A hazai kortárs jogelméleti irodalomban megkerülhetetlen témaként kerül rendszeresen tárgyalásra a jogászi (bírói) formalizmus kérdése.[1] A jogalkalmazás elméleti kontextusát vizsgáló jogtudományi kutatások szoros kapcsolatban vannak a jogászi gondolkodásmód általános kérdéseivel. A jogalkalmazói álláspontot megalapozó jogászi érvelés határainak problémáival foglalkozó jogtudósok és gyakorlati jogi szakemberek régóta keresik a helyes és igazolható döntéshozatal módszereit és eszközeit. A formalista megközelítés megítélése napjainkban is megosztja a kérdéssel foglalkozókat, s ez nem volt másképpen több évtizeddel ezelőtt sem a magyar jogirodalomban. A következőkben Horváth Barna jogfilozófus által alapított ún. szegedi iskola[2] tagjaként ismertté vált jogtudós ez irányú nézeteit igyekszem röviden bemutatni.
Szabó József (1909-1992)[3] eredetileg Moór Gyula tanítványaként végzett a szegedi egyetem jogi fakultásán, de már hallgató korában Bibó István és Vas Tibor mellett szoros kapcsolatba került a jogbölcseleti katedrát időközben elfoglaló Horváthtal. Szabó legjelentősebb jogbölcseleti írásai néhány terjedelmesebb nemzetközi jogi tárgyú tanulmányát követően az 1930-as évek végén, illetve a második világháború idején láttak napvilágot.[4] A címben szereplő "jogászi formalizmus" megfogalmazással, illetve annak "örök problémájára" utalással az 1942-ben a Szellem és Élet című folyóiratban írt tanulmányában találkozhatunk.[5]
Szabó sajátos jogbölcseleti felfogásának megalapozására az 1938-ban megjelent A jog alapjai című munkájában vállalkozott, mely alcímében (Különös tekintettel a nemzetközi jogra) még részben visszautal a korábban őt foglalkoztató jogterületre. Könyvében alapos filozófiai fejtegetések során mutatja be jogbölcseleti nézeteinek kiindulópontjait, mely híven tükrözi a korabeli európai jogbölcseleti törekvések legjobb hagyományait. Szemléletmódját az idealizmusban és realizmusban egyaránt meglévő "dogmatikus" előfeltevéseket meghaladó szkeptikus gon-
- 299/300 -
dolkodás jellemzi, mely sok szállal kötődik a David Hume nevéhez köthető kriticizmushoz. Úgy véli, hogy az emberi öntudatra ébredés az idealizmus-realizmus-kriticizmus egymást követő lépcsőfokaival modellálható, s a jogi gondolkodás is ennek megfelelő fejlődési utat futott be. Míg az idealizmusnak a természetjogi doktrína, a realizmusnak a 19. században hegemón szerepbe került jogpozitivizmus felel meg, addig a korabeli jogi szemléletmód a kriticizmus jegyében próbálja meg túlszárnyalni, illetve meghaladni a korábbi törekvéseket.
Kant és követői alapvető hibáját abban látja, hogy a lét és érvény pólusainak kettősségéből indulnak ki. Csupán a neokantiánus jogfilozófusok próbáltak meg - egymástól gyakran merőben eltérő módon - kapcsolatot teremteni a világ e két minősége között, azonban ez nem sikerülhetett nekik, mivel "maga a lét és érvény [n]em a tárgyi, hanem - mint fogalmaz - az alanyi világban keresendő, amiből »a maiore ad minus« következik, hogy kapcsolatuk s az annak helyén kialakuló jogfogalom sem kereshető másutt."[6] A Hume felfogására visszavezethető ismeretelméleti kiindulópont a filozófiában - s ezen keresztül a jogbölcseletben - véleménye szerint forradalmian újat hozott azzal, hogy a világról alkotott ismereteink szubjektív jellegére hívta föl a figyelmet: "... a rajtunk kívüli, vagyis objektív külvilágot, amely egyébként is csupán feltételezett, mint számunkra hozzáférhetetlent, ki kell hagynunk kutatásaink köréből. Marad tehát az emberi alanyiság világa, ahol egyedül bír értelemmel a tárgy és a norma, lét és érvény megkülönböztetése, és azoknak a jog egységes fogalmává való összekapcsolása is."[7] Szabó úgy véli, hogy "[a] megfigyelt dolgok kapcsolata (okság)... nem bennük, hanem bennünk, a megfigyelőkben van."[8] Vagyis a jog "létének legmélyebb alapjai sem nyúlnak túl az alanyiság bűvkörén..."[9]
Sikeres habilitációját követően 1941-ben Kolozsvárra nevezték ki magántanárnak, ahová alma matere - a második bécsi döntés következtében - nem sokkal korábban visszatelepült. Oktatási teendőinek igen nagy kedvvel - Bibó Istvánnal közösen - a fővárosból lejárva tett eleget. Szabó életében termékeny alkotóévek következtek. Jogbölcseleti tárgyú legjelentősebb írásai a kolozsvári évek alatt jelentek meg. Így ebben az időben került publikálásra A jogászi gondolkodás bölcselete című könyve, még a szegedi egyetem gondozásában, valamint a Társadalomtudományban közölt "Hol az igazság?" című (alcíme: "A bíró lélektani problémái") terjedelmes tanulmánya, továbbá egykori mesterei - Moór Gyula és Horváth Barna - tanulmányainak társaságában az Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie "Ungarn Heft"-jében a "Wahrheit, Wert und Symbol im Rechte" című munkája. E műveinek legfőbb törekvése az volt, hogy A jog alapjai című könyvében megfogalmazott jogfelfogását részleteiben kifejtse, illetve tovább finomítsa, ezáltal megteremtve a jog fogalmának "újrealista" koncepcióját.[10]
Témánk szempontjából legfontosabb írásai közül az első 1941-ben A jogászi gondolkodás bölcselete címen jelent meg. E művében arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, miképpen befolyásolja a jog(ász)i gondolkodást a jog létének és érvényesülésének alapjait meghatározó "emberi alanyiság". Kiindulópontul egy kérdést tesz fel: "[L]ehetséges-e jogászias gondolkodás, ami nem racionalo-logisztikus természetű? vagy éppen csak ilyen lehetséges?"[11] A középkor óta a skolasztikus gondolkodás értelmében a logikai következtetés nem jelent egyebet, mint szillogisztikus következtetést.[12] A levezetés e formájának rendszeressége és formális "biztonsága" a jogalkalmazás klasszikus módszerének racionális igazolását adja. A jogászi gondolkodás és a formállogikai következtetési készség e szerint nem választható el egymástól. Ugyanakkor ennek bizonyítása, vagy éppen cáfolata legmeggyőzőbben Szabó szerint konkrét jogesetek, bírósági ítéletek vizsgálatával végezhető el. Könyvében nagy terjedelemben több hazai és nemzetközi bírósági (Kúria, Közigazgatási Bíróság, hágai Állandó Nemzetközi Bíróság) ítélet részletes bemutatásán keresztül, alapos jogdogmatikai elemzések során, jut arra a következtetésre, hogy a szillogizmus, illetve a logikai szubszumpció valójában nem modellálja megfelelően a jogászi gondolkodás lényegét. A konkrét esetleírások kapcsán a "logizáló jogelméleti" felfogások tipikus hibáit így elsősorban az ún. alsó-, és felső-tétel, vagyis a tényállás, illetve a tényállásra vonatkozó norma megállapításának problémáit igyekszik számba venni. Kiemeli, hogy a szillogizmus bármilyen következetességgel bizonyít is, nem tud többet állítani, mint ami a tételeiben külön-külön egyébként is megvan. Amit a bíró keres, az túl van a logika "technikai mechanizmusán". A "mesterséges logi-
- 300/301 -
kai szerkesztéssel" szemben a jogászi gondolkodás "mélyebb összhangjáról" tesz említést, mely a logikai formák "látszatérvénylánca" mögött az irracionális lényeg keresésében ragadható meg.[13] A jogászi döntés - álláspontja szerint - elsősorban a "premisszákban rejlő alogikus, irracionális fogalmak és ténykérdések mikénti értelmezésén, felfogásán fordul meg."[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
