Tanulmányunkban azt kívánjuk röviden bemutatni, hogy a 20. század második felében és a 21. század harmadik évtizedében a hibás dologgal teljesített, és ezért nem szerződésszerű szolgáltatás jogi szankcionálása mögött változó társadalmi helyzetekből fakadó különböző ideológiai-jogpolitikai eszmék jelentek meg. A szocialista hiánygazdálkodást a reális teljesítés elve "takarta el"; a fogyasztói társadalom negatív jelenségeit a fogyasztóvédelem tetszetős jelszava kísérte, esetenként táplálta; s végül a földi környezetünk kimerülésétől tartó indokolt félelem a fenntartható fejlődés csalóka ideáját hívta életre. S látszólag paradox módon, ezek az eltérő eszmei-gondolati áramlatok a hibás teljesítés jogkövetkezményeinek meghatározásánál mind a kijavítás előtérbe kerülését hozták magukkal.
A magánjog egyik központi problémájának: a szerződéses szolgáltatás fogyatékosságának, hibás teljesítésének jogi orvoslására több mint kétezer évvel ezelőtt elfogadott eszközök szinte a huszadik század közepéig nemcsak kielégítően funkcionáltak, hanem kérdések sem igen merültek fel alkalmasságukat illetően. S ekkor, három hullámban, három különböző ideológiai töltésű jogpolitikai igény merült fel a kellékszavatossági jogok bővítésére. A szocialista polgári jogokban a reális teljesítés elve, az Európai Unió közös magánjogában előbb a fogyasztóvédelem eszméje, napjainkban pedig a környezetvédelem kívánalmai miatt kellett alakítani a kellékszavatossági jogok körét. Érdekes módon a különböző jogpolitikai célok és eltérő ideológiai megfontolások a jogi szabályozás tekintetében egy és ugyanazon irányba hatottak. A hibás szolgáltatás kijavítása került előtérbe a hagyományos kellékszavatossági jogok: az elállási jog és az árleszállítási jog előtt, fajlagos szolgáltatás esetében pedig a kijavítási jog a kicserélési igénnyel kombinálva kapott jogi elismerést. Tanulmányunkban ezeknek a - végeredményükben jórészt tudott - fejleményeknek az okait mutatjuk be, részleteit elemezzük.
Ismert, hogy a két hagyományos kellékszavatossági jog: az elállási jog és az árleszállítási jog az aedilis curulisek ediktumaiban jelent meg, rabszolga és igásállat adásvételével kapcsolatban. Az ediktumokban felsorolt hibákért az eladó objektív alapon volt köteles helytállni,[2] csakúgy, mint a modern jogok kellékszavatossága esetében. Az actio rendhibitoria és az actio quanti minoris nemcsak őse, hanem mindmáig alapvető eszköze a kellékszavatossági jognak.
A 19. század eleji klasszikus magánjogi kódexek: a Code civil és az ABGB nem is mentek tovább ezeknél a kellékszavatossági jogoknál, elegendőnek tartották azokat adásvételi szerződés hibás teljesítésének szankcionálására. Kivételesnek tekinthetjük az osztrák polgári törvénykönyvet a tekintetben, hogy - szavatossági jogként szabályoz-
- 385/386 -
va - lehetővé tette a szolgáltatás mennyiségi hiányának pótlását (Nachtrag des Fehlenden) is.[3] Más kérdés, hogy a korabeli osztrák bírói gyakorlat és a jogirodalom hiánypótlásnak tekintette a hiány pénzbeli egyenértékének megtérítését is.[4] Ezzel az értelmezéssel pedig az osztrák törvénykönyv gyakorlata nem igazán lépett túl a római jogi örökségen. A hagyományos jogi megoldásokhoz való ragaszkodás olyan erős volt, hogy a magánjogi rendszerek többsége még azt a lehetőséget sem biztosította a kötelezett számára, hogy a hiba önkéntes kijavításával elejét vegye a jogosult szavatossági igényeinek.[5] E tekintetben kivételnek tekinthetjük a porosz Landrecht szabályát, amely tételesen biztosította az eladónak azt a jogot, hogy - a vevő számára még sérelmet nem jelentő határidőn belül - a hiba kijavításával kivédje a vevő szavatossági igényeit.[6] Ebben a megoldásban sem szavatossági jog tehát a kijavítás, de a szerződésszerű teljesítés ily módon megvalósulhat. Noha a német jogirodalom támogatta a Landrechtben biztosított jogot, a BGB tételesen nem rendelkezett erről. A német kódex változatlanul csak két kellékszavatossági jogot ismert el: az elállást (Wandelung) és az árleszállítást (Minderung); igaz: fajlagos szolgáltatás esetén a vevő a dolog kicserélését is követelhette.[7] A német jogirodalom ugyanakkor változatlanul támogatta azt a lehetőséget, hogy az eladó kijavíthassa a szolgáltatás hibáját. Egyes szerzők a "Treu und Glauben" klauzulájára alapították álláspontjukat,[8] mások azon az alapon jutottak erre az eredményre, hogy az eladónak kellékhiba esetén ugyanúgy jogot kell kapnia utólagos teljesítési határidő igénybevételére, mint teljesítési késedelem esetén, hiszen a hiányosan teljesítő eladónak nem lehet kevesebb joga, mint a késedelmesen teljesítőnek.[9]
Ugyanezen az úton haladt a magyar magánjog is.[10] A Polgári Törvénykönyv 1900-as első tervezetének Főelőadmánya a kialakult jogtételekkel egyezően foglalt állást ebben a kérdésben, és de lege ferenda is ellenezte olyan szabály elismerését, "hogy az eladó köteles legyen az egyedi áru elhárítható hiányainak kiküszöbölésére, a dolog kijavítására".[11] Nem hozott változtatást a szavatossági jogok rendszerében az Mtj. sem. A szolgáltatási hiba következményeként a hagyományos igényeket biztosította a vevőnek: "a vétel felbontását vagy a vételár leszállítását", továbbá - fajlagos szolgáltatás esetében - a "hiányos dolog helyett hiánymentes" követelését (kicserélést) is.[12] Nem lépett túl a korábbi magyar jog álláspontján az Mtj.-nek az a rendelkezése sem, amely csak a teljesítési határidőn belül biztosította a kötelezett számára a "hiánypótlás" (a dolog kijavításának) jogát, fajlagos szolgáltatás esetén pedig "hiánymentes dolog szolgáltatását" (a dolog kicserélését) is, hogy ezzel "elejét vehesse a vétel felbontásának".[13] Ezek a lehetőségek ugyanakkor hangsúlyozottan a kötelezett jogát, de nem kötelezettségét jelentették, és a kötelezett e jogokkal csak a jogosult érdekeinek és akaratának korlátai között élhetett.[14] Ezt a jogot a magyar jogirodalom már az Mtj. előtt elismerte, és - egyes német szerzőket követve - a "purgatio morae" tételének analógiájára vezette vissza. Érthető módon még következetesebben ellenezte a bírói gyakorlat a hiba kijavítását a Kt. alapján, amely kellékszavatossági jogként szintén a hagyományos jogokat, tehát az "elállás vagy a vételár aránylagos leszállításának" jogát ismerte el.[15] A Kt. állandó gyakorlata szerint a vevőnek nem volt kötelessége, hogy az eladónak a pótolható hiány elhárítására megfelelő határidőt engedjen, sőt kereskedelmi vétel esetén a vevő pótolható hiány miatt is feltétel nélkül elállhatott a szerződéstől, még akkor is, ha a hiba kellő időben és a vevő bármely érdeksérelme nélkül elhárítható lett volna.[16] Ezt a merev gyakorlatot a korabeli irodalmi állásfoglalások egy része helytelenítette, mint olyant, amely "túllő a törvény célzatán".[17] Szladits hangsúlyozta, hogy "az elállás joga nem kíván formális jog lenni, amellyel a vevő az eladó érdeksérelmére való tekintet nélkül élhet. Ha a vevővel szemben bizonyítva van, hogy semmiféle sérelem nem esik rajta, ha a hiány utólagos pótlása mellett a szerződéshez kötve marad, a vevőt nem lehet feljogosítani arra, hogy a szavatosságot ürügyül használja fel a szerződés alóli kibúvásra. Visszás volna, ha a vevőt több jog illetné vétlen hibás szolgáltatás esetén, mint akkor, ha vétkesen (egyelőre késedelem mellett) az eladó semmit sem szolgáltatott."[18] Ezzel szemben Nagy Ferenc a kereskedelmi ügyletek tekintetében helyesnek tartotta a szigorú bírói gyakorlatot.[19] A judikatúra álláspontját a tekintetben Szladits is osztotta, hogy ne a vevőnek kelljen bizonyítania az elálláshoz az érdekmúlást, hanem vele szemben az eladónak azt, hogy a szerződés kijavítás melletti fenntartása nem sérti a vevő érdekeit.[20] A Kt. kifejezetten nem szólt ugyan a fajlagos dolog kicserélésének lehetőségéről, de a bírói gyakorlat
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
