Nagy-Britannia belpolitikai életét már a népszavazás előtt sem nevezhettük kiegyensúlyozott, nyugodt időszaknak (skót függetlenedési szándék, migránsválság), de a 2016-os referendum eredménye alapjaiban változtatta meg a kormányzati status quo-t, jelentős hatást gyakorolva az ország politikai vezetésére.
A brit szavazók 51,8%-a ment szembe a miniszterelnöki akarattal, megtagadva azt a politikai irányt, amelyet az addig sikeres vezető, David Cameron kijelölt az ország számára. A kormányfői stratégia eredménytelensége Cameron pozícióvesztésébe került. A szavazás után ugyanis lemondott a 6 éven keresztül regnáló, pártmegújító, szociális reformer konzervatív miniszterelnök, aki tulajdonképpen saját kezdeményezésébe bukott bele. Döntése bukás vagy bátorság, felelősségvállalás vagy megfutamodás? Hogy került a volt belügyminiszter Theresa May a kormányfői székbe? Kérdések tömegét sorakoztathatjuk fel a Brexit eseményei miatt, azonban a kutatás a lemondás észszerűségét, illetve a vállalt felelősség és azt követően hozott döntés racionalitását hivatott körüljárni.
Az elemzés mind belpolitikai szempontból, mind vezetési stratégiai szempontból vizsgálja a népszavazás hatására kialakult helyzetet. Kutatás egy államférfi szemszögéből, karrierjének végéről és hatástanulmány, értékítélet a választópolgárok oldaláról.
A jobboldali konzervatív pártot számos elvi kérdés megosztotta a fennállása óta. Ilyen többek között az Európai Unióhoz való viszony is, amelynek létével, működésével kapcsolatban euszkeptikus, valamint támogató tory párttagokról beszélhetünk.
A "vonakodó európai" országban a jobboldali szkeptikusok a szuverén nemzetekből álló integráció elméletét vallják, kizárva ezzel egy föderális állam megvalósulását. Ezen nézetek lassan a toryk szinte mindegyikét beszippantotta a Munkáspárt kormányzása alatt és meggyőzte az euszimpatizáns konzervatívokat a szemléletváltásról. A hatás tehát nem maradt el az 1990-es évek végén, így az EU-val szembeni "megengedő" baloldali politika majd’ egy emberként sorakoztatta fel maga mögé a szkeptikus konzervatívokat.[1] A párt érdekellentétei e téren lassan halványodni kezdtek. Azonban ez a fajta megosztottság a brit társadalomban is megmutatkozott már. Nem is csoda, miután az ország vezetése sem képviselt egységes álláspontot, hogy lett volna elvárható egy többségre ható szemléletformálás a közösségi életben. Ezért van szükség a politikai pártok önmeghatározására minden szakterületen, így lehetséges a tömegek legszélesebb bevonása, megszólítása és megnyerése. Kétségtelen tény, hogy ebben a brit konzervatívok gyengének bizonyultak. Az Unióval kapcsolatos filozófiájuk alapelveit már a kezdetektől egységes politikai állásponttal lett volna célszerű képviselni. Hiszen egy ilyen fajsúlyos kérdés nem ritkán pártszakadást is eredményez a nézetkülönbségek okán.
A 2000-es évek elején hasonló pártpolitikai hangulatban lépett a színtérre David Cameron a konzervatívok vezetőjeként. Megválasztása előtt ígéretet tett a kérdés rendezésére egy jövőbeli népszavazás kiírásával. Ez természetesen tekinthető a valós problémákra adott válasznak, a választások előtti népszerűséget növelő stratégiai eszköznek, illetve értelmezhető a pártján belüli megosztottság felszámolására okot adó politikának is a kormányfő részéről. A nép akaratának kifejezése egy kormányfő számára iránymutató, amely teljes mértékben felhatalmazza őt a cselekvésre a kormánypárt tagjainak megkérdezése vagy egyetértése nélkül. Ez végső soron a felelősség átruházásáról is szólhat, mint egyfajta eszköz a miniszterelnök vezetéstechnikai repertoárjában.
A konzervatívok hagyományos "unionista" álláspontjával a cameroni politika nem került szembe, sőt kezelni tudta a párton belüli feszültségeket.[2] Cameron mindvégig következetes maradt az Unióval kapcsolatos politikájában. Ebben is egy "középutas" megoldást választott, amely szintén hozzájárulhatott a tömegek megszólításához, szavazatok begyűjtéséhez. Ekkorra már a párt bizalmát is maga mögött tudta.
2005-ben az uniós Néppárti-Demokrata Frakcióból való kiugrási kísérlete nem éppen kedvezően alakult számára. A toryk körében népszerűségét némileg gyengítette az új ("periferikus") párthoz való csatlakozás, azonban a kilépés meglépésével az elismeréssel járó támogatás sem maradt el a konzervatívok részéről.[3] Szintén Cameron erejét növelte, amikor a 2007-ben elfogadott Lisszaboni Szerződésről a kormányfő népszavazást sürgetett.[4] Továbbá 2013-ban az EU tagságról szóló népszavazás ötlete is inkább az összetartásra erősített rá párton belül. Meg-
- 455/456 -
lepő módon még az EU-párti konzervatívok is örömmel fogadták a hírt (még ha a cél nem is közös volt).[5]
Az eddigiekből tehát körvonalazódik a kormányfő helyzete saját pártján belül. Cameron ügyes uniós politikájának köszönhetően e téren is kivívta pártjának bizalmát. Egy olyan pártnak, amely hosszú évekig megosztott volt ebben a jelentős kérdésben. Ezt a fajta feszültséget Cameron érkezéséig nem is sikerült feloldani. Noha a pártelnök 2010-től uralta a politikai színteret, de 2005-től már a toryk feletti célkijelölő hatalmi pozícióit is megszerezte. Erre szükség is volt, ugyanis enélkül nem jött volna létre egy erős párt, amely nemcsak a kormányzói hatalmat tudta átvenni, hanem két cikluson keresztül választásokat nyert. Ebben rejlik Cameron nagysága, az a középút és újszerűség, amit ő képviselt.
2015-ben új időszámítás kezdődött a brit politikai életben. David Cameron kormányfő maradt, a Konzervatív Párt azonban megszerezte az abszolút többséget. Így a sikerek révén Cameron megkezdhette második ciklusát a koalíciókényszer nehézségei nélkül. Pártja a 2015-ös kormányprogramban alapvető tételként határozta meg az Európai Unióhoz fűződő viszonyrendszert az elkövetkező időszakra. Deklarálták, hogy 2017 végéig népszavazást tartanak az ország uniós tagságáról, amely döntést teljes tisztelet fogja övezni. Továbbá, hogy tárgyalni fognak Nagy-Britannia uniós reformköveteléseiről is.[6]
Ezt megelőzve 2016 elején évindító interjújában többször utalt rá, hogy a reformok elfogadtatásán múlik az ország EU-tagságának sorsa.[7] Azaz a kormányfő mindent elképzelhetőnek tart, ha nem éri el tárgyalási céljait, azt is, hogy a kilépés mellett kampányoljon. Ez az álláspont természetesen némi zavart okozhatott a későbbiekben, a szavazók ezek után már nem teljesen érezhetik meggyőzőnek a maradás politikáját.
A reformtörekvés azonban 2016. év elején célt ért. A kiharcolt engedmények elfogadtatása leginkább a kormányfő erőfeszítése és érdeme, amely hozzájárult pozíciójának erősítéséhez az országgyűlési választások után.
A tárgyalások után Cameron elkezdhette az uniós bennmaradás ("stay") melletti kampányát. A létrejövő új feltételekkel és engedményekkel megkötött egyezség ugyanis hivatkozási alapot jelentett erre. A folyamat sikeres kimenetele lefordítható arra, hogy a kormány cselekszik, megoldást talál a problémákra. A kormányfőnek ez lehetőséget is teremtett arra, hogy kommunikálhassa: az új egyezségnek köszönhetően, ezzel együtt már megéri az Unió kötelékében maradni. Világossá tette, hogy ez a legjobb választás és a döntés a brit emberek kezében van. Számára nincs másik forgatókönyv, ahogyan egy következő választási győzelemre törekvő kampány sem.[8] A kampány során számos érvvel próbál Cameron hatást gyakorolni. A sokat hangoztatott gazdasági előnyökre, az együttes határvédelem, a biztonságpolitikai együttműködés (terrorizmus elleni közös védelempolitika) és a nemzetközi szervezetekben (NATO, ENSZ) való uniós tagországi fellépés melletti érvekre építette kommunikációját. Álláspontja, hogy a bennmaradásnak biztonsági okai is vannak. Nem riadt vissza a terrorizmus veszélyének, fenyegetettségének kimondásától sem, ezért felhívta a figyelmet egy uniós intézmény, az EUROPOL jelentőségére is. Továbbá hangsúlyozza, hogy a mindig féltett szuverenitásuk nem vész el ("Britek vagyunk. Senki sem gondolhatja komolyan az Európai Unióban eltöltött 40 év után, hogy kevésbé leszünk britek. Büszkék vagyunk. Függetlenek vagyunk.")[9], illetve a rájuk vonatkozó kivételekkel indokolhatóbb a bennmaradás melletti döntés.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
