A másik probléma az EKB-ra vonatkozó rendelkezés, amely szerint: "az Európai Központi Bank, illetve a tagállamok központi bankjai [...] nem nyújthatnak folyószámlahitelt vagy bármely más hitelt az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok, a tagállamok központi kormányzata, regionális vagy helyi közigazgatási szervei, közjogi testületei, egyéb közintézményei vagy közvállalkozásai részére, továbbá ezektől közvetlenül nem vásárolhatnak adósságinstrumentumokat" (EUMSZ 123. cikk). E szabálynak és a privilegizált (nem prudenciális) finanszírozás tilalmának (EUMSZ 124. cikk) az értelmezése a kérdés akkor, amikor az EKB állami és vállalati kötvényeket vásárol. (Ezek mellett az EKB a TARGET fizetési rendszert[10] is részben instrumentalizálta, és a nettó adósi és hitelezői pozíciókkal zsonglőrködve újabb - jogilag megkérdőjelezhető - hitelezési formát alakított ki). A PSPP (public sector purchase programme) az EKB egyik kötvényvásárlási programja,[11] egyéb más kötvényvásárlási programok mellett, amelyek alapján különböző nyilvános feltételek mellett vásárol a központi bankok európai rendszere kötvényeket.
4. A tisztánlátás érdekében (legalább) négy körülményt kell még megvilágítani.
4.1. Az EKB ugyan az EU központi bankja, de a monetáris politika végrehajtásában a tagállami központi bankokra (a központi bankok európai rendszerére) van utalva. Ezek hajtják végre az európai pénzpolitikai döntéseket. Ez architektúráját tekintve nagyon hasonló az uniós jog végrehajtásához, ahol az európai szinten meghozott közös döntéseket a tagállamok hajtják végre a saját jogalkotói és igazgatási apparátusukkal (amely logikus módon egyszerre európai és nemzeti szerv, amelynek ebből fakadóan mindkét jogrendszerre tekintettel kellene lennie). Ez a pénzpolitika esetén annyiban bonyolultabb, hogy a nemzeti központi bankok a végrehajtásban tőkearányosan vesznek részt, ezért ha a nagyobb tagállamok vonakodnak a pénzpiaci intervencióban részt venni, akkor az eredménytelen lesz, mert a kisebb államok tőkeereje nem elegendő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
