A polgári jog legtöbb jogintézménye magában rejt olyan dogmatikai szépségeket és gyakorlati ellentmondásokat, amelyek széleskörű elmélkedést tesznek lehetővé. Vannak viszont olyan jogintézmények, amelyek jellegüknél fogva magukon hordozzák a római mitológiából ismert Janus jellemvonását, a kétarcúságot. Az ilyen jellegű intézmények vizsgálata még érdekesebb, hiszen az imént ecsetelt jellemvonás hatására még inkább komplex vizsgálatot követelnek meg és szinte megunhatatlan témáját jelentik a szakirodalmi kutatásoknak. Ilyen jogintézmény például az öröklési szerződés, amely az örökhagyó oldaláról végintézkedés, a másik fél részéről viszont szigorúan nem az, hanem egy szerződés. Hálás tárgya lehetne tehát a tanulmánynak az öröklési szerződés is, mi viszont mégsem ezt választottuk, hanem a beszámítást, amelynek Janus-arcúsága még izgalmasabb kérdéseket rejt magában. A legtöbb kettős jellegű jogintézmény (így az öröklési szerződés is) jellemvonása, hogy a kettős jelleg mindegyik pólusa a polgári jog, mint elkülönült jogág területén marad. Ezzel szemben a beszámítás nemcsak a polgári jogban, hanem a polgári eljárásjogban is ismert, így a Janus-arcúság ezen jogintézmény keretében a komplex vizsgálat nehézségét fokozva interdiszciplináris kereteket is ölt.
A szakirodalom is egyetért a kettős jelleggel, Magyary Géza szerint a beszámítás nemcsak perjogi, hanem magánjogi jelenségnek is tekinthető.[1] E körben mindenképpen érdemes kiemelni, hogy a megközelítési mód különbségéből ("nemcsak perjogi") nem érdemes különösebb következtetést levonni, hiszen Magyary a legnagyobb perjogászok egyike volt, így értelemszerűen az eljárásjogi oldalról közelítette meg a kérdést. Szilbereky szerint a beszámítás az anyagi jog és az eljárásjog közös intézményének tekinthető, amely perben és peren kívül is érvényesíthető.[2] Vitán felül leszögezhető, hogy civilisztikai forrásból ered a két jogágban is megfogalmazást nyert beszámítás, de szükségszerűen követnie kell a két különböző jogágban uralkodó szabályozási szempontokat, így az anyagi és az eljárásjog öntörvényűségeinek is meg kell nyilvánulniuk a különböző területeken történő szabályozásban.
A beszámítás kialakulásának korszakában, a római jog különböző időszakaiban a beszámítást egyértelműen perjogi jogintézménynek tekintették, a lényege az volt, hogy egy perben alperes kérelmére a bíró felperes követelését csak az alperes felperessel szemben fennálló követelését meghaladó rész erejéig ítélje meg. A iustinianuszi kodifikáció sem változtatott az eljárásjogi megközelítésen: fel sem merült a beszámítás anyagi jogi jellege. A római jog továbbélése során a kontinensen vált a beszámítás anyagi jogi jogintézménnyé.
Az angolszász jogi felfogás, mint oly sok más tekintetben, e kérdésben is a kontinentálistól eltérő utat járt be. A beszámítást tehát eljárásjogi jogintézményként kezelték. Persze másik nézőpontból azt is lehet mondani, hogy az angolszász jog a római mintát követte, és emiatt nem állt be az a fordulat a beszámítás kérdésében, mint a kontinensen. Ez alapján tehát az angolszász jogban csak perben lehetett élni vele és csak a bíróság határozatával realizálódhatott. A dogmatikai elválasztás az eljárási és anyagi jogi megközelítés tekintetében következetes maradt, hiszen nem fűzték a beszámításhoz azokat a joghatásokat, amelyek a beszámítás anyagi jogi jellegéhez kötődtek. Például a követelés teljesítésének beszámítás útján történő felajánlása nem tekinthető teljesítési ajánlatnak, valamint a kamatfizetési kötelezettséget sem érinti az a körülmény, hogy a követelések beszámíthatókká váltak. Nem volt egészen merevnek tekinthető a beszámítás és az anyagi jogi jelleg elválasztása az angol jogban sem, hiszen szűk körű kivételként található anyagi jogi jellegű szabályozás a beszámítás tekintetében: például a megbízott a megbízó részére beszedett pénzből levonhatja a díját és költségeit. Ugyanilyennek tekinthető az a szabály is, mely szerint a vevő az általa megvásárolt áru kellékhiányai miatt őt megillető kár-
- 261/262 -
térítési követelést levonhatja a vételár összegéből.
A beszámítás érdekes kérdésének tekinthető, hogy ipso iure történik a beszámítás vagy a fél kifejezett nyilatkozata szükséges-e hozzá. A szakirodalomban találkoztunk olyan állásfoglalással, amely szerint ez a kérdés is kapcsolatba hozható azzal, hogy anyagi vagy eljárásjogi jogintézményként kezeljük-e. Megítélésünk szerint ez a felfogás hibás, és a külföldi kitekintés is ezt támasztja alá, ugyanis a beszámítást anyagi jogi jogintézményként kezelő kontinentális jogrendszerekben mindkét felfogás megtalálható: a latin jogrendszerek (pl.: Code Civil 1290. cikkely), az ipso iure beszámítás elvét követik, míg a német rendszert követő jogrendszerek (így a magyar is) meg kívánják a beszámításra irányuló nyilatkozatot. Ha pedig a beszámítást anyagi jogi jogintézményként kezelve is előfordul mindkét megoldás, akkor az ipso iure vagy nyilatkozattal történő beszámítás mentén történő szétválasztással aligha jutunk közelebb az anyagi jog /eljárásjogi jelleg mélyebb megértéséhez, esetleges elhatárolásához.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
