1814-ben - amikor a napóleoni háborúkban győztes hatalmak Európa új rendjéről tárgyalnak a Bécsi Kongresszuson - a francia emigránsból lett heidelbergi jogász professzor, A. F. J. Thibaut megjelenteti programtanulmányát egy egységes polgári jog szükségességéről Németország számára.1 Tisztán látja, hogy átmeneti időszakban él, ami teljesen új lehetőségeket nyit meg. Még egy német nemzetállam létrejötte is lehetségesnek tűnik. Egy, a Code Civil mintájára létrehozott német polgári törvénykönyv - Thibaut szerint - ezt a folyamatot felgyorsítaná. Ugyanakkor egy ilyen kódex védőbástyát is jelentene a politikai reakciósokkal szemben.
Ugyanebben az évben Friedrich Carl von Savigny is megfogalmazza véleményét a jogalkotás és a jogtudomány aktuális feladatáról. Ez a tanulmánya2 a történeti jogi iskola programjává válik. Thibaut-val ellentétben semmilyen csodálatot nem érez a Code Civil iránt. Nem magát a törvénykönyvet kritizálja, hanem a nem szerves, a tudományosan nem megalapozott, önkényes és a hagyományokat nélkülöző kodifikáció gondolatát. A Thibaut által kitűzött célokkal - a nemzet egységének megteremtése, a tudományos törekvések egyazon feladatra való összefogása - egyetért, a helyes eszközt azonban nem egy törvényalkotói rendelkezésben látja, hanem a szervesen fejlődő jogtudományban.3
Önkéntelenül is adódik az összehasonlítás a XIX. század eleji Németország és a XXI. század eleji Európa között. A több nemzetállamból létrejött és működő Európai Unió szintén átmeneti korszakát éli, tele kérdésekkel és kételyekkel, egységes polgári jogi törvénykönyv nélkül.
Az európai magánjog kialakításának szükségességét sokan vitatják. A hozzá vezető utakkal, azok hatékonyságával kapcsolatban lényeges különbségek mutatkoznak. Thibaut és Savigny vitája újra időszerű.
Az európai magánjog megteremtésére tett kísérletek a holland Jan Smits szerint három csoportra oszthatók.4 Az elsőbe tartoznak az Európai Unió irányelvei. Ezek azonban csak viszonylag kis területét fedik le a polgári jogi jogviszonyoknak. Nagyobb gond, hogy a jogintézmény természetéből fakadóan az irányelvben szabályozottak átvétele a nemzeti jogba a nemzeti jogalkotók feladata, ami a tagállamok közötti eltérésekhez vezethetnek.
A második csoportba a nemzetközi szerződések tartoznak. Tekintettel arra, hogy egy ilyen egyezmény kötelező erejéhez létrehozóinak egyhangú szavazata és az abban részt venni kívánó államok nemzeti törvényhozásának megerősítése szükséges, ez az eszköz sem tud főszerepet vállalni a magánjog egységesítésében. Még az UNIDROIT égisze alatt zajló világméretű jogegységesítési törekvés sem töltötte be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket, mely a nemzetközi kereskedelem területére kidolgozott szerződési alapelvekben csúcsosodott ki.
Harmadikként az egységes Európai Polgári Törvénykönyv megteremtésére tett kísérleteket kell megemlítenünk. Legjelentősebb ezek közül az Európai Szerződési Jogi Bizottság tevékenysége, a dán professzor, Ole Lando vezetésével.5
Lando az 1970-es évek végén felismeri a nemzetközi magánjog elégtelenségét a megváltozott európai gazdasági-kereskedelmi viszonyok között, s új utakat keres a polgári jogi jogviszonyok nagyobb kiszámíthatósága érdekében. Elméleti kiindulópontja az Európai Unió mint gazdasági közösség, melynek célja az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlásának megvalósítása. Mindezeket a tagállamokon átnyúló mozgásokat szerződésekkel valósítják meg a mindennapi életben. Az országonként eltérő magánjogi rendszerek a legjobb szándék mellett is bizonytalansághoz, félreértésekhez vezethetnek. A nagyobb biztonság, a kereskedelmi jogviszonyok kiszámíthatósága érdekében szükség van a mindezeket egységesen szabályozó európai polgári törvénykönyvre.
Célja megvalósítása érdekében Lando maga köré gyűjt minden tagállamból egy - a legnagyobb kereskedelmi tevékenységet kifejtő országokból: Németországból, Franciaországból, Nagy-Britanniából és Hollandiából kettő - elkötelezett, gyakorlati tapasztalattal is rendelkező jogtudóst, s a Lando-Bizottság - saját elhatározásából - 1982-ben megkezdi működését.
Munkarendjük a következő: először a kijelölt előadó készít egy állásfoglalás tervezetet, amit kísérő szöveggel lát el. Ez átfut egy előkészítő bizottságon, majd a szerkesztőbizottságon, melynek feladata a nyelvi eltérések felkutatása. Végül a teljes testület elé kerül a tervezet, mellyel az általában három ülésen foglalkozik, s meghozza a végleges, szövegszerű állásfoglalást.6
A hosszú előkészítő munka 1995-ben hozza meg első gyümölcsét: közreadják az Európai Szerződési Jog Alapelveinek I. részét, amit pár évvel később, 1999-ben a II. rész követ. A Preambulumban a szerzők hitet tesznek amellett, hogy az Alapelvek egy leendő európai polgári törvénykönyv részét képeznék a jövőben.
Az Európai Unió tagállamainak jogi tudományos közélete pillanatok alatt izgatott méhkassá változik. A jogi szaklapok mind a mai napig rendszeresen közölnek pro vagy kontra tanulmányokat az európai polgári jog megteremtése körül kialakuló vitában. A kilencvenes évek második felére tehető egy új szakkifejezés kialakulása és térnyerése is: a magánjog "europaizálása". A mai napig ez a fogalom sűríti magába a különböző egységesítési törekvéseket és véleményeket.
Az Európai Szerződési Jogi Bizottság által kidolgozott Alapelvek magas jogi színvonalát senki sem vitatja. A kritikai észrevételek arra irányulnak, hogy szükséges-e az európai magánjog kodifikálása, ez-e a helyes eszköz az egység megteremtése érdekében. A bírálók nem fukarkodnak a különböző jelzőkben: a Bizottság elnökét, Landót az irgalmas szamaritánushoz7, a kódex megalkotásának tervét a bábeli torony felépítéséhez, vagy egyszerűen feltételezésen alapuló utópiához8 hasonlítják.
Az Európai Polgári Törvénykönyv legszókimondóbb ellenzője Pierre Legrand. A kanadai jogtudós kiindulópontja, hogy az egységes szabályok kibocsátása önmagában nem eredményez egységes jogot, ugyanis az sokkal több annál. A szabály értelmét csak a sajátos kulturális és nemzeti környezet tanulmányozásával lehet megállapítani. A common law országok jogászai ezt az értelmezést induktív úton, a tényekre és a jogi precedensre összpontosítva végzik, míg a kontinentális jog országaiban a rendszerezésé a főszerep. Nem számít, hogy milyen fokú az európai törvényalkotás, az angol jogász azt common law "szemmel", a francia kontinentális "szemmel" fogja nézni. Mindezekből Legrand azt a végső következtetést vonja le, hogy a különböző jogrendszerek soha nem voltak és nem is lesznek egymásnak megfeleltethetők.9
A Lando-Bizottság által kidolgozott célok egyik legkövetkezetesebb európai bírálója Jan Smits. A holland magánjogász professzor az egységesítési törekvések helyes útját a "jogátültetés" módszerében10 látja. Jogtörténeti példaként többek között a Code Napoleonra hivatkozik, ami több európai országban is megjelent. Sok esetben a külföldi jogszabályok, vagy dogmatika kölcsönzését maga a gyakorlat kényszerítette ki, rést töltve be az "importáló" ország jogrendjében. A mai jogi és gazdasági folyamatok hatására ez a hajlandóság csak növekedett. A különbség mindössze annyi, hogy amíg évszázadokig Európából kölcsönöztek, most Európa vesz át megoldásokat az amerikai jogrendszerből. A jogátültetés önjáró folyamat, amit a gazdasági szükségszerűség és hatékonyság kényszerít ki: a jogi kultúrák piacáról a legmegfelelőbb és legcélravezetőbb jogi eszközt fogják felhasználni. Mindebből Smits szerint az következik, hogy az Európai Unió kereskedelmi korlátozásoktól mentes belső piacán az egységes európai jog magától ki fog kristályosodni, még pedig ott, ahol arra a legnagyobb szükség van: a joggyakorlatban.11
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
