A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Kereskedelmi Jogi Tanszéke 2010. október 11-én tudományos ülést tartott egyetemi oktatók, hallgatók valamint a Magyar-Német Jogászegyesület tagjainak részvételével. A rendezvény vendége Prof. Dr. Peter Behrens[1] volt, aki ismertette az Európai Unión belül honos társaságok nemzetközi mobilitásának a letelepedés szabadságára gyakorolt hatását: "Der Einfluss der Niederlassungsfreiheit auf die grenzüberschreitende Mobilität von Gesellschaften der EU" címmel. Az előadást hozzászólások követték.
A téma 20 éve foglalkoztatja az európai társasági jogászokat. A gazdasági (kereskedelmi) társaságok mobilitása az európai jog, a nemzetközi magánjog és a nemzeti társasági jogok határterületén helyezkedik el. A rendezvény iránt tanúsított érdeklődés egyfelől az előadó személyének, a társasági és versenyjogban kivívott nemzetközi tudományos tekintélyének, másfelől a témaválasztás időszerűségének és a magyar jogra gyakorolt hatásának volt köszönhető. A vitaindító előadás első részében rávilágított a társaságok székhelyének nemzetközi magánjogi, kollíziósjogi ellentmondásaira, majd azt vizsgálta, hogy a letelepedés szabadsága milyen hatást gyakorolt a nemzeti kollíziós jogi normákra, végül ismertette a jogfejlődés jelenlegi állapotát, különös tekintettel a német szabályozásra.
Kollíziós jogi szempontból a társaságok honosságát alapvetően az határozza meg, hogy mely tagállamban található a székhelyük. A székhely államának joga meghatározza a társaságra alkalmazandó jogot, más szóval a társaság statútumát. A társaságok egész életére kihat az alkalmazandó jog: alapítástól, a jogalanyiság megszerzésén és megtartásán, valamint a felelősségi rendszeren át, a társaság megszűnéséig.
Székhely alatt értjük egyrészt az alapítás helyét, illetve a létesítő okiratban feltüntetett székhelyet, másrészt a tényleges székhelyet, azaz a társaság központi ügyintézésének a helyét. A német jog székhelyként a központi ügyintézés helyét ismeri el, ahol a management működik és a társaság tényleges tevékenységét kifejti. E hely határozza meg a társaság honosságát és az alkalmazandó jogot. A nemzetközi magánjogi irodalom ezt a székhely elvének (Sitztheorie) nevezi. Amennyiben egy állam a jogilag definiált székhelyet, azaz az okirati székhelyet fogadná el irányadóként, akkor az az alapítás elvét (Gründungstheorie) - magyar terminológiával a bejegyzés elvét[2] - követi. A gazdasági társaságokat függetlenül a belső jogban követendő kapcsolóelvtől mindig be kell jegyezni a székhely országának cégnyilvántartásába. Míg azonban a székhely elve megköveteli, hogy a jogilag meghatározott székhely és a tényleges székhely egybeessen, addig a bejegyzés elve elfogadja a két székhely különválását.[3] Ez a különbség megalapozza a székhely és a bejegyzés elvének kollíziós jogi szembenállását.
Az Európai Unió tagállamai eltérő történelmi hagyományaik miatt részben a székhely, részben a bejegyzés elvét követik. A német bíróságok gyakorlata kezdettől fogva, hagyományosan a székhely elvét ismeri el, az Egyesült Királyságé pedig a bejegyzés elvét. Ezért az Egyesült Királyság a belföldön alapított - jogszerűen létrejött és ott bejegyzett - társaságok vonatkozásában, elfogadja az okirati székhely megtartása mellett a központi ügyintézés helyének más tagállamba vagy harmadik országba való áthelyezését, valamint elismeri a más tagállamban jogszerűen létrejött társaságokat. A székhely elve más logikát követ. Például, ha egy Magyarországon alapított társaság tényleges székhelyét Németországba helyezné át, akkor arra minden tekintetben a német társasági jogi előírásokat kellene alkalmazni. A feltételezett esetben a magyar jog szerint alapított társaság német szemszögből a "rossz jog" alapján jött volna létre. Ennek következtében a szóban forgó társaság nem szerezhetne a német jog által elismert jogala-
- 56/57 -
nyiságot, és magyar jog szerint alapított vagyonegyesítő társaságként a tagok (részvényesek) korlátozott felelősségét sem ismerné el a német jog. A székhely elve tehát akadályt jelent abban az esetben, ha a jogi és a tényleges székhely nemzetközi viszonylatban elválik egymástól.
Behrens professzor rámutatott arra, hogy az Európai Bíróság időközben számos határozatot hozott, amely módosította a társasági kollíziós jogi kapcsolóelvek alkalmazási körét, de a német joggyakorlatban a székhely és bejegyzés elvének ellentétéből eredő problematika tovább él. Ennek megvilágítására az előadó egy 2009-es jogesetet ismertetett a Bundesgerichtshof (rövidítve: BGH, Német Szövetségi Legfelső Bíróság) gyakorlatából.[4] Egy Svájcban jogszerűen alapított és ott bejegyzett részvénytársaság, amelynek tényleges székhelye Németországban volt, keresetet nyújtott be az illetékes német bírósághoz bérleti szerződés felmondásából eredően németországi ingatlanának visszaadására, valamint hátralékos bérleti díjak megfizetése iránt. A BGH ítéletében megerősítette, hogy a részvénytársaság nem rendelkezik a német bíróság előtt perképességgel. Mivel a szóban forgó társaságot nem a megfelelő jog ("das richtige Recht"), azaz nem a német jog alapján alapították, hanem a svájci jog alapján, ezért az nem szerzett német jogalanyiságot, tehát a társaság német bíróság előtt peres félként sem ismerhető el.
Korábban a BGH azokat a társaságokat, amelyeket külföldi jog szerint alapítottak, holott tényleges székhelyük Németországban volt, semmisként, nem létezőként kezelte. Időközben a német joggyakorlat ezeket a külföldi jog alapján jogszerűen létrejött társaságokat személyegyesítő társaságként,
Personenhandelsgesellschaft-ként ismeri el. Ennek következtében a társaság tagjai függetlenül a korábbi társasági forma szerint jellemző felelősségi viszonyokra mindig korlátlanul felelnek a társaság tartozásaiért. Ez a megoldás sok szempontból aggályos, hiszen a külföldi jog alapján létrejött társaságokat a belső jog ugyan elismeri, de nem az alapítás szerinti formájában, ami a tagokra (részvényesekre) nézve hátrányosabb.
A székhely elvéről az is elmondható, hogy rabul ejti a hazai jog szerint alapított társaságokat. Valamely Németországban honos társaság tényleges székhelye csak Németországban lehet, ezért az az alapítás államából nem helyezheti át központi ügyintézésének a helyét más államba.
A székhely elvének fent ismertetett alkalmazhatóságát (Európa-konformitását) az elmúlt tíz év európai bírósági gyakorlata kétségbe vonta. A székhely elvéből eredő mobilitási korlátok felvetették a letelepedés szabadságával való összeegyeztethetőség kérdését.
A referátum előadásában ismertette az EUMSz[5] 49. és 54. cikkeinek tartalmi elemeit, - amelyek megegyeznek Izland, Norvégia és Lichtenstein vonatkozásában az EGT-megállapodás[6] 31. és 34. cikkeivel -, továbbá taglalta az elsődleges és a másodlagos letelepedés szabadságának lehetséges jogi formáit. Az előadó kiemelte az EUMSz 54. cikkének fontosságát, amely kiterjeszti az EUMSz 49. cikkének tagállamok állampolgáraira vonatkozó hatályát azokra a társaságokra, amelyeket egyrészt valamely tagállam joga szerint alapítottak, másrészt, amelyeknek okirati székhelye vagy központi ügyvezetésének helye az Unió területén van.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
