A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara oktatója, Varga Norbert doktori értekezésének kibővített, 2013-ban megjelent változata értékes és színes adalék a "hosszú" 19. századi magyar közjog történetéhez. Kiérlelt kutatómunka eredménye, mely autentikus betekintést ad Magyarország reform- s főként dualizmuskori államjogának számos területébe, alrendszerébe.
A témaválasztás aktualitása nem kérdéses: mind a hatályos magyar állampolgársági jog ellentmondásai, mind az európai uniós polgárság kialakulóban lévő fogalma szempontjából időszerű. Történetiségében hiánypótló alkotás, mivel dogmatikai rendszerbe foglalja a reáluniós korszak szakmai vitáit és jogalkotási folyamatait a címben jelzett intézményláncolat átfogó bemutatása végett. A szerző olyan érzékeny kérdések tisztázására is vállalkozott, mint az emigrációban élő Kossuth Lajos állampolgárságának megszűnése vagy az osztrák és a magyar honosság, valamint a horvát államkapcsolat egymáshoz való viszonya.
A kutatás módszertanát a gazdag egykorú szakirodalom alapos áttekintése, valamint az esetjog érdemi feltárása jelentette. Az utóbbi tekintetében a szerző a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának állampolgársággal összefüggő belügyminisztériumi kútfőit dolgozta fel az 1879. évi L. tc. időbeli hatályának első évtizedében (1880-1890). Mindez a konkrét joggyakorlat hiteles megismeréséhez és megismertetéséhez járult hozzá: a kivándorlással, a bevándorlással, az idegenek jogállásával, az állampolgársági jogviszony keletkezésének és megszűnésének módjaival, valamint a különös jogállásúakkal - főleg az uralkodóház családtagjaival - összefüggésben. A korabeli demográfiai viszonyok megértéséhez, bennük a tömeges kivándorlás és olykor visszatelepülés jelensége tanulmányozásához, nemkülönben a nemzetiségi-nemzetállami sorsdöntő kérdéskörhöz (pl. a Felvidéken, a Székelyföldön s a Dunántúlon) Varga Norbert szintúgy hasznos adatokat szolgáltat.
A választott téma sajátosságát többek között az adja, hogy összefügg a 19. századi magyar közjog szinte minden szegmensével, olyanokkal, amelyek első megközelítésben nem mutatkoznak kapcsolódó jogterületnek. Így nem csupán az alkotmány- és a nemzetközi jog, hanem a közigazgatási és a büntetőjog tekintetében is tartalmaz releváns érintkezési pontokat.
Historikus távlatból tekintve "az állampolgársági jog kodifikációját elősegítette a szuverenitás gondolat és a jogegyenlőség elvének megjelenése. A rendi időszak maradványaitól szabadulni akaró államszervezet kialakítása elkerülhetetlenné tette az állami szuverenitás egyik eleme, az állampolgári státus megreformálásának törvényi szabályozását" - fogalmazta meg kiinduló hipotézisét a szerző. Kronologikus rendben haladva, az első hazai állampolgársági törvény, a már említett 1879. évi L. tc. keletkezésének a rendi korig visszanyúló előzményeivel ismerteti meg az olvasót; előbb az 1790/91. évi honfiúsítási javaslattal, majd pedig a reformkori kísérletekkel: az 1843/44. évi országgyűlésen előterjesztett törvényjavaslattal, amely mintául szolgált a későbbi jogalkotás számára is. Ez utóbbi szintén lényeges adalék a reformországgyűlések történetéhez, mivel nem csupán a büntetőjogi javaslatok, hanem a honfiúságról készült törvényjavaslat is mutatja, milyen jelentős, évtizedekig meg nem ismétlődő szellemi tőke gyűlt egybe 1843-ban Pozsonyban, messze megelőzve saját korának uralkodó, hazai jogszemléletét és annak reális alternatíváit. Az 1847/48. évi újabb javaslat pedig inkább a diétai jogi historizmus szempontjából érdekes, hiszen az érdemi tárgyalására még a karok és rendek kerületi ülésein sem kerülhetett sor: időben mintegy kiszorította azt a szabad királyi városokról szóló terjedelmes bizottmányi javaslat, valamint a márciusi-áprilisi forradalmi hevületű legiszláció.
A szerző figyelmet szentelt olyan közjogi dogmatikai előkérdések megválaszolásának, mint az állampolgársági jogviszony köz- és magánjogi karaktere, tartalma, a ius sanguinis és a ius soli elvének érvényesülése, valamint a kettős állampolgárság problematikája. Külön-külön is érdekes témákat mutat be a területi hatállyal összefüggésben: Erdély, a Határőrvidék, Fiume, Horvát- és Szlavónország, Dalmácia, valamint az okkupált, majd annektált Bosznia-Hercegovina tekintetében. Az osztrák örökös és egyéb tartományok s a Magyar Korona országai honpolgársági jogának olykor ellentmondásos viszonya, a Lajtán túli összbirodalmi szemlélet és a tényleges reáluniós államkapcsolatok feszültségei ugyancsak érdekes fejtegetésekre adtak lehetőséget.
Látszólag elkülönülő, de a monográfia tárgyával mégis összefonódó téma a községi illetőség hazai jogi szabályozása, annak tartalma és közjogi jelentősége. Az 1871. és 1876. évi idevonatkozó első jogalkotási eredmények ugyan az 1879. évi állampolgársági törvény előtt keletkeztek, mégis szoros összefüggésben álltak a vizsgált jogviszonnyal: nemcsak a községi és törvényhatósági alanyi jogok, de a honpolgárság tekintetében is meghatározók voltak az illetőség szabályai, mivel az egész korabeli magyar közjog egyik fundamentumát alkották azáltal, hogy a természetes személyt megillető aktív államjogi jogosultságokat csak ezek figyelembevételével lehetett gyakorolni. A könyv érzékenyen világít rá ezen sajátosságra, amely osztrák és porosz minták alapulvételével, jogi transzfer útján került hazánk dualizmuskori normarendszerébe, s abban egyféle közjogi rendező elvvé vált.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
