A választójog és tágabban a választások szabályozása különleges és kettős módon viszonyul az európaisághoz. Egyrészt a demokratikus működést, pártversenyt és politikai váltógazdaságot az európai államok egyik fundamentumának gondoljuk. Másrészt viszont az európai államok között nagy eltérés mutatkozik abban, hogy a demokratikus választásokat milyen rendszerben és milyen szabályok szerint folytatják le. Ebből az eltérésből következik, hogy a regionális, választásokkal és emberi jogokkal foglalkozó szerveknek, így különösen az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakran nehézséget okoz ezekben a kérdésekben egységes európai zsinórmértéket alkotni. A kérdés nehézségét adja továbbá annak politikailag érzékeny jellege; a szabályozáson adott esetben választások múlhatnak, így a politikai pártok kiemelt figyelemmel kísérik a nemzeti szabályozások felülvizsgálatát, és készek arra, hogy legitimációs deficitre hivatkozva vitassák a nemzetközi szabályrendszert kikényszerítő szervek hatáskörét ezekben a kérdésekben.
A Helen Hardman és Brice Dickinson által szerkesztett Választójog Európában kötet a választásokkal kapcsolatos joganyag kapcsán alkotott európai standardokat, valamint azok érvényesülésének egyes kérdéseit tárgyalja. A kötet különböző nézőpontokból közelíti meg a kérdést, interdiszciplináris (jogi és politikatudományi) perspektívából vizsgálva ezeket a mechanizmusokat. A kötet aktualitását adja, hogy számos kérdésben nem kiforrott még az európai gyakorlat, különösen a strasbourgi bíróság gyakorlata. A bíróság megközelítése eddig jórészt a tagállami mozgásteret hangsúlyozta, azonban, ahogy erre a kötetben lévő tanulmányok is felhívják a figyelmet, ebben adott esetben változás is bekövetkezhet. Ez egyrészt eredményezheti a bíróság aktívabb megközelítését, másrészt azt, hogy a választásokkal kapcsolatban alkalmazandó mércéjét szigorúbb, a tisztességes választásokkal (fair elections) összefüggő elemekkel is kiegészíti, amelyek túlnyúlnak a választások integritásának mércéjén.
A kötet három szerkezeti elemre tagolódik, amelyek három-három tanulmányt foglalnak magukban. Az első rész a választásokra vonatkozó régiós szabályrendszert, illetve az azt kikényszerítő szerveket járja körül, a soft law-tól a kikényszeríthető jogig haladva. A második rész esettanulmányokat tartalmaz, amelyek a kisebbségi jogok, a fogvatartottak szavazati joga, valamint az oroszországi fejleményekkel összefüggésben világítanak rá a választással kapcsolatos jogok kikényszerítésének sajátosságaira. A harmadik rész összehasonlító perspektívából mutat be a pártrendszerekkel, emberi jogok kampányban való közrehatásával, valamint párt- és kampányfinanszírozással kapcsolatos kérdéseket, amelyek kihatnak a fair választásokra.
Az első szerkezeti elem a soft law irányából halad a kikényszeríthető jog felé. Ennek megfelelően az első tanulmányban Chemavon Chahbazian az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének a választásokkal kapcsolatos normarendszerrel összefüggésben tett közreműködését vizsgálja. A szerző a választásokkal kapcsolatos európai örökség azonosítását követően a Parlamenti Közgyűlés ajánlásait, valamint választási megfigyeléseit veszi górcső alá. Ezek segítségével azonosítja a választási eljárással kapcsolatos főbb kihívásokat; a választási csalásokat, az aktív és passzív választójog nem igazolható korlátozását, a külföldön tartózkodók szavazásának nehézségeit, a választási névjegyzékkel kapcso-
- 359/360 -
latos problémákat, valamint a párt- és kampányfinanszírozással összefüggő problémákat. Chahbazian megállapítása szerint a Parlamenti Közgyűlés kiemelkedő szerepet játszott a közös európai választási örökség megteremtésében, mivel katalizátorként járt el a tanács szerveként, amely révén a tagállamok demokratikus választási szabályozást fogadhattak el. Különösen nagy segítség volt ez a rendszerváltást követően a posztszocialista államoknak, amelyek nem rendelkeztek demokratikus választási tradíciókkal. Mindezek alapján a Parlamenti Közgyűlés a választásokkal kapcsolatos puha jog egyik legfőbb alakítójává vált.
A második tanulmányban Amaya Úbeda de Torres a Velencei Bizottság választási területen kifejtett tevékenységét vizsgálja. Az 1990-ben életre hívott Velencei Bizottság bizonyos tekintetben félúton helyezkedik el a Parlamenti Közgyűlés és a strasbourgi bíróság között; munkájának egyértelműen van egy "jogi-diplomáciai" jellege, amennyiben tárgyalásokat folytat az adott tagállammal, kétoldalúan törekedve a standardok betartására. Emellett azonban egyértelmű feladata a bizottságnak, hogy a választásokkal kapcsolatosan kialakuló európai ius commune-ra felhívja az államok figyelmét, és segítse az annak megfelelő szabályozások létrejöttét. Ezt a kettősséget segíti, hogy a bizottság munkája és hatáskörei nincsenek szigorú keretek közé szorítva, valamint pontos szabályozásban lefektetve.
A soft law-val összefüggésben végzett munkája során a bizottság elkíséri a Parlamenti Közggyűlés ad hoc választási megfigyelőit, összehasonlító tanulmányok készítésével segíti az Európa Tanács egyéb szerveit. A bizottság legfontosabb munkája a területen a 2002-ben elfogadott Code of Good Practice In Electoral Matters[1], amely habár nem bír kötőerővel, mégis hivatkozási és viszonyítási pont lett a választásokkal kapcsolatos standardok megállapításánál. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a bizottság ajánlásai és megállapításai hivatkozási alapként szolgálnak a strasbourgi bíróság előtt is, ezáltal, ha közvetve is, de kikényszeríthetővé válhatnak. A szerző felhívja a figyelmet a bizottság munkájának korlátaira is. A kétoldalú munka, vagyis a vizsgálattal érintett tagállam aktív bevonása, míg az egyik legnagyobb előnye, úgy egyben a legnagyobb hátránya is a bizottság tevékenységének, amennyiben a bizottság kétoldalú működése során csak annyiban tudja elfogadtatni ajánlásait, amennyiben arra a partner tagállam részéről fogadókészség van.
A harmadik tanulmány Bodnár Eszter tollából származik, aki a strasbourgi bíróság vonatkozó gyakorlatát ismerteti. A tanulmány kitér a gyakorlat magvát adó, Európai emberi jogi egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének harmadik cikkére, annak keletkezéstörténetére, valamint arra, hogy a kezdeti szigorú textuális megközelítést követően miként olvasztotta ki a bíróság a választáshoz fűződő alanyi jogokat a nem egyértelműen megfogalmazott cikkből. Ez tette lehetővé, hogy a bíróság felépíthesse esetjogát a választási kérdésekkel kapcsolatban.
Bodnár az esetjog három fő csoportját különbözteti meg, amelyekkel kapcsolatban eltérő aktivizmus volt jellemző a bíróságra. Az első csoportot az aktív és passzív választójoggal kapcsolatos esetek adják. A bíróságra ebben a körben, különösen az aktív választójoggal kapcsolatban volt a jellemző a legaktívabb szerepfelfogás. A második esetkört a választási rendszer egyes elemeivel kapcsolatos ügyek adják. A bíróság ebben a körben rendre tartózkodott a nemzeti jogrendszer egyes elemeinek egyezményt sértő tartalma megállapításától, hivatkozva a tagállamok széles mozgásterére a kérdésben. Ennek példája a Yumak and Sadak-ügy, amelyben a testület nem állapította meg a törökországi tízszázalékos küszöb egyezményellenességét.[2] A harmadik esetkör a választási eljárással és adminisztrációval kapcsolatos ügyeket öleli fel, amelyben ha nem is olyan aktívan, mint az első esetkörben, de aktívabban lép fel a bíróság, mint a választási rendszer egyes elemeivel kapcsolatos eljárásokban. Ez a megközelítés magyarázható azzal is, hogy a választási ügyek politikailag érzékenyebbek, és inkább felvetik a testület esetleges legitimációs deficitjét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
