A könyv alcímének fényében, amely a büntetési stratégiák történetére utal, a mű első mondata meglehetősen paradoxnak tűnik: e mondat tanúsága szerint ugyanis David Garland első monográfiája a brit büntetőrendszerre a mű keletkezésekor - azaz a nyolcvanas években - jellemző alapvető sajátosságok feltárására vállalkozik.[1] A paradoxon természetesen nem véletlen, és nem is marad feloldatlanul.
1. Garland 1985-ben publikált könyve hallatlan sikert aratott és napjainkban is a kriminológiai szakirodalomban szüntelenül hivatkozott források között szerepel. Népszerűségét minden bizonnyal nem csupán impozáns precizitásának, az alapjául szolgáló rendkívül széles tényanyagnak köszönheti (amely egyébként önmagában, büntetőjog-történeti dokumentumgyűjteményként is megállná a helyét), hanem újszerű megközelítésének, lenyűgözően komplex látásmódjának, és mindenekelőtt annak a szerepnek, amelyet a modern büntetőkomplexum feltárásban és értelmezésében betölt. A szerző ugyanis valóban a nyolcvanas években létező és működő bűntetőrendszer analízisét végzi el, munkájának újszerűségét azonban éppen az adja, hogy mindezt a genezis folyamatát kutatva, a "miért éppen így, és nem másképp" kérdésére adott válaszokon keresztül teszi meg. Garland egy történetet mesél el, egy olyan történetet, amelynek kezdete és vége főbb vonalaiban jól ismert: a klasszikus-liberális büntetőkonstrukció elmozdulása a jóléti állam értékei és intézményei felé az utóbbi két évszázad büntetőgondolkodásának egyik legjelentősebb fordulata volt. A szerző azonban a Nagy-Britanniában lezajlott folyamatokat elemezve annak feltárására vállalkozik, ami a legtöbb esetben rejtve marad, azaz a két végpont közötti tendenciák mibenlétének és kifejezett vagy rejtett okainak leírására. A Punishment and Welfare két évtized büntető- és szociálpolitikai rajza, egy olyan folyamat összetevőinek kibontása, amelyben kölcsönös hatások és ellenhatások szövevényén keresztül kristályosodnak ki egy a korábbitól gyökeresen eltérő struktúra elemei, és amelynek bonyolult mintázatát távolról sem egyetlen határozott fejlődési vonal rajzolja ki, hanem ellenkezőleg, párhuzamosan és sokszor egymás ellenében mozgó diskurzusok, értékek, érdekek és technikák sokasága. És Garland briliáns mesélő: a viktoriánus korból elinduló olvasó előtt fokozatosan tárul fel a századforduló sokszereplős diskurzív mezőjének teljes kavalkádja, hogy aztán formai és tartalmi átrendeződések hálózatán keresztül végül kiemelkedjen és rögzüljön egy minden korábbitól eltérő formáció. A módszer tehát történeti, az eredmény azonban már sokkal kevésbé. Garland művének alaptétele, hogy a századfordulón kialakult új büntetőkomplexum kontinuitást mutat a huszadik század egészének büntetőrendszerével, a modern jóléti büntetőrendszer természetének megértésére ezért a szerző szerint csak akkor van mód, ha megismerjük a "jelen történetét", azokat a folyamatokat és kölcsönhatásokat, amelyek e struktúrát létrehozták -ehhez pedig vissza kell nyúlnunk az "átmenet időszakára". Az első kulcsfontosságú kérdés tehát az, hogy mikor született meg ez a modern struktúra, ami Garland értelmezésében könnyen megválaszolható - feltéve, hogy tudjuk, mit tekintünk modern struktúrának. A szerző ezért akkor, amikor már könyve legelején jelzi a vizsgált korszak határait (az 1895-ös Gladstone Report és az első világháború közötti húsz évről van szó), valójában nem tesz mást, mint előrebocsátja elemzésének konklúzióját. Ez az összefüggés Garland művének fundamentális jelentőségű eleme, hiszen egy olyan genealógiát bizonyít, amely a büntetés történetének értelmezésében kétségkívül legnagyobb hatású szerző, Foucault tételeinek nyújtja igen komoly cáfolatát. Foucault ugyanis a modern büntetőkonstrukció létrejöttét a börtön intézményesülésének korára, a XVII. század végére datálja, és érvelésében a "modern", tudás alapú fegyelmező hatalom, illetve ezzel együtt az átalakítás igénye a börtön olyan immanens jellemzője, amely azt a kezdetektől fogva sokkal inkább az egyén átformálásának technikájává, mintsem a büntetés eszközévé teszi. Garland felfo-
- 79/80 -
gása arról, hogy mit takar a modern büntetőrendszer fogalma, közel áll ehhez a tézishez, azonban szerinte a büntetőkonstrukcióban a börtön szülelése óta zajlott le az az alapvető változás, amely az új elemeket létrehozta, és amely az ez után előálló komplexumra nézve teszi indokolttá a "modern" jelző használatát.
Miben állt tehát ez a változás és hogyan jellemezhető az újonnan előálló stratégia? A két kérdés Garland értelmezésében logikailag nem választható el egymástól. Az Egyesült Királyságban a XX. század nagy részén keresztül uralkodó jóléti büntetőkonstrukció, a 'penalwelfare complex' sajátossága, hogy intézményei közvetítőként funkcionálnak a jóléti állam integrációs mechanizmusai és a büntetés kényszerítő jellege között, ami egyfelől azt jelenti, hogy az állam a bűnözés - és tágabban a szociális kérdések - kezelésének egy minden korábbitól eltérő beavatkozó módját választotta (ami nem mellékesen pozitív legitimációt is szolgáltat a jólétiségen alapuló államnak büntetőhatalma igazolásához), másrészt azonban azt is, hogy a brit büntetőrendszer soha nem válik tisztán szociális jellegűvé. Azok a kérdések, amelyeket az új büntető stratégiának e kettősége felvet, és amelyek Garland elemzésének tárgyát képezik, ennek az összefüggésnek az ismeretében hirtelen kézenfekvővé és nagyon is jelentőssé válnak. Miért és hogyan alakult ki a jóléti állam annak minden intézményével együtt abban az országban, amely valaha a klasszikus liberalizmus mindenkori legtisztább modelljéül szolgált? Melyek voltak azok a tendenciák, amelyek a korábban az individualizmus minden szférát átható logikájának fenntartásán munkálkodó szereplőket hirtelen stratégiaváltásra késztették? Vagy a másik oldalról: melyek voltak azok a tényezők, amelyek a változásra sarkalló tendenciák ellenére is megakadályozták a beavatkozás totalitárius vagy szocialista irányba történő elmozdulását, stabil kompromisszumot teremtve kontroll és szabadság, jólétiség és büntetés, állam és egyén között? Garland elemzése e kérdésekre meggyőző válaszokat tár fel, pontosabban egyetlen választ: magát a változás folyamatát, amely a maga komplexitásában organikus kapcsolatot teremt "régi" és "új" között, és amely egyszerre szolgál következményeként az előbbinek, és magyarázatául az utóbbinak.
2. Ennek bizonyításához a szerző a viktoriánus büntetőrendszer és a jóléti állam stratégiájának egyszerű egymás mellé helyezésével lát hozzá, illusztrálva azt, hogy a közöttük lévő szembeszökő különbség igencsak összetett magyarázatot és mélyen húzódó folyamatokat sejttet. Húsz év alatt a hierarchikus büntetési rendszer vertikálisan tagolt komplexummá válik, a börtön primátusa helyébe egyéb szankciók széles spektruma lép, a tiszta jogi terminológiát leváltja a büntetőszféra egészére kiterjedő tudományos nyelvezet, a bűncselekmény szabad, racionális és felelős elkövetője helyett immár személyiséggel, szociális körülménnyel, relatív felelősséggel rendelkező egyén áll a bíróság előtt. Csupán két évtized kell ahhoz, hogy az uniformizált börtön agyonszabályozott rezsimje helyére a klasszifikáció és egyénre szabott végrehajtás ideája kerüljön, hogy az elrettentés primer célját a javítás váltsa fel, hogy az elkövető morálisan igazolt megbüntetése helyett morálisan igazolt gondozásáról szóljon a diskurzus. Két évtized alatt az individualizmus helyébe az individualizáció lép.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
