A közjegyző szó huszonhárom írásban, összesen harminchétszer fordul elő a folyóirat teljes szövegében, jellemző és érdekes keresztmetszetet adva a századelőtől a második világháborúig terjedő időszak közjegyzőképéről a legjelentősebb magyar irodalmi folyóiratban. A periodika jellegéből következően elsősorban szépirodalmi művekben jelenik meg a közjegyző alakja, nyolc esetben valamilyen - egymástól nagyon különböző - regényrészletben, két elbeszélésben és drámarészletben, de megtalálható négy tanulmányban, négy esszében és három kritikában is. A legtöbbször Móricz Zsigmond: Isten háta mögött című regényében fordul elő, amit folytatásokban közölt először a Nyugat.
Móricz Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. július 2. - Bp., 1942. szeptember 5.): író, szerkesztő. Apja, Móricz Bálint (1851-1919) földműves, építési vállalkozó; anyja, Pallagi Erzsébet (1859-1924) református lelkészi családból származott; öccse Móricz Miklós, leánya Móricz Lili és Móricz Virág. Elemi iskolába 1886-87-ben Istvándiban, 1887-90-ben Prügyön járt. A gimnáziumot 1891-94-ben Debrecenben, 1894-96-ban Sárospatakon, 1897-99-ben Kisújszálláson végezte. 1899-1900-ban ref. teológiát, majd jogot tanult Debrecenben, a Debreczeni Hírlap segédszerkesztője volt. 1900 októberében Budapestre költözött, jogot, majd bölcsészetet tanult, de tanári szakvizsgát nem tett. 1902-ben óraadó tanár a kisújszállási gimnáziumban, tisztviselő a kultuszminisztériumban, majd a Központi Statisztikai Hivatalban. 1903-1909 között Az Újság c. napilap munkatársa. 1903-06-ban öt alkalommal vett részt népköltési gyűjtőúton Szatmár megyében, meséket, dalokat gyűjtött, a közben szerzett társadalmi tapasztalatok nagy hatással voltak írói fejlődésére. Az új magyar irodalom elismert alakja lett, felfogására a plebejus forradalmisággal színezett politikai radikalizmus a jellemző. 1915-ben haditudósítóként járta a frontot, riportokat írt, de háborús illúziói hamar eltűntek. Üdvözölte a polgári demokratikus forradalmat, 1918. december 1-jétől a megalakuló Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1919 januárjában a Kisfaludy Társaság tagja lett; január 29-én Adyt búcsúztatta. Kezdetben reményeket fűzött a Tanácsköztársasághoz, hadijelentéseket írt, füzetet a somogyi földműves-szövetkezetekről, több lap (Világszabadság, Vörös Lobogó, Fáklya stb.) munkatársa, tagja az írói direktóriumnak. A kommün bukása után zaklatták, kizárták a Kisfaludy Társaságból, írásait egy ideig csak a Nyugat és az Est-lapok közölték, színdarabjait nem játszották. 1929 december-1933 február között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot; Móricz Zsigmondé volt a prózarovat; a folyóiratot igyekezett a "nemzeti koncentráció" orgánumává tenni. Írói szemléletmódjára ekkor az induló, őt szellemi ősnek elismerő népi mozgalom volt legnagyobb hatással, megerősödött paraszti demokratizmusa. 1939 decemberében Szabó Páltól átvette és szerkesztette a Kelet Népét.2
A kisvárosi tanítóné, Veres Pálné, a forróvérű asszonyka mindenkit lenyűgöz hódító kacérságával: az idősödő evangélikus papot, a káplánt, férje kollégáját, az odakerülő albírót, a náluk lakó, érettségire készülő rokondiákot. A kisváros nyomasztóan sivár: a házasságok rosszak, az egyetlen izgalmat a szexuális tartalmú pletykák okozzák. Veres Pál kicsit borissza, de becsületes, szürke és nagyon átlagos. A fiatal albíró megveti a kisváros életvitelét és embereit, de ironikus módon éppen az ő vesztét okozza felsőbbrendű gőgje: ő is vágyik a tanítónéra, de kudarca miatt szeretőjénél, a közjegyző feleségénél keres vigasztalást, de pórul jár: a férj rajtakapja őket. A nőt megöli, ő kiugrik az ablakon, egy farakásra esik, majd később belehal sérüléseibe. A szöveg többször utal Flaubert Bovárynéjára, de ez a regény nem annak magyar megfelelője, hanem inkább ironikus újraolvasása, újraértelmezése. Itt Veresné nem csalja meg az urát, csak tervezi, csak eljátszik a gondolattal. Az Isten háta mögött még ez sem sikerülhet, a szabadságvágy nem tudja legyőzni az unalmat, az elrontott élet miatti keserűség itt önmaga ellen fordul: Veresné is kiugrik az ablakon, de tragikomikus módon csak seggre esik. A kettős haláleset ellenére a regény egyáltalán nem tragikus, mert nem értékpusztulásáról van szó, hanem az eleve adott értékhiányról, az Isten háta mögöttiség, a feleslegesség, a kisszerűség létélményéről.
Nagyon érdekes a regény állandóan változó nézőponttechnikája: a szereplők saját szemszögükből értelmezik a cselekményt, így ugyanannak az eseménynek többféle verziója létezik; ráadásul ezek egyenrangú valóságigénnyel lépnek fel a beszédcselekvések konfliktusában.
A közjegyző és felesége a regény tragikomikus mellékszereplői. Alakjuk fontos, de nem kidolgozott, mert ők alkotják az ellenpontot: a kultúrát és a finomságot képviselik a barbárok között, a felső tízezerhez, a gazdagok irigyelt világához tartoznak. De ennek ellenére ők sem tudják kivonni magukat a környezet visszahúzó hatása alól: annak a világnak lesznek áldozatai, amit az albíróval együtt megvetettek. Az egy mondattal, de mégis árnyaltan és összetetten jellemzett, egyszerre finom és durva közjegyző ebben a közegben válik kettős gyilkosság elkövetőjévé: megöli feleségét és annak szeretőjét, az albírót.
"- Hogy tetszik magának a mi kis városunkban? - kérdezte az asszony.
- Jól érzem itt magam.
- Persze, sok szép asszony van... Hát udvarol sokat?
- Ugyan kinek?
- Na!... A felső tízezer csupa szépségekkel van tele.
Az albíró kényelmetlenül mosolygott.
- Hol van az a felső tízezer? - kérdezte.
- Valahol ott fent, a csillagok körül - nevetett gúnyosan az asszony. - Ahol csupa katonatisztek léteznek és tisztnék, meg ügyvédnék, közjegyzőné, járásbíróné, hat csillaggal, hat lányával és maguk boldog fiatalemberek ott szíhatják be a levegőt!...
Olyan keserű gúny volt a hangjában, hogy az albíró érezte, hogy annyira kényes pont ez, hogy nem is illik védenie.
- Hja, hiába, ott telik! - mondta az asszony. - Lehet nagy flanc, ahol van pénz. A közjegyző, az megkeres legalább egy tizenötezret, járhat a közjegyzőné, mint egy pesti dáma.
Az albíró befejezte a levesét, amely sós is volt, kissé állott ízű is, és visszaidézte magában a közjegyzőné alakját. Mindig nagyon disztingvált, nagyon finom úri asszonynak tartotta. Ahogy a lakását összevette ezzel, amelyben most volt, éreznie kellet a világok távolságát. Ott minden letompított, harmonikus, művészi, itt rikító olcsó színnyomat a falon, két képecske, az egyiken boldog, a másikon duzzogó fiatal házaspár... A szemközti falon... Darabja egy korona, rámástól.
Az asszony kacagott, sértően, bántóan.
- Vagy a polgármester kisasszonyok! Az orruk olyan pisze, hogy beleesik az eső, mégis magasan hordják! Na, mikor már felveszik a piros ruhát, akkor már gyönyörűek! Mint a légy a málnaszaftban."
(...)
Hosszú időre megakadt minden szó. A diák konokul leült egy fotelbe, a homlokát összeráncolta s a pofacsontjai keményen szegződtek ki sovány bőre alól. Az albíró bágyadtságot érzett a heves és kielégítetlen felindulás után s visszahanyatlott a díván sarkában. A szemét egy-egy pillanatra lehunyta s úgy érezte, hogy el tudna aludni. Aztán az asszonyra bámult, aki az ablakon kihajolt, szűk szoknyája ráfeszült a combjára és erős plasztikájú aktot jelzett a lámpa keményen világító s mégis mély árnyékot vető fényén. A fiatalemberben újra elkezdett pezsegni a vér s megfájdult a gerince a bujaságtól. Gyűlölködve pillantott a diákra, mozdulatlan arcából odavillanó szemmel.
Találkozott a tekintete a fiúéval s elszégyellte magát. Látta, hogy a tacskó kárörömmel ül mellette, mint az eunuch. Elkomorodott s összeszorította a fogát. Mégis csak utálatos ez az egész kisváros. Ma van először itt életében. És ma már csak azért nincs túl mindenen, amit egy asszonynál el lehet érni, mert annak egész csomó olyan hirteleni kegyeltje van, mint ő, akik egymást lesik, egymástól féltik.
Olyan olcsónak érezte a húsvásárt, hogy a szaga is megcsapta az orrát. Alacsony, becstelen, erkölcstelen, utálatos, utolsó nép! - szitkozódott magában. És örült, hogy messze van ettől a népségtől, örült, hogy nem keveredett bele a korpába. Most utálhatná magát. Mert érezte, hogy akármilyen jól esett volna is a hirtelen szenvedélyt kielégíteni, mély és kínos utálat maradt volna utána. Mi becse van az ilyen ingyengyűlt örömnek. Hányan járhattak előtte, ha ilyen könnyen megy már a dolog...
Szeretett volna messze lenni. Mintha megfertőztetné a levegő, amelyet beszív. Valami tiszta és finom érzés után vágyott s eszébe jutott a közjegyzőné.
Elfordította a fejét, hogy ne lássa a tanítóné formáját s lehunyt szempillákkal alig átszűrődő fényben maga elé igyekezett idézni a közjegyzőné finom kis törékeny alakját. Kedves kis okos hangját hallotta, parfümjét megsejteni igyekezett s csillogó szürke szemeit csakugyan sikerült egy pillanatra meglátnia. Milyen más ott a levegő. A tiszta szellemi társaság levegője van nála, magasabb témák, finomult ízlés, harmonikus környezet, érzékekre nem ható csevegő hang.
El is megy. Már rég nem látta a kedves asszonykát. Pedig szívesen fogadja. Szegényke, hisz alig van társasága ebben a barbár világban, ahol senki sem emelkedik felül a parasztok levegőjén. Az ura, az egy kikent-kifent úr, finnyás és pipeskedő, mint egy francia vígjátéki közjegyző s otromba, mint egy ilosvai gubacsapó. El mindjárt ahhoz az asszonyhoz, úgy vágyik rá, mint a fenyves illatra a tüdőbeteg.
(...)
- Igen, a közjegyző az éjszaka hazamegy, kérem, és ott kapja a feleségével az albírót. És kérem, az a szamár fiatalember kapja magát és kiugrik az ablakon és kérem, ott van egy csomó fa, olyan ölfa, és úgy megüti magát, hogy be kellett vinni a kórházba. Úgy, ahogy volt, ingbe, gatyába.
A tanítónak mozgott a szája, de nem jött ki rajta a hang. Csak pislogott. Aztán kezet nyújtott Kleinnek és szaporán továbbment, mintha sietnie kellene valahová.
Néhány lépés után már megcsendesedett. Mire a harmadik házhoz ért, belenyugodott a változtathatatlanba.
Szembejött a polgármester. Köszönt neki.
- Jó napot, tanító úr - mondta a polgármester s kezet nyújtott.
- Alászolgája, polgármester úr.
Az öreg megállott kényelmesen, asztmás fúvással s szólt ilosvai tótos dialektussal:
- Na, megint csak botrány, megint csak botrány. Ide hozják mindenféle idegen fiatal embereket és azok csinálják egy csomó ostobaságot és a város jóhírét teszik tönkre.
- Könyörgöm - szólt a tanító s szemöldökét fontoskodva húzta fel kemény fekete kalapja alá és sűrűn pislogott apró fekete szemeivel -, könyörgöm, tegnap egész délután ott volt nálam ez a fiatal ember, nagyon szolidul viselte magát, mondhatom, nagyon tisztességesen. Ebédeltünk, egy kicsit boroztunk, semmi kifogást nem lehetett tenni. A feleségem is meg volt elégedve vele. Egészen korrekt úri embernek mutatta magát. Hanem, könyörgöm, este, mikor elment, lehetett úgy kilenc óra, könyörgöm, akkor már valami zavart láttam rajta. Mondhatnám, valami furcsaságot.
- Aha, aha.
- Kérem, én éppen azért el is kísértem. És könyörgöm, elmentem vele a doktor házáig, persze! A közjegyzőé a következő hát! Nem akarta, hogy odáig kísérjem! Megáll és kezet nyújt és azt mondja: alászolgája.
- Aha.
- Könyörgöm, mikor én hazamentem, még mondani is akartam a feleségemnek: te, ennek a fiatalembernek valami rossz jár az eszébe. Ez egész úgy viseli magát, mintha betörni akarna valahova...
- Aha.
- Meg is halt?
- Nem halt meg!
- Nem? - mondta a tanító s megijedt, hogy most valami kellemetlen pletykát csinált, ami még visszafordulhat.
- Az a baj - ismételte a polgármester -, hogy mindenféle idegen fiatal embereket hozzák ide a hivatalokba, az iskolákba, ezen kellene segíteni. Vannak nekünk derék fiaink, a városban születtek és azok kintelenek messze földön kínlódni és nincs is állásuk, és ide csak szépen idehelyezi a miniszter büntetésből mindenféle egyéneket. Ha azok valamit tesznek, hát kérem, jönnek az újságok és a várost kompromittálják.
(...)
A tiszti étkezőben már többen voltak. S mindenki kíváncsian nézett Veres tanítóra, mert hiszen már mindenki tudta, hogy tegnap délután nála volt az albíró.
- Hm, hm - szólt Máté Pista. - Tegnapelőtt délután még itt ült, ebben a sarokban. Ugye, Kovács úr! Mindig ott ült abban a sarokban!
- Na, nem ül többet.
- Neem?
- Meghalt!
- Meg!? - kiáltotta fel Máté. Veres Pál újra nyitva felejtette a száját, mint mikor az első hírt hallotta.
Aztán leült egy szó nélkül s csak akkor jött magához, mikor Berta hozta a sört. Felvette a poharat s kiürítette. Jót tett neki a hideg sör.
- Hát ilyen az élet - szólt. - Szegény fiú. Ha rám hallgat, ma is él, sose lett volna semmi baja. Mondtam neki az este, mikor el akart menni, hogy: Albíró úr, ne menjen el. Pityizálunk itt szépen, csendben, magunk közt, mint jó barátok. Azt mondja, hogy "nekem dolgom van!" Ezt mondta, szóról-szóra emlékszem rá, "nekem dolgom van." Este kilenckor? mondom én. Na, ugye, hogy kilenckor ment el, jól emlékeztem. Este kilenckor? "Hát még tegnap elígérkeztem valahova!"
- Á, á! - szisszent fel mindenki.
- Már tegnap elígérkeztem valahová! Ezt mondta! Kérem, már tegnap elígérkezett valahová, tudniillik tegnapelőtt!...
- Azt jó tudni! Ez fontos! - mondta egy kopasz veresszőke úr és felemelte a sörös poharát, amely félig volt. Veresnek üres volt a pohara, hát mielőtt tovább beszélt volna, megvárta, míg Berta kisasszony újat adott, már bent volt vele a szobában.
- Az fontos, kérem - folytatta a másik úr -, mert ez megdönti az asszonynak azt a vallomását: a közjegyző maga beszélte el, hogy nem várta, nem is gondolta, hogy elmegy oda az albíró, és hogy nagyon izgatottan ment oda a fiatalember!!! Kérem, ha izgatottan ment, annak az az oka, hogy nagyon is készült valamire!...
- Nem akartam hagyni, hogy elmenjen - folytatta Veres a sör után -, még azt mondtam neki: "albíró úr, nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár!", ezt mondtam neki: nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár. Az öcsém is megmondhatja. Az is ott volt.
Kicsit hallgattak.
- Ilyen az emberi sors - szólt egy kövér úr, a városi közgyám. - Sose tudja az ember, mikor hal meg. Az én hivatalomban csupa megrendítő halálesettel dolgozunk. Itt még szerencse, hogy egyik részről se maradt gyerek.
- Hogy-hogy egyik részről sem? Az asszony nem halt meg.
- Hát hiszen még az is meghalhat. Mindnyájan halandók vagyunk - szólt titokzatosan a közgyám. De aztán nem akart titkot tartani; bólongatva tette hozzá:
- Azt megölte az ura.
- A vén trottli - mondta Máté Pista -, barátom, hisz az már nem ember! Nem férfi. Egyszer a vadászaton bevallotta, hogy már három éve nem tett kárt asszonyba!
Bezzeg nagy kurmacher vót valaha! - szólt nevetve a vörös úr.
(...)
Ebben az percben felnyílt a folyosói ajtó s a tót cselédasszony lépett be rajta. Iszonyúan rémült volt az arca s látszott, hogy a gazdáját keresi, de nem látta meg hamar, mert árnyékban ült.
- Mi baj, tetka? - kiáltott rá Veres.
- Jaj, tekintetes úr, a tekintetes asszonka kiugrotta az ablakon.
Mindenki felpattant, csak Veres Pál maradt ülve.
- Odajötte Kalfszkyné naccsága, elmonta, micsoda baj történt éccaka a nagyságos közjegyző uracskánál. Arra a tekintetes asszonka csak kiugrotta ablakon.
Veres tanítónak elmeredt a szeme és lepittyent a szája.
- Én szalatam orvosért és Kalafszkyné naccsága vízzel locsolta a tekintetes asszonkát. És mikor jötte orvos úr, a csodadoktor úr, mondta, hogy nincsen semmi baj, mert tekintetes asszonkának nem lesz semmi baja, olyan szerencsésen este le, csak mintha - követem alásan - segreeste vóna.
Valaki hangosan felkacagott.
Veres Pál oda nézett, aztán felállott, mindenki nevetett és ő is elmosolyodott.
- Na, hát hálistennek... Fizetek kisasszony... Ha az ember kihúzza a lábát hazulról, mindjárt valami baj van otthon.
- Bizony, elég két halott egy napra - mondta az árvagyám. - Ámbár itt sincsen gyerek...
Szegény asszony, de mi jutott eszébe! Milyen égi szerencse, hogy semmi baja se lett! Meghatotta az albíró esete...
Veres Pál még ott állott. Nehezen indult el. Szórakozott volt.
- Kár azért a fiatalemberért - mondta s búcsúzóra megemelte a kalapját. - Bizisten, a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovari úrnak szólított...
(A regénynek vége.)3
BÍRÓ Lajos; családi nevén Blau (Bécs, 1880. aug. 22. - London, 1948. szept. 9.): író, újságíró. A középiskola elvégzése után, 1898-ban hírlapíró lett. Rövid párizsi tartózkodás után, 1900-04-ben a nagyváradi Szabadság munkatársa, 1904-től a Budapesti Napló helyettes, 1905-től felelős szerkesztője. 1907-1914 között Az Újság belső munkatársa, 1906-09-ben berlini tudósítója, 1913-tól 1918-ig a vezércikkírója, rövid ideig főszerkesztője volt. A Károlyi-kormány idején külügyminisztériumi államtitkár. 1919-ben emigrált: Ausztria, Franciaország és Németország fogadta be. 1925-ben visszatért Budapestre. Még ebben az évben az USA-ba, 1928-ban Berlinbe, 1932-ben Londonba költözött. 1932-ben egyik alapítója és dramaturgja volt a London Films Productionnak. Számos sikeres filmforgatókönyvet írt. - Nagyváradon összebarátkozott Adyval és Nagy Endrével. A hétről hétre írt tárcanovelláit egyéni stílusú, szerkezetű és tematikájú írások követték. Szűkszavú, elnagyolt, gyors ütemű előadásmóddal, drámai, robbanó befejezéssel ábrázolt emberi szenvedélyeket és vergődéseket. Regényei is hasonlók: terjedelmesebb novellára emlékeztetnek. Drámái közül többet időről időre fölújítanak.
A közjegyző alakja a Nyugat szépirodalmi szövegeiben általában mellékszereplőként, utalásként vagy valamilyen szókép (hasonlat, metafora) tagjaként jelenik meg: hivatásának megfelelően valamilyen feladatot kell elvégeznie. Természetesen a legtöbbször előforduló kapcsolódó motívum - a tevékenységből következően - az okiratkészítés és a pénz. A pénz megszerzéséhez, általában az örökség vagy a végrendelet kapcsán, a közjegyzőn keresztül vezet az út. Szükségképpen gyakori mozzanat a közjegyző és családjának gazdagsága, hiszen az átlagosnál jobban jövedelmező és biztonságos, törvényekkel védett és szabályozott működési területről van szó, ami még a jogi pályán belül is kitüntetett pozíció. Bíró Lajos Ilka című fordulatos, a századelő hangulatát érzékletesen tükröző elbeszélésében is ez az egyetlen mozzanat, ami a rövid, társadalomrajzot adó részletben megjelenik.
"A fekete, cigányképű, az Vécsy Pál. Szolgabíró itt a központi szolgabíróságnál. Szegény. Kártyán szokta kinyerni azt a pénzt, ami még a fizetéséhez kell. Vannak, akik azzal gyanúsítják, hogy néha megkorrigálja a szerencséjét. Jó fiú, de minden percben nekivadulhat. Akkor aztán kitör belőle a paraszt; durva, rabiátus, se istent, se embert nem ismerő. Az a magas, barna fiú, aki a tükörbe vágta a poharat, az Rápolt Kálmán. Aljegyző a vármegyénél. A kanonok-nagybátyjától kap még valami pénzt. A csinos szőke fiú, aki hegedült, az Rácz János, a közjegyző fia. Az apja nagyon gazdag. A nagyhajú, aki verseket szavalt, az Zemplény Gyurka, az alispán fia. Félbolond. Volt már jogász, technikus, medikus. Most verseket ír. Az anyja megőrült. Ő is meg fog őrülni."4
FALU Tamás; 1898-ig Markbreiter Lajos, 1910-ig Balassa Lajos (Kiskunfélegyháza, 1881. november 10. - Ócsa, 1977. július 13.): író, költő. 1899-ben Kecskeméten érettségizett. 1907-ben ügyvédi vizsgát tett Budapesten. 1911-től Monoron helyettes közjegyző, 1918-tól Nagyrőcén közjegyző. 1922-ben a csehek kiutasították, ezután Cegléden, 1924-től nyugdíjba vonulásáig Ócsán volt közjegyző. Humoristának indult, joghallgatóként az Üstökös és a Borsszem Jankó munkatársa. 1901-től Falu Tamás néven kezdte közölni verseit a Hét. A szépirodalomnak 1911-ben Kiss József fedezte föl. 1914-1940 között az Új Idők, 1920-1935 között a Nyugat munkatársa. Küszöb c. művével 1920-ban megnyerte az Athenaeum regénypályázatát. Kicsinyesek (1926) c. regényében elsőként foglalkozott a szlovákiak magyarság sorsával. A Pesti Hírlap vasárnapi tárcaírója volt. 1926-ban a Petőfi Társaság, 1933-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1957-től az Élet és Irodalomban, a Vigiliában jelentek meg versei. 90. születésnapján Ócsa díszpolgárává választották.
Jellemző, hogy a közjegyző legtöbbször a társadalomszerkezetet ábrázoló mondatokban fordul elő, hiszen a különböző rétegeket hasonlítják össze az írók. Falu Tamás regényrészletében is - aki maga is közjegyző volt - ilyen szövegkörnyezetben kerül elénk a motívum:
"- Itt mindenki egyszerű mondatban él - mondta a tanító. - Nézzen körül. Egy harmadik elemista leírhatja egy irkalapra mindenki életét. A pap prédikál. A papné gazdasszonykodik. A tanítóné gazdasszonykodik. Váli néni siket. A jegyzőné eszik. A lánya kézimunkázik. A járásbíró iszik. Az ügyvédek isznak. A tanító tanít. A doktor kocsizik. A jegyző pipázik. Az adótárnok pipázik. A közjegyző pénzt olvas. Egypár mondatban elmondtam egy csomó élet tartalmát. A városunk lelki életének rajzát adtam. Másként nem is tudnám elmondani. Harmadik elemistává kellett lefokoznom magamat, hogy élethű legyek. És ki gondolkozik? Maga, Klárika. És most már én is. Ha maga nem jön, a tanító csak tanít..."5
SZINI Gyula (Bp., 1876. október 9. - Bp., 1932. május 17.): író. Színi Károly fia. Anyja osztrák származású. Szini Gyula Budapesten jogot végzett, fővárosi díjnok lett. 1901-ben a Pesti Napló, 1902-től a Magyar Géniusz, A Hét, a Figyelő, a Szerda, 1908-tól a Nyugat munkatársa. 1929-ben Baumgarten-díjat kapott. Minden új iránt fogékony, a modern irodalom "mindenese". Kritikái, esszéi, műfordításai jelentősek. Drámái kevésbé színpadszerűek, regényei főleg a közönségízlést szolgálják. Igazi terepe a novella; szecessziós-szimbolista prózája maradandó.
Szini Gyula Profán szerelem című regényében a közjegyző funkcionálisan, a főhős pénz utáni vágyának metaforájaként, a végzet és a szerencse szinonimájaként szerepel, mert az örökség megszerzéséhez kellene - nagyon sürgősen, még a halál beállta előtt - a jelenléte. A hálál azonban gyorsabb, mint a közjegyző, így csak hiányával vesz részt a cselekményben, ami egyben a remélt hagyaték elvesztését is jelenti. A részletben Szvetenay, a bigottan katolikus, gazdag gróf haldoklik. Szodoma Pál az orvosa, aki ápolja, mert a gróf nagy örökséget szán neki, fiává fogadja, ha teljesíti kívánságait: leendő felesége katolizáljon, mert egyébként nincs örökség. Ő maga Rómában szeretne pihenni, temetkezni, mert itthon, a családi kriptában reformátusok is vannak! A közjegyzőt szeretné hivatni másnapra, hozza el papírt, már készen lenne a legjobb. A gróf azonban meghal, és a romlott orvos, Szodoma, elveszi tőle az ötvenezer koronát, amit a római utazásra készítettek elő.
"Szvetenay gróf egyszer megvallotta Szodomának, hogy végrendeletet írt és azt közjegyzőnél tette le.
- Magáról is gondoskodtam - mondta a gróf, de többet nem árult el.
Szodoma alaposan ismerte már Szvetenayt és tudta róla, hogy mint afféle született nagyúrnak, aki egyebet, mint jómódot nem tapasztalt, a pénzről egészen más fogalma van, mint egy fiatal, szegény, feltörekvő embernek.
A Szvetenayak ugyan megértik vagy megsejtik, hogy a pénz épp oly könnyűséggel játssza el a gyilkos, a fölbujtó, a kerítő szerepét, amily könnyűséggel siet családok megmentésére, az éhenhalás megakadályozására, a legnagyobb katasztrófák megelőzésére és a legnagyszerűbb tettek segítésére.
De mivel ő maga, a született gazdag ember sohasem érezte közvetetlenül a saját úri bőrén, hogy mi az: pénz nélkül az életben vergődni, megalázkodni, kétségbeesni, újra föltápászkodni és megint nyomorba visszacsuklani, tehát a pénz igazi varázsereje, mágiája örök rejtély marad előtte.
- Meglehet - gondolta magában Szodoma - a gróf sok százezer koronás alapítványt tett az Akadémia javára és nekem csak egy-két ezer koronát szánt vagy még annyit sem.
Szodoma előtt tehát föl-fölvillant az a gondolat, hogy nem kellene megvárnia, míg majd a közjegyzőtől annak idején meglepetve értesül az esetleg kellemetlen valóságról, hanem hogy ő neki magának kellene hozzálátnia, hogy az a végrendelet semmiféle kiábrándulást ne okozzon neki.
Szodoma már ismeretségük elején azzal is megnyerte Szvetenay gróf bizalmát, hogy a pénze, a vagyona iránt közömbösséget színlelt.6 (...)
Pál némán letérdelt a gróf elé és kezet csókolt neki.
- Holnap délelőtt tíz órára - folytatta a gróf - rendelje ide a közjegyzőt. Legjobban szeretném, ha a közjegyző már készen elhozná az okmányt, és nekem csak alá kellene írnom.
Némi gondolkodás után folytatta:
- Tehát holnap - szólt a gróf - és akkor majd bevesszük a végrendelet záradékába azt a kikötést is, hogy ha ön elveszi feleségül Soledadot anélkül, hogy ő a római katolikus vallásra térne át, akkor ön elveszti a jogát az öröklésre.
Pálra nézve kínos volt minden perc és minden szó. Életének nagy fordulata előtt állt, minden a legjobb kerékvágásba jutott és mégis úgy érezte, hogy az idegei bosszút állnak rajta és hogy nem tud elég okosan, elég higgadtan, elég óvatosan viselkedni, pedig minden arcmozdulata, minden szava kockáztatta a sikert." (...)
- Hiába minden számítás, emberi okosság - gondolta Pál - az utolsó szó mégis mindig a véletlené, a szerencséé. Most két kézzel fogom a szerencsét, de lehet, hogy egy pillanat múlva csak üres levegő marad belőle a markomban.
Értesítse-e mégis a közjegyzőt titokban, hivassa el gyorsan, tépelődött Pál, de mentül tovább gondolkodott, annál inkább látta, hogy nem tehet egyebet, mint ölbe rakni a két kezét és várni a másnapot, a végzetet, a szerencsét vagy balszerencsét, aszerint, amint élete kockája fordul.
- Most válik el - szólt magában - hogy milyen fán termett a szerencsém. Ez is olyan dolog mint a tehetség, annyiféle ahány ember van a világon. Egyéni a szerencse és bizonyára magában a személyben gyökerezik. Aki tisztába jutott a szerencséje mértékével, voltaképp elmondhatja, hogy ismeri önmagát. De ki az, aki nem remél többet, mint amennyire voltaképp számíthat?7
Hasonlóan funkcionális a közjegyzőre történő utalás Barta Lajos A Mars-repülő című regényében, ahol a feltaláló főhős, aki egy új fém gyártási technológiájából gazdagodott meg, vagyonát feleségére hagyja, mert ő egy Mars-repülővel a bolygóra utazik 1935. május 23-án: így áldozza életét a fejlődésért. A feleség azonban - kiábrándulva a technikai civilizáció és a gazdagság heroikusan pesszimista küzdelméből - a vagyont egy szegény családra hagyja. A szöveg érdekesen foglal állást a technikai civilizáció terjeszkedése és embertelensége, a világválság és a társadalmi egyenlőtlenség kérdésében, ezért teljes terjedelmében érdemes idézni a regény záró részét.
"Elmúlt két nap, melyet Rogan meditációban töltött. Nem olyasmiben, mint a vallásalapítók, a próféták, vagy szentek. Nem aszkézis volt visszavonultságának ez a negyvennyolc órája, csak ideglecsendesítés, fizikuma teljes rugalmasságának megacélozása. Annyira nem aszkétizált, hogy a világtól való elbúcsúzásának már az első napján, déli tizenkét órakor kilovagolt. Egyedül étkezett saját lakosztályában, ebéd után pedig egészségesen aludt. Miután fölébredt és megmosdott, végiggondolta intézkedéseit, miket a Rogan-vagyonra vonatkozólag tett. Mindent hiánytalannak és rendben lévőnek talált. Ezt különben anélkül is már hetek óta biztosan tudta. A hagyatéklevél, letéteinek tulajdonjogi iratai, a birtokjogokról, részesedéseiről, óvadékairól, életbiztosításról szóló okmányok mind megfelelő jogi formákba voltak hozva, részben a közjegyzőnél, részben a Világbank vondobinai intézetének páncélházában voltak biztos őrizetben. Evvel kapcsolatban Nimfára kellett gondolnia!
Az esendőség nyavalyája kikezdte ezt az asszonyt, de ő úgyis távozik tőle örökre; azonkívül megkötötte Nimfát a gazdagsággal, melyet itt hagy neki. Akármilyen hullámzásai lesznek is valójában, ez a tőke tartani fogja Nimfát. A megteremtett pénz és vagyon nem az emberé többé, de az ember van ennek a működő erőnek a kezében. Nimfa lázadhat, elkövethet néhány ostobaságot, de az az egyenérték, az a második forma, melybe ő, Rogan, aki most örökre távozik, beleteremtette magát, a személytelenség vak erejével uralma alatt fogja tartani Nimfát. És akkor ő, Rogan, ebben a másik formájában a tőke-lélekben élni, hatni fog és egyre nőni. Ez az itt hagyott léte visszakering majd a gépi termelésbe és a technikai civilizációba, ebbe az absztrakt létezésű valóságba, melynek mérhetetlen ereiben Tőke folyik vér gyanánt...
A második nap is elmúlt és bekövetkezett a harmadik reggel. A tribünök megint megteltek emberrel és a laptudósítók is a helyszínen voltak. De ma nem szerepelt a napirenden semmiféle ceremónia. Munkanap volt és a világ üzemeiben termeltek a gépek szakadatlan termeléssel.
A tribünökön sem volt annyi ember; de akik most ott voltak, beleszublimálódtak a történés értelmébe és várták a sugárzó, végtelen égi dómban a nagy szertartást. Magas, karcsú roganum-kandeláberekben mint égfelé tartott oltárokon, parazsak égtek és illatos füstök szálltak onnan a magasba. Az EFTER igazgatói már a helyszínen voltak és mint valami egyházatyák, vagy tán apostolok gyülekezete, egy külön emelvényen foglaltak helyet.
Május 23-a volt. Reggel nyolc órakor Rogan kijött lakosztályából. Előbb halk, alig hallható szisszenéssel fölpattantak bent az ajtón a roganumzárak és egy pillanat múltba Rogan künn állott a hallban. Még utcai ruhában volt, mert künn a stadion öltözőjében kívánt a repüléshez átöltözni; friss volt, rugalmas, szeme tiszta kristály, azokkal a kemény sugarakkal, melyeket annyira csodált a világ.
A hallban, nem messze az ajtótól, melyből kilépett, egy fotelben ült Nimfa. Háta mögött a nagy pálmafa barna dereka nyúlt föl a kiterített nagy levelekhez. A másik fotelben koldusasszony ült, piszkos és rongyos ruhájában, arca beesett volt és orrát mintha láthatatlan ököl elcsavarta volna valami ferdén fölfelé irányuló csúcsba, mely elkeseredett és elferdült olthatatlansággal az IGAZSÁGOT látszott szagolni akarni! Az asszony szemgolyói oldalra csúsztak, azonkívül az egyik fölfelé látszott nézni; talán ugyanoda, ahova az orr? A létezés valamely keserű ájulatában látszott ez az emberi valóság állandóan élni. Térdén tartotta két gyermekét, mert anya volt. Az egyik már négy éves volt, de alig tűnt két esztendősnek; a másik két évével tíz hónaposnak a benyomását keltette. Aszott arcuk beteg színe sárgából lilás és zöldesfeketébe játszott. Az asszony egyik melle kilógott és az üres zacskóból szoptatta még mindig kétévesét. Legalább is mintha szoptatta volna.
Rogan ijedten lépett vissza. Életében talán most ijedt meg először. Nem ismerte azt az érzést, mely most végigszaladt rajta. Úgy gondolta, amikor kijönni készült, hogy fölkeresi Nimfát, kezet fog vele, megcsókolja a homlokát és azt mondja neki:
- Vigyázz a tőkére, ne adj el a papírokból semmit, a világ sorsa el van döntve és maradj benn a trösztben!
De most semmit sem tudott szólni. Ellenben Nimfa fölállt, száraz, kemény és kíméletlen hangon, melyet sohasem lehetett volna tőle várni, így szólt Rogannak:
- Az örököseid! - a koldusasszonyra és gyermekeire mutatott.
Rogan elsápadt. Azonnal megértette a dolgot. Mégis, mintha nem tudná, miről van szó, azt kellett kérdeznie:
- Mi ez?
- Az egész Rogan-vagyont jogszerű okmányokkal rámhagytad; ugyanolyan jogszerű okmányokkal ezekre hagytam.
- És te?
- Dolgozni fogok.
- Nem tudsz dolgozni! - és hahotázva nevetni kezdett, mint aki a másikat megfogta saját ostobaságában.
- Tévedsz; - mondta Nimfa. - Megtanultam!
- Bosszú?
- Nem; csak hússá lettem.
- Ezt én mondtam neked.
- Láthatod: igazad volt.
Rogan azután fölrepült a ROGANUS-szal a Marshoz. Elemelkedett a földtől, egyre magasabbra és magasabbra szállt; fokozatosan kicsinyedett, halványodott a ROGANUS és végül bement Rogan az égbe.
A Világegyetem lett színtere Rogan öngyilkosságának."8
SZÉP Ernő (Huszt, 1884. június 30. - Budapest, 1953. október 2.): költő, író. Apja, Szép Sámuel tanító, az egész országot végigvándorolta, végül Hajdúszoboszlón telepedett le. Szép Ernő gimnáziumi tanulmányait Hajdúszoboszlón és Debrecenben kezdte, Mezőtúron folytatta; már az alsóbb osztályokban kitűnt versíró tehetségével. Érettségi vizsgáját nem tette le, Budapestre költözött, s élclapokban közölte hol kormánypárti, hol ellenzéki bökverseit. Címíróként dolgozott a Hermes Banknál. 19 évesen A Hétben is szerepelt "szezonversekkel". A Nyugatnak indulásától munkatársa, s ezzel egyidőben a Fővárosi Cabaret Bonbonniere rendszeres sanzonszerzője; sanzonjait maga adta elő. Kigúnyolta a kor politikai, kulturális és művészeti életét, és szellemesen vágott a bécsi udvar felé is. Szép Ernő életérzését, szemléletét a nosztalgia jellemezte. Az Estnek megindulásától kezdve (1910) állandó munkatársa volt, naponta jelentek meg glosszái; szellemesen, irodalmi igénnyel szólt a legkülönfélébb jelenségekről, eseményekről. Mestere volt a tárcanovellának is, bár szerényen irka-firkának nevezte e műfaját (azonos címmel kötetet is adott ki 1913-ban). Az 1. világháború elején önkéntes betegápoló és haditudósító volt, 1915-től egyre jobban a béke híve lett. Molnár Ferenc és Krúdy Gyula a közvetlen rokona. Szép Ernő 1920-21-ben Bécsben élt emigrációban, itt jelentek meg avantgárd ihletésű "hosszú versei". 1925-től, megindulásától Az Újság munkatársa, a polgári liberális eszmék szószólója. A zsidótörvények és a háború alapjaiban változtatták meg életvitelét. 1944-ben 33 év után el kell hagynia margitszigeti otthonát, augusztusban "csillagos házba" internálták, de a svéd követség mentelmi útlevelével rövid időre szabadult. 1944. október 20-án a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták. November elején elbocsátották. 1948 után szegénységben élt. A Petőfi Társaság elismerte, tagjai közé választotta.
Az elbeszélések és a regények közül - a Móricz-szöveg mellett - a legjobb Szép Ernő Dali dali dal című műve. Ebben a közjegyző közvetítő szerepet játszik a szegény tanító és a nagyságos úr között a várostörténet másolása ügyében.
"Azután osztán elmondja anyámnak, hogy Dóró közjegyző úr, akinek a házánál egy kicsi fiút hegedűre oktatott apám, félre szólította a lecke után apámat, avval hogy hajlandó volna-é apám valami másolási munkára? Hogyne vón apám hajlandó. Hát azt mondja a közjegyző úr, arról van szó hogy Ebes János nagyságos úr úgy elunta magát, tavaly óta ír már egy munkát, mégpedig Szilvahely város történetét írja le. Azt mondja a közjegyző úr, fiatal korába már elszánta volt magát a nagyságos úr erre a nagy munkára, akkor egypár esztendeig a szilvahelyi meg a debreczeni levéltárban összekeresgélt magának minden tudnivalót. Azután osztán nem volt türelme, most jutott eszébe kövérségére mikor úgyis csak ülni szeret, hogy visszakéri azt a sok minden sárga papirost Debreczentől meg Szilvahelytől, mégis csak véghez viszi amit elhatározott volt valaha. Legalább csinál valami hasznosat ebben az életben. Szóval minden reggel meg minden este a munkával foglalkozik tavaly ősz óta. Két nagy könyv fog ebből a sok írásból kitelni. Nahát elkészült az első könyvvel, beküldte kinyomtatni Debreczenbe a Csáthy-féle nyomdába. Negyednapra visszaküldte a Csáthy-féle nyomda Szilvahely város történetét, nem tudja senki abban a nyomdában a nagyságos úr írását kibetűzni. Másolják le rendesen a nagyságos úr könyvét Szilvahelyen, ott alkalmasint jobban megismerik az írását. Közjegyző úr odaát járt Ebes János nagyságos úrnál délelőtt valami peres ügyben, a nagyságos úr elmesélte hogy járt a Csáthy-féle nyomdával, nem tudna-é közjegyző úr valami alkalmatos értelmes embert aki kiokosodik ebből az ő írásából és persze le is másolja néki a munkáját. Közjegyző úrnak rögtön apám jutott eszébe, tanítóembernek azt mondja minden macskakaparást el kell tudni olvasni, elég gyakorlatot szerezhetett a sok rossz gyerekírás közt. Küldte apámat, menjen át máris Ebes János nagyságos úrhoz, vizitálja meg azt a botrányos rossz írást. Apám osztán betisztelkedett a nagyságos úrhoz; a nagyságos úr elébe tette apámnak a legfelső levelet arról a nagy kazal kék árkuspapirosról, avval hogy na tanító úr fogózzon meg, hanyatt ne essen ijedtébe ha erre az írásra ránéz. Hát apám azt mondja egy két sort csak silabizált mint az elsőosztályos gyerek, de már a harmadik sortól fogva hiba nélkül olvasta fennhangon azt a kegyetlenül összerángatott nagyságos írást. Úgy megörült a nagyságos úr apámnak, rögtön megkínálta jóféle törköllyel, meg adott egy szép ropogós Britannika szivart apámnak, szipkával együtt. Apám ki is vette a szivart a belső zsebből, kicsavarta az ujságpapirosból; olyan nagy hasa volt annak a Britannikának is mint Ebes János nagyságos úrnak, biztos az is nagyságos úr a szivarnemzetben. Aztán, azt mondja apám, hazaküldte a nagyságos úr, mert bejött a szakácsné megkenni a nagyságos urat, kenés után pedig már le kell a nagyságos úrnak feküdni. Holnap estére kell odamenni megint apámnak, akkor megegyeznek, elhozza apám a munkát, rögtön elkezdheti a másolást."9
A többi szövegrészletben csak egyszer szerepel a szó, többnyire hasonlat vagy távoli utalás részeként, így például Krúdynál: a történet helyszínén a szomszéd egy nyugalmazott közjegyző. "A dolgai miatt tehát Szuhay úr nagyobb úr volt, mint akár a szomszédja, a kikötőbeli hajóskapitány, akár a másik szomszédja, a nyugalomba vonult közjegyző; de talán nem cserél kalapot a gazdag borkereskedővel, Kriszt Keresztély Máriával sem, aki néhanapján megzörgette a földszintes ház ablakát..."10 Karithy Frigyes drámájában11 egy levelet kell bevinni a közjegyzőnek, míg egy orosz regényben12 tanút keresnek hozzá menendő, Tersánszkynál13 pedig hamis papírokat lopnak a szolgák a közjegyzői irodából. Török Sophie kisregényében14 az örökbefogadáshoz kellene általa hitelesített beleegyezés az apa távollétében.
A szépirodalmon kívüli művekben is változatos szövegkörnyezetben szerepel a közjegyző alakja, egymástól távol eső mozzanatokat kapcsol össze a motívum. A tanulmányok közül háromban találkozunk közvetlenül társadalmi kontextusban a közjegyzővel. Jancsó Károly bírálja a korlátozott, kegyként gyakorolt, pusztán névleges megyei önkormányzatiságot; a virilizmust, a legtöbb adót fizetők aránytalanságát a képviseletben, a szűk választójogot, és összességében a valódi parlamenti demokrácia mellett érvel. A számok a különböző rétegek megítélését, társadalmi rangját is jól tükrözik.
"Önkormányzatról csak ott beszélhetek, ahol a rendelkező testület megalakításába a kormányzott nép mindenik tagja befolyhat. Ha ezt a mértéket akarjuk a magyar vármegyével szemben felállítani, akkor frivolitás itt önkormányzatot látni. A megyebizottság ugyanis, mely a törvény szerint a vármegye egyetemét képviseli, három alkatrészből áll. A bizottság fele részét, mint már fentebb is említém, a megye területén legtöbb állami adót fizetők alkotják. Másik felerészét pedig a képviselőválasztó joggal bírók választják meg. Ez a választójog pedig, mely az ország minden száz lakosából csak hatnak ad szavazati jogot, még a bizottsági tagok fele részének megválasztásánál is igen kevés embernek biztosít befolyást. Van aztán még egy harmadik eleme is a megyegyűlésnek, a hivatalnoki elem, és ez szintén nem az önkormányzat nagyobb dicsőségére jut ott állásánál fogva szerephez. Ezek száma, kik állásuknál fogva, még ha egyébként nem is tagjai a bizottságnak, ott ülés- és szavazati joggal bírnak, átlagban vármegyénkint 40-45. Nincs semmi befolyásuk tehát az önkormányzat szervére azoknak, kik választói joggal nem bírnak. A jelenlegi választói kort (20 év) betöltött 4,322.960 férfi népességből pedig 77.5%-nak nincs szavazati joga. Foglalkozási ágak szerint részletezve, a földmívelő népességből 54.5% , az önálló iparigazolvánnyal bíró iparosok 64.7%-ának, az önálló kereskedők 44.2%-nak nincs beleszólása a megyebizottsági tagok választásába. Ezekre tehát aligha lehet önkormányzat a vármegye, még ha a virilizmus szerepe egyik napról a másik napra meg is szűnnék a megyeházán.
Önkormányzatról lévén szó, azt kellene hinnünk, hogy a megyebizottsági tagok közt aránylagosan foglalnak helyet legalább azon rétegek, melyeknek a mai választójogi rendszer szavazati jogot ad. Érdekes lesz tehát egy pár vármegyénél, amennyire ezt idevonatkozó hiányos adataink megengedik, a bizottsági tagok számát foglalkozásuk szerint egybevetni. Abaújtorna vármegye 319 tagból álló bizottságának íme, 1909-ben az iparosok, kereskedők közül összesen 4 tagja volt. Baranya vármegyében a 288 választott bizottsági tag közül iparos vagy kereskedő 15 akadt. Nyitra vármegye 300 választott bizottsági tagja közül a kereskedelem, ipar és forgalom köréhez 10 tag tartozott. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének közgyűlése 300 választott, 300 virilis tagból és 50 szavazati joggal bíró hivatalnokból áll. A választott bizottsági tag közt 15 kereskedő, iparos; a virilisek közt pedig kereskedő, iparos 30; 20 ügyvéd, 12 háztulajdonos, 4 orvos, 2 mérnök, 3. ev. ref. lelkész, 1 gyógyszerész, 1 közjegyző, 1 egyetemi tanár és 226 nagybirtokos. Azt hisszük, elég súlyos illusztráció."15
Zsadányi Henrik érdekes, a demokrácia elméletéről szóló cikkében Faguet, E. Le culte de l'incompétence, A hozzánemértés kultusza című tanulmányát értelmezi: először a neves francia szerző demokráciaellenes érveit sorakozatja, majd cáfolja azokat: indirekt módon a demokrácia kiterjesztése mellett érvel. Mellékesen különböző irodák vásárlásáról, a demokráciával szükségképpen (?) együtt járó korrupcióról, így közjegyzői irodák vásárlásáról is beszél, persze az egészről rendkívül ironikusan.
"A bíróságoknál tisztán kivehető, mily hatalmas tempóban nyomult előre a nép, vagyis a hozzánemértés. Már az esküdtszék intézményének terjedése is az inkompetencia térfoglalását jelenti. Az esküdtet csak a lelkiismerete köti; törvény, szabály: levegő előtte. De akadnak bírák, akik szintén félretolják a törvényt és a lelkiismeretük szerint reparálják meg az úgynevezett szociális igazságtalanságokat. Hogy a bíró függ a kormánytól, nyilvánvaló. E függés lehetetlenné teszi neki a törvény szerint való eljárást és ezért kénytelen mindig el-elhajolni tőle.
A demokrácia még ennyivel nem elégszik meg. Nem fog addig nyugodni, míg a bírákat éppúgy nem választja, mint a törvényhozókat. Választott bíráktól jobb népigazságokat remél. Elképzelhető, mit fognak akkor a törvénnyel csinálni. Még a mai kormány-kinevezési rendszernél is jobb volt a régi, amikor vásárolták vagy örökölték a bírói tisztet. Miért ütődnek meg ezen? Ügyvédi vagy közjegyzői irodát nem vesznek még ma is?... Legjobb lenne, ha a bíróságból kasztot alkotnának. Olyanképpen például, hogy a legfelsőbb bíróság nevezné ki és léptetné elő az igazságügyi tisztviselőket, viszont az igazságügyi tisztviselők választanák a legfelsőbb bíróság tagjait. Az ilyen bíróság igazságot szolgáltatna, mert sem a néptől, sem a kormánytól nem függne."16
Dr. Hesslein József tanulmányában óvatosságra int az állami monopóliumok magánosításának kérdésében.
"E körülménynek aztán igazán súlyos következményei lesznek munkaerő hiányában, nem lesz képes megfelelni a rá váró feladatoknak, ami pedig arra a szomorú eredményre fog vezetni, hogy az állam kénytelen lesz feladatának jelentékeny részét magánvállalatoknak átengedni. (Erre a tendenciára mutat már most Alföldi Ede kúriai bírónak a Világban nemrég megjelent cikke, melyben azt javasolja, hogy az igazságszolgáltatás körébe tartozó funkciók jelentékeny részét közjegyzőkre kellene bízni.)
Az állami funkcióknak a magánvállalkozáshoz való utalása pedig nagy szociális veszedelem. Hogy mik azok a feladatok, melyek az állam működési körébe tartoznak, azt elsősorban azok közérdekű, erkölcsi, gazdasági vagy szociális jelentősége állapítja meg. Amikor az állam a vasutat, a postát, s a többit monopolizálja, akkor ezt arra hivatkozva teszi, hogy a feladatok közérdekű volta megkívánja, hogy a magánvállalatok nyerészkedő törekvései helyett az altruisztikus szempontok érvényre jussanak. Ezekről az altruisztikus szempontokról való lemondást jelentené a feladatok magánvállalkozásra való rábízása. Azokat a feladatokat, melyeket az állam tisztán jövedelmezőségük miatt váltott magához, még kevésbé engedheti át másnak, mert hisz a háború után mind újabb jövedelmi forrásokról kell majd az államnak gondoskodnia, nemhogy lemondhatna jövedelmeiről. Különben pedig, mi sem mutatja jobban e megoldás veszedelmes voltát, mint az a körülmény, hogy ez a fejlődés törvényeivel ellentétben áll, mert hiszen a fejlődés tendenciája tudvalevőleg az államszocializmus felé mutat, ez a megoldás pedig az államszocializmusnak éppen az ellenkezője volna."17
Benedek Marcell Balzacról szóló tanulmányában árnyaltan mutatja be az író fontosabb életrajzi adatait, személyiségét, munkamódszerét. Ember- és társadalomismeretét az ügyvédi és a közjegyzői irodák sokszínűségével is összefüggésbe hozza, hiszen ott a valóság minden mozzanata előfordulhat. Ha valaki figyel, alapos életismeretre, a sorsokon keresztüli személyes tapasztalatra lelhet. Balzacnál élet és irodalom, valóság és fikció teljesen összekeveredik, gyakran felcserélődik, mert ő a regényeit tekinti valóságnak, az életet inkább álomnak, másodrangú jelenségnek.
"Tizenhét esztendős korától fogva három évet tölt ügyvédi és közjegyzői irodákban. Ez a három év az egyik, gyönge magyarázata annak a rejtelemnek, hogy annyi embert és olyan vesékig ható alapossággal tudott megfigyelni - ő, aki jóformán egész életét az íróasztal mellett töltötte.
Húsz éves korában letett egy jogi vizsgát, de nem volt hajlandó tovább készülni erre a pályára. Családjának minden könyörgése, fenyegetése hiábavaló volt: elhatározta, hogy író lesz. Nem ismerjük azokat a zsengéket, amelyekre önérzetes elhatározását alapította. De a következő tíz év termékeiből ítélve nem kárhoztathatjuk a családját, amiért elszörnyedt ezen a terven. Mégis kiegyeztek valahogy - próbaidőre bocsátották a leendő írót. A család Villeparis-ba költözött, nem messze Párizstól, őt otthagyták egy Lesdegniéres utcai padlásszobában, éhezni, fagyoskodni és - írni. Éhenhalt volna, ha egy öreg cseléd időnként be nem gyalogol a városba, hogy lopva egy kis harapnivalót hozzon neki.
Balzac tele van tiszta művészi ambíciókkal. Az utókornak, az örökkévalóságnak akar dolgozni jókedvvel tűrt nyomorúsága idején. Egy Cromwell drámát hoz a világra. A családnak nem tetszik a darab. Egy barátjuk vélekedése szerint Honoré minden pályára alkalmasabb, mint az irodalomra.
Szülei magukhoz veszik, de pénzt nem adnak a kezébe. És az ideális, nagy reményekkel teli ifjú, aki dicsőségről, szerelemről, közéleti sikerekről, örökéletű alkotásokról álmodozott: elkezd pénzért dolgozni. Micsoda pénzért és micsoda munkát végez! Kalandos, rémregényeket gyárt, tömegesen, névtelenül, azaz hogy fantasztikus álnevek mögé bújva. Ez az egy körülmény bizonyítja, hogy tudta mivel tartozik a leendő Balzac nevének. A pénz, amiért eladja magát?... Eleinte ezer frank - nyolc kis kötetért. Később boldog, mert egy teljes regényért ezer frankot kap "és 12 000 frankért nem kell már 92 kötetet csinálni, csak 48-at". A pénz ettől a pillanattól fogva haláláig ott szerepel minden gondolatában. Mindig pénzszűkétől, adósságtól hajszolva ír.
Azt hiszi, nem bírhatja soká ezt a hajszát és más módokon próbál pénzhez jutni. Csak egyszer ebbe az irányba forduljon a fantáziája: nem kell félteni, hogy ötletek híján marad. Ötletei csakugyan vannak, sőt néha jó ötletei. Egyik-másik olyan jó, hogy meg is gazdagszik belőle - másvalaki. Ami őt illeti: bőségesen megszaporítja az ügyvédi és közjegyzői irodákban szerzett tapasztalatait, megismeri az üzleti életnek, a pénzért folyó küzdelemnek minden apró részletét: lát hitelezőt, uzsorást, elszenvedi a konkurencia kíméletlen aljasságait, a csődtől rettegő kereskedő minden gyötrelmét és rettentő adósságoktól görnyedezve menekül vissza az íróasztalhoz, hogy tollával szerezze vissza a neve becsületét... mellesleg pedig új, még csalhatatlanabb üzleti terveket eszeljen ki. Soha, soha többé az adósságtól, a sürgető terhektől, a szégyenletes alkudozásoktól és még szégyenletesebb bujkálásoktól meg nem szabadul. Ismert neve van már az irodalomban, mikor újra álnévhez kell folyamodnia - ezúttal nem elméjének szülötteit, hanem tulajdon porhüvelyét rejtvén el ilyen módon a kereskedelmi törvényszék fogdmegjei elől. A fantázia alkotása eleven életet él, emelt fővel jár kinn a világban - az élet elbúvik, elveszti realitását, a test legjobban szeretne levegővé válni.
Mint ahogy a kivándorló hazaálmodja magát, úgy álmodik Balzac a független, nyugalmas életről. Bírta volna vajon? Nem tudom: meghalt, mielőtt megpróbálhatta volna. Mégis azt hiszem: erre az életre, a lázas, zaklatott munkára volt teremtve. Ha józan, nyárspolgári gondolkozással már-már megszabadulhatott volna a ter- heitől, idejében gondoskodott arról, hogy fényűző berendezésekkel, ritkaságok gyűjtésével vagy egy új spekulációval ismét malomkövet akasszon a nyakába. Panaszkodott, sajnálta magát, de talán csak azért, mert nem ismerte saját természetét: nem tudta, hogy csak ez az életmód felel meg neki igazán.
Fölösleges itt részleteznem, amit nagyjában amúgy is tud és leveleiből még jobban meglát az olvasó: hogyan "élt", hogyan dolgozott Balzac. Néhány óra alvás, tizenkét-tizennyolc óra az íróasztal mellett, feketekávé, hogy ébren maradjon. Napi séta: a nyomdába, korrekturát hozni-vinni a kiadóhoz, alkudozni, veszekedni, határidőt kitolni. Négy-öt művön dolgozott egyszerre. Egyiket-másikat esztendőkig hordozta az agyában, az élt már, alakjait ismerte, sorsukat formálta, összekeverte egymással és újra elszakította, mikor nekiült az írásnak, némelykor hat hét elég volt, hogy egy remekművet papírra tegyen. De a kézirat még messze van a kész regénytől. A kézirat csak vázlat. Az első, második, tizedik, néha huszadik korrektura még mindig az alkotó munka, a szülés folytatása: a mondatok változnak, fiadznak, a széles margók ezernyi toldással őrjítik meg a szedőt, a nyomdászt - az élet nem áll meg, nem merevedik meg a könyv megjelenése után sem, az új kiadásnak néha minden mondatán megérzik a változtató kéz nyoma - és ha Balzac száz esztendeig él, akkor is holta napjáig hullámzott, változott volna az a valóságos élet, mely most a Comédie Humanie köteteibe van bezárva - és akkor sem változott volna Balzacnak íróasztal mellé szorult, irreális élete."18
Dr. Barinkay Ferenc rövid esszéjében a jó, színvonalas reklám mellett érvel: a jó reklám nem szégyene az írónak, mert olyan, mintha egy pályatételt dolgozna ki, tehát nem adja fel benne függetlenségét, ezért nem is érdemel elmarasztalást.
"A modern reklám első etappja: a bizalom felkeltése. Már csak ezért is rég kiselejteztük fegyvertárunkból a blöfföt, hazugságot és a többi elavult fegyvert. »A reklám legyen igaz« - ez a mai reklám első törvénye. Ma közjegyzőileg hitelesített elismerésekre, klinikai és közhivatali bizonylatokra, objektív statisztikákra támaszkodik a reklám, ezeket hangoztatja, ezekkel érvel, nem elpuffogó humbuggal, hazugsággal."19
Gosztonyi Ádám érdekes esszéjében az amerikai filmipar kapcsán kerül elő a közjegyző alakja, aki a külföldi kéziratok felhasználásakor dolgozik, hogy jogilag elkerülhető legyen minden - esetlegesen felmerülő - kártérítési, felhasználási per. Érdemes az egészet idézni.
"Amerikában a mozi nem szégyenli azt, hogy üzlet, hanem még büszke is rá. Komoly ipar, amely ha szolgálatába is állítja itt-ott az irodalmat és művészetet, azt fegyelmezett és indusztriális alapon kezeli. Lendületes számadatok illusztrálják, hogy a mozi ma már Amerika ötödik iparága, amelyhez már csak kevés köze van annak a pár magyar származású zsidónak, aki 25 évvel ezelőtt elkezdte. Egypáran közülük még ott ülnek az elnöki székben, de az igazi irányítás a Wall Street kezében van. Ahogy Európában az állam ragad a kezébe monopóliumként minden nagyobbszabású pénzthozó lehetőséget, ugyanúgy végzi ezt a szent feladatot Amerikában a nagytőke. Rockefellerék most építik New Yorkban a Radio Cityt 50 millió dollár költséggel, a világ legnagyobb népszórakoztatási központját, rádióleadó állomással, többezer személyes hangversenyteremmel és minden eddigit felülmuló mozival, amelyet most decemberben fognak megnyitni 50 centes egység-helyárakkal s amelyre a kormány engedélyével külön 50 centes új ezüstpénzeket veretnek. A mozi ezzel hivatalosan is Big Business lett.
Nehéz elfelejteni azt a leckét, amit még mint naiv európai idealista és kezdő amerikai polgár kaptam egy Salisbury nevű úrtól, aki akkoriban a Paramount egyik főembere volt s akivel szerencsém volt bor és pezsgő mellett, tehát őszintén beszélgetni. Igyekeztem komoly és mély gondolatokat tartalmazó társalgásba fogni s azt fejtegettem, hogy az akkor uralkodó filmirányzat merrefelé hajlik, milyen művészi törekvéseket látok előtérbe nyomulni és hogy az ujabb filmművészetnek mi lehet a célja.
Mr. Salisbury értetlenül meredt rám, csodálkozva nézett egy percig, aztán egyszerű közvetlenséggel vágta el a témát:
- Ugyan kérem, minden filmnek csak egy célja van. Hogy minél több pénzt csináljanak vele...
*
Évekig tartott, míg elhittem és belenyugodtam, hogy a fentnevezett úr akkor a pezsgő mellett a teljes és tiszta igazat vallotta. Minden amerikai filmtársaságnak legfontosabb osztálya az, mely aggodalmas precizitással statisztikálja napról napra, hétről hétre az ország minden részéből befolyó pénztári jelentéseket.
A Box Office az iránytű, ahhoz igazodik az egész termelés, az dönti el a star, színész, darab megválasztását. A Box Office dönti el a témák megválasztását is. Ha például a pénztári statisztika azt mutatja, hogy egy film, mely az ujságíró életét mutatja be romantikus megvilágításban, emelte a bevételi percentet, akkor a gyár hozzákezd azonnal egy másik ujságírófilmhez, amit vadul követnek a többi mozitársaságok is. Így keletkeznek a ciklusok, ami azt jelenti, hogy hónapokig egyre-másra gyártják a filmeket, amik mind egy szerkesztőségben kezdődnek, egy reporter a hősük, aki megírja az igazat, satöbbi és ezeket a filmeket játsszák tíz közül nyolc moziban, amíg egy másik ciklus nem következik. Akkor - mondjuk - gangster-képekkel van tele az ország. Legutóbb az »Arrowsmith« sikeres megfilmesítése után csináltak vagy ötven orvosfilmet. Sőt volt egy ciklus, amikor a moziéletet szatirizáló képeket gyártottak egyre-másra. Mért ne, ha a közönség fizet érte? Meg vagyok győződve, hogy ha a tiszta művészi képek jelentenének nagyobb bevételt, egyszerre elkezdenék Amerikában a legcsodásabb művészi képeket csinálni. Pénzért mindent csinálnak Amerikában, még »l'art pour l'art«-t is.
*
Most nézzük a gyár működését, mely a témát pontos technikával dolgozza fel mozidarabbá. Minden mozitársaságnak van New Yorkban szerkesztősége, »Editorial Office«-a, mely kiválasztja a megfilmesítendő anyagot. Az editorial office tagjai úgy járnak anyag után, mint egy újság reporterei hirek után. Hivatalból megnéznek minden új színdarabot és jelentést adnak le róla a megfilmesítés lehetőségét véve szempontul. A jelentés egy háromoldalas synopsis a reporternek pársoros véleményével. Az editor azonkívül elolvastat munkatársaival majdnem minden új könyvet, amiből ugyancsak synopsist, tartalomkivonatot készítenek, amit aztán gondosan eltesznek, katalogizálnak. Ugyancsak az editor irodája veszi át az ügynökségektől a külföldi színdarabok, vagy könyvek tömegét, amiről az első ítélet szintén tartalomkivonat útján történik. Ennek az irodának a helyiségeiben ülnek a readerek egymás mellett levő íróasztaloknál, akik a múmiák szótlanságával olvasnak egész nap 50-től heti 100 dollárig terjedő fizetésért. Vannak azonkívül külső munkatársak, akik otthon olvasnak, vagy színházba járnak s egy könyv elolvasásáért, vagy egy színdarabról való referálásért 5-től 10 dollárig terjedő összeget kapnak.
Az egyik mozitársaság editora egyszer megmutatta nekem a listáit, melyek szerint abban az esztendőben 2000 színdarabot és könyvet dolgoztatott fel, anélkül, hogy a mozitársaság azok közül egyet is megvett volna filmre. De azért a department nyugodtan dolgozik tovább, mert a fizetésüket pontosan megkapják, a többi pedig nem fontos.
A filmre való megvételnél a legnagyobb eshetősége természetesen az Amerikában megjelent könyvnek vagy színpadi sikernek van. Egyenesen a filmre írt történetet az amerikai mozitársaságok ritkán vesznek és csakis jól ismert írótól, aki vagy szerződtetve van, vagy a staron keresztül adja el az ötletet. Idegentől sose vesznek kéziratot, hogy az esetleges plágiumpert elkerüljék.
Ha az editor kiválaszt valamit és megvételre ajánl, akkor egy öttagú tanács dönt felette. Külföldi anyagnál hosszú közjegyzői iratok és oldalas szerződések következnek, amelyekkel a társaság az esetleges kártérítési pörök ellen védekezik.
*
A megvett mozitörténet először »treatment« alá kerül. A treatment hű magyar fordítása tulajdonképen »gyógykezelés« lenne, de használjuk inkább a »feldolgozás« szót.
Az író, aki a treatmentet csinálja, elbeszélő formában, teljesen kidolgozva adja elő a történetet, kidolgozva a karakterek lelki fejlődését, mely a klimaxhoz vezet, valamint minden fejezet cselekményét.
A Paramount Társaság azt a módszert hozta be, hogy a megvett témát szerződtetett írói közül egyszerre háromnak-négynek is kiadta és mindegyikkel csináltatott egy treatmentet, hogy aztán a legjobbat válassza ki.
A treatment után következik a vázlatos »continuity«. A continuity-író a gyógykezelésen átment kéziratot olyan formába önti, ahogy az a mozivásznon később leperegni és megszólalni fog, azaz a jelenetek sorrendje teljesen meg van állapítva már, sőt a párbeszédek is be vannak már illesztve a helyükre.
Mielőtt azonban beverik az utolsó szögeket is, hogy az építmény teljesen szilárdan álljon, bemutatják a producernek, aki vagy helybenhagyja, vagy többnyire változtatásokat követel.
A végső változtatások után alakul ki a »teljes continuity», mely aztán rendezői példányul szolgál.
Az így elkészült szcenárium kézirata természetesen szintén szigorú szabályok szerint való formákat vesz fel.
*
Az amerikai mozi-íróknak a mozitermelőkhöz (végre lefordítottam a producert) való viszonyát a mozi-írók szakszervezete szabályozza, mely a Szerzők Ligájának épp olyan alosztálya, mint a drámaírók egyesülete.
A Screen Authors szervezet legutóbb egy gyakorlati megállapodást létesített mozi-producerekkel, szabályozva a mozi-írók munkásságát, fizetését, felmondási idejét. Ez a megállapodás a Hollywoodban székelő Mozgókép Művészeti és Tudományos Akadémia (Academy of Motion Picture Arts and Sciences) közbenjárásával jött létre, melynek igazgatói kara szentesítette a határozatot.
Az egyezmény igen fontos része az is, mely azt állapítja meg, hogy a mozikép számos írója közül hányan, kik és hogyan szerepelhetnek a vászonra vetített listán, valamint nevük külön, vagy együttes vetítéssel és mekkora betűkkel kerülhet a filmre.
*
Még csak egyet, mielőtt befejezem. Úgy hangzik, mint egy anekdota, pedig csakugyan megtörtént.
Egy fiatal író az egyik amerikai mozitársasághoz került és nagy sikereket aratott. Karrierje ott kezdődött, hogy a társaság egész írói kara belezavarodott egy darabba, a rendező nem volt megelégedve a kidolgozással, a star a befejezéssel és hiába adták a kidolgozás feladatát egy másik írónak, a darab még rosszabb lett. Ekkor a fiatal íróhoz került a kézirat, aki egy nap alatt rendbehozta, úgyhogy a producer, rendező, star egyaránt tetszéssel fogadták.
Az írónak aztán az a híre kerekedett, hogy akármilyen reménytelenül összekuszált darabbal mentek hozzá, egy nap alatt kifésülte, megtalálta a motívumoknak megfelelő logikus megoldást valami boszorkányos ügyességgel. Már a legnagyobb fizetést kapta és a legnagyobb vállalattal voltak szerződési tárgyalásai, mikor kipattant a titka. Ő maga árulta el jókedvében egy banketten egy újságírónak, aki megkérdezte, hogy találja meg olyan gyorsan a darabok legjobb megoldását.
- Nagyon egyszerűen. Előveszem az eredeti darabot, vagy könyvet s megnézem, hogy mi van ott. Ha egy darab össze van kuszálva, mindig az eredeti a legjobb...
De most már kevesebb fizetést kap, mióta elárulta titkát, mert mások is utána tudják csinálni. Használják is a módszert néha, de csak végső szorultságban."20
Két esszét kapcsol össze a közjegyző említése az első és a második világháború idejéből. Az első tipikusan a boldog békeidők szemléletét és annak felbomlását idézi, a második pedig impresszionista létszemléletbe igyekszik menekülni 1939, a háború előtti utolsó békés nyár érzékelhető feszültsége elől.
Harry Russel-Dorsahn harctéri levelei (esszé)
"A nancy-i állomás parancsnoka, egy kis tömzsi francia tiszt, biztosan polgári származású, mert az angol szem kritikai tekintete rögtön meglátja benne a testi mozgásnak azt a diszgraciózus formátlanságát, ami a francia középosztály egyik legjellemzőbb sajátossága. Meglehetősen lompos, végtagjaiban görbe, kövérségében mintegy szétmállott, egészben véve rossz kötésű alak, sárgakapcsos fűzős cipőinek olyan mesésen ferde sarkaival, hogy az embernek az idegébe vág.
Meglehetős közönséges megfigyelés a francia tisztek fizikai megjelenésének hiányos eleganciájáról beszélni. Ez közismert dolog. A francia tiszt, kevés kivétellel, és ezek a kivételek főleg lovaskatonák, a demokrácia gyermeke. Márpedig a demokrácia minden, csak nem elegáns. Egy Broglie, egy La Tour d'Auvergne, egy D'Haussonville, egy D'Uzés, egy Castellane és a többi, nyilván korrekt és tetszetős figurák a maguk vértes vagy dragonyos uniformisában. De a tüzér és a gyalogos tisztek legnagyobb része valami szánalmas szerepcsere benyomását teszik, és katonáknak öltözött filozófiai tanárok, közjegyzők, fogorvosok és házmesterek bús sziluetteit jelenítik meg, hátrányos hatásokban. A különös az, hogy minden alakon segít az uniformis, ami a külső megjelenést illeti. A francián határozottan ront. Még a színészek sem tudnak elegánsak lenni, mikor fiatal és ragyogó katonatisztet kell ábrázolniok. Maga Le Bargy is, aki jó barátom, s aki a legelegánsabb francia civilben, tökéletlenül festett mint katonatiszt némely darabokban. Elvégre mindez nem fontos. Talán csak az angol szem ütközik meg rajta. Micsoda gyönyörű, arányos, ragyogóan elegáns férfiakhoz vagyunk mi hozzászokva Angliában! A tisztekről nem is szólva, akik majdnem mind arisztokraták és kitűnő póló-lovasok, a gárdáról sem szólva, ami természetes, hogy nagyszerű, a Royal Scotsh Fusiliersről sem, csak a hotelportásokat kell említeni, a messenger boy-okat, a távírdászokat és a levélhordókat, micsoda tagbaszakadt, tökéletes kötésű, gyönyörűen arányos és formás férfiak ezek!
(...)
S megállunk szédüldözve.
Amint terjed a tűz, s amint kivilágosodik az ég, valami szennyes napfényben fölöttünk, az egész sikátor, egy tágas rétnek kanyarodva, s maga a rét, az egész nagy mezőség a szemhatárig, az elhullott testek szfinxeit mutatja. Tömött sorokban, elrendezetten és szabályosan, feldöntve s mégis várakozón, márványsima arcok fénylenek s a kidagadt szemek üres tekintete, valami kifürkészhetetlen talányt rögzít meg és őriz, kérlelhetetlen merevséggel. Hanyatt, oldalt vagy hasonfekve, mind egyforma arc és egyazon szemek, kidülledve a nagy tűz előtt, mely mint a hajnal, felvirrad e holt tömeg so- raira, a lázas fény ünnepségeivel. Felkönyökölve még, ahogy a halálos golyó érte, egy fiatal katonának skarlátpiros üstöke látszik megvilágítva, a megállott vér bíbornok-barettájával. Egy másik, előrehajolva, üres szemüregeivel kutat két elpatakzott szeme után, egy másik, elferdült ajakkal és százan még elferdült ajakkal valami titokzatost mondanak, a virrasztó szobrok némaságával. S egy másik, egy magányos fa tövében, hasonfekve még egyre céloz egy alacsony földhányás alól, a vállának meredt puskaaggyal, mozdulatlanul. Még egyre céloz s a puskája végéről egy varjú néz figyelmesen. S egy másik, fönn egy fán, kitárt karokkal a gallyakba meredt bele, mintegy fantasztikus gyümölcsszedés közben, melyből dús cseresznyék vércsöppjei fénylenek, pirosra festett fogai között."21
Bécsi háztetők (esszé)
SZABÓ László, CS.; Csekefalvi Szabó (Bp., 1905. november 11. - Bp., 1984. szeptember 28.): író, esszéíró, kritikus. Gyermekkorát Kolozsvárt töltötte, 1918-ban szüleivel Budapestre költözött. A közgazdasági egyetemen szerzett diplomát, 1925-26-ban Párizsban a Sorbonne hallgatója volt. 1932-35-ben Éber Antalnak, a Magyar-Olasz Bank és a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökének titkára. 1935-1944 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője; jelentős szerepet vállalt az élő magyar irodalom megismertetésében. 1936-ban Baumgarten-díjat kapott. Több alkalommal járt Nyugat-Európában. 1944-ben a német megszállás után bujkálni kényszerült. 1945-től a Képzőművészeti Főiskola művelődéstörténeti tanszékének vezetője. 1948 végén Olaszországba utazott tanulmányútra. Nem tért haza. Rómában és Firenzében élt, 1951-ben Angliában telepedett le, 1983-tól a BBC munkatársa volt. Fontos szerepet vállalt a nyugati magyar irodalom összefogásában. 1972-ben nyugalomba vonult. 1980-tól évente hazalátogatott, bejárta az országot, és kapcsolatot teremtett az irodalmi és művészeti élet képviselőivel. Budapesten váratlanul halt meg, végakarata szerint Sárospatakon helyezték örök nyugalomra. - A Nyugat "esszéíró nemzedékének" tagjaként indult. Részt vett az antifasiszta szellemi ellenállásban. Az emigrációban számot adott az idegenben élő magyar író helyzetéről: a hontalanságról és számkivetettségről. Fő érdeklődési területei: az olasz reneszánsz, a klasszikus angol festészet, Shakespeare munkássága, valamint a magyar irodalom öröksége és kortársi eredményei. Szabó László, Cs. a "szerelmes földrajz" fogalmának megteremtője, Szabó Zoltán azonos című munkájának ihletője.
"Május 10.
(...)
Tökéletesen felfordult a helyzet az általános válassztójoggal. A nép jól verekedett és vérzett, jutalmul 1919-ben választójogot kapott. Az egyenlő elbánás alapján a hű flamandokon kívül a németbarát hűtlenek is. A grófok, bárók, püspökök, kanonokok, gyárosok, bankárok, közjegyzők, orvosok, egyetemi tanárok, egyszóval az "elfranciásodott" nemzet helyére a cenzusos választójog beszakadt védgátján keresztül beömlött a plébános, tanító, szakszervezeti és szövetkezeti titkár, szóval a "kispolgári" nép. Tüstént az anyanyelvén szólalt meg. Franciaországban az 1877-es választás a címeresek és nagytőkések székébe francia kispolgárokat ültetetett, az országgyűlés nemzetiségi alkata tehát nem változott meg a változó társadalmi jelleggel. A belga általános választás ellenben hivatalosan is kétnyelvű országra szakította Belgiumot. Az ország ma már csak annyira francia, amennyire vallonok lakják. Mivel pedig ezek fogynak s a flamandok szaporodnak, előbb-utóbb az ősi nyelvi határ is beszakad, s a franciás nemzetállam egy flamand népállam feledésébe merül.
(...)
Május 16.
(...)
Tavaszi szláv utamon Belgrádban, Varsóban nyilallt először a szívem gyökeréig, hogy a háború csak a kis népekre végzetes. Mindig a létük körül forog, az örök piski, varsói, zimonyi hídért. Négy országot találtam állig fegyverben, de csak Jugoszláviát és Lengyelországot mély balsejtelemben. A franciák és a háború közt ott a Maginot-vonal, hátuk mögött egy tengeri birodalom, a fényes múlt, és a tanítványból lett pártfogó: Észak-Amerika. Csak a háborúra gondolnak, nem a nemzethalálra.
Úgy látszik, Franciaország rászánta magát a mérkőzésre. Hát csak szánja! Az igazi háborús felelősek mindig a nagyhatalmak s az erős népek, akármelyik oldalon álljanak.
Június 26.
(...)
Leonardo-kiállítás. Egy parancsuralom hódol előtte, de mit tenne, ha élne? Leonardo a megtestesült engedetlen ember, folyton kérdez, saját kérdései, termékeny kételyei miatt hagy fel a megkezdett munkákkal. Ő és Geothe a legszebb európai jelkép, csak félig él a művében, fél-halhatatlansága maga a magatartás. Egyikük sem állít vagy kijelent, mint a misztikusok, csupán felel. A kijelentést megelőzi a kérdés magunkhoz s a világhoz. Márpedig minden misztika - a politikai misztika is - kijelentésekből és sugallatokból áll. Szent Johannát talán megtehetem egy parancsuralom védszentjének. Sugallatai voltak. Leonardo nem hisz a sugallatban, a tizenkilencedik század racionalistái joggal tekintették első ősüknek.
A kiállításon fába és gipszbe másolták a találmányterveit, s a Codex Atlanticus lapjait fényképre nagyították. Leonardo a tetemboncoló, botanikus, optikus, fizikus, technikus, hadmérnök, városrendező, festő, építész, szobrász és költő bemutatkozik. A megoldás néha groteszk, mai szemmel hamis csapáson indult el. De nem a megoldás a fontos, hanem a magatartás, a szándék. Elsőnek kérdezett, a helyes felelet az utókorra maradt. Ösvényeit benőtte a fű, a feltalálók elértek tőle. De elsőnek lépett ki a körből. Hódolat illeti meg, nem bírálat.
Július 7.
Trieszt már egy kicsit az otthon; hazaérek a monarchiába. Az olaszok visszaromanizálják Tergestummá, a várbeli Forum s környéke már egészen latinos. De lenn, a kikötőben csak lépésről lépésre enged az északi stílus, amely itt legdélibb, mediterrán végpontjához ér. Ilyen ablakokat, ilyen "empire"-t csak német földön láttam. A város még e pillanatban két kézen van: Mária Terézia, s Mussolini kezén. Melyik győz? A helyreállított Forum annyit elárul, hogy melyik akar győzni.
Két csöndes kegyhely köt Trieszthez: Duino, s a régészeti múzeum. Délután kimegyek Duinóba. Vakító, rőt táj az Adria fölött a fukarvizű Isonzó völgyben. Duino szegény karszti falucska. A Thurn-Taxis kastélyt szétlőtték a háborúban s a család - immár Torre e Tasso néven! - a rom mellé újat építtetett. Én a romokhoz igyekszem.
Kevéssel a háború előtt Rilke a hercegék vendége volt. Vendég volt mindenütt a földön, irtózott a maradástól, elszórta, amije volt, mindig búcsúzott. Küszöbről küszöbre bujdosva, tisztán ment a végső látomás felé.
Egy nap a sziklák közt sétált. Meddő napok után hirtelen zúgást hallott. Kiáltani akart, s ez az elfojtott kiáltás már az első elégia kezdete volt: (...)
Így kezdődött. A csonka sorok még véreztek, amikor elment Duinóból. Csak évek múlva, egy öreg, svájci toronyban forrtak öszsze tíz elégiává.
A tíz vers ma is erősebb nálam, nem értem őket egészen. De amióta megkóstoltam, folyton vágyom a titkos és homályos kéjre, inkább sose olvasnék, ha ezeket nem olvashatnám. Az igazi vers Pindaros óta fennkölt félrebeszélés, borzongó bőrünk hamarább érti, mint az elménk. Pokolra s lángoló tavakra szálltam a költőkkel, nem emlékszem az útra, csak a félelemre s a gyönyörre.
A másik ereklye Wincklemann sírja a régészeti múzeum kertjében. Az öregúr az olympiai ásatásokhoz készült. Felfogadott egy csomaghordót, szállására ment, s a fiú előtt megszámlálta a pénzét. Trieszt a tizennyolcadik században olyan rosszhírű volt, mint ma Marseille. Winckelmannt hátulról érték a késszúrások. Római sírok közé temették, nem kellett többé visszatérnie a ködös északra.
Olasz földön két némettől búcsúzom. Rokonok felé, művelt barbárokhoz fordulok. Mint a párizsi pont des Artson, itt is körülleng értő árnyuk. Tudják, mit érzek, Tóbiás angyala őket is vezette a Latin part felé. Gyógyszert kerestek vak apjuknak, vak hazájuknak.
Szeptember 3.
Ezt hozta. Negyed tizenkettőkor jön a sürgöny az angol hadiállapotról. Ettől féltünk öt... hat... hét..., megálljunk, csak, hány év óta? Éppen húsz év: 1919 óta. Lemegyek a szerkesztőségbe. A lépcsőn megfog egy altiszt. "A lengyel vitéz katona", mondja.
Olyan, mint a többi vasárnap. De hát mit is gondoltam róla? A halálunk napja is olyan lesz, mint a többi. Ebéd után Donizettit hallgatok, s egy német műtörténetben lapozok. Eszembe jut egy régi nyár anyámmal Bajorországban. Három fia volt a vendéglősnek. A legidősebb fiú akkor szerelt le. Gyűlölte a háborút. A középső spengleriánus volt, tanítónak készült. Azóta valószínűleg fontos ember a pártban.
Este körülnéztünk a városban. Higgadt és csöndes, majdnem komor. Még öljük egymást, de valahogy már kiöregedtünk a háborúból. Úgy látszik, avul a műfaj.
- Én már nem félek - mondja váratlanul az asszony.
Nincs is oka. Isten haragos munkája megkezdődött. Már nem kell félnünk készülő haragjától."22
PETERDI István (Bp., 1888. ? - Bp., 1944. ?): költő, műfordító. A budapesti egyetemen szerzett orvostudományi doktorátust. Kezdettől a Nyugat munkatársa, a szabad vers egyik első magyar művelője. Keveset írt, ennek fő oka hét évig tartó orosz hadifogsága volt. Főleg Gogol, Csehov és Tolsztoj műveit fordította.
PEKÁR Gyula (Debrecen, 1867. november 8. - Bp., 1937. augusztus 19.): író, újságíró. Iskoláit Debrecenben, Budapesten, Bostonban, jogi tanulmányait a bécsi és pesti egyetemen végezte. 3 évig joggyakornok volt. Justh Zsigmond hatására 1891-től fordult a szépirodalom felé, a Magyar Hírlap munkatársa lett. Bejárta Európát, 3 évig tanult a Sorbonne-on, 5 nyelvet sajátított el. 1901-től tagja volt a Kisfaludy és a Petőfi Társaságnak, utóbbinak alelnöke, 1920-tól elnöke; 1911-től az MTA levelező tagja. 1901-1935 között rövid megszakítással parlamenti képviselő. 1919 augusztus-1921. június között kultuszminisztériumi államtitkár és tárca nélküli miniszter, 1925-től a Filmipari Alap felügyelő bizottságának elnöke volt. Termékeny, de középszerű munkásságát elismerés övezte (1910-ben az MTA Péczely-díja, 1915-ben és 1921-ben Vojnits-díj stb.). Film készült A szép Pongráczné krinolinja (bem. 1931) és A kölcsönkért kastély (bem. 1937) c. írásából.
Peterdi István Pekár Gyula A kölcsönkért kastély című történeti novelláit bírálja: publicisztikusnak és korszerűtlennek tartja őket. A közjegyző ebben hamisság-konnotációban jelenik meg, míg Ambrus Zoltán Tolsztojról szóló írásában a közjegyzői bizonyítvány metaforizálódik: a biztonság, a cáfolhatatlan bizonyíték, az írással megerősített hitelesség, a megfellebbezhetetlenség jele.
"Amellett, mondom, két elbeszélése ma is játszhatnék. A kölcsönkért kastély előjátékát ha Amerikába teszi, (ma úgy is ez a magyar mágnások Baden-Badenje) a hamis birtokátruházást megcsinálja egy ál-közjegyzői okirattal; minden egyebet hagy úgy, amint van - egy semmivel sem valószínűtlenebb esetet kapunk. Ekkor azonban még kevésbé lehetne »csak elbeszélő«. A történeti cafrang nélkül mindenki látná, hogy a napilapok sokkal érdekesebb meséket hoznak, sőt csinálnak."23
"Tolsztoj egész hatalmas működését a tehetetlen irigykedésből származtatja s úgy beszél arról, ami hihetetlen, sőt egyszerűen lehetetlen, mintha Tolsztoj vallomása alapján írásba foglalt közjegyzői bizonyítvány volna a zsebében arról, hogy Tolsztoj életének minden nagyszerű momentumát a sápadt, vérszegény, göthös irigység kreálta. Ehhez minden igazságérzetnek a fumigálásán kívül az az egyes jelenségeiben nevetséges, de egész megnyilvánulásában szánalmas - mert beteges önteltségen, valami szomorú szellemi vízkórságon alapuló - arrogancia kellett, mely ennek a Harden néven író, félművelt olvasói nagy számától megrészegedett újságírónak legkiemelkedőbb egyéni vonása."24 ■
JEGYZETEK
1 Részlet A közjegyző alakja az irodalomban című készülő könyvből.
2 A szerzőkről szóló ismertetések, ha külön hivatkozás nem jelöli, az Új Magyar Irodalmi Lexikon alapján készültek, főszerk., Péter László, Bp., 1994.
3 Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött, regény, részletek, Nyugat, 1911/8., 11., 12.
4 Bíró Lajos: Ilka, Nyugat, 1908/2.
5 Falu Tamás: Nyolcvanas évek, Nyugat, 1922/21.
6 Szini Gyula: Profán szerelem, Nyugat, 1912/6.
7 Szini Gyula: Profán szerelem, Nyugat, 1912/8.
8 Barta Lajos: A Mars-repülő, Nyugat, 1926/12.
19 Szép Ernő: Dali dali dal (3) Elbeszélés részlet, Nyugat, 1934/2
10 Krúdy Gyula: Aranyidő, részlet, Kis Mária kacérságai 1923/6
11 Karinthy Frigyes: Holnap reggel, Tragikomédia három felvonásban II. felv. részlet 1915/24
12 Szergéj Szergéjev-Censzkíj: Színeváltozás, Regény (3), 1928/10.
13 Tersánszky Józsi Jenő: Margarétás dal, Regény, részlet 1929/11
14 Török Sophie: Nem vagy igazi!, kisregény, Nyugat, 1938/1.
15 Jancsó Károly: A megyei önkormányzat, Nyugat, 1911. 12.
16 Zsadányi Henrik: A hozzánemértés kultusza, Nyugat, 1911/14.
17 Dr. Hesslein József: A köztisztviselő-probléma, Nyugat, 1917/18.
18 Benedek Marcell: Balzac, Nyugat, 1923/20
19 Dr. Barinkay Ferenc: Író contra reklám? Magyar írók sátora, Nyugat, 1932/1.
20 Gosztonyi Ádám: A szenárium-gyár, Nyugat, 1932/22.
21 Harry Russel-Dorsahn harctéri levelei, Nyugat, 1914/23.
22 Cs. Szabó László: Fojtott nyár (Európai útinaplók) Bécsi háztetők, Nyugat, 1939/10.
23 Peterdi István: Pekár Gyula: A kölcsönkért kastély, Nyugat, 1910/11.
24 Ambrus Zoltán: Tolsztoj és kritikusai, Nyugat, 1911/9.
Lábjegyzetek:
[1] Simon Ferenc gimnáziumi tanár
Visszaugrás
