"A külszín nem sokat mond önmagáról. A világot becsapják cifra dísszel."1
A jogtudomány a vegyes rendszerű büntetőeljárás erényei közé sorolja a kontradiktórius modellhez kapcsolódó funkciómegosztás elvét, a vádelv következetes alkalmazását, s ezen belül a bírósági eljárás törvényes vád alapján történő lefolytatásának követelményét. Noha ezen jogelvek ma már a büntetőeljárás alapszókincse körébe tartoznak, valójában összetett fogalmak, s attól függően, hogy mely elemeik válnak hangsúlyossá, a végeredményt tekintve nagyon is eltérő típusú eljárási rend kialakítására adnak módot.2 Az elvek ugyanis - akár törvényi szintű kinyilatkoztatás ellenére - csak annyiban juthatnak érvényre és kérhetők számon egy konkrét eljárásban, amennyiben maguk mögött tudják a tételes rendelkezések garanciát.
Úgy tűnik, hogy az említett fogalmak közül a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: Be.) - elődjéhez hasonlóan - a törvényes vád kérdése a gyenge láncszem. A körülötte olykor megmutatkozó zavarok azonban visszahatnak a rendszer további elemeire is.
A törvényes vád ismérveit már az első büntető-eljárásjogi szemesztert elvégzett joghallgató is körvonalazni tudja. Nehezebb feladatra vállalkozik azonban, aki a Be. tételes rendelkezései alapján próbálja igazolni e kritériumokat, vagy tettenérni az ebből fakadó elvi követelmények érvényesülését. A törvény éppen úgy nem siet feltárni a bíróság vádhoz kötöttségének, a vád kimerítése kötelezettségének határait, mint ahogyan annak jelentéstartalmát sem, hogy a "tárgyalás kereteit a vád határozza meg". A szürke zóna része az is, hogy mikor szűnik meg a vádbeli "tett" azonossága, illetve, hogy a bíróság a vád törvényességének vizsgálata körébe vonhatja-e az ügy vádemelésre való "érettségét", vagy a megelőző eljárásban irányadó szabályok megsértését. Kétségesnek mutatkozik továbbá, hogy a közvád közvád, a pótmagánvád és a magánvád esetében mindenkor azonos mérce szerint kell-e vizsgálni a vád törvényességéhez fűzött követelmények érvényesülését.
Különös módon a Be. a törvényes vád hiányáról első ízben a másodfokú bírósági eljárásra vonatkozó szabályok között, abszolút hatályon kívül helyezési okként tesz említést [373. § (1) bekezdés III. pont]. A törvényhelyből, azonban még a gondolatkísérleteket megengedő mértékig sem világlik ki, hogy a törvényes vád hiányának mi lehet a végső kihatása, minthogy a szabályozás nem tartalmazza a hatályon kívül helyezés következményeit. Nem írja elő sem az eljárás megismétlésének kötelezettségét az első fokú bíróság számára (még arra az esetre sem, ha e követelmény sérelmét a vádon túlterjeszkedve maga idézte elő) és nem szab kereteket a vádló esetleges további tevékenységére sem.3 A rendkívüli perorvoslatokra vonatkozó törvényhelyek töretlenül követik e korántsem következetes megoldást [405. § (1) bekezdés c) pont, 422. § (2) bekezdés c) pont, 425. § (2) bekezdés].
Magától értetődően tarthatatlan, hogy egy büntetőeljárás örökre befejezetlen maradjon, hiszen már csak a jogbiztonság okán sem hagyható senki kétségek között az őt érintő büntetőjogi főkérdést illetően. A terheltnek tudnia kell, hogy felelősségének megállapítása folyamatban van-e még, a másodfokú megsemmisítő döntés ellenére ismételten vizsgálható-e, s ha igen, időben hol vannak ennek a határai; avagy a vele szemben megfogalmazott büntetőjogi igény a törvényes vád hiányára alapított döntéssel végleg elenyészett. Emellett a félbehagyott eljárás a törvény saját rendszerében és a jogrendszer egészén belül is többszörösen jogbiztonságot sértő helyzeteket idéz elő. Az eljárás során a terhelttel, vagy az eljárás más résztvevőivel szemben kényszerintézkedésekre, vagyontárgyak, iratok lefoglalására, okmányok bevonására kerülhet sor, amelyek sorsáról más törvényhelyek szerint a bűnösnek nyilvánítás vagy felmentés (megszüntetés) függvényében kell dönteni, csakúgy mint pl. a bűnügyi költség viseléséről, vagy a polgári jogi igényről. Más (felfüggesztett) eljárások "várhatják" a büntetőeljárás érdemi lezárását, s a következmények nélküli hatályon helyezés ezek szempontjából szintén értelmezhetetlen. Mi több, még az ügyviteli szabályok alkalmazása is ellehetetlenül, hiszen az ügy(irat) sorsa technikai értelemben is megkérdőjeleződik.4
A törvényes vád hiányára alapított megsemmisítő döntésnek nincs tartalmi res iudicata hatása. Nem zárja ki sem az eljárás megismétlését,5 sem azt a megoldást, hogy a jogalkotó a büntető igény érvényesítésével szemben a törvényes vád követelményét felértékelje, s hiányát minden esetben, vagy túlnyomórészt az eljárás végleges akadályának tekintse. Vitatható ugyanis, hogy a szakavatott és megfelelő apparátussal rendelkező közvádló vagy a bíróság oldalán büntetőeljárási alapkérdésben elkövetett hiba következményeit minden esetben a terheltnek kelljen viselnie.6 A szabályozásból azonban nem vonható le semmiféle következtetés a törvényhozónak a kétszeres eljárás tilalmához fűződő viszonyát illetően, s így a jelzett probléma hibátlan módon nem is kezelhető.7
Már önmagában véve az is különös, hogy amennyiben a Be. jelentőséget tulajdonít a vád törvényességének, miért nem szabja a tárgyalás előkészítésének szakaszától kezdve az első fokú bíróság feladatául ennek egyértelmű következmények alkalmazása melletti vizsgálatát. Noha a másodfokú bíróság már nem a vádról, hanem az első fokú ítéletről dönt, a teljes revízió rendszerében kompetenciájába tartozik a határozathozatalt megelőző eljárás vizsgálata is. Így természetesen észlelheti, hogy már eredendően hiányzott a bírósági eljárás alapját képező törvényes vád, s nem zárható el attól sem, hogy ennek konzekvenciáit levonja. Csakhogy ennek fényében még visszásabb a Be. jelenlegi szabályozása. A törvény a jogorvoslati szakaszban olyan körülmények tekintetében konstruál - csonka - kasszációs okot, amely a felülbírálat alapját képező stádiumban kívül esik a bíróság által értékelhető jogi körülményeken, illetve amely hibának a kiküszöbölésére nincs is jogosítványa. Minthogy azonban a statisztikák szerint az ügyek több mint fele el sem jut a másodfokú bírósághoz, ez a megoldás a terheltek, az eljárások tekintetében joggal minősíthető diszkriminatívnak, a Be részletszabályait nemigen értő közvélemény szemében pedig "gyanúsnak". Ártalmas továbbá azért is, mert a bíróságot igazságszolgáltatási funkciójával ellentétes joggyakorlásra készteti, hiszen merő formalizmussá degradálja a Be. 3. §-ában előírt azon alapvető feladatának teljesítését, hogy a vádról döntsön.8
A képet tovább árnyalja, hogy a "törvényes vád hiányának tartománya" bizonytalan jogfogalom, mert elemei a tételes jog szintjén csak részben, döntően csupán a formai követelmények szintjén meghatározottak.
Az eljárási rend kereteit kijelölő alapvető rendelkezések a vád törvényességének kérdését csupán a bíróság eljárásának alapját meghatározó Be. 2. §-ában - a vádhoz kötöttséget szűkszavúan rögzítve - érintik. A 6. § (4) bekezdése a vádhoz kötöttség határait a vádirat tényállási részében jelöli ki, ám ennek vizsgálata valójában már olyan tartalomelemzést igényel, amelynek paraméterei sehol nincsenek kijelölve. E jogszabályhelyek - az 1. §-ban foglalt funkciómegosztás körülírásával együtt - ténylegesen még csak azt garantálják, hogy a bírósági gépezet nem önállósíthatja magát. Beindulásához és mozgatásához szükség van egy külső közreműködő olyan fellépésére, amely egyes események személyre és tevékenységre vagy mulasztásra koncentrált, összefogott módon történő megjelölése útján a büntetőjogi felelősség megállapítását célozza.
Az ördög azonban a részletekben lakozik, s ha jogról van szó, hézagok képében jelenik meg. A vádhoz kötöttség vidékén pedig az első vizsgálandó részlet az, hogy vajon minden, az imént említett általános ismérveknek megfelelő fellépésnek - leszámítva a büntethetőséget kizáró vagy megszüntető anyagi jogi okokat -szükségképpen magával kell-e hoznia a bírósági szervezet "sebességbe kapcsolását" is.
Bár az ügyészség vádmonopóliumát a pótmagánvád és a magánvád megtöri, aligha vitatható, hogy az ügyek túlnyomó részében még mindig az állam büntető igényének közvetítésére hivatott közvádló joga és kötelessége a vádfunkció ellátása. A közvád számbeli fölénye így elfogadhatóvá teszi, hogy a Be. az ügyész feladatkörét meghatározó szabályok között állítson fel részletes kívánalmakat a vád tartalmi és formai követelményeivel kapcsolatban. (Annak persze nincs akadálya, hogy indokolt esetben, közbülső jogi megoldások alkalmazásával ezektől a törvény - egészen a funkciómegosztást nem zavaró mértékig - a másik két esetben eltérjen.) Sajnos a Be. vádemelésre vonatkozó X. fejezete, illetve további szabályai is megmaradnak azonban a külcsínnél, a tartalomra vonatkozó momentumok elsikkadnak, és a jogszabály a még meglévő rendelkezéseket sem igyekszik összekapcsolni a törvényes vád hiányának fogalomkörével.9
A büntetőjogi gyakorlatban kicsit is jártas jogászok pontosan tudják hogy utoljára az egyetemi vizsgán tekinthették "kegyelmi kérdésnek" már a személyi értelemben vett vádhoz kötöttség meghatározását is.
A Be. 217. § (3) bekezdés a) pontja alapján a vádirat részét képezik a terheltnek a 117. § (1) bekezdésében meghatározott azon személyi adatai, amelyek a 2. § (2) bekezdés első fordulatára figyelemmel a perszonális hatályt meghatározzák. E rendelkezésekből szigorúan véve az következik, hogy nincs különbség az egyszerű betűhibák és pl. azon esetek kötött, amikor a vádiratban foglaltak legfeljebb csak hasonlóságot mutatnak a nyomozási iratok - olykor egymáshoz képest is változatos - adataival, vagy a személy azonosítása egyéb okból válik bizonytalanná. Kétségtelen persze, hogy egy elírás éppen úgy előidézheti létező, de a tényleges elkövetővel nem megegyező személy elítélését, mint azok az esetek, amikor a terhelt tudatosan és "eredményesen" használ ál- vagy többes személyazonosságot, ám a bőséges variációkban előforduló helyzetek megítélése közé valószínűleg nem tehetünk egyenlőségjelet.
A személyi hatály kapcsán valójában két megválaszolandó alapkérdés van. Mikor nem áll rendelkezésre a vádhoz kötöttség követelményének kiváltására alkalmas vád (Be. 2. § (2) bekezdés); s mi a helyes, illetve lehetséges eljárás a bíróság részéről azokban az esetekben, ha a terhelt személye eleve tisztázatlan vagy a bizonyítás során válik azzá.10
A Be. az első kérdést még burkoltan sem teszi fel. Nem tartalmaz ugyanis semmiféle útmutatást arra, hogy a személy azonosításával kapcsolatos különböző fokozatú hibák mely feltételek mellett jelentik egyben a törvényes vád hiányát is. A második kérdésre pedig csak hibás válaszokat tesznek lehetővé rendelkezései.
Nyilván oktalan merevséget jelentene, ha a bíróság a jelentéktelen tollhibákat is automatikusan a törvényes vád hiányának tekinthetné, ám a jelenlegi, differenciálást nem tartalmazó megoldás is irracionális végkifejletet tartogat. A vádrendszerű eljárásban megengedhetetlen felszínességnek tűnik az alkalmi fogyatékosság körébe tartozónak tekinteni azt, ha a vádlott személye alapjaiban megkérdőjeleződik. Másképpen fogalmazva a funkciók teljes keveredését jelenti, hogy a bíróság a felelősségről való döntés előtt maga állapítja meg a vád perszonális hatályát, azaz meghatározza, hogy kinek a bűnösségéről kíván ítélni. Különösen egy olyan eljárási rendben, ahol a közvádló tárgyalási jelenléte már-már kivételes, s ebből kifolyólag - a bizonyítás irányításában amúgy is túlsúlyban lévő bírónak - a vád körüli teendők ellátásában is túlhatalma van.
Kétségtelen, hogy a Be. 266. § (3) bekezdés b) pontja és 268. § (1) bekezdése által biztosított rejtett pótnyomozás elrendelésére vonatkozó jogkörében eljárva a bíróságnak elvileg módjában áll felhívnia az ügyészt a vádirat hiányosságainak pótlására. E jogintézmény igénybevétele azonban a vád alakításától tartózkodni köteles bíróság szempontjából elvileg és gyakorlatilag is visszás következményekkel jár. Túl azon, hogy a bírónak semmilyen eszköze nincs az ügyésszel szemben arra az esetre, ha az nem tesz eleget a vád javítgatására irányuló felhívásban kapott instrukciónak, a vádlott személyének megkérdőjelezhetősége jóindulattal sem tekinthető "hiányosságnak", hanem főkérdés. Ennek tisztázása bizonyítást igényel, a bíróság azonban ezt csak a vádhoz kötöttség keretei között folytathatja le, mely utóbbinak viszont egyik paramétere éppen a vádlott személye. Azaz a bíróság a vádról való döntés helyett, a vád megalapozására, a vádiratnak nevezett "iromány" törvényes váddá alakítására kényszerül. Felelős bírót pedig aligha vigasztalhat az a tudat, hogy a jelenlegi szabályozás mellett a sértettnek, s a külvilágnak eljátszott komédia után majd a másodfokú bíróság akár még hatályon kívül is helyezheti az ítéletet a vádpozíció e felemás alakulása miatt.
Egyes külön eljárásokban a következmények talán még súlyosabban mutatkoznak meg. A tárgyalásról lemondás, vagy a bíróság elé állítás esetén a vádlott személye körül felvetődő bizonyítási igényből eredően - az eljárás további törvényi feltételeire tekintettel -szinte automatikusan elvész az egyszerűsített eljárási forma megtartásának lehetősége. Az e körbe tartozó eljárásoknak alapvető jellemzője, hogy a választhatóságuk kritériumaként szabott terhelti beismerésre11 figyelemmel bizonyítás a tettet illetően is csak korlátozottan folyt. A tárgyalásra utalás következtében így a bíró a cselekmény tekintetében is lassan, de biztosan az inkvirens szerepébe kerül. A terhelt távollétében folytatott eljárás lényegéhez pedig a személy tisztázottsága az elfogatóparancs elkerülhetetlensége folytán olyan mértékig tartozik hozzá, hogy a vádlott személye körüli problémák esetén nem is képzelhető el hibátlan bírósági eljárás. (Még jó, ha ez alapján nem mást kerítenek kézre!)
A kívánatos megoldás - eljárási típustól függetlenül -csak az eljárásnak a törvényes vád hiányában történő megszüntetése lehetne. A tételes szabályok viszont éppen erre nem adnak lehetőséget, minthogy ez a körülmény az előkészítő szakaszra irányadó Be. 267. §-ában, illetve az első fokú eljárás lezárása körébe tartozó határozatok típusát leíró 331. és 332. §-aiban felsorolt okok egyikébe sem illeszkedik.
Már majdhogynem felületes pragmatizmussal közelítve a dologhoz, a Be. 331. § (1) bekezdésére alapított felmentő ítélet meghozatala mutatkozik talán az egyetlen alternatívának, bár aligha kockáztatható meg az az állítás, hogy az ilyen határozat vonalvezetése támadhatatlan lenne. E helyütt ugyanis a bűnösség megállapíthatatlanságán van a hangsúly, de csak "létező" vádlottakra vonatkoztatva, nem beszélve arról, hogy a döntés megszületését meg kellene előznie egy olyan eljárásnak, amelynek nincs is vádlottja. Ez pedig elég abszurd.
A tettazonosság kérdésében a tételes jog úgyszintén nem kényezteti el sem a terheltet, sem a jogalkalmazót. Bár az elv kialakulásához a vádlott érdekeinek védelme már olyan időszakban elvezetett, amikor a mára természetessé vált terhelti jogok nagy része még említésre sem került, mintha e kérdés jelentősége mostanság háttérbe szorult volna.
Baumgartner Izidor 1889-ben még azt a "nagyhorderejű kijelentést" hiányolta az eljárási törvényjavaslat ítélethozatalra vonatkozó rendelkezései közül, "mely sarkkövét képezi az egész eljárásnak, hogy az ítéletnek nem szabad más tettre vonatkoznia, mint a vádirat vagy vádhatározat."12 Így bizonnyal üdvözölné a Be. 2. § (2) bekezdésének ezt helyettesítő rendelkezését, ám aligha lenne elégedett azzal, hogy a "megfeleltetési index" még ma sincs kidolgozva. Következésképpen ma is abszolút esetleges annak megítélése, hogy mikor szűnik meg a tett azonossága.
A törvény nemcsak a közvádlónak a tett körülírását érintő kötelezettségei meghatározása során tömör, hasonló szikársággal jár el a bírósággal szemben támasztott kívánalmakat illetően is.13 A lakonikus rendelkezések nem visznek közelebb annak feltárásához, hogy a jogorvoslati eljárásban vajon mit kell érteni a törvényes vád hiányára vonatkoztatott hatályon kívül helyezési ok alatt, s nem olvashatók ki belőlük a vád tartalmára vonatkozó követelmények sem.
A tett büntetőjogi fogalmába nem csupán a magatartás fizikai megnyilvánulása és az ezek kísérő különös körülmények tartoznak. Része a tettes viszonyulását kifejező akarat minősége, sok esetben az eredmény, a célzat, a motívum, vagyis mindazon elemek, amelyek a törvényi tényállást életre keltik. Amennyiben a vád tartalma már születése pillanatában sem vonatkoztatható hibátlanul a büntető anyagi jogszabályban meghatározott konkrét tényállásra, akkor azt nem lehet a Be. 2. § (2) bekezdés második fordulata szempontjából sem a vádhoz kötöttség kiváltására alkalmasnak tekinteni. Ennek hiányában pedig a terhelt védekezési joga is fan-tomizálódik, s az eljárás alanyainak a képlékeny vád változásait is sokkal nehezebb észlelniük. Ezeket a körülményeket a tárgyalás kontradiktóriussága önmagában nem képes ellensúlyozni.
Az alábbi néhány típus-példa is érzékelteti, hogy a megtörtént események hűséges külső leírása olykor alig engedi láttatni a deliktumot. Abból nem feltétlenül ismerhető fel sem a tettes viszonyulása a cselekményhez (a bűnösség fajtája), sem a ténylegesen megcélzott eredmény, vagy éppen többféle bűnös magatartásforma látszik a megfogalmazásból kikövetkeztethetőnek. Előfordul, hogy a - vádhoz kötöttség szempontjából irreleváns - minősítés szerint kijelölt cselekményt megelőző és ahhoz szervesen hozzátartozó tevékenységek és mulasztások leírásában is olyan elemek tükröződnek, amelyek akár halmazat megállapítását is felvetik, s ha a vádiratban még utalás sincs a vádemelés mellőzésére, a bíró a szövegkörnyezetből az ügyésztől eltérő következetések levonását is lehetségesnek tarthatja.
A gyakorló büntetőjogászok közül ki ne találkozott volna már olyan vádirattal, amelyben egyetlen eseménysornak a végkifejletig történő leírása több oldalt vesz igénybe (pl. gazdasági bűncselekményeknél), s az egymást követő lépések precíz leírása mellett, "mindössze" a bűnösség fajtájára utaló lényeges körülmények rögzítése marad el.14 Más esetekben a nyomozási szakaszban csak hézagosan tisztázzák, hogy a vádlott egyetlen "helyzettel összefüggésben" ténylegesen hányféle cselekménynek volt a részese, s ez a zavaros állapot tükröződik a vádemelésben is.15 Nem a fantázia szülötte az sem, amikor a vádirat leíró része konkrét utalást tartalmaz az elvétésre, ám e körülmény kidolgozása elsikkad, majd a pedig a minősítésben vagy megjelenik, vagy nem. Ugyancsak örök vita tárgya, hogy egyes tényállás típusoknál a vádiratban mennyire kívánatos a cselekmény szöveg- és tartalomhű megjelenítése a vád tárgyává tett magatartás szempontjából. Kérdés, hogy elegendő-e az értékelést tartalmazó összefoglalás, a szöveghordozó dokumentumra való hivatkozás, vagy szó szerinti idézés is szükséges.16
Az ellentmondásos példák köre tetszés szerint bővíthető s félő, hogy az ügyek szaporodása és bonyolultabbá válása folytán számuk csak szaporodni fog. A bíróság amúgy is kétes értékű rejtett pótnyomozási jogköre és mérlegelési lehetősége pedig csak látszólag biztosít széles mozgásteret a tettazonosságból fakadó dilemmák megoldásában.
A vádnak a már hivatkozott Be. rendelkezés szerinti, a bíróság által elrendelt átszabása ez esetben nemcsak a személyi hatálynál említett okokból aggályos. A tett vonatkozásában ehhez a bírónak a vád lehetséges elgondolásait szem előtt tartva kell előzetesen elvégeznie a nyomozási anyag értékelését, így a pártatlanság követelményéből fakadó azon kötelező nyitottsága kerül veszélybe, amelyet a bizonyítás igényel.
A másik számba jöhető megoldás szerint a bizonyítás során a bíró saját vélelmeiből kiindulva kísérli meg felderíteni, hogy büntetőjogi értelemben "mi történt". Így viszont akár a vádhatóságot is meglepve dönthet abban, hogy az ügyész kinek a felelősségét és mely körben szándékozott vád tárgyává tenni. Ehhez a minősítésváltoztatás joga többnyire lepelként is szolgálhat. Más kérdés, hogy ez a fajta bírói aktivizmus - a törvényes vád kritériumainak meghatározatlansága folytán -vitákat gerjeszthet az első és másodfokú bíróság között, a funkciók tisztántartása szempontjából pedig kimondottan aggályos. A bíró előtt annak megvitatása folyhat, hogy megvalósult-e az a konkrét deliktum, amit a vád állít, tudja-e azt a vádló bizonyítani, s nem annak tisztázása, hogy a történeti tényállás egészéhez vagy egyes elemeihez miként viszonyul a vád képviselője.
Mindebből következően - ha a törvény meg akar felelni a maga választotta alapelveknek - csak egy (jelenleg a törvény szerint nem létező) harmadik út tekinthető reális alternatívának. A törvény szintjén is meg kell fogalmazni a váddal szembeni kívánalomként a történeti tényállásnak a törvényi tényállási elemekre történő formalizált kivetítését, amely a tettazonosság szempontjából a vád törvényességét megragadhatóvá teszi. Ez az anyagi jogi szempontokat is érvényre juttató "fe-szességi" követelmény a jogbiztonság irányába történő olyan elmozdulást jelenthet, amely mindenki számára nyilvánvalóvá teszi a funkciómegosztás lényegét és a vádhoz kötöttség határait.
Az igazodási pontok ilyen módon történő kijelölése és láthatóvá tétele a vádemelés minőségét formáló haszonnal is járhat, minthogy ezek szem előtt tartása már a vádemelés szakaszában rámutathat a nyomozási eljárás ekkor még gyakorta pótolható "sántaságaira" és hiányaira. Ekként a Be. alapelveinek érvényesülését lehetővé tévő ugyanazon részletszabályok garantálhatják a védekezés jogának érvényesülését, mint amelyek a büntető igény hatékony érvényesítését szolgálják. (Az axióma sorrendje felcserélhető.) Mindenekfölött azonban a vád törvényességére vonatkozó kritériumok "mérhetővé" tétele folytán a bíróság előre meghatározott szempontokat mérlegelve juthat el az eljárás megszüntetéséhez, mielőtt még eredeti feladatától eltérően a vád szerepének időleges átvételére kényszerülne.
A vád személyi és tárgyi hatályán túlmenően a vád törvényességének megítéléséhez még számos további kérdés is hozzátartozik.
A jogbiztonság általános követelménye szempontjából alapvető érték a Be. azon szabálya, amely a nyomozás lefolytatására abszolút határidőt állapít meg [176. § (2) bekezdés]. A törvény a nyomozás megszüntetésének kötelezettségét előírva meg is állapítja a határidő eredménytelen leteltének következményeit [190. § (1) bekezdés i) pont]. Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy amennyiben a közvád képviselője ezt elmulasztva mégis vádat emelt, a bíróság a tárgyalás előkészítő szakaszában "erre az ügyész figyelmét felhívja. 'Törvényes vád hiányában' azonban nem szüntetheti meg az eljárást."17 Ebből viszont csak az a következetés adódik, hogy a végtelenített nyomozásnak továbbra sincs semmilyen következménye és - minden más esettől eltérően - a törvény kötelező szabálya mellőzhető.
Tegyük most félre azt a következményt, hogy a rendelkezés így fölösleges szóvirággá válik, ami a jogszabály hitelének rontására általában véve is alkalmas. Mellőzzük itt annak vizsgálatát is, hogy ez a közvádnak nyújtott "kedvezmény" védhető-e egyáltalán alkotmányos érvekkel. Így is konstatálhatjuk azonban, hogy a helyzet a vád törvényességének oldaláról végtelenített problémahalmaz, az eljárási törvény pedig ezúttal még annyiban sem kegyes, hogy legalább "erőszakmentes" törvényértelmezés mentén az ésszerű megoldás érdekében kiskapuk megnyitását engedné a jogalkalmazó számára. Ebből adódóan bár a Legfelsőbb Bíróság nem is dönthetett másként, ez az értelmezés is komoly űrt hagy maga után. Állásfoglalása annyiban támadhatatlan, hogy a Be. valóban nem tartalmaz az első fokú bírósági eljárásra vonatkozó szabályok között olyan okot, amelynek alapján a bíróság eljuthatna a megszüntetésig. Az útmutatásból - lehet, hogy a végkövetkezetés szinte riasztó volta miatt18 - az sajnos már nem derül ki, hogy ilyen esetben miként vélekedik a testület a törvényes vád hiányának érvényesíthetőségéről a jogorvoslati (rendkívüli jogorvoslati) szakaszban. Ez azonban csak a kisebb gond, minthogy ezt a dilemmát a jogorvoslati fórumoknak - egyedi döntéseikben - nyilván meg kell válaszolniuk. Az iránymutatás másik részének: az ügyész figyelemfelhívásának tételes jogi alapja viszont törékeny, gyakorlati hozadéka kétes értékű, elvileg pedig nem feltétlenül kívánatos irányt jelöl ki.
Érthető ez az álláspont akkor, de csak akkor, ha a legmagasabb bírói fórum a törvény egészének vizsgálata során arra jutott, hogy a másodfokú eljárásban feltétlenül alkalmazni kell a törvényes vád hiányának következményeit. Az ésszerűség követelménye indokolja, hogy kerüljük el a pazarlóan lefolytatott, fölösleges eljárásokat. Más kérdés azonban, hogy ez a fajta figyelem-felhívás mindig is nélkülözni fogja a törvényi támogatottságot, s így aligha teheti azt az ügyész komoly megfontolás tárgyává. Erre a szituációra ugyanis nem vonatkoztathatók a már kifogásolt quasi pótnyomozást lehetővé tévő törvényhelyek, minthogy a vádirat nem hiányos, nem bizonyítási nehézségek vetődnek fel. Egyszerűen a vádemelés alapjai kérdőjeleződnek meg olyan eljárási szabályszegés folytán, amelyet a közvádló csak a vádirat benyújtása előtt vizsgálhatott. Tekintve továbbá, hogy a hiba kijavítására a Be. valójában a vádhatóságnak sem ad lehetőséget, az ügyész, még ha akarna sem tudna semmiféle helyreigazítást eszközölni a vád írásbeli megjelenési formáján. A bíróság ez irányú intenciója így legfeljebb a vádelejtésre szóló burkolt felhívás lehet. Ez pedig még akkor is beavatkozást jelentene közvádló feladatkörébe, ha a törvény az erre irányadó szabályok között ismerné a korrekció ilyen módját. Az efféle visszásságokra tehát a bíróságnak másfajta választ kell adnia. Ehhez azonban törvényi alapot kell teremteni, nem zárva ki azt sem, hogy a zavar elhárításában a vád képviselője a bíróságtól függetlenül saját elhatározásából is közreműködhessen.
Az Alkotmány és a Be. pontosan elosztja a felelősséget az ügyészség és a bíróság között. A vádért, így a vád bukásáért a következmények az ügyészt terhelik.19 Ahogyan a bíróságnak nem feladata a vád határainak tágíttatása, ugyanúgy nincs irányító jogköre abban sem, hogy az ügyész meddig tartson ki a vád képviselete mellett, s nem kutathatja a vádhatóság hibás (vagy annak vélt) elhatározásának gyökereit. A bíróságnak döntenie kell a vádról. Ebbe pedig az feltétlenül beletartozik, hogy amennyiben nyilvánvalóan a törvény kötelező szabálya ellenében került sor a vádemelésre, nem veheti pártfogásba a vádat, s még kevésbé működhet közre a törvénysértő állapot "szentesítésében". Ezzel nemcsak a funkciómegosztásból eredő kötelező in-taktságát veszíti el, hanem hitelét is.
Hogy, hogy nem, a törvényes vád hiányának kérdése felmerül egyes külön eljárásokban is.
A Be. az ún. egyszerűsített eljárások bíróság előtti megindítását határozott és kevésbé határozott feltételekhez köti. Közös jellemzője a bíróság elé állításnak, a tárgyalásról lemondásnak és a tárgyalás mellőzésének, hogy alkalmazhatóságuk az ügyész olyan indítványától függ, amely elől a bíróság korlátlanul nem térhet ki. A szóhasználat azonossága ellenére azáltal, hogy a törvény kijelentő módot használva megfogalmazza a rendes eljárásra történő áttérés lehetőségének szabályait, ez az indítvány a bíróság számára egyfajta kötelező erővel bír, így természete nem azonosítható a felek általános indítványozási jogával.
Azáltal viszont, hogy a Be. az indítványozási jog leple alatt az eljárási forma megválasztásában az ügyésznek döntő szerepet juttat, ezekben az esetekben a vádemelésre való alkalmasság megítélésébe a külön feltételek meglétének vizsgálata is beletartozik. Minthogy pedig e feltételek konjunktívak, logikusan akár egyetlen egynek a hiánya is azt jelenti, hogy nincs meg a vád ilyen formában történő érvényesítésének lehetősége. Ezt azonban a törvény nemcsak hogy expressis verbis nem mondja, hanem a választott szabályozási móddal el is fedi. A konjunktivitás ellenére a Be. igencsak válogat még az objektív feltételek hiányának következményei között is, mely többnyire csak a bíróság előtti "rendes eljárásra" történő áttérés lehet. Azaz fel sem merülhet a vád törvényességének20 vizsgálata a külön eljárás kritériumaival összefüggésben.
A bíróság elé állítás öt (köztük egy vagylagos) feltételéből csupán három esetben kerülhet sor az iratok visszaküldésre, s például még a beismerés vagy tettenérés vádemeléskori hiánya sem gátja az egyszerűsített eljárásnak. Ekként azonban - az amúgy magas büntethetőségi felső határ kivételével - alig különbözik ez a forma az alapeljárástól. Hacsak nem abban, hogy még a vádemelésre való alkalmasság vizsgálata is átkerül a bírósági szintre.
A tárgyalásról lemondás esetén méginkább felemás módon alakulnak a törvényi feltételek hiányának következményei. A kritériumok - köztük az eljárás lényegének számító terhelti beismerés - hiánya az első fokú eljárásban nem jelenti a törvényes vád hiányát, legfeljebb a tárgyalásra utalás kötelezettségét vonhatja maga után. (Tekintve, hogy az ilyen eljárásban bizonyítás csak korlátozottan folyt, ez persze a bíróság oldalán a "vizsgálói" szerepkör felöltését is jelenti.) A másodfokú eljárásban viszont a feltételek hiánya már abszolút hatályon kívül helyezési oknak tekintendő [Be. 373. § (1) bekezdés IV. pont], amely az iratok ügyésznek történő megküldésével is járhat. A probléma kezelését csak nehezíti, hogy a törvény a feltételek meglétének eltérő megítélésre is módot ad. A jogintézmény lényegét meghatározó 534. § (1) bekezdése az eljárás alapjául csupán a terhelt beismerését jelöli meg, míg az 535. § (1) bekezdése - éppen az ügyész feladataira vonatkozó szabályok között - már bűnösségre is kiterjedő beismerést kíván meg. Így a feltételek meglétének értékelése vádhatóságonként, bíránként, sőt első és másodfokú bíróságonként is eltérő lehet.
A tárgyalás mellőzésével folytatott eljárásnak a - szintén következmények nélkül figyelmen kívül hagyható -beismerésen kívül számos, már az anyagi joggal is szorosan összefüggő feltétele van. Sajátos módon azonban a törvény a feltételek vizsgálatára csak az előző két eljárástól egészen eltérő okból kötelezi a bíróságot, nevezetesen, hogy ezek megléte esetén hívja fel az ügyészt indítványozási jogának gyakorlására E rendelkezésnek bizony nem sok köze van a törvényes vád vizsgálatához. Igen alkalmas viszont a kompetenciák keveredésének kiváltására és olyan bírói- ügyészi látásmód kifejlesztésére, amely a vád "igazgatását" - az alkalmi igényekhez mérten - a közvádló és a bíró közös jogosítványának tekinti. (Bizonyára tévedek, ha ebben esetleg a pártatlan eljárás követelményeinek sérelmét is felfedezni vélem.)
E három jogintézmény szabályozási módja plasztikusan mutatja, hogy a vádelvet etatista részletszabályokkal egészen az eljárási feladatok keveredéséig miként lehet elvékonyítani s így "felpuhítani" a törvényes vád és a vádhoz kötöttség határait is.
Az eljárási törvény - a hivatalból való eljárás, a büntetőeljárás megindítása és a büntetőeljárás akadályai című - 6. § (1) bekezdése az eljárás lefolytatására is vonatkoztatja, hogy annak csak a Be.-ben meghatározott esetekben van helye. A törvényesség eme általános követelménye az egyszerűsített eljárásokra is vonatkozik, azzal, hogy itt az egyes eljárási formák alkalmazhatóságához fűzött megszorítások is feltételeknek számítanak.
Az általános és különös feltételeket a bíróság igazságszolgáltatási feladatának ellátása érdekében a Be. alapvető rendelkezéseiben lefektetett elvi tételek szerint csak összességükben vizsgálhatja, minthogy eljárását és annak eredményét a forma érdemben is befolyásolja. Ebből viszont az következik, hogy a vád törvényessége alatt nemcsak a vádlegitimáció, az alakiságok és a külön vizsgálandó tartalmi követelmények értendők, hanem ide tartozik az eljárási mód helyes megválasztása is.
A külön eljárások egy részében azok természeténél foga egyes, a védelmet érintő alkotmányos elvek csak korlátozottan érvényesülnek, s a forma megválasztása szűkíti a bíróság mozgásterét is. Ez azonban nem változtat azon, hogy a döntéshozatal során ezen ügyekben is az alapeljárással megegyező felelősség terheli.21 Mindez önmagában is indokolja, hogy a közvádló az ügy vádemelésre való alkalmasságának vizsgálata körében a külön kondíciók tekintetében is kellő alapossággal járjon el. Amennyiben pedig nem így tett, annak csak a törvényes vád hiányára alapított olyan bírói döntés lehet a következménye, amely nem jár a funkciómegosztás sérelmével. A jelenlegi megoldást éppen az az "ugrás" teszi végleg elfogadhatatlanná, hogy a Be. a vád hiányzó feltételeinek pótlására, avagy a fogyatékosságok más módon történő orvoslására nem a vád bizonyítására köteles ügyészt (Be. 4. §) tekinti felhatalmazottnak. A végkifejletet túlnyomórészt abban találja meg, hogy a "rendes eljárásra" történő áttéréssel létrehozza a "bírói vádat". Az eljárási forma megváltozásának következtében ugyanis a bíróság a felelősségre vonás és a döntés határait széles "nyomozási jogkörrel" felruházva szabadon alakítja, azon bíró közreműködésével, aki fölött a sikertelen egyszerűsített eljárás adatai már befolyást szereztek.22 A terhelt számára pedig mindez úgy tűnhet fel, hogy a "két vádhatóságnak" biztosított jogi eszközökkel szemben totálisan kiszolgáltatott. S ez már nem formai kérdés.
A külön eljárások körüli nem éppen szívderítő jogi helyzet, mindazonáltal még nem a legrendezetlenebb kategória a vád körüli anomáliák műfajában. Meglepő fordulat, de az ügyész rendelkezése alatt tartott vádemelés elhalasztásával (a továbbiakban: vádhalasztás) összefüggésben előálló visszásságok némelyikéből szinte már nincs is kiút.
Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ugyanazon elkövető azonos ügyében vádhalasztás és bírósági eljárás egyidejűleg nem folyhat. A kizáró értelmezést támasztja alá a Be. 227. § (1) bekezdésének b) pontja is, előírva a vádhalasztás tartama alatt elkövetett újabb cselekmény esetén követendő eljárást. Kérdés azonban, mi történjék akkor, ha a terhelt ellen a vádhalasztással érintett cselekmény miatt, a vádhalasztás időtartama alatt, vagy akár már az eljárás megszüntetése után mégis vádemelésre kerül sor.
Jelentős azoknak a terhelteknek a száma, akik az ország különböző pontjain követnek el bűncselekményeket, s így az illetékességi szabályoknak megfelelően több hatóság előtt folyik ellenük egyidejűleg eljárás. Kezdetben a gyanúsítottak nem abban érdekeltek, hogy a különböző bűnüldöző szervek előtt felfedjék a már folyamatban lévő ügyeiket. A későbbiek során viszont egy-egy korábbi cselekményükről - "őszinte" megbánásukat hitelesítendően vagy más indíttatásból - mégis beszámolnak, különböző okokból és céloktól vezéreltetve, azt azonban még ilyenkor sem mindig tárják fel, hogy e miatt az ügyész vádhalasztás formájában már "kegyelmet gyakorolt". Nincs tehát semmi csodálkozni való azon, ha egyik ügyészség ama egyetlen cselekmény miatt, amelyre az illetékességi területén fény derült a vádemelést elhalasztja, míg egy másik a feltárt sorozat részeként e miatt is vádat emel. Teszi ezt esetleg olyan időpontban, amikor a vádhalasztás ügyében a "próbaidő" sikeresnek vélt eltelte után már a megszüntető határozat is megszületett.23 Szinte már az extremitás kategóriájába tartozik, de ez a duplikálás kiderülhet az ítélet jogerőre emelkedése után, s találkozhat a vádhalasztás a terhelt személyes közreműködését alig igénylő tárgyalás mellőzésével meghozott határozattal is. A problémát tehát kezelni kell.
Sem a vádhalasztást kimondó határozatnak, sem az ügyészi megszüntető határozatnak nincs res iudicata hatálya (noha ez utóbbin talán nem eretnekség valamiféle ne bis in idem hatást számon kérni). Az azonban elfogadhatatlan, hogy a terhelttel szemben azonos cselekmény miatt kétféle joghátrány maradjon érvény-ben.24 Ennek elkerülése csak úgy lehetséges, ha az ügyész kényszerítve van annak eldöntésére, hogy az ügyek együttes elbírálását, vagy külön tartását véli-e az adott terhelt esetében kívánatosnak. A jelenlegi szabályozás mellett azonban ha már megtörtént a hiba, az ügyésznek sincs módja az ellentmondásos helyzet feloldására. Egyfelől ugyanis a vádhalasztás ellenére történő vádemelés okai között ez a fejlemény nem szerepel, másfelől pedig a saját maga által hozott megszüntető határozat ez esetben az ügyészt is köti. A bíróság viszont hiába észleli a vádemelés-vádhalasztás kettősségét, azt semmilyen formában nem orvosolhatja, s ez elvileg sem lenne megengedhető számára.
Az anomália megkerülésére többféle eszköz is kínálkozik, csakhogy ezek valamelyikét törvénybe kellene iktatni, mert a puszta jogértelmezés itt már nem hozhat megoldást. A következményeket illetően valószínűleg szétválasztandó a vádhalasztást kimondó és a megszüntető határozat esete. Ettől függően a vádhalasztással érintett eljárás folytatásának elrendeléséről, intézkedhet a határozatot meghozó ügyészség vagy a felettes ügyész, s dönthet a vád érvényesítéséről vagy elejtéséről az újabb ügyet tárgyaló ügyész is, csak - leszámítva a törvényes vád hiányának következményeit - a bíróság nem.25
Bármennyire is kívánatos lenne már a vád körüli anomáliákról szóló "leltár" lezárása, még egy esetkörről nem lehet hallgatni. Ez pedig a nyomozási szakaszban végzett "törvénytelen" bizonyítás fogalma címszó alatt foglalható össze.
A bizonyítás - ide értve a bizonyítékok értékelését is - a törvényben szépen megfogalmazott bizonyítási tilalmak ellenére rendkívül érzékeny terület. A témaközelítésben tanúsítandó óvatosságra frappánsan hívja fel a figyelmet Erdei Árpád, amikor arra figyelmeztet, hogy merev értelmezés esetén a legjelentéktelenebb és az eljárás törvényességét aligha érintő szabálysértések is a bizonyítékok kirekesztéséhez vezetnek, ami pedig ellentétes az ésszerűség követelményével.26 Ha pedig létezik ebből a szempontból végképp ingoványos terület, akkor az a bizonyítékok bármiféle előzetes értékelése a tárgyalás előkészítő szakaszában. Mégis vannak azonban olyan helyzetek, amikor a bírónak már ekkor vizsgálnia kell, hogy megvan-e az eljárás tovább folytatásának lehetősége, azaz igazolható-e saját eljárásának alapja.27
A törvénysértés kategóriája végtelenített halmaz, amelyből azonban kiemelhetők olyan szembeötlően súlyos magatartások, amikor nyilvánvaló, hogy az így megszerzett bizonyíték nélkül a vád Patyomkin tünetekben szenved. Általános kádencia erre az esetre nincs, van azonban a Be.-nek néhány olyan szabálya, amelyek együttes értelmezése a konkrét ügyekben segítheti a döntést meghozatalát.
A Be. azon rendelkezése, amely szerint a vád bizonyítása a vádlót terheli, az ügyész vádemeléssel kapcsolatos feladatai körében a bizonyítási eszközök vádiratban történő megjelölésének és a bizonyítandó tényekre vonatkoztatásának kötelezettségében ölt testet [217. § (3) bekezdés i) pont]. A bizonyítási kötelezettséget a 77. § a törvényességre irányadó körülmények tekintetében konkretizálja. Így azon bizonyítékok, amelyeket a közvádló a vádiratban megjelöl, a Be. 78. § (3) bekezdése szerinti felhasználhatósági tilalommal összefüggésben már a tárgyalás előkészítése során is ellenőrzést igényelnek. Természetesen nem abban az értelemben, hogy elegendőek lesznek-e vád bizonyításához, hanem olyan összefüggésben, hogy megszerzésük során esett-e a 77. §-ban rögzített hiba.28 A dolog bonyolultnak látszó volta ellenére is sok esetben igen egyszerű, semmiféle mérlegelést nem igényel, s ha egyszer a gyakorlat megkezdi a követendő szempontok lekottázását, a napi rutin szintjén alkalmazhatóvá válik.
Az elkövethető törvényességi hibák jegyzékének felállítása aligha lehetséges. Kiemelhető azonban néhány olyan körülmény, amikor maga a törvény emeli a vádhatóság megkísértésének szintjét magasra, a vádat csaknem sodorva a törvényesség hiánya felé. Gyöngyszeme ennek pl. az a rendelkezés, amely külföldi jogsegély igénybevétele esetén a nyomozás felfüggesztését maximum egy éves időtartamra teszi lehetővé, s ennek eredménytelensége esetén is előírja az eljárás folytatásának kötelezettségét [188. § (1) bekezdés e) pont, (3) bekezdés c) pont, (4) bekezdés]. Ajogsegélykérelem előterjesztésének idején a magyar hatóságnak rendszerint már vannak bizonyítékai. Aki azonban látott már ilyen ügyet, tudja, hogy a külföldről érkező adatok, dokumentumok, stb. éppen azt a láncot képezhetik, amelyre a meglévő anyag felfűzhető, sőt, pontosan a jogkérdések eldöntéséhez ismeretük nélkülözhetetlen. Olykor azonban a megkeresett állam teljesítésben közreműködő hatóságának is nehézségei támadhatnak, s erre a Be. nincs tekintettel.29. Az eljárás folytatásának terhe azonban a saját szempontjai alapján az ügyben joggal elkötelezett ügyészt hajlamosíthatja azon megoldásra, hogy a határidő eredménytelen elteltét vádemelési kényszerként értelmezze.30 Kizárt viszont, hogy ezt a vádat megalapozottnak lehessen tekinteni, hisz még az sem tudható, hogy a jogsegély pl. milyen további bizonyítást eredményezhet, vagy a végeredmény szempontjából mi lesz a jogi kihatása. Ez pedig ismét csak a bíróságnak a vád megalapozásában vállalt szereptévesztéséhez, s így az elvek sérelméhez vezet.31
Hasonlóképpen bizonytalan lábakon áll az a vád is, ahol a nyomozó hatóság tagjának büntetőjogi felelőssége a nyomozás során a bizonyítással összefüggésben elkövetett cselekmény miatt megállapításra került, ám ez a személy az eljárásban végig közreműködött, sőt abban ő volt koordinátor.32 Minthogy az alapügy és a hivatali bűncselekmény nyomozása külön folyik, de mindkettőre nyomozási, vádemelési határidők vonatkoznak, a felfüggesztés lehetősége ezen alapon vitatott, szintén a rendszerbe van kódolva, a pilléreit vesztett vádemelés.
Éppen így nehéz eloszlatni a törvényességgel, s így a bizonyíték értékelhetőségével kapcsolatos kételyeinket azokban az esetekben is, amikor az eljárási szabályok sérelme nyilvánvaló, s az a bizonyítékok többségét érinti. Így például, ha a vád alapjának gerincét képező szakvéleményt adó szakértő bevonására a kizárási szabályok megsértésével került sor, vagy a döntő súlyú tanúvallomás(ok) esetén szegték meg a kioktatási és nyilatkoztatási kötelezettséget, illetve ha a tanúk esetében sérültek az ún. abszolút titoktartási tilalmak. A terhelt tagadásával szemben bizonyítékul szolgáló olyan házkutatási, lefoglalási kényszercselekmények, vagy a titkosszolgálati eszközök alkalmazása esetén, ha a sérelem a bírói engedély hiányában áll, ugyancsak vitatható a vádemelés megalapozottsága. A sor tetszés szerint folytatható.
A problémakör mérlegelése kapcsán végső soron mindig két dolgot kell szem előtt tartani. Egyfelől: a bírósági eljárásban a bíró által természetesen sok minden (majdnem minden) pótolható, kiegészíthető, új bizonyítékok találhatók fel.33 Másfelől azonban, ha a befogadáskor tudott a meghatározó bizonyíték(ok) semmisségét eredményező hiba, ez azt is jelenti, hogy a bíróság a vádnak extra oltalmat ad egy olyan rendszerben, ahol tárgyalási szakaszban a bizonyítás irányításában egyébként is meghatározó szerepe van. Ez pedig felismerhetően sérti az ügyfélegyenlőséget, s a Be. szinte összes alapvető rendelkezését, különös tekintettel az 1. és 4. §-ra.
A Be. fentebb hivatkozott szabályai látásmódot kínálnak ez utóbbi hiba elkerülésére, esélyt a perbeli pozíciók tisztántartására, mert a bizonyításra vonatkozó részletszabályokkal karöltve mércéül szolgálhatnak a vád hiányosságainak megítéléséhez. Nincs tehát kockázat abban, sőt az az elvszerű, ha a vád törvényességének hiánya már az előkészítő szakasztól kezdve gátat szab a bíróság eljárásának mindaddig, amíg a közvádló a hibát ki nem javítja. Ez azonban a pártatlanság elvesztésének kockázata nélkül nem történhet a bíróság és az ügyészség közötti külön alku, "figyelemfelhívás" és más hasonló találmányok keretében, amelyek a kompetenciák keveredéséhez vezetnek. Az még nem avatja a helyzetet jogszerűvé, hogy valamely jogintézmény igénybevételét törvény teszi lehetővé, különösen ha alkalmazásának vagy mellőzésének végeredményben - a terhelten kívül - sem az ügyészre, sem a bíróságra nincs kihatása.
Látni kell, hogy a vád törvényességének hiánya nem egyenlő a bizonyítottság hiányának ma is meglévő esetkörével, s a kettő következményeiben sem kezelhető azonos módon. Utóbbi ugyanis a törvényes eljárásban lefolytatott bizonyításról szóló értékítélet, míg az előbbi esetben a bíróság nem is kerül abba a helyzetbe, hogy a bizonyítás állásáról bármilyen álláspontot kialakítson. Van bizonyíték, csak megszerzésének módja, körülményei, vagy egyéb hibák miatt alkalmatlan még abból a szempontból történő megvizsgálásra is, hogy képes lehet-e a bűnösség következményeinek kiváltására.
A Be. által (ismét) bevezetett pótmagánvád működésének megítéléséhez bizonnyal még nem áll rendelkezésre elég tapasztalat. Az azonban empírikus kutatások nélkül is megállapítható, hogy a start nem volt túl sikeres. A bírák között (különösen a leginkább érintett első vonalban harcolókat értve ez alatt) - a vádkorrektívum lehetőségének teljes körű elvi elfogadottsága mellett -a konkrét jogintézmény támogatottsága alacsony34, a mindkét oldalon érdekelt ügyvédek viszonyulása pedig ambivalens. Utóbbiak, helyzetükből adódóan pontosan érzékelik, hogy ami előny lehet a védelem térfelén, az olykor nagyobb hátrány a pótmagánvád oldalán és fordítva. A szabályozás nyitott kérdéseinek magas száma, a zavaros és hiányos jogszabályi háttér által lehetővé tett kesze-kusza jogértelmezés azonban nem tölthet el megnyugvással senkit sem, függetlenül aktuálisan elfoglalt perbeli pozíciójától.
Váratlan fordulattal a leglátványosabb első viták egyike a vádlegitimációval függött össze. Sarkítva a dolgot: a kérdés úgy tevődött fel, hogy a pótmagánvád bevezetésével az állam általában véve kapott-e egy újabb eszközt a büntetőjogi igény érvényesítéséhez azokban az esetekben, ha az általa fenntartott bűnüldöző hatóság, az ügyészség elbukott, vagy nem az állami főhatalom igényeinek megfelelően működik.
Kétségtelen, hogy a törvény nem tartalmaz a pótmagánvád egyes "lényegi ismérveit" külön megjelenítő rendelkezést. A részletszabályokból azonban a pótmagánvád célja, a közvádhoz való viszonya és hatóköre a tudományosan elismert értelmezési módszerek segítségével több-kevesebb sikerrel kiolvasható.
Anélkül, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak a vitát - kizárólag az "állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények" körét érintően - vizsgáló 3/2004. Büntető Jogegységi Határozata értékelésébe bocsátkoznék,35 megítélésem szerint a legitimáció tekintetében is a pótmagánvád általános rendeltetéséből célszerű kiindulni.
A legitimációs vita tulajdonképpen abból indult, hogy a bűncselekmények egy részének nincs egyedileg azonosítható sértettje.36 Az ebből fakadó problémákra, a sértett processzuális fogalmának és materiális státusának körültekintő feldolgozásával Tremmel Flórián már húsz évvel ezelőtt, a magánvád jogi természetének vizsgálatával összefüggésben is felhívta a figyelmet.37 Ennek során egyfelől utalt a sértett fogalmával kapcsolatos törvényi hiányosságokra, másfelől pedig rámutatott, hogy sehová nem vezető tautológiás megközelítés abból kiindulni, hogy "ha van bűncselekmény van sértett is". A sértett fogalma körül kétség kívül meglévő dilemma azonban véleményem szerint nem oldható meg úgy - mint ahogyan a pótmagánvád esetében kibontakozó vitában felmerült - hogy a sértett törvényben meghatározott fogalmát a "sértettséggel" mint elvont kategóriával helyettesítjük, s ezt az "állapotot" kiterjesztjük a büntetőjogi igény érvényesítésének sérelmével érintett államra.
Vitathatatlan tétel, hogy a bűncselekmény az állam jogrendjét sérti, s ezért az állam hivatott annak üldözésére, az esetek döntő többségében még akkor is, ha ezt a sértett kifejezetten ellenzi.38 Az állam elvont fogalma élővé azon intézményein keresztül válik, amelyekre a közhatalom gyakorlásában nélkülözhetetlen feladatait a jogrend kiosztja. A büntetőjogi igény érvényesítése körében ezek a teendők arra az ügyészségre testáltattak, amelynek működéséért és működőképességéért (anyagi és jogi értelemben) az állam felel. Az ügyészség pedig a közhatalom szolgája abban az értelemben, hogy a ráosztott feladatokat nemcsak jogosult, de köteles is ellátni.
A pótmagánvád létrejötte a "negatív törvénykezéssel" szembeni védelemben gyökerezik azon az alapon, hogy ha a sértettől a bűnüldözés jogát elragadó állam nem teljesítette vállalt feladatát, akkor sem a magánbosszúban, hanem a szervezett keretek között történő jogérvényesítésben találhasson az érintett jogorvoslást. A végkimenetel természetszerűleg így sem garantált, de további esélyt ad a sérelmet szenvedettnek és a jogrend épsége szempontjából is védelmet nyújt arra az esetre, ha a közhatalom gyakorlója jogaival, eszközeivel nem élt, vagy visszaélt.
A jogintézmény eme céljából, elnevezésében is megmutatkozó "segédeszköz" jellegéből, s történelmi gyökereiből is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a pótmagánvád "vele született tulajdonsága": csak azokban az esetekben kínál valódi megoldást, amikor a cselekménnyel felismerhető, azonosítható személy érintett (a modern gyakorlatban értve ezalatt természetes, vagy jogi személyt). Ennek hiányában betarthatatlanok a pótmagánvádhoz kapcsolódó, az ügyészség értesítési kötelezettségére, a bíróság által számítandó határidőkre vonatkozó eljárási szabályok, óhatatlanul felmerülnek a vádfunkció párhuzamos gyakorlásával kapcsolatos legitimációs kérdések, sőt a terhelt adatainak indokolatlanul széles körben történő megismerhetősége még adatvédelmi problémákat is generál.
Mindemellett a pótmagánvád egyfajta általános actió popularisként történő működtetése a Be. saját rendszere szempontjából sem tekinthető korrektnek. A közvádló ugyanis az eljárás megszüntetése esetén sem marad eszköztelenül. A nyomozás folytatását utóbb is elrendelheti (bizonyos esetekben el kell rendelnie), s az eljárási rend úgy épül fel, hogy az elévülési időn belül a bűnüldözés joga az állam számára biztosított. A lehetőségek az ügyészt még a pótmagánvádló fellépése esetén is megilletik, sőt kiegészülnek a vád átvételének jogával. Mindez arra mutat, hogy a Be. számolt a "hivatásos bűnüldöző" hatóság oldalán bekövetkező fennakadásokkal, ám a struktúrán belül megteremtette ezek elhárításának törvényes lehetőségét és szabályait.
A pótmagánvád körül nem a még le sem zárult legitimációs vita jelenti azonban az egyetlen bizonytalanságot.
A törvény tartalmaz egy quasi befogadási procedúrát, amelynek a pereskedési hajlam túltengésének elhárításában van nem lebecsülendő szerepe. A tételes jogilag kimunkálatlan eljárás azonban némelykor mindkét fél számára, máskor csak a pótmagánvádlót érintően képes az alábbi (s további) kétes helyzetek előidézésére.
Először is, a bíróságnak csak a negatív döntést kell határozatba foglalnia, az elfogadásnak nincsenek alakszerű szabályai. Önmagában ez még nem lenne nagy baj, hisz a logika szabályai szerint, ha nem utasították el a vádindítványt, akkor nyilván befogadták. Ez az értelmezés megtorpan viszont azon a ponton, hogy a döntés meghozatalára a törvény nem tartalmaz határidőt. Vád pedig csak elfogadással keletkezik, így a tárgyalásra - ide értve annak előkészítését is - vonatkozó határidők csak innen számítódnak. Túl a pótmagánvádlót, a potenciális terheltet sértő az ex lex állapot tartós fennmaradásában gyökerező általános következményeken, ez a megoldás eliminálja a Be. azon szabályát is, amely szerint a pótmagánvádlónak az alap-határidőben módja van elutasított vádja megismétlésére is. Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy a pótmagánvádló részéről igazolási kérelemnek sincs helye, s jogorvoslati jog híján eszköztelen a nyilvánvalóan alaptalan elutasítással39 szemben is, a legkevesebb amit megállapíthatunk: mintha már a jogintézmény életképességét is akadályozó mértékű "előny" lenne a bíróság oldalán.
Különösen a jogbiztonság szempontjából elgondolkodtató az a probléma, hogy az elutasítás indokaként a törvényben megjelölt - többségében egyszerűen megállapítható - feltételek közé olyan is bekerült, amelynek tartalma alig megfogható: nyilvánvalóan hiányzik a vádindítvány ténybeli vagy jogi alapja. Itt tehát a bíróság vizsgálhatja a vád törvényességét is, de a mérlegelés szempontjai sehol nincsenek meghatározva. Kiegészítve mindezt azzal, hogy a pótmagánvádló fellépése esetén bizonyítási anyag nem, vagy csak korlátozottan áll rendelkezésre (kivéve, ha erre a tárgyalási szakaszban kerül sor), nagyon nehéz bármiféle választ adni arra, hogy a ténybeli hiányok miként mérhetők, miből állapíthatók meg és pótolhatók-e.
Leszámítva azt az esetet, amikor a vádindítvány a köztudomású és így bizonyítási tilalom alá eső tényekkel ellentétes állításokat tartalmaz, vagy hiányoznak a kötelező kellékei, esetleg ha a 230. § (3) bekezdése szerinti indokolási kötelezettségének a pótmagánvádló nem tett eleget, szinte minden más körülmény értékeléséhez bizonyításra van szükség. A felismerhető néhány esetkört azonban, már csak igazodási pontként is, szerencsés lenne nevesíteni.
Nem mindig könnyíti meg a döntést az sem, ha már van bizonyítási anyag, sőt némelyek szerint ez még rosszabb. Miként kell eljárni pl. akkor, ha a bíró észleli, hogy a pótmagánvád megalapozására általa alkalmasnak tartott bizonyíték megszerzésére súlyos törvénysértéssel került sor? Kihathat-e a nyomozó hatóság törvénysértése a pótmagánvádló helyzetére, illetve megengedhető-e, hogy a terhelt jogai pusztán arra tekintettel ne érvényesüljenek teljes körben, hogy időközben egy más típusú eljárás keretében vizsgálják felelősségét? Jó megoldás valószínűleg nincs, legfeljebb csak elfogadható álláspont.
Megítélésem szerint a helyrehozhatatlan törvénysértéssel szerzett bizonyíték értékvesztett állapotán az eljárási forma semmit nem változtat. Az egyszer s mindenkorra felhasználási tilalom alá esik, így alkalmas a vád alapjainak megkérdőjelezésére is. Csakhogy az erre alapított elutasítás kockázatos. A vádindítványnak nem tartalmi kelléke a bizonyítékok megjelölése, s arra sincs garancia, hogy a közvádas ügyben indult nyomozás mindent feltárt, következésképp a sértettnek lehetnek még "adujai", mint ahogyan az eljárás megindulása után a bíró is feltárhat még újabb eszközöket.
Mindazonáltal éppen a törvénysértően szerzett bizonyíték kérdése miatt nem lenne szerencsés azon óhaj teljesítése sem, hogy a bírót el kell zárni az ügyben addig keletkezett összes irattól, mert már az ügyész negatív döntése is éppen eléggé befolyásolja, hát még ha ehhez az alapul fekvő iratokat is megismeri.
A befolyás kérdése persze reális felvetés, de hogy mindenkor csak kicsinyes (teljesen soha fel nem számolható) vádaskodásként legyen értékelhető, az már a bíróság hitelén múlik. Ez részben a bírák által teljesítendő feladat, részben pedig hiteles eljárási rend megteremtésének kérdése, amely nem erősíti, hanem egyenesen kizárja még a látszatát is, hogy a bíró és az ügyész bármilyen vádat közösen igazgasson. Abból azonban nem engedhetünk, hogy a bizonyítás törvényessége ne szenvedjen csorbát. Márpedig ha csak a pótmagánvádló ismeri a bizonyítási hibát, a bíró pedig nem, akkor az eljárásnak a terhelt oldalán megkívánt egyensúlya bomlik meg.
A pótmagánvádra folytatott eljárással kapcsolatban azonban a már említetteken túl is felmerül a bíró szerepének vitatható módon történő átalakulása.40 A vád befogadása érdemi vizsgálatot, előzetes értékelést igényel, minek folytán a bíró már eleve az elkötelezettség gyanújába keveredik. Megvan továbbá az esélye annak, hogy a bíró elé olyan időpontban kerül az ügy, amikor érdemi nyomozás nem, vagy csak korlátozott mértékben folyt, miáltal vizsgálói szerepkörbe kerülve méginkább meghatározó befolyást szerez a bizonyítás irányítása felett. Ellensúlyt itt nemigen képez, hogy a vádlott oldalán kötelező a védelem, minthogy a védőnek e tekintetben nincs eszköze a bírói funkcióhalmozással szemben.41
Mindent egybevetve, a hatályos szabályozás veszélyesen közel jár ahhoz, hogy a pótmagánvádra folytatott eljárásokat a bíró által játszott egyszemélyes darabbá tegye. E képtelen helyzetből szerencsére többféle kiút is mutatkozik.
A jelenlegi rendszer megtartása mellett némi korlátot képezhet olyan szabály felállítása, amely szerint a pótmagánvádló által felajánlott bizonyítékok rendszerén, az általa indítványozott bizonyítási eljáráson a bíró hivatalból nem terjeszkedhet túl. Ez kifejezetten támogatná a Be. 4. §-ban foglaltakat, s a terhelt helyzetét erősítené a vádlóvá emelkedő bíró túlhatalmával szemben. Egy másik megoldás, hogy legalább próbaképpen bevezetésre kerüljön ezekben az ügyekben a bíró felügyelete alatt tartott felek általi kikérdezés rendszere, amely már csaknem garantálná az intaktságot. Harmadik lehetőség a befogadási és ehhez kapcsolódóan egy megalapozási procedúrának a leválasztása a tárgyalásról és az eljárásnak két külön bíró irányítása alá helyezése. A befogadást ekként ki lehetne egészíteni a pótmagánvád megalapozottságára vonatkozó előzetes tájékozódást lehetővé korlátozott bizonyítással is, miáltal a tárgyaló bíró számára a közvádas eljárással nagyban hasonló helyzet keletkezne.
A lehetőségek tárháza itt bizonnyal nem zárul le, miként az "új" jogintézménnyel kapcsolatos problémák vizsgálata is legfeljebb csak felfüggeszthető, abban a reményben, hogy törvényhozó és jogalkalmazó hamarosan olyan megoldásokra lel, amelyek a kétkedőket is a pótmagánvád alkalmazhatóságáról győzi meg.
Elismerem, indokolt némi türelmi idő egy korábban ugyan bevett, de megváltozott körülmények között alkalmazandó eljárás típusnak. Célszerű is ennek biztosítása, mert nem önmagában a pótmagánvád léte az alapkérés, hanem a vádkorrektívum intézményének meg(vissza)honosítása a tét. Még az is elfogadható, hogy a közvádas eljárásban érvényesítendő követelményrendszerhez képest a szabályozás az igénybevétel megkönnyítése érdekében engedményeket tesz, vagy éppen egyszerűsíti a döntéshozatali mechanizmust. Az viszont már aligha támogatható, hogy bármilyen büntetőjogi felelősségre vonást eredményező eljárás típus a rendszer alapjait, a funkciómegosztást, a vádhoz kötöttséget, a bizonyításra vonatkozó elveket borítsa fel.
Mindazonáltal már csak a számbeli arányok miatt is, a fő kérdés az, hogy meddig illeti meg türelmi idő a kiindulási, viszonyítási alapul szolgáló közvádas eljárás szabályozását. ■
JEGYZETEK
1 Shakespeare: A velencei kalmár [Mentor kiadó, Marosvásárhely 2003, 202.]
2 A témában érdekes tanulmány jelent meg Joachim Hermann tollából: "Modellek a büntetőeljárás reformjához Kelet Európában: összehasonlító jogi megközelítés" címmel. (Magyar Jog 1997. évi 6. szám 322-332.)
3 Ugyanakkor a Be. hivatkozott paragrafusa a hatályon kívül helyezés minden más esetében pontosan megszabja a követendő eljárást, kizárólag itt nem rendelkezik az ügy további sorsáról.
4 A Be. szabályaiból nem következik még az sem, hogy az akta képében megjelenő ügyben ki (az első- vagy másodfokú bíróság) jogosult a továbbiakban intézkedni: ügyiratokat leszerelni, visszaküldeni, bűnjelek tárolásával felmerült költségeket igazolni, és feljegyezni, stb...
5 A határozat mögött meghúzódhat akár egyszerű "legitimációs" hiba, mely esetben nem kiárt, hogy a törvényes vádlónak a hatályon kívül helyezéssel megnyílnak a vád érvényesítésével kapcsolatos jogai.
6 Különbség van persze a közvádló és a hátországgal nem rendelkező pótmagánvádló, magánvádló helyzete között. Nem eleve kizárt azonban, hogy ez a rendszerben törést nem okozó, finoman egyensúlyozó szabályozás keretében megmutatkozzék.
7 Merész jogértelmezés mellett jelenleg esetleg egy módon orvosolható a kérdés. Elvileg nem kizárt, hogy a Be. 443. § (3) bekezdésének keretei között a Legfelsőbb Bíróság jogerőhatás kiváltására is képes jogegységi határozatot hozzon és abban levonja a törvényes vád hiányának konzekvenciáját A törvény szerint erre azonban felmentés esetén nem, legfeljebb csak bűnösséget megállapító ítélet esetében nyíilik lehetősége, s ez már önmagában is diszkriminatív. Mindezen túl a jogegységi eljárásnak nem is fő célja a terheltre közvetlenül kiható határozat meghozatala, s így a jogegységi eljárás értelmét is megkérdőjelezi egy olyan kényszerfunkció felvétele, amely a jogintézményt - az alkotmányosság rostáján fennakadt - törvényességi óvás irányába mozdítja el.
8 Az említett hatások közül a diszkriminációs csapda ugyan elkerülhető, ám egyfelől csak esetlegesen, másfelől pedig ennek is nagy ára lehet. A kellően felkészült, vagy a tényeket szerencsés kézzel és kellő alapossággal csoportosító védővel rendelkező terhelt a fellebbezés bejelentésével kétség kívül elérheti, hogy ügye mindenképpen másodfokra kerüljön, s így biztosan részesülhessen a "többlet" hatályon kívül helyezési ok kedvezményében. Előbb utóbb mindez egyre többek számára csábító is lehet, ekkor azonban már nem beszélhetünk 60-70%-os arányban első fokon beálló jogerőről. Ekként viszont hová lesz az eljárások időszerűségének követelménye, s azon alapvető, alkotmányból is levezethető követelménynek az érvényesülése, hogy senki ne, vagy csak a legrövidebb ideig álljon indokolatlanul büntetőeljárás hatálya alatt? Nem is szólva arról, hogy ez a bíróság kapacitásának legtökéletesebb pazarlását jelenti.
9 Természetesen tudható, hogy az ügyészség a szervezet részére más törvényekben biztosított jogi és jogon kívüli eszközökkel már hosszú ideje törekszik munkatársai számára a vádra vonatkozóan az eljárási törvényben foglaltaknál konkrétabb előírásokat is megfogalmazni. Ez a váderedményességet mindenképpen befolyásoló, a jogszabály működőképességét elősegítő gyakorlat, ám a vád törvényességének vizsgálatára egyedül hivatott, csak a törvénynek alárendelt bíróság értékítéletének megalkotása szempontjából tökéletesen érdektelen.
10 Kitűnő példái ennek az olyan vádiratok, amelykben sorozatcselekmények elkövetőiként azonos nevű apa és fia, testvérek, unokatestvérek szerepelnek. Nemegyszer az egyes tényállási pontoknál legel-sőbben azt kell tisztáznia a bíróságnak, hogy vajon az elkövetők melyikére is gondolhatott az ügyész a vádemeléskor, s ha még ezt a körülményt elírásból, figyelmetlenségből adódó "ifj", "id" jelzők cseréi, vagy a jelzés nélküli névhasználat is megterheli, alig-alig tudható, hogy éppen kivel szemben és miért folyik az eljárás.
11 Bíróság elé állítás esetén a beismeréssel egyenértékű ugyan a tettenérés, (mely szerencsés esetben a bizonyítási anyag bővülésével is jár), de ez még nem váltja ki a csak "beismerésre" indult eljárások nehézségeit.
12 Baumgartner Izidor: A tett azonosságának kérdéséhez [Dr. Baumgartner Izidor: Büntetőjogi tanulmányok. Grill könyvkiadó vállalat, Budapest, 1907, I. 335. o.]
13 A tárgyalás menetére vonatkozó rendelkezések között szinte csak az eltérő minősítéssel összefüggő szabályok egyes elemei hozhatók kapcsolatba a kérdéssel, s a határozatok tartalmát rögzítő Be. 257-258. §-ok is csupán egyszerűsített utalást tartalmazó fordulatokban említik a vádirati és ítéleti tényállás közötti összefüggést.
14 Éppen a gazadasági űncselekményeknél kardinális kérdés a szándék, mint tényállási elem bizonyítása, hiszen a gondatlanság e deliktumok esetében alig játszik szerepet. Abűnösség fajtájának megállapításában a következetéseknek ugyan nem elhanyagolható szerepe van, azonban ennek kiindulópontját olyan tények képezik, amelyek hiányában vádat sem lehet emelni.
15 Gyöngyszemei ennek az úgy kezdődő vádiratok, amelyek a lopás tényállásában releváns idegen dolog eltulajdonítására utalást pl. szó szerint, de a körülmények pontosítása nélkül tartalmazzák majd azután a kérdést "otthagyva" önbíráskodásra, testi sértésre, zsarolásra hegyezik ki a vádat.
16 Nyilván többen emlékeznek még a sajtóban is vihart kavart közösség elleni izgatással kapcsolatos ügyben a bíróság és a vádhatóság vitájára a vád tartalmát illetően. A szűkszavűság mellett elfoglalt álláspont a vádnak sem hozott nyereséget, s azt már soha nem fogjuk meg tudni, hogy milyen eredménnyel járt volna, ha a vád "enged" a kiegészítést forszírozó bírói felhívásnak.
17 Az 1998. évi XIX. törvény (az új Be.) egyes rendelkezéseinek értelmezéséről [2003. El. II. C. 3/9.]
18 Hogy tudni illik az első fokú bíróság folytasson le egy teljesen értelmetlen eljárást, mert a döntést másodfokon így is úgyis hatályon kívül kell helyezni. Az pedig - a dolgozat első részében kifejtettek szerint - úgysem tudható, hogy a megsemmisítés után "mi következik".
19 Ezt a tételt az Alkotmánybíróság már számos határozatában részletesen kifejtette, éppen a funkciók tisztántartásának követelményét szem előtt tartva [összefoglalóan legutóbb: 14/2004 (V. 7.) AB határozat].
20 Quasi kivétel a bíróság elé állítás esetén az iratok visszaküldése az ügyésznek.
21 Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a külön eljárások léte alkotmányellenes, vagy hogy ezekre nincs szükség. Nem hiszem, hogy valamennyi ügy megkívánja a Be. teljes "arzenáljának" felvonultatását, sőt talán a paletta szinesítése is kívánatos lenne. S (igazoltan) található olyan differenciált szabályozási mód is, amely összeegyeztethető az Alkotmány rendelkezéseivel.
22 A Be. szerint ez ugyanis még csak nem is kizárási ok. Elvileg nem kizárt az átszignálás, de gyakorlatben ez aligha fordult még elő.
23 Természetesen tudjuk, hogy talán a legszínvonalasabb nyilvántartással éppen az ügyészség rendelkezik, de ez sem mindenható. Amennyiben a vádirat megírása akárcsak 2-3 napot is igénybe vesz - ami azért nem ritka - ezalatt bővülhet a nyilvántartás; de lehet benne hiba, elírás, amely miatt a számítógép nem adja ki a vádhalasztás ra vonatkozó adatokat, s szintúgy így előfordulhat emberi mulasztás, elnézés.
24 Minden elvi skrupulus félretétele mellett is, pl. vádhalasztás és próbára bocsátás esetén már a helyzet is komikus lenne. A magatartási szabályok megszegése pedig különös választási jogkörrel ruházná fel az ügyészt és teljes kiszolgáltatottságot teremtene a terhelt számára. Mi több, még formailag is nehezen értelmezhető "iromány" benyújtására késztetné a közvádlót.
25 Az persze nem kizárt, hogy a tárgyaló bíró a jogkövetkezmények alkalmazása mentén értékelje azt a helyzetet, ha a korábbi vádhalasztás ellenére - az ügyész döntése alapján - majdan vádemelésre kerül sor (pl. a beszámítás intézményének alkalmazásával).
26 Erdei Árpád: Tilalmak a bizonyításban [Tények és kilátások. Tanulmányok Király Tibor tiszteletére, Budapest, 1995, 52.]
27 A törvény megsértésével szerzett bizonyíték felhasználhatóságának tilalmával a Legfőbb Ügyészi utasítások is foglalkoznak. A 2/1999. (ÜK. 2.) LÜ. utasítás még tartalmazta, hogy az ügyész a Be. rendelkezésével ellentétesen lefolytatott bizonyítás eredményére - további intézkedés nélkül - ténymegállapítást nem alapíthat, határozataiban: így erre a vádiratban sem hivatkozhat. A hatályos 11/2003. (ÜK. 7.) LÜ utasítás már csupán törvényességi szempontú ellenőrzést ír elő, de különösebb konzekvenciákat nem fűz a törvénytelenség esetköréhez. Az eltérő követelmények ellenére az utasításokból az a következtetés mindenképp levonható, hogy a vád törvényességét az ügyészség is összekapcsolja a bizonyítás törvényességével. Ez viszont még nem zárja ki, hogy az ügyész más súlyt tulajdonítson a törvénysértésnek, mint amelyet a bíróság fog, s nincs garancia azzal szemben sem, ha a vádemeléskor egyszerűen figyelmen kívül hagyja a bizonyíték szerzés tilalmas módját.
28 Nyilvánvalóan jelentősége van annak is, hogy csak a megjelölt bizonyítékok egyike-másika fogyatékos-e, vagy döntő többsége annulálódik.
29 A megkeresett hatóságnak számos alkalommal további szintén külföldi közreműködőt kell igénybe vennie, vagy éppen a meghallgatandó személy "kézre kerítése" időigényesebb, s nem kizárt az sem, hogy saját hivatalaival "hadakozik", illetve az érintett gazdasági szereplőt "kísérli meg rávenni" az ügyben való részvételre. Tény pl. hogy nem minden államban hajlamosak magukévá tenni a gazdasági szereplők azt a gyakorlatot, hogy a hivatalos megkeresésnek azonnal és teljes körben eleget tegyenek, sőt a válasz előtt inkább "visszakérdeznek".
30 Annál is inkább mert a felfüggesztés indoka, hogy belföldi bizonyítási cselekmény már nem szükséges az ügyben
31 Természetesen tudható, hogy ezekben az esetekben szimplán az történik, hogy az ügyészség órája helyett a bíróságé ketyeg tovább, mert a jogsegély eredménye nélkül megalapozott döntés úgysem hozható. Sőt törvényes vád hiányában valójában neg sem kezdhető a bírósági tárgyalás.
32 Több mint furcsa helyzet az, ha a bíró - és sokszor ugyanaz a bíró - előbb megállapítja a rendőr terhére a hivatali bűncselekményt, majd az alapul fekvő ügyben meghallgatja tanúként. Lehet, hogy a gyanúsítottat többször kihallgatták, s a nyomozó felelőssége pusztán egy kihallgatáson elkövetett hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt áll meg, de a kétkedés joggal terjed ki az egész nyomozati anyagra.
33 Éppen maguk a másodfokú bíróságok szoktak erre hivatkozni a megalapozatlanságot felrovó és soha elő nem került, fel nem ajánlott bizonyítást előíró ítéleteikben. Csoda, ha a vádhatóság elkényelmesedik? Node mivé lesz így a Be. 4. §-a ?
34 A megszokás hatalma óriási. Ezt tökéletesen szemlélteti, hogy a laikus bírák státusát egy bizonyos pontig általában véve csak kevesen kérdőjelezik meg. Sokak számára természetes az ülnök közreműködésével folytatott eljárás, ráadásul éppen a legsúlyosabb büntetési tételekkel fenyegetett cselekmények esetén, de ugyanők például már elutasítóak a Be. reformja idején is felvetődött angolszász típusú bíráskodás egyes intézményeivel. A laikus vádló intézménye még a magánvád esetében is averziókkal szembesül, s ez a pótmagánvád ügyében a "köbre emelődik". Ezt a helyzetet talán nem lenne haszontalan szociológia módszerekkel is modellezni, mert az averzió gyökereinek feltárására leginkább így kínálkozik lehetőség, s ez nem kizárhatóan segíthetne a büntetőeljárási jog állapotán is.
35 A Jogegységi határozat a dolgozat írása idején jelent meg, s így ahhoz kapcsolódó gyakorlat még nem áll rendelkezésre.
36 Még az 1800-as évek derekán is a német és olasz jogtudományban e miatt képviselték többen a pótmagánvád intézményét elutasító, vagy a sértett közreműködése helyett az általános állampolgári vádat támogató álláspontot.
37 Tremmel Flórián: A magánvád [Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 127-132.]
38 A szűk körű kivételeket a magánindítvány, a feljelentés, a kívánat jogintézménye határolja körül, amelyek hatóköre mindig törvényhozói belátásra van bízva.
39 Például ha a bíróság rosszul számította a határidő lejártát.
40 Szinte ugyanezen gondok merülnek fel a magánvá-das eljárással kapcsolatban is.
41 Bejelenthet ugyan elfogultságot, de erre nem lehet más válaszolni, hogy a bíró csak azt tette, ami a törvény szerint joga.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kadlót Erzsébet, alkotmánybírósági főtanácsadó
Visszaugrás
