Werner Rezső Rudolf[1] jogtudós, köz-és váltó-ügyvéd, a bölcseleti jogtudomány és a büntetőjog nyilvános rendes tanára volt.[2] 1838. július 12-én született Kalocsán, polgári családba. Apja Werner Károly iparos, anyja Schwerer Magdolna.[3] A "gymnasium" négy osztályát Kalocsán, az 5. és 6. osztályt Baján, a 7. és 8. osztályt kalocsai papnövendékként Pécsett végezte, majd két évig hallgatott teológiát a kalocsai papneveldében. Ezután rövidesen megszakította az egyházi tanulmányait, és az érettségi vizsga letétele után 1859-ben joghallgató lett a budapesti egyetemen. 1865-ben a kötelező három szigorlat letételét követően jogi doktorrá avatták, és az újonnan megnyílt pécsi püspöki jogi lyceumban segédtanárrá nevezték ki. 1866-ban már rendkívüli, 1869-ban pedig rendes tanári kinevezést kapott a bölcseleti- és jogtudományok előadásával megbízott tanszéken.[4] 1873-ban a kassai királyi jogakadémián ugyanezen tanszék tanárává vált,[5] és innen ment Kolozsvárra, ahol mint a jogbölcselet egyetemi tanára oktatott. Az 1905. évi nyugalmazása után Budapestre költözött, ahol zárkózott életet élt.[6] Életének 69. évében, 1907. április 15-én halt meg Budapesten.[7]
"Munkásságát tekintve a Schelling [Schilling][8]-féle vallásos természetjogi felfogást követő jogbölcsész volt,[9] aki a jogbölcselet történetéről írott könyvét (A bölcsészeti
- 773/774 -
jogtudomány történelme, kiegészítésül Schilling természetjogi művéhez,) tekintette fő művének, mintegy kiegészítésnek szánva Schilling gondolataihoz, amelyet ő maga ültetett át magyar nyelvre (A természetjog, vagy bölcseleti jogtudomány kézi könyve, összehasonlító tekintettel a tételes jog intézkedéseire,). Elsősorban szaklapokban, legfőképpen a Magyar Igazságügyben, a Büntetőjog Tárában és a Jogtudományi Közlönyben jelentek meg cikkei. A jogbölcseleten kívül a büntetőjog területén is otthonosan mozgott, legjelentősebb művei: A dolus és culpa jelentősége a büntetőjogban, az 1878: V. és 1879: LX törvények kommentárjaként megírt A magyar büntetőjog általános elvei, valamint az iskolai használat céljából készült, a bűntettek, vétségek, kihágások rendszerezésére írt mű (A bűntettek, vétségek és kihágások, Budapest, 1882). Mindemellett Werner volt az, aki véleményes jelentést írt Somló Bódog habilitálási értekezése tárgyában (Kolozsvár, 1899), valamint Dr. Oberschall Pál Visszaesés című művére vonatkozóan (Kolozsvár, 1901)."[10]
Ezen összefoglalót helyenként a történelmi hitelesség kedvéért jelen szerző pontosította. Az alábbiakban vizsgáljuk életének és pályafutásának bizonyos fellelhető részleteit. Magánéletéről és tudományos pályafutásáról - pontos feljegyzések hiányában - keveset tudunk, de életének néhány jelentős mozzanatáról vannak adatok.
Példának okáért: az esküdtek elnöke volt a Ratiu János és társai ellen indult 1892. évi büntetőperben (mely később a memorandum-per néven vált ismertté) és ő hirdette ki a verdiktet.[11] A Pesti Napló így emlékezik meg ezen eseményről:
"Hosszas várakozás után fél kettőkor szólalt meg a csöngetyü, jelezve, hogy az esküdtek elkészültek a Verdikttel. Az ajtókat megnyitották és az esküdtek elfoglalták helyeiket. Itt közlöm neveiket: Gróf Teleki László, báró Feilitzsch Arthur, Hatházy Sándor, Merza Lajos, Balogh Károly, dr. Nagy Mór, dr. Werner Rezső, dr. Pisztóry Mór, dr. Pap Antal, Ladies Nándor, Seéky Miklós, Molnár József rendes tagok és Gergely Sámuel pótesküdt. Ott voltak a teremben a kidőlt esküdtek is, akik időközben ismét meggyógyultak: Nagy Kálmán, dr. Bogdán Péter és Gajzágó Manó. Megjegyzendő, hogy az utóbbi kettő ellen az oláhok a tárgyalás első napján érdekeltségi kifogást emeltek, mert az ügyvédi kamarához intézett följelentést két év előtt ők is aláirták. Midőn tehát kidőltek az esküdtek sorából és pótesküdtekkel helyettesítették magukat, a különben is teljesen alaptalan kifogásnak elvették az élét. Dr. Werner Rezső egyetemi tanár, az esküdtek főnöke, halálos csendben kezdte meg a verdikt kihirdetését:
- Én Werner Rezső, az esküdtszék választott főnöke, becsületemre és lelkiismeretemre, Isten és ember előtt kijelentem, az esküdtszék határozata ez [...] A teremben a
- 774/775 -
légy dongását is meg lehetett volna hallani. A vádlottak tettetett közömbössége megszűnik, egyik-másiknak arca sápadozik az izgatottságtól [...]."[12]
Maga a verdikt egyébként az volt, hogy Ratiut 10 igen, 2 nem szavazattal, Corolanut és Lucianut 11 igen, 1 nem szavazattal bűnösnek nyilvánították. A többi vádlottat is négy kivételével bűnösnek nyilvánították, utóbbiakat_egyhangúlag ártatlannak kiáltották ki. A bűnös vádlottakat két hónaptól öt évig terjedő államfogházban eltöltendő szabadságvesztésre ítélték.[13]
Szabadfalvi József A kolozsvári egyetem szerepe a magyar jogbölcseleti gondolkodás megújításában című cikkében megemlíti, hogy a tanszékalapító Jeney Viktortól vette át a katedrát 1888-ban, valamint hogy említett jogbölcseleti opusa 1875 és 1903 közt öt kiadást ért meg, és a kortárs hazai jogi oktatásban alapmű státuszt töltött be.[14] Jeney tanszéke az észjog, jogenciklopédia és protestáns egyházjog tárgyakat oktatta. Az észjog tantárgy elnevezése 1888-ban, azaz Werner kinevezésével egyidejűleg "bölcsészeti jogtanra" változott, az 1900-as évek elejétől jogbölcselet néven vált ismertté.[15] Vannak feljegyzések arról, hogy rendszeresen tagja (beltagja) volt az államvizsga ("jogtudományi államvizsgálat") bizottságnak, illetve egy ízben, 1884-ben a magyar királyi államvizsgálati bizottság tagjává is választották.[16] Nyugdíjba vonulásakor a Ferenc József Tudományegyetem rektora az alábbi szavakkal búcsúztatta: " [...] e tanévben vált ki közülünk Werner Rezső, a jogbölcselet és nemzetközi jog[17] nyilvános rendes tanára, ki e minőségében az 1888/89-iki tanév eleje óta működött egyetemünkön. Már megelőzőleg, mint a pécsi püspöki, majd a kassai királyi jogakadémia nyilvános rendes tanára, elismert, kiváló nevet vívott ki magának úgy tanszékén, mint a magyar tudományos irodalom lényeges gazdagításával. Hivatásán egyetemünkön is mindvégig lelkes odaadással csüngött, tanterméből a tanítványok ezrei kerültek ki, kik hálásan emlékeznek vissza a fáradhatatlan, lelkes és humánus tanár áldásos tevékenységére."[18]
Werner Rezső személyiségéről nem sok ismert, mivel az utókor számára jelleméről, vonásairól feljegyzés, anekdota nem maradt fenn. Halála sajátos körülményeiről azonban a kortárs sajtóból nyerhetünk tájékoztatást. A Budapesti Napló tudósítása szerint "A hetvenhét éves öreg úr, a ki két évvel ezelőtt ment nyugalomba, egészen magányosan lakott a Szentjános-tér 4. számú házában lévő lakásán. Lakásának küszöbét két év óta nem lépte át orvosán kívül soha senki. Jómódú aggastyán volt, a ki nagy áldozat árán lakásából valóságos múzeumot rendezett, maga főzött, takarított, csakhogy cselédséggel se kelljen érintkeznie."[19] Csupán házmesterével tartotta a kapcsolatot, aki mikor figyelmes lett arra hogy az öregúr napok óta nem hagyta el lakását, értesítette a rendőrséget, akik ott találták Wer-
- 775/776 -
nert holtan, az ágyon heverve.[20] A műkincsgyűjtés volt egyetlen ismert szenvedélye, lakásán több ezer korona értékű felhalmozott műkincseket találtak.[21]
Az, hogy Werner Rezső pontosan milyen szerepet töltött be a magyar jog, illetve a magyar jogbölcselet fejlődésében, illetve melyik tudományos irányvonal követői közé sorolható, a mai napig kérdéses. Bár Szabadfalvi egy helyütt a történeti jogi iskola képviselőjének állítja be, ez az állítás nem teljesen állja meg a helyét, ugyanis több helyen kritizálta a pusztán történelmi alapokon nyugvó jogfelfogást.[22] Még kevésbé támogatta a pusztán vallási alapokra helyezett jogfilozófiát. Helyette inkább a kanti észjog egyfajta komplexebb értelmezését tartotta célszerűnek, amely a történelmi és az adott társadalmi viszonyokra is tekintettel van, ahogy azt jogbölcseleti tankönyvéből is kiolvasható. Bár Kassán a büntetőjog tanáraként némi tekintélyre tett szert, és szakvéleményei keresetté váltak,[23] nem mondhatni, hogy kortársai abszolút mértékben honorálták volna tudományos munkásságát. 1872-ben a pesti egyetemen[24] azért nem vették fel tanárnak, mert "nem működött annyit irodalmilag", hogy "irodalmi érdeme cserébe vétessék a hosszú évek során átfolyt sikeres oktatásban bebizonyított, de irodalmilag nem érvényesített tanítási képességgel."[25]
Említett könyvről, amely A bölcsészeti jogtudomány történelme címet viseli, hosszasan lehetne értekezni, de itt a terjedelmi okok miatt csak egy rövidebb bemutatásra, illetve elemzésre kerül sor az érdekesebb momentumok megragadásával és kiemelésével. Tudvalevő, hogy Werner könyve a kor egyik népszerű és gyakran forgatott egyetemi tankönyve volt, mely nem csak odahaza, Kolozsváron volt kötelező olvasmány, a pesti egyetemen és a vidéki jogakadémiákon is használták.
A jogbölcselet (akkori nevén: bölcsészeti jogtudomány) történelmét Werner az ókori sumer és egyiptomi kultúrákig eredezteti vissza. Ezen a téren nem ír semmi - jelen tudásunk szerint - meglepőt, viszont ahogy a mű olvasásában eljutunk Groot Hugo (Grotius) koráig, és azon túlra, már kiterjedt kritikai észrevételeket és reflexiókat fogalmaz meg az elmúlt korok híres jogbölcselőinek felfogásával, elméleteivel szemben. Ő Werner értelmezése szerint "[...] a jognak mélyebb alapot kölcsönözve, a természetjog rendszeres művelését és iskoláját megalapítá. Ez elmélet előnyeihez tartozik: a jog visszavezetési tulajdonképeni kútforrására, az emberi természetre; ennek folytán a természetjog önállósítása theologiától és positiv jogtól."[26] A klasszikus természetjog művelőivel
- 776/777 -
(Grotius, Hobbes, Pufendorf) kapcsolatban azt kritizálta, hogy hiányzik a jogi főelveknek az erkölcstől való elválasztása, a jogi alaptanok kifejtése és következetes alkalmazása.[27]
Ezt az irányvonalat Thomasius vitte tovább, aki már elkülönítette a (természetjogot az erkölcstől és az illemtől. A szerző úgy véli, "Thomasiusnak kétségkívül érdeme, hogy a természetjog, mint teljesen önálló jogtudomány föltüntetésére ő tette meg a legelső elhatározó lépést; noha más oldalról nem lehet tagadni, hogy a mód, melyen azt tevé, több tekintetben kifogás alá esik összes rendszerével együtt."[28] Thomasius vezérlő elve, a boldogság, nem pusztán erkölcsi elv, és a jogot is csak negatív körülírással definiálja. Thomasius munkáját Leibniz és Wolff jogértelmezései követték, illetve tökéletesítették, de itt már megjelentek az ezt tagadó reakcionárius iskolák és híveik is. Ezt az irányvonalat többek közt Heinrich Cocceji, Justus Henning Böhmer és a szkeptikus írók képviselték, akik a természetjogi rendszerek bírálatát tűzték ki feladatul, így szükségképpen szkeptikus, kritikai modorban jártak el. Ezek a tanok illetve nevek azért képviselhetnek viszonylagos nóvumot, illetve inkább ritkaságot, mert a 18-19. század jogbölcselet fejlődését a mai szerzők már jellemzően nem jegyzik ily részletességgel.
Ezen túl Werner a természetjog fejlődését országonkénti bontásban adja közre, amelyből csak az eklatánsabb példákat emelném ki. Angliában Locke államelméletét, a Bentham-féle érdekelvet úgy summázza, hogy ezek materialista filozófiák, amelyek az embert tisztán mint érzéki lényt tekintik. A franciáknál ebben a korszakban az "államírók", Montesquieu és Rousseau munkásságára helyezi a hangsúlyt. Előbbi fő művének a Törvények szellemét tekinti, amelyben kifejtésre kerül, hogy a törvények a dolgok természetéből fakadó szükségképpeni viszonyok. "Azt állítani, hogy nincs jog és jogtalanság positiv törvény nélkül, annyi mint azt állítani, hogy a sugarak nem voltak egyenlők, mielőtt a kör nem vonatott" - írja körül Werner.[29] Utóbbi a természetbe való visszatérés filozófiája miatt lett híres, de mivel maga Rousseau sem igen hitt ennek sikerében, ezért dolgozta ki a társadalmi szerződés fogalmát, mely egy önkéntes akaraton (volonté generale) alapuló társadalmat feltételez. Ez a közakarat ad létet az "állami egyesületnek", amely passzív értelemben állam, aktív értelemben szuverén. A főhatalom forrása maga a nép, ez a hatalom elidegeníthetetlen és átruházhatatlan.[30] Werner szerint Rousseau elméletének az a sajátossága, de egyúttal hibája is, hogy az egyén szabad akarata helyére a "közösség abszolutizmusát" telepíti. Minden olyan elmélet, mely csak szabadságot ismer, de a kötelességeket nem említi, a társadalmi létet - véleménye szerint - alapjaiban lehetetleníti el.[31]
A következő fontos fejlődési etapot hanttól a jelenkorig határozta meg a könyv. Eme filozófus talán hírnevén kívül azért érdemelt kiemelést, mert maga a szerző is tőle eredezteti a kantiánus eszmék ihlette észjogi vélekedését. Werner véleménye szerint két alapeszme létezik, a rend és a szabadság, amelyek a korok során versengtek egymással, és nem volt közös pont a kettő közti egyensúly megtalálására. A bölcselkedés az ó-, közép- és újkor különböző irányzatai után "lyukra futott", és Hume szkepticizmusánál megakadt, amely a mélypontot jelentette. Ebből próbálta Kant kritikai bölcsészete, észjogi
- 777/778 -
elmélete által kiemelni a filozófiát.[32] Szerinte a dolgokat nem minőségük révén, hanem a tapasztalat és a róluk alkotott ismeretek alapján ismerhetjük meg (az a priori ismeretek lehetetlenek.) Legfontosabb szabálya (categoricus imperativus) a következő volt: "cselekedjél úgy, hogy a te akaratod szabálya mindenkor egyúttal az általános törvényhozás elvéül szolgáljon."[33] - tehát a jogelméletet az erkölcstan alapjaira emelte. Werner így karakterizálta Kant rendszerét: "Kantnak érdeme, hogy a jog és az erkölcsi kör határait tüzetesebben kijelölé [...] De ép e két elem túlhajtásában fekszik jogelméletének főhibája is, a mennyiben az észnek életalkotó, törvényhozó működést is tulajdonított [...]."[34]
Kant dualizmusát Fichte és Friedrich Wilhelm Joseph Schelling egészítette ki, illetve részben cáfolta is. Fichte támadta Kant észjogi elméleteit és a természetjogi iskolát. Az alanyi észlegességet tekintette vezérlő elvnek. Schellingnél már megjelenik a tárgyilagos észlegesség. Továbbfejlesztette Kant és Fichte egyoldalú idealizmusát, szerinte a jog és az egyes jogintézmények az általános ész és akarat produktumai,[35] amivel inspirálta a hittani és a történeti jogi iskolát is. Werner úgy látta, Schelling fő gyengesége az absztrakciók túlzott mértékű alkalmazása, hiszen az általános eszme megnyilvánulása az individuális problémákat, létezőket jelentőségüktől megfosztja. Továbbá az "abszolútumra" mint vezérlő elvre való folytonos hivatkozása alaptalannak tetszik.[36] Schelling rendszerének hibáit Hegel igyekezett javítani, aki már a jog-erkölcs-illem hármasságát egymástól konkrétan elhatárolta, viszont a jogköröket zavarosan állapította meg, a jogot mereven pusztán az állami akarattal azonosította, így a szubjektív elemet kizárta belőle. Ezért az ő jogelmélete is egyoldalú maradt.[37]
A hittani jogi iskoláról az volt Wernernek a véleménye (vallását gyakorló keresztény beállítottsága ellenére), hogy álláspontjuk érvénytelen, sőt káros, mivel a keresztény világnézet nem ad okot a jognak a teológia alá rendelésére. A történeti jogi iskolával kapcsolatban azt hozta fel, hogy az túlzottan a szokásjogra és a múltra helyezi a hangsúlyt. Kifogásolható az is szerinte, hogy a római jogot az akkori kor (19. század) intézményeire akarják "erőltetni", holott a római jog csak eredeti jelentőségében és történelmi kontextusán belül vizsgálható érvényesen. Ha ezeket a kritikákat figyelembe vesszük, egyértelművé válik, hogy a szerző egyik vélekedéssel sem ért teljesen egyet, viszont a Kantra alapuló észjogi gondolkodáshoz áll legközelebb.
Számba vesz ezen túl különböző jogbölcseleti iskolákat, amilyenek az "eklektikusok" és a "sensualisták"[38] voltak, de konklúziójában elveti ezeknek filozófiai vezérelveit. A könyv utolsó fejezetében a magyar jogböcselet fejlődését tárgyalja, ahol olyan szerzők munkásságát emeli ki, mint Virozsil Antal, Pulszky Ágost, vagy Pikler Gyula. Előbbi a természetjog rendszerét adta közre latin és magyar nyelven, az utóbbi kettő a jogi alaptan és a jogtörténet terén jeleskedett. Azonban Werner kénytelen elismerni, hogy a kortárs,
- 778/779 -
főleg a kortárs magyar jogelméleti gondolkodás még nagyon gyerekcipőben jár, és nagy utat kell bejárni a stabil állapot eléréséig: "Mindezek után a bölcsészeti jogtudomány történelmi fejlődésére visszapillantva, azon eredményre jutunk, hogy a krisis, mely e tudományt végveszéllyel fenyegeté, még korántsem szünt meg s hogy sok itt a teendő annak végképeni megszüntetésére. A krisis mindaddig nem fog megszűnni, míg e tudomány tiszta idealismus speculatiójától el nem vonatik s realisabb alapokra nem fektetik [...]."[39]
Az előbbiekben tárgyalt mű előzménye, vagy inkább szellemi kútforrása Friedrich Adolf Schilling lipcsei jogtanár A természetjog kézikönyve című tankönyve volt, melyet Werner fordított magyarra. A második fordításhoz fűzött előszavában megjegyzi, hogy: "Midőn Schilling természetjogi kézikönyvét először közrebocsátám, azon hiszemben voltam, miszerint addig, míg huzamosb időszak lefolytával második kiadásra lesz szükség, képes leszek egy, habár nem is minden tekintetben eredeti, de mégis a hazai tanügyi viszonyoknak megfelelőbb természetjogi kézi-, illetőleg tankönyvet összeállítani. Azonban minél mélyebben és behatóbban igyekeztem a bölcsészeti jogtudomány körét s annak irodalmát megismerni, annál jobban meggyőződtem arról, hogy ha ezen a nélkül is krisis alatt álló téren csak részben is alkotni akarok, jóval hosszabb s kimerültebb tanulmányozásra van szükség. Az alkotás és összeállítás ott, hol a gondolkodás tételesjogi szabványokkal ugy is meg van kötve, sokkal könnyebb, mint ott, ahol a gondolkodásnak magának kell keresni, s ugyszólván teremteni a kiindulási és megállapodási szempontokat. Ez egyik és fő oka annak, hogy Schilling fordítását második kiadásban bocsátom ez alkalommal sajtó alá."[40] Az előszó további részeiben azt is szóvá teszi, hogy nézetei, bár sok tekintetben eltérnek az eredeti szerző nézeteitől, a könyvet jobbnak látta nem kiegészíteni, illetve kommentárokkal ellátni, mert az szerinte szükségtelenül még terjedelmesebbé tette volna. Szerinte az élőszóban történő előadások alkalmasabbak a tapasztalt hiányosságok pótlására.[41] Azzal zárja sorait, hogy "[...] azon meggyőződésben teszem le a tollat, miszerint nálunk a jogbölcselkedés iránti érdek még nem halt ki, sőt napról napra érezhetőbbé válik annak szükségessége."[42]
Schilling természetjogi művét a jog általános jelentőségének definiálásával kezdi. Szerinte - Werner fordításában - az ember "érzéki észlény".[43] Ez a mai szemmel nézve talán mulatságos kifejezés mai megfelelője az, hogy az ember egyszerre ösztönös és racionális lény. Az ember szabad akarattal rendelkezik, ugyanakkor az érzéki (fizikai) világra van utalva, és az egyén kiszolgáltatottsága, illetve a közös életcélok megvalósítása miatt szükséges hogy az emberek közösségben éljenek, ami szabályokat és megkötéseket von maga után. A jog tulajdonképpeni alapoka, célja tehát hogy az emberek külső szabadságának mértékét, társas életük viszonyait, rendjét határozza meg.[44] A jog alanyi és tárgyi értelemben létezik, tárgyi értelemben a jogszabályokat, alanyi értelemben az ennek megfelelő akarati képességet (jogosultság) jelenti. A joggal közeli kapcsolatban áll az igazság és a méltányosság fogalma, filozófiai kategóriája is. Az igazságot úgy határozza meg a szerző
- 779/780 -
tárgyi értelemben, mi szerint mindenkinek meg kell adni azt, ami őt illeti, alanyi értelemben pedig mint az ennek az elvnek megfelelő cselekvésmódot. A méltányosság lényege az előnyök és a hátrányok arányos kiegyenlítése. A méltányosságot és a jogot gyakran szinonim értelemben használják, de a méltányosság a (pozitív) jog ellenében is hathat.[45]
A jogot csak ésszel és szabad akarattal megáldott személyekre, tehát az emberekre lehet alkalmazni. Ugyancsak az embernek lehetnek jogkötelességei, nem maga, hanem mások vonatkozásában. (Ezért az állatoknak nem lehet joga - jóllehet az embereknek velük kapcsolatos kötelességei is vannak.)[46] A következő szakaszban bizonyossá válik, hogy Schilling a jogot mint állami kényszert is elismeri, szemben a történeti jogi iskola egyes képviselőinek azon dogmájával, ami a jogot a régi szokásokból igyekszik eredeztetni.[47]
Az eredeti, általános jogelveket a természeti viszonyokból, emberi életviszonyokból kell levezetni. Azon jogelveket, melyek az ember és az életviszonyok természetéből fakadnak s az ezekből levont következtetéseket nevezik természetjognak. "A természetjog neve" - mondja Schilling - "helyesebb felfogás szerint onnan származik, mivel az általa jelölt jog az ember és az emberi életviszonyok természetén gyökerezik, és azt az emberi ész által kifejteni lehet, és kell."[48] Feladata az általános jogelveket felkutatni, és azokból az emberek egymás iránti jogait és kötelezettségeit kifejteni. A természetjogot három fő jogágra bontja Schilling, a természeti magánjogra, a természeti államjogra és a nemzetközi jogra. Az állam és a nemzetközi jog együttesen közjognak is nevezhető. A természetjog fő törvénye ("legfőbb jogtörvény") szerinte az, hogy "Külső szabadságoddal úgy élj, hogy az a többiek jogaival és az emberi társas összléttel ne ellenkezzék."[49] A jogok alanya a személy lehet, amely főleg a természetes személy, az ember, de már a jogi személyt is elismeri mint jogok, kötelességek alanyát.
Schilling további természetjogi megállapításai, csak a fontosabb pontok kiemelésével: a mai értelemben vett személyiségi jogokat az "ember ősjoga" néven tárgyalja. Ez magában foglalja mindazt, melytől személyiségünk fönntartása, kiteljesítése, elismerése függ. Alkatrészeinek tekinti "1. a jogot a személyi létezésre; 2. az emberi méltóság külső elismerésére; 3. a szabad külműködésre a jog határain belül, 4. a szerzésre általán, s a dolgok szerzésére és használatára különösen; az ügyforgalomra, s az ennéli őszinteségre és igazlelkűségre; 6. végre a jogot az önvédelemre."[50] Ezeket a modern polgári jog hasonló módon tartja számon, a személyi létezés joga ma az élethez és testi épséghez való jog. Az egyedüli különbség, hogy Schilling számára a római jogból kikövetkeztetetten az emberi arc jelenti a garanciát a személyiség létezésére. Azt is kiköti, hogy ebből nem származatható jog az öngyilkosságra, öncsonkításra, mivel ezek észellenes és az isteni világrend, erkölcs ellen való cselekedetek.[51]
A társasági jogba beveszi az egyházat is, mint örökös fenntartású vallási társaságot. Szerinte a vallás, egyház alapvető fontosságú az "emberiség célja és legszentebb érde-
- 780/781 -
kei" elérése végett. Az államjogot három részre osztja, az állam és az állampolgárok jogviszonyai, az uralkodó (szuverén) jogai és kötelezettségei, és az állampolgárok egymás közti jogviszonyai. Bár az oligarchiát és a demokráciát is elismeri, Schilling egyértelműen a monarchia (egyeduralom) mellett teszi le a voksát, ezért azt bővebben tárgyalja. Az állam szuverenitását voltaképp az istentől eredezteti, de leírja, hogy kell hozzá olyan törzsek vagy embercsoportok szövetkezete, akik egy egységes államként kívánnak élni, és a maguk ügyeinek ellátására vezető(ke)t választanak.[52] A nemzetközi jogról: a nemzeteket megközelítőleg ugyanazok a jogok illetik meg, mint az egyéneket (azaz a nemzeti létezés joga, a jog a nemzeti méltóság külső elismerésére, a szabad külműködésre és a jogszerzésre.)[53] A nemzetközi jog végcélja Schilling szerint a nemzetek közti örök béke elérése lenne, amely érdekében létre kellene hozni egy nemzetközi szervezetet, vagy esetleg egy világkormányt (jóllehet az általa idézett jogfilozófusok véleménye megoszlik erről.)[54] Mindezeket azért volt fontos említeni, mert Werner tanítási praxisának jelentős részében Schilling tankönyvét tanította természetjog címén, illetve ha nem is értett vele egyet mindenben, természetjogi és jogbölcseleti gondolkodásmódját ő befolyásolta legmélyebben.
Werner Rezső büntetőjogi munkássága is számottevő. Első jelentős ilyen témájú könyve, az 1881-es A magyar büntetőjog általános elvei a Csemegi-kódex és a kapcsolódó joganyag (az 1878: V. és 1879: XL. törvénycikkek) minél hívebb magyarázatát tűzte ki céljául. Az akkoriban friss büntető törvénykönyv alapjaiban változtatta meg a magyar büntető igazságszolgáltatás szervezetét, erre reflektált művében a szerző, illetőleg a német és olasz jogiskolák nézeteit összehasonlította benne az akkori magyar büntetőjog alapfogalmaival. Werner tisztában volt a műve hiányosságaival is, miután az életbeléptetési törvény, a releváns kormányrendeletetek, valamint az 1852. évi Bktv. és az 1855. évi katonai büntetőtörvénykönyvek rendelkezéseit a műve nem tárgyalja, jóllehet szándéka volt, hogy egy következő kiadásban ezeket is beleszerkeszti.[55] A büntetőjog ebben az érában már közjogként volt számon tartva, miután a magánbosszú intézményét a polgárosodó államok eltörölték.
Werner elismeri, hogy a büntetőjog alanyi értelemben véve nem csak az államot, hanem egyes közösségeket (például család, iskola, egyház) is megillet, az ő szabályaik érvényesítése végett ("fegyelmi fenyítékjog, Züchtigungsrecht"), ez azonban csak addig terjed, amíg az ő fegyelmi jogosítványaik érnek, illetőleg ameddig a társadalom nagyobb részét jogaikban nem korlátozzák. Maga az állami büntetőjogot is lehet tágabb és szűkebb módon értelmezni, a törvényhozás rendszerint az állami fegyelmi vétségeket és a rendőri kihágásokat is ide sorolja, jóllehet a büntető jogtudomány csak a tulajdonképpeni bűncselekmények, azaz a bűntettek és vétségek definiálására és megbüntetésére szorítkozik.[56] A büntetés céljával kapcsolatban számos jogfilozófus nézeteit idézi. Kant szerint a büntetőjog az ész feltétlen követelményén alapul. Nem azért kell büntetést alkalmazni, hogy általa bármilyen célt elérjenek, hanem szimplán, mert bűncselekmény került elkövetésre, ami nem maradhat büntetlenül. Hegel a büntetést nem az "észpa-
- 781/782 -
rancsból" hanem magának a bűncselekménynek tényéből vezeti le. A jog szerinte ugyanis a megvalósított szabad (általános) akarat. A jog megsértése jogtalanság, amit a társadalomnak meg kell torolni. A különböző hittani jogi iskolák szerint a bűncselekmény az isteni világrendet megsértő tett, amely miatt Isten átengedményezi az emberi társadalomra a bosszú (büntetés) végrehajtását.[57]
A főbüntetések a halálbüntetés, a szabadságvesztés (államfogház, fogház, börtön, fegyház) és a pénzbüntetés voltak. Mellékbüntetésként lehetséges volt a hivatalvesztést és a politikai jogok átmeneti felfüggesztését kiszabni. A halálbüntetésről szóló részben Werner megjegyzi, hogy jelentős vita van a halálbüntetés megszüntetéséről. Az abolicionisták a teljes megszüntetésért kampányolnak, a konzervatívok a fenntartásáért, illetve van egy harmadik, fontolva haladó álláspont is, amely a halálbüntetés megszüntetését csak fokozatosan, a társadalmi fejlődés magasabb pontra érésével tudja elképzelni. Werner is ezen az állásponton van, és hivatkozik Löw azon véleményére, mely szerint, ha a halálbüntetést még Belgiumban, Angliában, Németországban sem törölték el, sőt van olyan ország, ahol visszavezették, akkor mennyivel károsabb lenne eltörölni az alacsonyabb erkölcsi és technológiai színvonalon élő magyar társadalomban.[58]
1888-as tankönyve, a Bűntettek, vétségek és kihágások számos kiadást megért, többek közt a selmecbányai akadémián[59] az 1900-as évek elejéig a kötelező tananyag részét képezte.[60] Ez a kötet a büntető törvénykönyv különös részének gyakorlatias, kommentárokkal ellátott feldolgozása. A tankönyvet lapozgatva az az érzésünk támadhat, hogy a magyar büntetőjog különös részének váza az elmúlt 150 évben nem, vagy csak alig változott. Természetesen ma már abszurdnak hat, hogy például a király megölése nem emberölésnek, hanem a felségsértés egy minősített esetének minősült, illetve hogy a párbaj sajátképi bűncselekmény volt. Egy ellenpélda: a gazdasági bűncselekmények a kor színvonalához képest igen előrelátó módon voltak meghatározva és szankcionálva.[61]
Werner büntetőjogban szerzett jártasságát igazolja továbbá pár fennmaradt releváns tanulmánya. A dolus és culpa jelentősége a magyar büntetőjogban című tanulmányban ezen jogintézmények fajtáit és jelentőségét írja körül. A tanulmány a Magyar Igazságügyben négy részben jelent meg.[62] A dolus lényege, hogy a bűncselekményre vonatkozó akarat és tudat is együttesen jelen legyen, egyébként csak culpa állapítható meg. Werner a cikkben az akkoriban irányadó jogtudományi vélemények mentén halad, a szándékosságnak három fajtáját ismeri el, az előre megfontolt, a nem előre (egyszerűen) megfontolt és az indulati szándékosságot. Feuerbach szerint előre megfontolt és meg nem fontolt szándék létezik, de ezt a szerző mint túlzott egyszerűsítés felé hajló elméletet vitatja. Említésre kerül még Carrara pisai jogtanár elmélete, aki a szándékosságot négy részre bontja "1. az első fokot képezi azon eset, hol az akarat teljes önkénytessége annak teljes állhatatosságával találkozik (dolo freddamente premeditato); - 2. a második fokot képezi, hol az akarat kevésbé önkénytes, de kitartó - (semplice deliberazione); -3. a harmadik fok, hol az akarat teljes mértékben önkénytes ugyan, de annak állhatatos-
- 782/783 -
sága hiányzik (semplice volontà); 4. a negyedik fok végre, hol az akarat önkénytessége csekély és kitartása hiányzik (impeto degli affetti)"[63], jóllehet ez a szerző számára nem fogadható el, mert Carrara csak az akarati, nem a tudati oldalra helyezi a hangsúlyt. A culpa két fajtájának létezését fogadja el, a tudatos és a nem tudatos gondatlanságot.[64] A befejező részben az ún. vegyes bűnösség, azaz a dolus és a culpa együttes fennállásának eseteit veszi sorra. A Jogtudományi Közlöny így jellemezte a művet: "A munkálat - a Magyar Igazságügy szerkesztősége által tiz arany jutalommal kitüntetett pályamű, mely igen alaposan tárgyalja a felvett kérdést, s a jelen közleményben szól: a bevezetés után, a bűncselekményről, a bűnösségről és a bűnösség fajairól."[65]
Az "enyhébb intézkedés" értelme és alkalmazása című cikkben egyrészt értelmezni törekszik az enyhébb törvény ("mildestes Gesetz"), enyhébb intézkedés fogalmát, másrészt azzal érvel, hogy a mennyiségileg és minőségileg is enyhébb törvény szerint kell eljárni. Ez azért érdekes, mert maga a cikk megírásának apropója az 1878: V. tc. (Csemegi-kódex) elfogadása és hatályba lépése, amely az addig gyakorolt "bölcs bírói belátást" felülírja, helyébe a törvény betűje szerint determinált eljárás kerül.[66]
Egy tanárnak azonban nemcsak doktrinális vagy kutatói munkáit, hanem oktatói munkáját, tanítványainak fejlődését elősegítő, tehetséggondozó és kritikai tevékenységét is illik figyelembe venni. Szinnyeinél olvasható, hogy Werner véleményes jelentést tett Somló Bódog magántanárrá nyilvánítása alkalmából. Úgy értékelte Somlót, mint aki "kellő tájékozottságot és oly kiváló képességet tanúsít, mely sok reményre nyújt kilátást."[67] Másik híres tanítványa Oberschall Pál büntetőjogász, bíró, aki 1899-től a pozsonyi jogakadémián tanított, 1901-ben a kolozsvári egyetemen magántanárrá nevezték ki. (Később az I. világháború után a fegyverszüneti tanács, illetve az Országos Közművelődési Tanács tagja is volt.)[68] Ennek apropóján Werner írt Visszaesés című művéről véleményes jelentést. A jelentés szövege sajnos nem maradt fenn az utókornak, de valószínű, hogy pozitív módón értékelte Oberschall munkáját, mivel egy másik korabeli kritikusa Weisz Jenő úgy fogalmazott, hogy "[a] tudományos és pártatlan kritikának ezzel a könyvvel szemben is súlyosan éreztük hiányát s aligha tévedünk ha úgy hiszszük, hogy itt keresendő oka, hogy a magyar tudományos élet olyan nehezen izmosodik s a külföldi színvonal tekintetében még mindig csak az »óhajtva sejtés«-nél tartunk."[69]
Werner munkásságával szemben felmerült az az utókori kritika, amelyet szocialista szemléletű kutatók, közülük kiváltképp Szabó Imre fogalmazott meg, hogy a feudalista társadalom intézményeit támogatta és megvédte, illetve hogy fő műve éppen ezért primitív és csiszolatlan.[70] Anélkül, hogy e kritika nyilvánvaló ideológiai indíttatását elemeznénk, elmondható, hogy Szabó megállapítása két okból is igazságtalan. Egyrészt mivel a kor színvonalának megfelelő tankönyvet írt, és az akkori légkörben ésszerűtlen lett volna a megcsontosodott feudális intézményeket ennél súlyosabban bírálni; más-
- 783/784 -
részt, mivel Werner Rezső maga is felismerte a korabeli magyar jogbölcselet súlyos hiányosságait, s a társadalmi reformok, a haladás mellett tett hitet.[71] Múlt és jövő különös "összecsapásának", a jövőbe tett kiszólásnak tekinthető A bölcsészeti jogtudomány történetének az a passzusa, mely szerint "[...] a communismus nemcsak keresztülvihetetlen, de ha keresztül vitetnék is, tönkretenné az egyéni szabadságot, s ezzel az egész ipart, társadalmat természetellenesebb békókba verné, mint a hűbériség."[72]
Végső soron Werner Rezső azt a feladatot töltötte be tudományterületén, hogy az elődei jogfilozófiai gondolkodásmódját az akkori kor és az utókor számára megőrizze, továbbvigye. Mint történeti és természetjogi beállítottságú jogásztól az várható, nagy újdonságot írásaival nem szolgáltatott, de - művei tanúsága szerint - kiváló rendszerező elme volt. Tisztában volt az újdonságok fontosságával, és a tudományokban, kiváltképp a bölcseleti jogtudományban is a humanista szemléletet, a haladást, a progresszív felfogást támogatta.
Schilling Frigyes Adolf: A természetjog, vagy bölcseleti jogtudomány kézi könyve, összehasonlító tekintettel a tételesjog intézkedéseire. Ford. Werner Rezső. Budapest, 1869. 2. kiadás. Budapest, 1874. 3. kiadás. Pest, 1880.
A bölcsészeti jogtudomány történelme, kiegészítésül Schilling természetjogi müvéhez. Budapest, 1875. 2. jav. kiadás. Budapest, 1881. 3. jav. k. 1892. 4. k. 1900.
A dolus és culpa jelentősége a büntetőjogban. Budapest, 1879. Különlenyomat a M. Igazságügyből. 11/1. 11/2, 11/5, 12/4,1879. 1.r. 1-28, 2.r. 133-156. 3.r. 285-304. 4.r. 401-413. pp.
Véleményes jelentés dr. Somló Bódog habilitálási értekezése tárgyában. Kolozsvár, 1899.
Dr. Oberschall Pál Visszaesés cz. müvére vonatkozólag. (Magántanárrá képesítése céljából.) Kolozsvár, 1901.
A büntettek, vétségek, kihágások. A magyar büntetőtörvénykönyvek (1878. 5. és 1879. 40. t.-cz.) iskolai használatra. Franklin-társulat. Budapest, 1882.
Az "enyhébb intézkedés" értelme és alkalmazása. Jogtudományi Közlöny. 44. sz. 1880. október, 297-300. pp.
A bölcsészeti jogtudomány történelme. 5. kiadás, Franklin-társulat. Budapest, 1903.
A magyar büntetőjog általános elvei. Az 1878: V. és 1879: XL. törvényczikkek alapján. Franklintársulat. Budapest, 1881.
- 784/785 -
Budapesti Hírlap 1894. szeptember 8. 248. sz. 11. p.
Budapesti Hírlap 1907. ápr. 17. 92. sz.
Dárdai Sándor: Jogirodalmi szemle. Jogtudományi Közlöny, 1879. jan. 24. 4. szám. 31. p.
Kant, Immanuel: Grundlegung zur Metaphysik der Sitten. Riga, 1785.
Kiss Mór: Rectori beszámoló beszéd. Beszédek, a melyek a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem 1905/6. tanévi rectora és tanácsának beiktatása és a tanév megnyitása alkalmával 1905. évi szeptember hó 17.-én tartattak. Fasciculus I. Ajtai K. Albert Könyvnyomdája. Kolozsvár, 1905. 13-14. pp. (SZTE Levéltár)
Kopcsányi Károly: A Pécsi Jogakadémia multja s jelene. Pécsi Irodalmi és Könyvnyomdai Részvénytársaság. Pécs, 1897.
Litván György: Egy magyar tudós tragikus pályája a század elején. Valóság. 16/8, 1973. 34. p.
Magyar Életrajzi Lexikon: 2. kötet, L-Z. Oberschall Pál. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. 312. p.
Magyarország tiszti cím- és névtára. Magyar Királyi Statisztikai Hivatal, Budapest. 3. évf. 1884. 266. p. 326. p.
Magyarország tiszti cím- és névtára. Magyar Királyi Statisztikai Hivatal. Budapest. 6. évf. 1887. 326. p.
Mezey Barna: Előszó. In: Takács Péter (szerk.): Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának tudományos szakirodalmi munkássága. ELTE Állam-és Jogtudományi Kara. 2006.
Minker Emil: Szeged egyetemének elődei. Szegedi Tudományegyetem. 2003. 68-69. pp.
A Miskolci Egyetem, Könyvtár, Levéltár, Múzeum története, 2006. http://kvt96.lib.uni-miskolc.hu/tortenet/08_muzealis/08_4.html . (letöltés ideje: 2019. december 21.)
Pesti Napló 144. sz. (A Pesti Napló kiküldött tudósítójától.) 1894. május 26. 9. p.
Római Katolikus Egyház: Kereszteltek 1838-1852 Kalocsa (anyakönyv). Filmre vette a Genealogical Society of Utah, Salt Lake City, Utah, 1964. 31. p. (www.familysearch.org)
Szabadfalvi József: A magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdetei. Gondolat Kiadó. Budapest, 2011.
Szabadfalvi József: A kolozsvári egyetem szerepe a magyar jogbölcseleti gondolkodás megújításában. Acta Universitatis Sapientiae, Legal Studies. 5. sz. 2016, 213-237. pp.
Szabadfalvi József: A történeti jogi szemléletmód hazai históriájához. Zempléni Múzsa, 2008/4, 32. sz. 13-18. pp.
Szabó Béla: Werner, Rezső (Rudolf), 1838-1907. Jurist. Österreichisches Biographisches Lexikon, 16. köt. Institut für Neuzeit- und Zeitgeschichtsforcshung, 2019, 139f. p. https://www.biographien.ac.at/oebl/oebl_W/Werner_Rezsoe_1838_1907.xml. (Letöltés ideje: 2019. december 12.)
Szabó Imre: A burzsoá állam-és jogbölcselet Magyarországon. 2. kiadás. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1980.
SZTE Nemzetközi jogi és Európai jogi Tanszék: Werner Rezső Rudolf (1838-1907). Jogbölcsészet, nemzetközi jog (1888-1904). http://www.juris.u-szeged.hu/karunkrol/tanszek-tortenete-150727/werner-rezso-rudolf-1838. (Letöltés ideje: 2019. november 25.) ■
JEGYZETEK
[1] Született: Werner Rudolf Elek (R. Kat. Egyház 1838, p. 31.)
[2] Magyarország tiszti cím- és névtára 1887, 326. p.
[3] R. Kat. Egyház 1838, p. 31.
[4] A pécsi jogakadémián 1866-tól "Dr. Werner Rezső a jog- s államtud. encyclopaediáját, az észjogot, a büntetőjogot, eljárást és a bányajogot [...] adta elő". Kopcsányi 1897, 42. p.)
[5] Kassai pályafutása során feljegyezték, hogy a büntetőjog neves művelőjévé képezte magát, számos, a korban jelentőséggel bíró szakvéleményt adott. (Szabó 2019, 139. p.)
[6] Tudományos és oktatási szempontból már annak előtte is csak a szükséges mennyiségű publikáció elérésére hagyatkozott, tehát feltételezhető hogy mindig is introvertált lelki alkat volt.
[7] A Budapesti Hírlap ide vonatkozó cikke szerint 77. éves korában hunyt el. (Budapesti Hírlap 1907. ápr. 17. 92. szám.) Más információk szerint 72 éves volt mikor meghalt. (Magyarország 1907. ápr. 18, 93. szám 10.p.) Ez a korabeli dokumentumok megbízhatatlanságának is tulajdonítható.
[8] A hivatkozott forrásban Schelling-ként szerepel, de valószínűleg a szerző itt Friedrich Adolf Schilling lipcsei jogtanárra gondolt.
[9] Egy másik álláspont szerint, amelyet Szabadfalvi és az ÖBL vonatkozó biográfiai cikke képviselnek, az akkoriban Európában elavuló félben lévő kantiánus észjogi irányvonalát követte a jogfilozófiának. (Szabadfalvi 2008, 13-18. pp. Szabó 2019, 139. p.).
[10] SZTE Nemzetközi jogi és Európai jogi Tanszék 2019.
[11] A memorandum-per lényege, hogy 1892-ben román értelmiségiek memorandumot írtak Ferenc József császárnak, amelyben követelték az autonómiát, a román kisebbséget megillető jogokat és az egyenlő bánásmódot. Mivel Erdélynek a román királysághoz való csatolását tűzték ki célul, ezért 1894-ben izgatás vádjával büntetőeljárás indult ellenük a kolozsvári törvényszéken. A vádlottak Dionisie Roman, Patriciu Barbu, Dr. D.O. Barcianu, Gherasim Domide, Dr. Teodor Mihali, Dr. Aurel Suciu, Mihaiu Veliciu, Rubin Patita, Niculae Cristea, Iuliu Coroianu, Gheorghe Pop de Băseşti, Dr. Ioan Raţiu, Dr. Vasile Lucaciu, Dimitrie Comşa, Septimiu Albini voltak.
[12] Pesti Napló 144. sz. 1894. május 26. 9. p.
[13] Budapesti Hírlap 1894. szeptember 8. 248. sz. 11. p.
[14] Szabadfalvi 2016, 213-237. pp.
[15] Minker 2003, 68-69. pp.
[16] Magyarország tiszti cím- és névtára 1884, 266. p. 326. p.
[17] Jóllehet a nemzetközi jogot is oktatta, ilyen vonatkozású műve nem maradt fenn, ezért ezen tanulmány azt nem tárgyalja.
[18] Kiss 1905, 13-14. pp.
[19] Budapesti Hírlap 1907. ápr. 17. 92. sz.
[20] A Magyarország című lap ugyanezen információt tartalmazó cikke hozzáteszi: "A különös öreg embert aggkori végelgyengülés ölte meg. Évek óta valami belső bajban szenvedett, amely a különben erős testalkatú embert valósággal összeroncsolta." Magyarország 1907. ápr. 18, 93. szám 10. p.
[21] Uo.
[22] Szabadfalvi 2011; Werner 1903, 131-39. pp.
[23] Szabó 2019.
[24] Ma Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE)
[25] Mezey 2006, 1. p.
[26] Werner 1903, 58. p.
[27] Uo.
[28] Uo. 72. p.
[29] Uo.
[30] Uo. 91. p.
[31] Uo. 92. p.
[32] Uo. 99-100. pp.
[33] Kant 1785, 327. p.
[34] Werner 1903, 104. p.
[35] Uo. 117. p.
[36] Uo. 117-8. pp.
[37] Uo. 124. p.
[38] Filozófiai iskola, melynek követői a jog és az erkölcs lényegét az érzéki gyönyörben és haszonban keresték. Álláspontjuk szerint az érzéki vágyak természetesek, ezért a kielégítésük is az. Ameddig terjednek a szükségletek, addig terjednek a jogok. Werner 1903, 156. p.
[39] Uo. 195. p.
[40] Schilling 1880, 1.p.
[41] Ez a fordulat talán magyarázat lehet Werner Rudolf "publikálási restségére", hiszen - mint itt is utal rá - az élőszót részesítette előnyben az írással szemben.
[42] Schilling 1880, 2. p.
[43] Uo. 3. p.
[44] Uo.
[45] Uo. 4-5. pp
[46] Uo. 7-8. pp.
[47] Uo. 8. p
[48] Uo. 11. p.
[49] Uo. 27. p.
[50] Uo. 76. p.
[51] Uo. 77-78. pp.
[52] Uo. 212. p.
[53] Uo. 350. p.
[54] Uo. 403-404. pp.
[55] Werner 1881, 1-3. pp.
[56] Uo. 4-5. pp.
[57] Uo. 12-14. pp.
[58] Werner 1881, 227-228. pp.
[59] A mai Miskolci Egyetem jogelődje.
[60] A Miskolci Egyetem 2006.
[61] Werner 1882. 11.p. 20. p. 64-72. pp.
[62] Werner 1879. 1.r. 1-28, 2.r. 133-156. 3.r. 285-305. 4.r 401-413. pp.
[63] Werner 1879, 2. r. , 153. p.
[64] Werner 1879, 3. r. 292-295. pp.
[65] Dárdai 1879,31. p.
[66] Werner 1880, 297-300. pp.
[67] Litván 1973, 34. p.
[68] Magyar Életrajzi Lexikon 1982. 312. p.
[69] Weisz 1902, 308. p.
[70] Szabó I. 1980, 192. p.
[71] Werner 1903, 195. p.
[72] Uo. p. 173.
Visszaugrás
