A nemzeti és állami jelképek története hosszú múltra tekint vissza. Alig volt az emberiség történetében olyan testület, vagy szervezet, amely hatalmának megjelenítésére vagy kifejezésére ne használt volna valamiféle jelképet. A nemzeti és állami szimbólumok ugyanakkor nemcsak egyszerű jelképek, hanem a szuverenitást is kifejezésre juttató hatalmi jelképek. Ettől a ténytől nem lehet eltekinteni e téma tárgyalása során sem. A jelképekről általában a legfelsőbb hatalom rendelkezik, ezen túlmenően szabályozza azok használatát, s mások számára történő "hozzáférhetőséget". Ez a privilegizált jelleg eredményezi egyúttal a nemzeti és állami jelképek büntetőjogi védelmet is.
A modern európai állami és nemzeti szimbólumrendszer gyökereit - főleg a címerek esetében - a középkorban, valamint az ún. "nemzeti ébredés" és a polgári forradalmak időszakában, azaz a 18. és a 19. század fordulóján kell keresnünk. A két korszak és folyamat természetesen nem független egymástól, hiszen az újkori nacionalizmus és a nemzetállamok megszületése korában nagy becsben tartották a dicsőségesnek tartott középkor történelmét, annak államjogi vonzatait, különösen a nagy dinasztiák alárendeltségében létező kelet- és közép-európai térségben. Mindez érvényes Magyarországra is. Miután hazánk hosszú állami múlttal rendelkezett, és az önálló államiságnak komoly hagyományai voltak a magyar közgondolkodásban, az aktuális jelképrendszer kialakulási folyamatában hangsúlyos szerep hárult a nemzeti és állami szuverenitást megtestesítő középkorra, bár a 19. század fontosságát - különösképp a himnusz vonatkozásában - is ki kell emelnünk.
- 33/34 -
Hatályos Alkotmányunk a Magyar Köztársaság fővárosáról és nemzeti jelképeiről rendelkező XIV. fejezetben rögzítette az ország szimbólumait: a 74. §-ban a fővárost, a 75. §-ban a himnuszt, míg a 76. § (1) és (2) bekezdése a zászlót, továbbá a címert nevesítette. Az alábbiakban nemzeti és állami szimbólumaink kialakulását, alkotmányos helyét, használatuk szabályozását, valamint jogvédelmét szeretnénk bemutatni. Érinteni fogjuk a nemzeti szimbólumokkal összefüggő, rendszerváltás időszakát követő polémiákat, ugyanakkor áttekintjük az Európai Unió hazai jogrendbe beépülő szimbólumait, végezetül arra térünk ki, hogy miként jelentkeznek a nemzeti és állami jelképek a nemzetközi jog területén.
Az Alkotmány tehát a XIV. fejezetben rendelkezik Magyar Köztársaság fővárosáról és nemzeti jelképeiről. Szembetűnő, hogy e szabályozás a nemzeti, nem pedig az állami jelképeket nevesíti.[1] Erre a fogalmi különbségtételre a későbbiekben még visszatérünk. Szerkezetileg ugyanakkor koherensebb lenne - számos európai állam alkotmányához hasonlatosan -, amennyiben a nemzeti jelképeket az alkotmányozó hatalom az alaptörvény elején szereplő általános rendelkezések között szabályozná, hiszen itt történik utalás a magyar államiságra, szuverenitásra és függetlenségre. A nemzeti jelképek pedig leginkább ezekhez az értékekhez kötődnek. A francia alkotmány a szuverenitásról szóló I. Cím 2. cikkében rendelkezett a nemzeti jelvényről, a nemzeti himnuszról, valamint a Köztársaság jelszaváról (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség) is.[2] A lengyel alkotmány a Köztársaságról szóló Első fejezet 28. cikkében rendelkezett a címerről, a nemzeti színekről, a nemzeti himnuszról - e szimbólumok törvényi védelméről -, valamint az ország fővárosáról.
A magyar alkotmányozó két szabályozási tárgyat kapcsolt össze: a fővárost, valamint a nemzeti jelképként definiált himnuszt, zászlót és címert. Ez a szabályozási mód koherens, hiszen sok tekintetben a főváros is kiemelt szimbolikus jelentőséggel bír. A fővárosokban tömörülnek rendszerint a legfőbb közjogi szervek és intézmények, a külföldi média is gya-
- 34/35 -
korta az ország szinonimájaként tünteti fel. Az Alkotmány azonban nemcsak megemlíti, hanem pontosan körül is írja a nemzeti jelképeket. Ez gyakori megoldás, igaz, vannak alaptörvények, amelyek csak felsorolják a hivatalos jelképeket, de a részleteket külön törvényekre bízzák. A magyar alkotmányozó hatalom is osztotta átmenetileg azt a megoldást. Az Alkotmány módosításáról elfogadott 1989. évi XXXI. törvény 36. §-a ugyanis elrendelte, hogy a Magyar Köztársaság címeréről és zászlajáról, valamint azok használatáról alkotmányerejű törvény rendelkezik. Ugyanakkor az is felvetődött 1989-ben, hogy népszavazás döntsön a címer kérdéséről (lásd lentebb). A zászló mibenlétéről utóbb az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XL. törvény 50. §-a döntött, míg a címer tekintetében az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XLIV. törvény 1. §-a határozott. Ez utóbbi törvény "az állami szimbólumok nagy jelentőségére és érzelmi színezetére" hivatkozással indokolta, miért szükséges alkotmányi szintű rendelkezés erről a szimbólumról. Az 1989-et követő hazai alkotmányfejlődés tehát abba az irányba mozdult el, hogy míg magukat a nemzeti jelképeket az Alkotmány szabályozási tárgyakká tette, addig használatukról már külön törvény rendelkezett (1995. évi LXXXIII. törvény).
Nem tekinthető esetlegesnek a nemzeti jelképek sorrendje sem, s ezzel kapcsolatban szükséges rámutatnunk arra, hogy az 1949. évi XX. törvény óta a nemzeti jelképek sorrendjében több változás is történt, ami kétségkívül a nemzeti szimbólumok megváltozott értékhierarchiájára utal. Noha a himnusz és a zászló tekinthető a leggyakrabban használt szimbólumnak, a himnuszt csak az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény emelte alkotmányos szintre. Szélesebb körű konszenzus uralkodik mindazonáltal létjogosultságukról és használhatóságukról, mint a címer esetében, amelyről a rendszerváltást követően ideológiai színezetű viták bontakoztak ki.[3] A címer mindezen túlmenően a 20. században - a gazdasági-társadalmi rendszerekkel együtt - a legtöbbet változott nemzeti jelképnek számít. A zászló színeiről vagy a himnuszról ez aligha mondható el. Ez utóbbi szimbólumok ugyanakkor egyidejűleg alkalmasak a nemzeti közösséghez való tartozás kifejezésére is, míg a címer elsődlegesen a magyar államhoz és államisághoz kötődik. A főváros szimbolikus jelentőségétől eltekintve tehát az Alkotmány három jelképet nevesít: a himnuszt, a zászlót és a címert. Mindegyiket a Magyar Köztár-
- 35/36 -
saság nemzeti jelképének tekinti, bár a rendelkező részben kifejezetten nem beszél nemzeti közösségi jellegükről. Erre leginkább a fejezet címéből lehet következtetni, valamint abból a hallgatólagos társadalmi konszenzusból, amely azonban már az alaptörvényen túlmutató jelenség. Nyilvánvalóan az alkotmányozó akaratán és a magyar hagyományokon múlott, hogy éppen ezeket a nemzetinek minősülő szimbólumokat nevesítették.
Más országokban további szimbólumokat is ismernek és nevesítenek (amennyiben erre egyáltalán sor kerül). A nyugat- és észak-európai államok jellemzően a nemzeti színeket rögzítik, míg a címerről csak kivételképp rendelkeznek alkotmányaikban. Néhány alkotmány azonban - miként a belga és a holland - szabályozza az esküt, továbbá hivatalos jelszavakat illetve állami jelmondatokat is rögzíthetnek (Franciaország, Belgium).[4] Térségünkben is találkozunk a hazai szabályozástól eltérő megoldásokkal. Az 1992-ben elfogadott szlovák alaptörvény a magyar Alkotmányban szereplő három jelképen kívül az állami pecsétet is nevesíti. A Magyarországhoz földrajzilag, demográfiailag, történelmileg és politikailag sok tekintetben hasonlító Cseh Köztársaság alkotmányában az állami himnuszon, zászlón és címeren kívül megemlítik az állami színeket (ezek azonosak a zászló színeivel), valamint a köztársasági elnök külön zászlaját és az állami pecsétet is. Sőt, a cseh alaptörvény két címert is ismer - a nagy és kis állami címert. (A nagy címer a jelenlegi Cseh Köztársaságot alkotó három történelmi tartomány címerét foglalja magában: a cseh oroszlánt és a morva, illetve sziléziai sasokat ábrázoló címereket.) A Cseh Köztársaságban ugyan nincs alkotmányos szinten szabályozott állami jelmondat, de a köztársasági elnök lobogóján szereplő "Az igazság győz" feliratot ennek tekintik. A 2003-ban elkészült, 2004-ben aláírt, majd 2005-ben egyes tagállamokban népszavazásokon megmérettetett Európai Alkotmány létrehozásáról szóló Szerződés (függetlenül attól, hogy minek is tekintjük az Európai Uniót) szintén tartalmaz szimbolikus jelmondatot: Egység a sokféleségben. A tagállami ratifikálásra váró - a Konvent által kidolgozott Alkotmányos Szerződés lényeges elemeinek megmentésére irányuló - Lisszaboni Szerződés viszont már nem foglalkozik az európai szimbólumokkal. Ez tükrözi a szerződés kidolgozóinak azon szándékát, hogy ne lehessen az EU-ra, mint államalakulatra tekinteni.
Annak eldöntése, hogy egy-egy ország milyen jelképrendszert használ, illetve szabályoz törvényileg, mindig az adott állam arra feljogosított szer-
- 36/37 -
veitől függ. Ebben szerepet játszanak az adott ország történelmi hagyományai és közjogi szerkezete is. Rendszerint összetettebbek a több nemzetiségű, föderatív államok címerei. De más szempontok is szerepet játszhatnak. A cseh elnöki zászló például ahhoz köthető, hogy a Cseh Köztársaságban hagyományosan nagy tisztelet övezi az államfői tisztséget, amelyet ilyen intézkedésekkel is próbálnak még hangsúlyosabbá tenni.[5]
A rendszerváltást előkészítő nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon nem sikerült dönteni arról, hogy milyen legyen az új, demokratikus alapokon szerveződő "harmadik" Magyar Köztársaság jelképrendszere. Emiatt az 1989. október 23-án hatályba lépő Alkotmányba csak az került be, amiről egyértelműen sikerült megállapodni. Az 1949. évi XX. törvényt gyökeresen módosító 1989. évi XXXI. törvény a XIV. fejezetbe, a dokumentum végén - nem pedig a szuverenitásra vonatkozó rendelkezések között - helyezte el a fővárosra és a nemzeti jelképekre vonatkozó rendelkezéseket. Az Alkotmány 76. §-a akkor mindössze egy bekezdésből állt, amely azt mondta ki, hogy a Magyar Köztársaság címeréről, zászlajáról és azok használatáról alkotmányerejű törvény rendelkezik. Ez azt jelentette, hogy a címerrel együtt a zászlóról sem sikerült megállapodásra jutni. Ez főleg azzal függött össze, hogy nem volt egyértelmű, melyik zászló legyen a hivatalos - a címeres vagy a címer nélküli. A címer kérdésében pedig egyáltalán nem létezett konszenzus. Felvetődött, esetleg népszavazás dönthetne erről a kérdésről, ám annak ellenére, hogy végül erre nem került sor, az Alkotmány új szövegét közzétevő Magyar Közlöny 1989. évi 64. számának utolsó oldalán megjelent három címer - a népköztársasági, az úgynevezett Kossuth-, és az úgynevezett koronás kiscímer -, mint amelyekről a kilátásba helyezett referendum során szavazni kell. A parlamenti döntéshez szükséges kétharmados többség előírása viszont jelezte, hogy erről a nagy horderejű szimbolikus kérdésről a jövőben is csak nagyfokú politikai konszenzussal lehet határozni, miként ez néhány hónappal később be is következett.
- 37/38 -
Az Alkotmány 1989. évi XXXI. törvény 36. §-a által megállapított 76. §-át az 1990. évi XL. törvény 50. §-a módosította, mégpedig két irányban is. Egyrészt az alkotmánymódosító törvény az Alkotmány 76. §-ának (1) bekezdésébe emelte a magyar zászlóra vonatkozó rendelkezést, másrészt megváltoztatta az addigi rendelkezés szövegét. Ez a változás egy nagyobb horderejű alkotmánymódosítás keretein belül valósult meg, amely során egyebek mellett az úgynevezett kétharmados törvények kategóriával váltották fel az alkotmányerejű törvényeket. Bár eredetileg az 1990. évi XL. törvénnyel a címer kérdését is rendezni kívánta az alkotmányozó hatalom, az a törekvés nem járt sikerrel. Egyetlen frakció sem volt egységes abban a tekintetben, hogy melyik címert támogassa testületileg. A vélemények ugyanis megoszlottak: mindenütt voltak támogatói a magyar függetlenségi vagy republikánus eszméket felidéző Kossuth-címernek, miként mindenütt érveltek az ezeréves magyar államiság szimbólumát megtestesítő koronás címer elfogadása mellett is. Miután egyik tábor sem tudta az érveit elfogadtatni a másikkal, s a szavazás sem hozott eredményt - jóllehet a képviselők a legtöbb kérdésről megegyeztek -, a címer a "régi" maradt.[6] Ezt a kérdést végül néhány hetes késéssel sikerült lezárni, amikor elfogadták az alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XLIV. törvényt, amelynek 1. §-a meghatározta, hogy a koronás kiscímer lesz a Magyar Köztársaság hivatalos címere. Ez a rendelkezés lett egyúttal a 76. §. (2) bekezdése. Az indokolás a következőket mondta ki: "A javaslat szerint a magyar államiságot a közjogi hagyományoknak megfelelően és a közvélemény többségének álláspontját tükrözően az úgynevezett koronás címer hivatott jelképezni. Ezzel kívánja helyreállítani azt a rendet, amely szervesen illeszkedik szuverén államiságunk történelmi folyamatainak sorába". A jogalkotó tehát azok érvelését fogadta el, akik az úgynevezett koronás kiscímerben alapvetően a magyar államiság szimbólumát látták. Az 1990. évi XLIV. törvény volt tehát az utolsó törvény, amely módosította az Alkotmány nemzeti jelképeire vonatkozó rendelkezéseit, és véglegesen állapította meg azok sorrendjét és szövegét. A törvényhozásra egyetlen lényeges feladat várt - a nemzeti jelképek szabályozása, amire az 1995. évi LXXXIII. törvény keretei között került sor.
A Magyar Köztársaság zászlajáról az Alkotmányt módosító 1989. évi XXXI. törvény 36. §-a kijelentette, hogy arról - a címerhez hasonlatosan -
- 38/39 -
alkotmányerejű törvény fog rendelkezni. Az Alkotmányt módosító 1990. évi XL. törvény 50. §-a utóbb megalkotta a köztársaság zászlaját: A Magyar Köztársaság zászlaja három, egyenlő szélességű, piros, fehér és zöld színű vízszintes sávból áll. Ezzel a döntéssel az alkotmányozó hatalom a címer nélküli zászlót tette hivatalossá - miként erről az Alkotmány hatályos szövege is tanúskodik -, jóllehet az utóbbi másfél évtizedben "szokásjogi" alapon egyre inkább elterjedt az úgynevezett koronás kiscímer használata is a közintézményeken.
A Magyar Köztársaság Himnuszáról szóló rendelkezés az 1989. október 23-ától hatályos 1989. évi XXXI. törvény 36. §-a révén került be az Alkotmány XIV. fejezetébe, amely a Magyar Köztársaság fővárosát és nemzeti jelképeit volt hivatva szabályozni. Eszerint a Magyar Köztársaság Himnusza Kölcsey Ferenc "Himnusz" című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.
Az 1989-1990-es rendszerváltás során tehát megpecsételődött az előző rendszerhez kötődő nemzeti és állami jelképek sorsa, kérdéses volt azonban az új szimbólumrendszer létrehozása. A töprengést a magyar Alkotmány XIV. fejezetének lassú születése is jelzi. A mindenkori nemzeti jelképrendszernek ugyanis komoly politikai és társadalmi üzenete van. Így volt ez 1949 és 1956 közötti, illetve az 1957 és 1989 közötti időszakban is, de később sem lehetett ettől a szemponttól elvonatkoztatni, hiszen a régi állami, nemzeti szimbolikához történő visszatérés igénye egyúttal a hagyományos magyar államisághoz és folytonossághoz való visszatérést, illetve annak szándékát kívánta jelképezni. Ezen túlmenően az Alkotmánybíróság a 13/2000. (V. 12.) AB határozat indokolásában a most hatályos nemzeti jelképeket az 1989-1990-es alkotmányos rendszerváltáshoz és az alkotmányos demokrácia megteremtéséhez is kötötte. A szimbólumok jelentősége az ország közelmúltbeli történelmére - a totalitárius államberendezkedésből a demokratikus társadalomba való átmenetre - tekintettel egyértelműen felértékelődött.[7]
Noha Budapest, ezen a néven, az új városok közé tartozik, "székvárosként", illetve "fővárosként" régi múltra tekinthet vissza. A Várhegy központú budai oldalt IV. Béla király (1235-1270) a tatárjárást követő idő-
- 39/40 -
szakban, 1244-1255 között építtette fel. Uralkodása idején Budavárát (a majdani Budát) az ország közepének, medium regni, nevezték az oklevelek. Királyi szálláshelyként Buda ettől az időszaktól minden bizonnyal már számításba jöhetett. A 14. századtól Buda Magyarország székhelyének számított, igaz az udvartartás, valamint a központi hivatalok ekkor még Visegrádban székeltek. A budai vár Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején (1387-1437), a 15. század elejétől válhatott állandó királyi központtá, amit az a tény is megerősít, hogy Visegrádból Budára költöztek át a királyi főhivatalok. Buda gyakorta adott otthont az országgyűléseknek is.[8] Miután a 16. század középső harmadában a török hódoltság idején Magyarország elvesztette szuverenitását, Buda pedig török területi közigazgatási - vilajet - központ lett, a Habsburg Birodalom "érdekszférájához" kerülő ún. Királyi Magyarország kormányszékei bécsi, illetve pozsonyi székhellyel működtek. Az uralkodói székváros Bécs volt, a Királyi Magyarország rendi országgyűlései pedig váltakozó helyszínen működtek. A török hódoltság másfél évszázadát követően Magyarország nem nyerte vissza szuverenitását, hanem tartományi státuszban a Habsburg Birodalomhoz integrálódott. Buda virágzása csak Mária Terézia uralkodása idején (1740-1780) indult meg. Az ország életében növekvő szerepét jelzi, hogy 1777-ben Nagyszombatról Budára helyezték át az ország egyetlen egyetemét. Utóda, II. József idején (1780-1790) több kormányszék működését helyezték át Budára.[9] Így került Pozsonyból Budára a Helytartótanács, valamint a Magyar Kamara, míg a pesti oldalról a Királyi Kúria költözött át a budai oldalra. Noha II. Lipót (1790-1792), s I. Ferenc (1792-1835) is Budán koronáztatta meg magát, a város jelentősége József nádor (1796-1847) Budára költözésével s nádori székhellyé válásával növekedett meg. A 18-19. század fordulóján a budai vár ismét otthont adott az országgyűléseknek.
A Duna-menti testvérvárosok fővárossá tétele és közigazgatási egyesítése a reformkorban vetődött fel. A dinamikusabban fejlődő Pesttel szemben azonban Buda nem tudta tartani a versenyt. Pest előtérbe helyeződését szimbolikus értelemben is kifejezésre jutatta, hogy az 1848-as forradalom elsőként Pesten győzedelmeskedett. A pozsonyi utolsó rendi országgyűlésen elfogadott úgynevezett áprilisi törvények Pest és Buda
- 40/41 -
közjogi státuszát is érintették, hiszen törvényi szintű normák mozdították elő fővárossá válásukat, anélkül hogy ezt expressis verbis deklarálták volna. Ebbe az irányba hatott a független magyar felelős minisztérium alakításáról szóló 1848. évi III. törvénycikk. 5. §-a, amennyiben kimondta, hogy a felállítandó minisztérium székhelye "Buda-Pest" lesz. Az országgyűlés évenkénti ülésezését elrendelő 1848. évi IV. törvénycikk 1. §-a pedig Pestet nevesítette a törvényhozás helyszíneként. A szabadságharc utolsó, az 1849. április 14-i trónfosztást követő szakaszában került sor a "fővárosok" közigazgatási egyesítésére. A "testvér két főváros", Pest és Buda közigazgatási egyesítését, valamint Óbuda mezőváros bekebelezését Szemere Bertalan belügyminiszter rendeletileg mondta ki 1849. június 24-én. A Szemere-kormány tehát nemcsak egyesítette - közigazgatásilag egyetlen várossá tette - a Duna-menti városokat, hanem a trónfosztást követően szuverenitását elnyerő magyar állam fővárosává is tette azt.[10] E rendelet a szabadságharc bukását követő neoabszolutizmus időszakában természetesen nem hatályosulhatott, igaz az osztrák hatóságok - más megfontolások alapján - 1849. végén rendeletileg egyetlen közigazgatási kerületté nyilvánították Pestet és Budát.[11]
A kiegyezést követően a magyar törvényhozás előtt ismételten napirendre kerülő városegyesítési törekvések eredményeként került elfogadásra az 1872. évi XXXVI. tc., amely Pest és Buda szabad királyi "fővárosok", Óbuda mezőváros, valamint a Pest vármegyéből "kikebelezett" Margitsziget egyesítése révén sajátos jogállású törvényhatóságként szabályozta "Buda-Pest főváros"-t. Arra nézve, hogy milyen attribútumokkal kell a fővárosnak rendelkeznie, a törvényjavaslat indokolása ad iránymutatást. "A magyar államnak oly központra van szüksége, mely a magyar állam érdekeinek valóságos gyülhelye, ezeknek legfőbb támasza, és előmozdítója legyen, mely a magyar államiság eszméjét méltóan képviselje és a nemzeti fejlődés érdekében úgy szellemileg, mint anyagilag a részekre hathatós befolyást gyakoroljon."[12] Azaz a fővárosnak nemcsak állami, hanem nemzeti szempontból is kiemelkedő, központi szerepet kell betöltenie. Ereky István, a polgári kori közigazgatás-tudomány jeles kép-
- 41/42 -
viselője ezt évtizedekkel később akként fogalmazta meg, hogy az államok egy része, különösen az ún. egységes államok, rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy egyetlen várost tegyenek meg "az állam összes központi legfőbb szerveinek - vagyis az államfőnek, a törvényhozásnak, a kormánynak és a legfőbb egyházi és világi, polgári és katonai hatóságoknak és bíróságoknak - a székvárosává". Ennek következtében egyetlen városban központosíthatták "az állam egész hatalmát". Egy állam fő-, vagy székvárosa viszont akkor válhat "székesfővárossá", amennyiben az állam egész politikai, gazdasági és szellemi életére "döntő befolyást" képes gyakorolni[13]. Budapest esetében erre a városegyesítést követően két évtizedig kellett várni. Ferenc József magyar királlyá koronázása 25. évfordulója alkalmából, 1892. június 8-án a fővárosnak a "fő- és székváros" (székesfőváros) címet adományozta, amelynek révén Budapestet egyenrangúnak ismerte el a monarchia másik fővárosával, Béccsel.[14] Budapest jogállására, közigazgatási rendszerére nézve - különös tekintettel az önkormányzati autonómia és a kormányzati beavatkozás közötti viszony kialakítására - természetesen hatással volt Budapest főváros mivolta, amelyet a polgári kor fővárosi törvényei[15], illetve novellái[16], valamint a főváros közigazgatási környezete (például a Fővárosi Közmunkák Tanács működése) hűen tükröztek. A II. világháborút követő időszakot az jellemezte, hogy az 1949. évi XXVI. törvény által megalkotott "Nagy-Budapest" közigazgatási különállása a tanácsrendszerre áttérés időszakában megszűnt, amennyiben a főváros közigazgatására irányadó normákat immáron nem különálló törvényben, hanem a tanácstörvény keretei között szabályozták[17]. Az 1949. évi XXVI. törvény mindazonáltal azt volt hivatva elősegíteni - miként erre a preambulum fel is hívta a figyelmet -, hogy a főleg munkáslakta települések fővároshoz csatolásával a munkásosztály érvényesülését biztosítsa a főváros önkormányzatában[18]. A tanácstörvény a főváros kétszintű igazgatását valósította meg. A megyei ta-
- 42/43 -
náccsal egy tekintet alá eső (fő)városi tanács mellett kerületi tanácsokat hoztak létre.
Az alkotmány 76. §-a visszafogottan rendelkezett a Magyar Köztársaság fővárosáról, Budapestről. A tömör megfogalmazás nem hivatkozik a főváros állami, nemzeti életben - a múltban, illetve a jelenben - betöltött szerepére sem. A főváros az ország többi településétől eltérő jellegére - ebből következő eltérő szabályozására - azonban az alkotmány más helyütt utal. A helyi önkormányzatokról szóló IX. fejezet 41. § (1) bekezdése mondja ki, hogy az ország területe fővárosra, megyékre, városokra és községekre tagozódik. A 41. § (2) bekezdése pedig rögzíti, hogy míg a főváros kerületekre tagozódik, addig a városok esetében a kerületi tagolódás csak lehetőségként szerepel. E rendelkezés azonban a főváros közigazgatási rendszerére - település-hierarchián belüli helyére -, nem pedig alkotmányjogi jelentőségére utal.
Herbert Küpper ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a főváros alkotmányjogi fogalomként azt a települést jelöli meg, amely az ország állami élete fő színterének tekinthető.[19] "A 'főváros' jogi értelme az államhoz viszonyul, hiszen az állami élet szempontjából legkiemelkedőbb települést jelenti".[20] Ennek következtében - mutat rá a továbbiakban - "az állam szervei kötelesek székhelyüket Budapest közigazgatási határain belül fenntartani." Dezső Márta pedig azon a véleményen van, miszerint "sajátos közjogi státuszának" megfelelően az "állam legfelsőbb szervei" a fővárosban működnek, miként az "államközi érintkezés eseményei" is ott zajlanak.[21] Kérdésként vetődik viszont fel, hogy mely állami szervekre nézve irányadó e kötelezettség. Herbert Küpper álláspontja szerint kizárólag a legfőbb alkotmányos szervek - más megközelítésben a politikai jellegű alkotmányos szervek - vonatkozásában áll fenn ez a kötelezettség, amennyiben Budapesten kell lennie az államfő, a parlament, valamint a kormány székhelyének, amely tényen sem törvény, sem az adott szerv döntése nem változtathat.[22] A Köztársasági Elnöki Hivatal, az Országgyűlés Hivatala, valamint a Miniszterelnöki Hivatal székhelye - a vonatkozó
- 43/44 -
szervezeti és működési szabályzat, illetve alapító okirat értelmében - Budapesten van.
Alkotmányjogi szempontból az Alkotmánybíróság székhelye külön kérdéseket vetett fel. Az alkotmánybíróságról szóló törvény 3. §-a szerint az Alkotmánybíróság székhelye Esztergomban van. Az Alkotmánybíróság azonban ténylegesen a kezdettől fogva a fővárosban működik. Az említett törvény indokolása mindazonáltal a székhely megválasztásánál egyrészről a történelmi és közjogi hagyományokra hivatkozott, másrészről azzal érvelt, hogy "a hatalom fővárosi centralizációjának oldása érdekében" volt szükséges az Alkotmánybíróság székhelyét Esztergomba helyezni.[23] Azaz, amennyiben nem koncentrálódna a "hatalom" a fővárosban, elhárulna az akadály a székhely fővárosba helyezése elől. Évekkel a hivatkozott törvény elfogadását követően utólagos normakontroll miatt fordultak az Alkotmánybírósághoz annak megállapítására, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megállapított jogállamisággal és az Alkotmány 74. §-ában foglalt rendelkezéssel ellentétes az alkotmánybíróságról szóló törvény 3. §-a. Azaz az Alkotmánybíróság székhelyének nem Esztergomban, hanem a fővárosban kell lennie. Tekintettel arra, hogy az indítványt visszavonták, az Alkotmánybíróság érdemben nem foglalkozott a beadvánnyal, és az eljárást megszüntette.[24]
A legtöbb európai alkotmány tartózkodik attól, hogy részletezze a fővárosi jogállás jelentését.[25] Ez a magyar alkotmányra kétségtelenül fennáll, az európai gyakorlat mindenesetre a legkülönbözőbb megoldásokra hívja fel a figyelmet (amennyiben ezt a kérdést egyáltalán szabályozza[26]).
A fővárosra vonatkozó rendelkezések alkotmányon belüli szerkezeti helyét és tartalmát illetően nincsenek egységes megoldások. Hangsúlyosabb alkotmányjogi szerepet kap a főváros azon államok esetében, amelyek az alkotmány általános (alapvető) rendelkezései között szabályozzák az ország fővárosára vonatkozó normákat. Más alkotmányok a főváros kiemelt közjogi funkcióiról - elnöki, törvényhozási, szövetségi kormányzati székhely - rendelkeznek. További alaptörvények a főváros nemzeti, állami életben betöltött szerepét emelik ki. A főváros közjogi jelentőségére utal,
- 44/45 -
hogy egyes alkotmányok külön törvény meghozatalát irányozzák elő a főváros jogállását illetően. A főváros alkotmányjogi megítélését az a körülmény is befolyásolhatja, hogy föderatív, vagy unitárius államról van-e szó.
Budapest település-hierarchián belül betöltött szerepére utal viszont a főváros közigazgatási rendszerére vonatkozó alapnormák meghozatala. A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény. VII. fejezete a főváros közigazgatási rendszerének csak az általános elveit állapította meg, viszont elrendelte, hogy a részletes szabályokról külön törvényt alkossanak[27]. E felhatalmazás alapján fogadta el a törvényhozás a fővárosi és a fővárosi kerületi önkormányzatokról szóló 1991. évi XXIV. törvényt. Az 1994. évi LXIII. törvény (a helyi önkormányzatokról szóló törvény novellája) 38. § (1) bekezdése viszont nemcsak újraszabályozta, hanem reintegrálta az önkormányzati törvény VII. fejezetébe a főváros közigazgatási rendszerét. E szabályozás a jogtechnikai szempontokon kívül jogpolitikai üzenetet is hordoz. Az üzenet abban rejlik, hogy a Magyar Köztársaság fővárosának közigazgatási rendszerét - az 1990-es évek eleji átmeneti szabályozástól eltérően - nem indokolt önálló törvényben rendezni.
Amennyiben a törvényhozó az Alkotmánybíróság székhelye megválasztásakor történelmi és közjogi hagyományokra hivatkozhatott, ugyanez a legitimáló érv Budapest főváros vonatkozásában fokozottabban fennáll, noha a hatályos alkotmány erre nem helyez hangsúlyt. Az alkotmányozó hatalom mérlegelésén múlik azonban, kívánja-e a jövőben az alkotmányos rendelkezések szabatosabbá tételével, az állami életben betöltött szerepének hangsúlyozásával nyomatékosítani a Magyar Köztársaság fővárosának, Budapestnek alkotmányos helyét és súlyát.
A himnuszt műfaji értelemben eredendően előázsiai és mediterrán gyökerekkel rendelkező szakrális irodalmi alkotásnak tekinti az irodalomtudomány. Eredetileg ünnepélyes, kötetlen formában írt vallásos ihletésű költeményt jelentett. A kereszténység elterjedését követően - Szent Ágoston fellépése nyomán - a himnusz Istent dicsőítő ének funkciója domborodott ki, bár mások - miként a szentek - tiszteletére is születhettek
- 45/46 -
himnuszok. Az európai reformáció megjelenése időszakában a reformátorok a biblikus zsoltárok műfajához közelítették a himnuszokat. A himnusz vallásos jellege a 18. század végétől megfakult, s mai, nemzeti himnusz értelme ekkoriban, a felvilágosodás hatására - a nemzeti öntudatra ébredéssel összefüggésben - kezdett kialakulni.[28]
Kölcsey Ferenc 1823. január végén írta (fejezte be) a Szatmár megyei Csekén a "Hymnus" című költeményt.[29] Kölcsey műve stílusjegyeit tekintve közel állt az eredeti, szakrális jelentéstartalmat hordozó himnusz-fogalomhoz. Igaz, ebben nem egyedülálló, hiszen a kor monarchikus himnuszai hasonló, Istenhez intézett magasztos gondolatokat fejeztek ki. A "Hymnus" nyomtatásban elsőként a Kisfaludy Károly szerkesztette folyóiratban, az Aurórában jelent meg 1829-ben. A "Hymnus" megzenésítésére - jelezvén a költemény nemzeti intézménnyé válását - Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1844-ben pályázatot írt ki. A beérkezett pályaművek közül Erkel Ferenc feldolgozása lett a győztes, amely elsőként 1844. július 2-án csendült fel a Nemzeti Színház színpadán. Erkel Ferenc az általa megzenésített, nyomtatásban megjelenő "Hymnus"-t Deák Ferencnek ajánlotta. A szélesebb nyilvánosság előtt - köztéren - a Széchenyi Gőzős óbudai hajógyárban történt felszentelésekor hangzott el a "Hymnus" megzenésített változata 1844. augusztus 10-én. Hivatalos állami ünnepség keretében elsőként 1848. augusztus 20-án, a budai Mátyás templomban hangzott el a "Hymnus".[30]
Az 1840-es évektől Kölcsey "Hymnus"-a gyakorta hangzott fel Vörösmarty Mihály "Szózat"-ával együtt. Vörösmarty Pesten írta a "Szózat"-ot 1836 elején, s nyomtatásban az Auróra 1837. évfolyamában jelent meg.[31] Saját korában a nemzeti köztudatban kezdetben a "Hymnus"-t "becses irodalmi mű"-ként tartották számon, míg a "Szózat" szövege - majd dallama - nagyobb hatást gyakorolt.[32] Az 1840-as évek elején a "Szózat"-ra már nemzeti himnuszként tekintettek. Megzenésítése szintén a már emlí-
- 46/47 -
tett Bartay Endre igazgató írt ki pályázatot 1843-ban. A beérkezett húsz pályamű közül a bíráló bizottság Egressy Béni feldolgozását tartotta a legsikerültebbnek. A "Szózat" dallamai elsőként 1843. május 10-én csendültek fel.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc időszakában gyakorta énekelték együtt a "Hymnus-t és a "Szózat"-ot. A kiegyezést követően pedig már mindkettőt egyértelműen a "nemzeti szimbólumok" között tartották számon.[33] A 19-20. század fordulójára a "Hymnus" népszerűségében már megelőzte a "Szózat"-ot. 1903-ban Rátky László, függetlenségi párti országgyűlési képviselő törvényjavaslatot terjesztett elő a magyar nemzeti himnusz intézményes rendezése érdekében. Javaslatában annak deklarálása szerepelt, hogy Kölcsey "Hymnus"-a az "egységes magyar nemzet himnuszává" lépjen elő. A "Hymnus" közjogi elismerése mindazonáltal sem 1918 előtt, sem pedig a függetlenség megszerzését követően nem következett be. Erre egészen az 1989-es fordulatig várni kellett.
Az állami lobogó az állam azon felségjelvénye, amelyet jellemzően az állami szervek használnak. Nemzeti lobogó pedig az állam által használt lobogó, amelyet a nemzeti színekkel láttak el. A zászló ugyanakkor a rúdon elhelyezett, vagy ahhoz hozzáerősített egy, esetleg többszínű anyag, amelyen gyakran jelenítik meg a címert, vagy más jelképeket.[34] Ezt a terminológiai bevezetést amiatt tartjuk fontosnak előrebocsátani, mert az Alkotmány szóhasználata a Magyar Köztársaság zászlaját nevesítette.
A magyar zászló kialakulásának története szorosan kötődik a címer fejlődéséhez. A magyar trikolór (zászló) ugyan döntően a 19. századi polgári átalakulás terméke, hiszen a francia forradalom nyomán akkortájt vált általánossá a trikolór használata, de a nemzeti színek megszületése jóval régebbre nyúlik vissza. A háromszínű magyar zászló színeit a címerből nyerte el. A honfoglaló seregek pajzsain, zászlain már megjelent a vörös szín. Az Árpád-ház vörös és ezüstszínű sávjai a korabeli zászlókon piros és fehér színként jelentek meg, majd a 16. századtól ehhez a két
- 47/48 -
színhez társult a hármas halom zöld színe is. Egyébként az első piros-fehér-zöld összeállítás már a 14. században felbukkant,[35] azonban akkor még magától értetődően nem vált általánossá a mai formában történő használata. Arra egészen a 19. századig várni kellett. A címerhez hasonlóan, a nemzeti színek tekintetében is léteznek érdekes, de misztikus magyarázatok, amelyek szerint a vörös/piros szín az erőt, a fehér a hűséget, a zöld pedig a reményt jelképezi.[36]
Politikai gyűléseken már a reformkorban használták a nemzeti színűnek számító piros-fehér-zöld zászlót. A kérdést törvényi szinten a polgári korban először az 1848. évi XXI. törvénycikk rendezte, amely nem a zászlóról rendelkezett, hanem a nemzeti színről és ország címeréről. A nemzeti színeket a jogszabály nem nevezte meg, hanem utalt a háromszínű rózsa polgári jelképre, amely magában tartalmazta a három színt és a formailag a múltba forduló magyar jogszemléletnek megfelelően kimondta, hogy "A nemzeti szín, és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik". Az "ősi jog" kifejezés értelmezését csupán az nehezíti meg, hogy a francia mintát követő magyar trikolórra vonatkozó legkorábbi adat 1801-ből származik, amikor József nádor és hitvese, Alexandra Pavlovna nemzeti színű szalaggal díszítette fel Nógrád vármegye zászlaját.[37] Ilyen szalagokat használták a pesti hajómesterek is 1814-ben a céhzászlójukon. Az 1847-es országgyűlési választások idején vált igazán általánossá a trikolór használata.[38]
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után, az osztrák neoabszolutizmus időszakában egy ideig tilos volt használni a magyar nemzeti színeket és zászlót. A hatóságok csak az 1861. augusztus 20-i Szent István ünnepségén engedélyezték újbóli használatukat. A kiegyezés után azonban hivatalosan is visszaállították a magyar szín- és címerhasználatot.[39] Azaz ismételten a magyar "trikolór" vált az ország hivatalos zászlajává, de állami használatban a háromszínű textíliára rákerült a koronás
- 48/49 -
kiscímer is. A magyar korona országai egyesített címerének és az ország külön címerének magánosok és magánjellegű testületek, vállalatok és intézetek által való használatról szóló 1883. évi XVIII törvénycikk, valamint a nemzeti lobogó használatát szabályozó alacsonyabb rendű jogszabályok is az 1848-ban elfogadott törvényt vették alapul, erre hivatkoztak. Az őszirózsás forradalom idején a koronás kiscímerből eltávolították a koronát, de a Horthy-korszakban megint visszatértek a koronás kiscímeres zászlóhoz.
Az 1946 és 1949 közötti második köztársaság idején a már említett. Kossuth-címer került a zászlóra, amelyet 1949-et követően cserélték fel az úgynevezett kommunista címerre. Miután ezt a címert az 1956-os forradalom idején a népharag eltávolította a zászlóból, sőt a lyukas zászló '56 egyik legfőbb szimbólumává vált, a hatalomra jutott kádári vezetés úgy döntött, hogy a címer nélküli zászlót fogja használni. Egyébként az 1956-os események idején hivatalosan újból a Kossuth-címeres zászlót tették hivatalossá, de a kádári vezetés érthető okokból nem akarta használni ezt az akkorra már erősen függetlenségi színezetű szimbólumot. Az 1957. évi II. törvény értelmében a zászlókon nem volt kötelező a címer feltüntetése.
A "nemzet névjegyének"[40] is tekinthető magyar államcímer megjelenése - hasonlóan sok más európai országhoz - az államalapító dinasztia címerére vezethető vissza, azaz alkotóelemei középkori gyökerekkel rendelkeznek. Legkorábbi alkotórésze a bizánci ábrázolásokon gyakorta szereplő kettős kereszt, amely a 12. század utolsó harmadától folyamatosan szerepelt a királyi címerben. Elsőként III. Béla pénzein jelent meg 1190 táján a pajzsra helyezett jelvényen a - Krisztus keresztjét idéző - kettős kereszt, amely utóbb az államcímer mesteralakjává vált. A magyar államcímer másik, évszázadokon keresztül élő eleme, a vörössel és ezüsttel többször vágott pajzsmező, legelőször Imre király 1204-ben kibocsátott oklevelének függőpecsétjén fordult elő.[41] A kettős kereszt ősi szimbolikája utóbb háttérbe szorult, és a középkor végén úgy vélték, hogy Szent István a pápa
- 49/50 -
adományaként kapta a koronát, ezért ebből fejlődhetett ki az ország feletti hatalomra utaló szimbolikája.[42] Ugyanakkor a Bizáncban nevelkedett III. Béla idején a kettős kereszt már nem annyira az egyház, hanem az állam, a birodalom jelképe volt. Ezzel a kereszttel a magyar király a függetlenségét akarta hangsúlyozni, vagyis azt, hogy nem alárendeltje Bizáncnak, hanem a Bizánccal egyenjogú magyar államhatalom megtestesítője.[43] Eredetileg a kettős kereszt - úgymond - "lebegett", hiszen nem volt talpazata. A hármas halom az Anjouk idején jelent meg a címerben, a hazai gyakorlat ugyanis nem kedvelte a "lebegő" ábrázolásokat, ehelyett a természetes elemeket részesítette előnyben: a pázsitot és dombot. A kereszt alatti domb a 13-14. századra alakult át hármas halommá.[44] Más vélemények szerint eredetileg a kereszt a három lábon állt, ebből alakult ki a három halom.[45] Nagy Lajos címerein, pecsétjein, érmein a halmok még színtelenek voltak, nem pedig zöldek, mint később. A kereszt talapzatánál megjelenő korona a királyi hatalmat szimbolizálta.[46] A hármas halomnak később közkedveltté vált szimbolikus jelentéstartalma - miszerint a három halom a történelmi Magyarország három nagy hegységét, a Tátrát, Mátrát és Fátrát szimbolizálja - csak a 18. századra alakult ki.[47] Korábban egyébként másféle értelmezések is léteztek: ezek az interpretációk a bibliai Golgotára, illetve az ország három társadalmi rendjére utaltak.[48]
A címerben feltűnő hétszer vágott mező valószínűleg aragóniai minta nyomán jelent meg a 13. század elején az uralkodói pecséteken. Ez a címer a 13. század második felétől családi címerként kapcsolódott az uralkodóházhoz. Az Árpád-házat követő Anjou-uralkodók - leányági leszármazásukat hangsúlyozandó - saját liliomos családi címerükkel együtt szerepeltették. A 14. századra Európa-szerte az uralkodó családok címereit mind inkább az ország címereinek kezdték tekinteni. Akkoriban került az Árpád-ház pajzsmezője mellé a királyi hatalom kettős keresztje. Egyébként a hármas halom "földrajzi" szimbolikus jelentéstartalmához hason-
- 50/51 -
lóan a 16. században a hétszer vágott mező ezüstsávjai is szimbolikus jelentést nyertek - az ország négy nagy folyóját, a Dunát, Tiszát, Drávát és Szávát jelképeztek.[49]
A 15. századtól kezdve uralkodóink az országot jelképező címert saját családi, illetve ország-címerükkel egyesítve használták. A Magyar Királyságot jelképező címer mellett az ábrázolásokon megjelentek a Szent-Istváni Korona alá tartozó más területek címerei is. Ebből alakult ki később az összes történelmi igényt megjelenítő nagycímer, illetve a társországok jelvényeivel kibővített középcímer. Az eredeti címer pedig az úgynevezett kiscímerré alakult át.[50]
Az úgynevezett. kiscímer két rövid időszaktól eltekintve egészen 1945-ig változatlan formában maradt fenn. A kivételeket az 1849-es esztendő, valamint az 1918-1919-es forradalmak időszaka jelentette. A Függetlenségi Nyilatkozat 1849. április 14-i elfogadása után Kossuth Lajos kormányzóelnöki rendeletben tette hivatalossá az ún. kiscímer korona nélküli változatát.[51] Ezzel a heraldikai változtatással nyilvánvalóan azt kívánták hangsúlyozni, hogy Magyarország Ferenc Józsefet, mint a trónfosztottnak nyilvánított Habsburg-Lotharingiai - uralkodóház tagját, nem ismeri el magyar uralkodónak.[52] A gyakorlatban azonban ezt az új címert már nem használták és az emigrációban maga Kossuth is a koronás változathoz tért vissza.[53] Ezt a korona nélküli címert a köznyelv mégis Kossuth-címernek nevezte el és nevezi a mai napig. A Magyar Népköztársaságot kikiáltó 1918-as őszirózsás forradalom idején ezt a címerhasználatot részesítették előnyben. Károlyi Mihály 1918. november 28-án miniszterelnöki rendeletben írta elő a korona nélküli kiscímer használatát, a Magyar Népköztársaság címere elnevezéssel.[54] Ezzel az úgynevezett Kossuth-címer az addig létező függetlenségi tartalom mellett - mai napig magán viselt - erős republikánus színezetet is kapott. A 1919-es Tanácsköztársaság a korszellemnek és saját ideológiájának megfelelően az egyetemes internacionalista szimbolikát használta: a vörös zászlót és az ötágú vörös csillagot.
- 51/52 -
Az 1946. február 1-jén kikiáltott úgynevezett második köztársaság konzekvens kívánt maradni a polgári-republikánus hagyományhoz és a korona nélküli kiscímerhez nyúlt vissza. Ezzel legalább részben el tudott határolódni az 1945 előtti korszaktól, mégpedig oly módon, hogy nem kellett teljesen elfordulnia a magyar nemzeti és állami tradícióktól sem.
Az 1949. évi XX. törvény a szovjet tagköztársaságok címereit követő, a nemzeti jelleget kevéssé megjelenítő nemzeti szimbólum használatát iktatta törvénybe. A Magyar Népköztársaság címere 1956-ig a következő alkotóelemeket nevesítette: kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részén a mezőre sugarakat bocsátó ötágú vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld szalag. Ennek a címernek természetesen komoly politikai és társadalmi üzenete volt akkoriban. A címer a zászlóra is felkerült, de 1956-ban a népharag kiszakította innen. A Nagy Imre kormány idején, 1956 őszén visszatértek a Kossuth-címerhez,[55] amelyet kezdetben a Kádár-rendszer is elfogadott, ám az 1957. évi II. törvény utóbb megváltoztatta ezt a forradalomra visszautaló jelképet. Az új népköztársasági címerbe a kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, világoskék mezőben álló, ívelt piros-fehér-zöld színű pajzs került. A búzakoszorú egyik részét a nemzeti színű, a másik részét pedig a vörös színű szalag fonta át. A pajzs fölött közepén elhelyezett ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakat bocsátott a mezőre. Ebből a címerből nyilvánvalóvá vált, hogy hangsúlyosabbá próbálták tenni a nemzeti elemeket, de még nem kívántak visszatérni a hagyományos magyar szimbólumrendszerhez, főleg annak a középkori múltban, illetve a függetlenségi és forradalmi hagyományokban gyökerező elemei miatt.
Az alábbiakban a magyar államiság két legfontosabb jelképe - a Magyar Köztársaság zászlaja és címere - mibenléte kapcsán felmerült vitákkal foglalkozunk. E szimbólumok sajátossága, hogy nemcsak a magyar államiság, hanem a magyar nemzet szimbólumaként is használatosak. Különösen érvényes ez a megállapítás a zászlóra. Az Alkotmánybíróság a 13/2000. (V. 12.) AB határozatban a nemzet, az állam és a jelképek kap-
- 52/53 -
csolatát a következőképpen ragadta meg: "A nemzet - mint közösség - fogalmának történelmi jelentősége van, időben és területileg viszonylagos. A nemzet a nemzetállammá alakulás történelmi folyamatában kapcsolódott szervesen az államhatalomhoz. A nemzeti szimbólumok ezt a történelmi folyamatot jelenítik meg, így váltak az államiság szimbólumává. A nemzeti jelképeknek a szuverenitás gondolatát őrző és fenntartó ereje volt az önálló állami lét elvesztése vagy korlátozása idején."[56] Ezek a jelképek tehát egyrészt az állami szuverenitás és függetlenség jelképei, másrészt alkalmasak arra is, hogy a használatuk révén az egyének kifejezzék a nemzethez, mint közösséghez való tartozásukat. Az utóbbi körülmény miatt e jelképek nem tekinthetők kizárólag az állam felségjelvényeinek, hanem a törvényben meghatározott feltételek mellett a nemzeti közösség tagjai is használhatják azokat - a természetes és jogi személyek egyaránt. Ezt a kettős jelentéstartalmat fejezi ki az Alkotmány fejezetcíme, valamint erről szól az 1995. évi LXXXIII. törvény indokolása is.[57]
A jelképek nemzeti jellege főleg a rendszerváltást követően domborodott ki. Addig a szimbólumok tekintetében - legalábbis az 1949 és 1989 közötti időszakban - az állami jelleg dominált, miként ezt az 1949. évi XX. törvény X. fejezetének címe - "A Magyar Népköztársaság címere, zászlaja és fővárosa" - is kifejezésre juttatta. A három paragrafusból álló fejezetben egyetlen utalás sincs a nemzeti jelzőre. A Magyar Népköztársaság Alkotmányának módosításáról szóló 1957. évi II. törvény 3. §-ának az indokolása szintén kimondta: "A címernek összhangban kell lennie az állam politikai eszméivel, ki kell fejeznie az állam sajátosságait." Ebben a szabályozásban is az állami jelleg nyilvánult meg. Még a koronás kiscímert az Alkotmányba beiktató 1990. évi XLIV. törvény indokolása is az állami jelkép kifejezést használta, holott ez a fejezet deklaráltan a nemzeti jelképekről rendelkezik.
Az állami és a nemzeti jelképek megkülönböztetésének problematikája a magyar nemzetfelfogás kérdésével is összefügg. Itt is visszaköszön a politikai nemzet és a nyelvi-kulturális nemzet különválasztásának, megkülönböztetésének a problematikája. Az 1918-at megelőző újkori magyar közjogi gondolkodásban a francia típusú polgári államnemzet felfogás dominált, igaz e felfogás a mindennapok gyakorlatában a nyelvi-kultu-
- 53/54 -
rális elemekkel is keveredett.[58] A reformkori, majd a dualizmuskori - liberális nacionalizmus eszmevilágában nevelkedő - magyar politikai elit szeme előtt a nemzetiségi közjogi különállásnak teret nem adó, ám mégis befogadó egységes magyar politikai nemzet koncepciója lebegett. Ez azonban együtt járt - különösen a 19-20. század fordulóján - a magyar nyelv és kultúra időnként agresszív terjesztésével, ami a hazai nemzetiségek ellenállását váltotta ki. Az első világháborús összeomlás, majd Trianon következtében azonban a magyar nemzet több államalakulatban találta magát, aminek következtében lényeges változások következtek be a magyar nemzetfelfogásban.[59] Erősödni kezdett Magyarországon a nemzet kulturális-nyelvi értelmezése, hiszen a magyarság már nemcsak egyetlen ország lakosságával volt azonosítható. Ezen kívül a társadalmi változások - a politikai és szociális válságok, a zsidókérdés, majd az antiszemitizmus előtérbe kerülése, illetve az úgynevezett fajvédő mozgalmak megjelenése -, továbbá a nemzetközi helyzet alakulása folytán, elsősorban is a náci Németország által képviselt völkisch gondolat hatása alatt Magyarországon is teret nyert a kirekesztő, etnicista nemzetfelfogás, amely azonban nem keverhető össze a kulturális-nyelvi nemzet koncepciójával.[60] A nácizmus és a fasizmus bukása után újból elkezdődhetett az egészségesebb nemzetfelfogás keresése, de ez a folyamat az 1948/49-ben bekövetkező politikai-társadalmi fordulat miatt gyorsan elakadt.[61]
Miután a nyelvi-kulturális értelemben vett magyar nemzet tagjainak tekintélyes hányada az ország határain kívül él, ugyanakkor nyelvileg, kulturálisan és nem utolsó sorban a szimbólumok területén kötődik az úgynevezett anyaországi nemzethez, Magyarországon komolyan felvetődik a nemzeti és/vagy állami jelképek értelmezése során az elsődlegesség problémája. Amikor az Alkotmány XIV. fejezete nemzeti jelképekre utaló elnevezését vizsgáljuk, nem lehet egyszerűen azt kijelenteni, hogy döntően a nemzeti közösséget, és nem az államot jelölő szimbólumokról van szó. Az újkori európai gyakorlatban ugyanis angolszász és francia hatásra a nemzet és az állam terminus - különös tekintettel a nemzetközi jogra -
- 54/55 -
sokáig egymás szinonimáiként léteztek. Ezt a jelentésbeli összefonódást napjainkban leginkább az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) az elnevezése jelképezi, hiszen alapvetően nem a nemzetek, mint etnikai közösségek szövetségéről van szó, hanem az államok univerzális jellegű szervezeti összefogásáról. A nemzeti jelzőt tehát az Alkotmány XIV. fejezete címében az állami jelző szinonimájaként is értelmezhetjük. (Bár ehhez rögtön hozzá kell tenni, hogy a magyar nyelvben egyáltalán nem magától értetődő az állam és a nemzet terminológiai felcserélhetősége.) Az Alkotmány XIV. fejezete konkrét rendelkezései ugyanakkor nem a magyar nemzeti zászlóról vagy címerről szólnak, hanem a Magyar Köztársaság nemzeti jelképeiről. Ettől függetlenül nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni a nemzeti jelképek, mint magyar közösségi jelképek értelmezést sem. A Magyar Köztársaság nemzeti jelképeinek és a Magyar Köztársaságra utaló elnevezésnek a használatáról szóló 1995. évi LXXXIII. törvény általános indokolása ezt a kérdést a következőképpen közelítette meg: "Az Alkotmány értelmében nemzeti jelképeink azonban kettős funkciót hordoznak, amelyeket az alaptörvény meg is határoz. Egyrészt a 76. §-ában a magyar államisághoz kötve ad pontos leírást a jelképekről. Másrészt a XIV. fejezet címében szereplő meghatározással jelzi, hogy e jelképek a nemzeti érzés, a nemzethez tartozás kinyilvánításának az eszközei is. Ennek megfelelően a Javaslat elismeri a nemzeti érzésnek a nemzeti jelképek útján való kinyilvánításának lehetőségét és - a jelképek tekintélyének megőrzése mellett - megengedi magánszemély részére a nemzethez való tartozás kifejezésére, illetve eseti jelleggel a különböző nemzeti ünnepeken, társadalmi rendezvényeken ezek használatát." A részletes indokolás finom "nemzeti intenzitási" rangsort állított fel a jelképek használatának területén. A zászló használatának indokolásakor ugyanis kimondta: "A szabályozás abból az elvből indul ki, hogy a zászló használata - szemben a címer használatával - általában megengedett. Ennek oka, hogy a zászló inkább a nemzeti hovatartozás kifejezésére szolgál, míg a címer inkább a hivatalosságot, a közhatalom gyakorlását jelképezi." Ez az érvelés logikusnak tűnik, bár magában az Alkotmányban vagy a jelképhasználati törvényben nem találhatók meg ennek a megfogalmazásnak az expressis verbis kifejtett alapjai. A magyar nemzeti és állami jelképek megkülönböztetésének a nehézségére felfigyelt a kormányzat is.
A magyar kormány a 2296/2002. (X. 1.) Kormányhatározatban a nemzeti és állami intézményes jelképrendszer áttekintése, az azzal kapcsolatos javaslatok előkészítése céljából felállított egy szakértői bizottságot - az úgynevezett nemzeti jelképbizottságot -, amelyet egyebek mellett "a tör-
- 55/56 -
ténelmi hagyományokat, a magyar kultúrát, az államhatárokon belül és kívül élő magyar nemzet és a Magyarországon élő nem magyar nemzetiségek kötődését erősítő, a különböző társadalmi csoportok, civil szervezetek ez irányú törekvéseit befogadó, az európai szokásokkal rendszerbe illeszkedő javaslatok" kidolgozásával is felhatalmazott.[62] A "jelképbizottság" összefoglaló jelentéséből kiderül, hogy a testületben vita bontakozott ki arról, hogy a jelképek szintjén különbséget kell-e tenni állam és nemzet között. A többség a különbségtétel mellett döntött, ami természetesen nem jogi intézkedés. A "jelképbizottság" azt javasolta, hogy célszerű lenne megkülönböztetni az állami (címeres) és nemzeti (címer nélküli) zászlót. Ennek egyebek mellett az lenne az előnye, hogy így lehetővé válna a hungarus (magyar állampolgár) és a magyar (etnikum, nemzetiség) szimbolikus elkülönítése. Mindezen kívül megoldást jelentene a határon túli magyarok zászlóhasználatában is, hiszen a címer nélküli nemzeti zászlóval értelmét vesztené az "idegen ország zászlaja" vád. A "jelképbizottság" kisebbségi véleménye viszont nem tartotta indokoltnak a nemzeti és állami zászlók közötti fenti megkülönböztetést.[63]
A Magyar Köztársaság nemzeti jelképeinek, valamint a Magyar Köztársaságra utaló elnevezések használatáról az 1995. évi LXXXIII. törvény rendelkezett. A törvény az Alkotmány 76. § (1) - (2) bekezdései vonatkozásában a zászló, a címer, valamint az Alkotmányban külön nem nevesített lobogó használatára irányadó előírásokat tartalmazza. Szembetűnő, hogy az Alkotmány által a nemzeti jelképek közé sorolt himnusz használatának szabályozását az Alkotmány nem sorolta a "kétharmados" törvények közé. Az Alkotmány 76. § (3) bekezdése ugyanis annyit írt elő, hogy a Magyar Köztársaság címeréről, zászlajáról és azok használatáról szóló törvény elfogadásához a képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Tény azonban, hogy a hatályos szabályozás mellett a himnuszról, ugyanúgy, mint a címerről és zászlóról, csak kétharmados törvénnyel lehet rendelkezni, hiszen a Himnusz megváltoztatásához az Alkotmányt is módosítani kell.
- 56/57 -
A címer, valamint a zászló, illetve lobogó használatának szabályozásakor a jogalkotónak fokozott mértékben kellett figyelembe vennie azokat a szempontokat, amelyek a nemzeti hovatartozás, továbbá a közhatalom gyakorlásának kifejezésével, illetve megjelenítésével kapcsolatosak. E mérlegelés eredményeként tett különbséget a jogalkotó a nemzeti jelképek s állami szimbólumok külön engedély nélküli, avagy külön engedélyhez fűzött használatáról. Az 1995. évi LXXXIII. törvény indokolása arra mutatott rá, hogy a címerrel szemben a zászló használata általában megengedett, hiszen a nemzeti hovatartozás kifejezésére szolgáló zászlóval szemben, a címer jobban köthető a közhatalom gyakorlásához.
Az 1995. évi LXXXIII. törvény tételesen felsorolta azokat a közhatalmi feladatokat ellátó szerveket/személyeket, amelyek/akik a Magyar Köztársaság címerét hivatali feladataik ellátása során külön erre irányuló engedély nélkül használhatják, illetve elhelyezhetik épületeiken és helyiségeikben.[64] A törvény hatálya alá nem tartozó magánszemély, jogi személy, vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet - foglalkozásának, tevékenységének gyakorlása során, illetve szervezete jelképeként, vagy ennek részeként - főszabályként nem, ám törvény vagy törvényi felhatalmazás által kibocsátott jogszabály alapján használhatja a Magyar Köztársaság címerét.[65] Magánszemély számára a nemzethez való tartozás kinyilvánítását célzó címer és zászló (lobogó) használata csakis e törvény korlátai között lehetséges. Nemzeti ünnepek és azokhoz kapcsolódó társadalmi rendezvények alkalmából a címer és a zászló használata - a törvényi korlátozásoktól függően - megengedett.[66]
- 57/58 -
Az 1995. évi LXXXIII. törvény egyaránt érintette a zászló és a lobogó használatának szabályozását, jóllehet az Alkotmány 76. § (1) bekezdése a Magyar Köztársaság zászlaját nevesítette. Míg zászlónak a rúdra rögzített, addig lobogónak a tartórúdra felhúzható jelvényt tekintjük. A nemzeti, állami szimbolika szerint tartalmi különbség nincs a kétféle jelkép között, mindössze használatuk során alakultak ki eltérő szokások.
A Himnusz használatát leginkább a társadalmi konszenzus és a kialakult szokások határozzák meg. Annak ellenére, hogy az 1995. évi LXXXIII. törvény szabályozási tárgya expressis verbis nem terjed ki a himnuszra, a törvény 12. §-ában foglalt előírás, miszerint a nemzeti jelképek használata során meg kel őrizni azok tekintélyét, irányadónak tekinthető a Magyar Köztársaság himnuszára nézve is. Mindazonáltal több - törvénynél alacsonyabb szintű - jogszabály nevesíti a Himnusz, illetve "közjogiasítja" a Szózat használatát is. Ily módon a magyar állampolgársági vizsga letételét újraszabályozó 119/2005. (VI. 28.) Kormányrendelet a vizsgakövetelmények között a nemzet és ünnepei témakör kapcsán a címer, a zászló, a korona, Himnusz és a nemzeti ünnepek ismerete mellett a Szózat ismeretét is megnevezte. A fegyveres és rendvédelmi testületek szolgálati szabályzatai a továbbiakban tiszteletadás teljesítését rendelnek el nemcsak a Himnusz, hanem a Szózat elhangzása alkalmával is.[67]
A közintézmények állandó fellobogózását utóbb a 132/2000. (VII. 14.) Kormányrendelet írta elő. A közhatalmi és közigazgatási szervek épületeit - a fegyveres erők épületeivel együtt - már 1995 óta állandóan díszítik a nemzeti zászlók. Mindez az 1989 után megerősödő hivatalos és nem hivatalos zászlókultusz térnyerésével függ össze. Annak ellenére, hogy a hatályos Alkotmány nem említi a címert a hivatalos zászló leírása során, a legtöbb középület esetében általános gyakorlattá vált, hogy azokat az úgynevezett koronás kiscímerrel ellátott zászló díszíti. Ezt egyébként a nemzeti jelképek használatáról szóló 1995. évi LXXXIII. törvény 11. §-ának (3) és (4) bekezdése tette lehetővé. A (3) bekezdés értelmében a címer és zászló (lobogó) az (1) és (2) bekezdésekben meghatározott esetekben a történelmileg kialakult formák szerint (pl. pajzstartóval) is használható. A (4) bekezdés értelmében pedig a zászlón elhelyezett címer használata azokban az esetekben és feltételekkel megengedett, ahol e törvény a címer használatát megengedi. Ebből a rendelkezésből (a konzekvens értelmezés esetében) tehát azt következik, hogy a címeres zászlót csak az
- 58/59 -
állami szervek, intézmények és a külön engedéllyel rendelkező szervezetek használhatják, és nem a lakásukat, házukat a nemzeti ünnepek alkalmából címeres zászlóval díszítő, vagy a focimeccseken, illetve más (sport)rendezvényeken ezzel a zászlóval felvonuló honfitársak. A középületek fellobogózásának egyes kérdéseiről szóló 132/2000. (VII. 14.) Kormányrendelet egyébként nem ad a hatóságoknak útmutatást arra nézve, hogy milyen zászlót használjanak.
Tekintettel arra, hogy a nemzeti jelképek az állam szuverenitását jelképezik, fokozott jogi védelem alatt állnak. A nemzeti jelképek büntetőjogi védelme ugyanakkor nem következik közvetlenül az Alkotmányból, hiszen abban nincs semmiféle utalás erre nézve. A törvényhozó későbbi akaratán múlott, hogy az állam jogi védelmet nyújtott saját szimbólumainak. Ez egyrészt a használatukra, másrészt a tekintélyük s méltóságuk megőrzésére vonatkozik. A nemzeti jelkép jogosulatlan használata szabálysértésnek minősül és pénzbírsággal büntetendő. Tekintélyüket s méltóságukat ugyanakkor az állam büntetőjogi eszközökkel védi. Magyarországon a nemzeti jelképek büntetőjogi oltalmát a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1993. évi XVII. törvény 55. §-a teremtette meg, amely a hatályos büntetőtörvénykönyvet (a továbbiakban Btk.) a "Nemzeti jelkép megsértése" tényállásával egészítette ki (269/A. §). Ennek értelmében, aki nagy nyilvánosság előtt a Magyar Köztársaság himnuszát, zászlaját vagy címerét sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. A bűncselekmény jogi tárgya maga a jelképeiben, szimbólumaiban megjelenő állam. A tényállásban szereplő "sértő, vagy lealacsonyító kifejezés" használata alatt a büntetőjog általában a megvető, becsmérlő, sértő szavakat, illetve kijelentéseket érti. E cselekményt ugyanakkor csak szándékos elkövetés esetén rendelik büntetni.[68] Korábban a büntetőjog nem védte közvetlen formában az állami jelképek tekintélyét. 1992 előtt a Btk a "Közösség elleni izgatás" címén a magyar nemzetet,
- 59/60 -
nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő véleménynyilvánítás büntetését rendelte el. Ezt azonban az Alkotmánybíróság a 30/1992. (V. 26.) AB határozatában megsemmisítette, miután ez a rendelkezés a véleménynyilvánítás szabadságába ütközött. Részben helyette alkotta meg a törvényhozás a Btk. fent idézett, 269/A. § tényállását. Abban viszont már nem nemzetről, nemzetiségről, népről, felekezetről, fajról szóló vélemény kifejtéséről van szó, hanem úgymond a függetlenséget csak rövid ideje megélő ország jelképeinek védelméről. Ez utóbbi félmondatot már a nemzeti jelképek megsértőinek büntethetőségével foglalkozó 13/2000. (V. 12.) AB határozatból idéztük.[69] A határozat alapjául szolgáló indítvány ugyanis azt kifogásolta, hogy a Btk 269/A. §-a sérti a véleménynyilvánítási szabadságot és azáltal a Btk idézett szakasza túl nagy értéket csorbít és rossz eszközhöz folyamodik. Ezen kívül azt is kifogásolták, hogy a Btk 269/A. §-a diszkriminatív módon csak annak az államnak a nemzeti jelképeit védi, amelyre a magyar állam főhatalma kiterjed.[70]
Az Alkotmánybíróság a kifogásokat elvetette. Az alkotmánybírósági érvelés egyrészt az európai országok gyakorlatának összehasonlító vizsgálatára, másrészt a nemzetközi jogi dokumentumok elemzésére és saját következtetéseire hivatkozott. Miután az állami és nemzeti jelképek megsértését sok európai országban büntetik, a jelképek büntetőjogi védelmét nem lehet magyar sajátosságnak tekinteni.[71] A valamely államhoz tartozással kapcsolatos meggyőződés - amely a nemzeti jelképek tiszteletben tartásában nyilvánul meg - hasonló védelmet érdemel, mint a magánszemélyek mások vallási meggyőződésének vagy érzésének a védelme, amelyet a nemzetközi bírói fórumok is elismernek.[72] A testület véleménye szerint a közösségek méltósága a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos korlátja lehet, igaz a közösségek méltóságának hatékony védelmére más jogi eszközök, például a nem vagyoni kártérítés alkalmazási lehetőségeinek bővítése is alkalmas.[73] Az Alkotmányban szabályozott felségjelvények szorosan kapcsolódnak az 1989-1990-es alkotmányos rendszerváltáshoz, az alkotmányos demokrácia megteremtéséhez. A bevezetett jelképek felértékelődtek, aminek a szimbólumokat sértő magatartások büntetőjogi védelme is nyomatékot adott. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: "A demokráciáknak csak egyik lényeges kritériuma a vélemények pluralizmusa. A
- 60/61 -
demokráciákra jellemző az ország egységét megjelenítő intézmények és szimbólumok léte, amelyek - bár nem kritizálhatatlanok - bizonyos vonatkozásaikban kívül vannak a vélemények alkotmányjogilag védendő pluralizmusán".[74] Ez az elv megjelenik a köztársasági elnök vonatkozásában is, aki a nemzet egységét testesíti meg, és mint ilyen, külön védelmet érdemel. A nemzeti jelképek az elnök személyéhez képest annyiban mások, hogy nagyobb állandóságot mutatnak, hiszen nem függnek választási ciklusoktól. Ezért az alkotmányos érvek büntetőjogi védelmük mellett szólnak.
Az Alkotmánybíróság korábbi határozataira[75] támaszkodva végül megállapította, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát foglalja magában. A nemzeti jelképek megsértése esetén nem ilyen magatartásról van szó. Más számításba vehető jogi eszköz hiányában a büntetőjogi szankció alkalmazása nem tekinthető aránytalannak. Egyébként az a körülmény, hogy a nemzeti jelképek megsértésének elkövetését büntetik-e vagy sem, illetve, hogy a magyar állam védi-e a más külföldi államok nemzeti jelképeit is, minden tekintetben az Országgyűlés mérlegelési jogkörébe tartozik. Végül az Alkotmánybíróság megállapította, hogy "a nemzeti jelképeket illető negatív tartalmú vélemények, a jelképek történetére, értékére, közjogi jelentőségére vonatkozó tudományos nézetek, művészi kifejezések, illetőleg kritikák hangoztatása, esetleg megváltoztatásukat vagy eltörlésüket célzó javaslatok kifejezésre juttatása, értelemszerűen nem eshet büntetőjogi szankcionálás alá, hanem része a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságának."[76]
A rendszerváltás időszakában a nemzeti jelképrendszer területén a legtöbb vitát a Szent Korona váltotta ki. Ezt jelzi az 1989/90 folyamán lezajlott - fentebb hivatkozott - polémia is, hogy milyen címere legyen az országnak - a koronás vagy a korona nélküli úgynevezett Kossuth-címer. A vitának akkor is erős ideológiai töltete volt, miként tíz évvel később, a Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról szóló 2000. évi I. törvény elfogadásakor is.
- 61/62 -
A Szent Koronának nincs önálló helye a magyar Alkotmányban, és ezáltal a hatályos magyar közjogi rendszerben sem.[77] A címer leírását tartalmazó bekezdés utolsó fordulata szerint ugyan "A pajzson a magyar Szentkorona nyugszik", ám ebből a megfogalmazásból csupán a Szent Korona heraldikai szerepére lehet következtetni. A Szent Korona elhelyezése körüli viták, valamint a fent említett törvény megszületése mégis jelzi, hogy ennek a látszólag címertani elemnek az "átlagosnál" nagyobb a jelentősége. Ez a Szent Koronának a magyar történelemben betöltött szerepével függ össze. A nemzeti jelképekben ugyanis egyes vélemények szerint az ezeréves államiság jelenik meg, amit legösszetettebben a címerpajzson szereplő Szent Korona fejez ki.[78] A nemzeti jelképek használatáról szóló törvény 3. § (3) bekezdése a Szentkoronát a címer elkülöníthető részének tekinti. Ezzel kapcsolatban viszont fel kell hívni a figyelmet egy következetlenségre. Amíg az Alkotmányban a "Szentkorona" kifejezést egyben írják, addig a 2000. évi I. törvény - szavanként külön - "Szent Koronaként" említi a magyar államiság fontos ereklyéjét, illetve szimbólumát.[79]
A magyar állami címerre több mint 600 éve, 1385-ben került rá a korona. Kezdetben még nem vált el az uralkodótól, de a 13. századtól kezdve fokozatosan észlelhetőek a különválás jelei.[80] A 14. század utolsó évtizedeitől kezdve a nemzetközi szerződésekben a korona, mint az állam jelképe szerepelt. A szerződést nem a királlyal, hanem a koronával kötötték. Utóbb egyre több dokumentumban kelt önálló életre a korona. 1401-
- 62/63 -
ben, amikor a főurak Zsigmond királyt fogva tartották, az Országtanács Magyarország Szent Koronája pecsétje felirattal pecsételt. Az alattvalókat pedig a magyar Szent Korona híveinek nevezték.[81] Werbőczi István szerint a korona az alkotmánynak a királyon kívül álló főtényezője, amely vagy a király mellett, vagy a király felett áll. A XVII. századi (jog)források tükrében a korona az országot testesítette meg. Az 1741. évi 63. törvénycikkben a Szent Korona már egyértelműen a magyar államot jelentette. A kiegyezési törvény (1867. évi XII. törvénycikk) a magyar koronát, a horvát kiegyezési törvény (1868. évi XXX. törvénycikk.) viszont kifejezetten Szent István koronáját (is) nevesítették. A 19-20. század fordulóján a Szent Korona, mint közjogi fogalom, "a cselekvőképes souverain magyar állam" egészét jelentette.[82] Az 1918/1919-es összeomlást követően továbbélő szent korona tan közjogi funkciója a folytonosság sugallata volt.[83] A két világháború között a Szent Koronára vonatkozó elméleteket Eckhart Ferenc foglalta össze, aki - politikai felhangú szakmai vitát kiváltva - kimutatta, hogy a korona nem a királyságot, hanem a magyar államot jelentette, illetve testesítette meg .[84]
A hatályos jogi szabályozás a Szent Koronának kétféle értelmezését adja. Egyrészt az állami címer egyik heraldikai elemeként jeleníti meg - az Alkotmány és az Alkotmánybíróság 26/2000. (VII. 6.) AB határozata szerint -, másrészt a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő, a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban élő ereklyeként nevesíti (a 2000. évi I. törvény preambuluma szerint). A jogalkotó azonban a Szent Koronát, valamint a hozzá tartozó koronázási jelvényeket - a királyi jogart, a koronázási palástot, az országalmát. és a koronázási kardot - kiemelte a "szokásos" muzeális és egyházi ereklyék sorából - jelen esetben a Magyar Nemzeti Múzeumból - és a nemzeti szuverenitást megtestesítő Országgyűlés oltalma alá helyezte azokat. Az Országgyűlés - Szent István államalapítására és a Szent Korona kiemelkedő történelmi jelentőségére tekintettel - megalkotta a már többször említett úgynevezett koronatörvényt. Az említett ereklyék védelmére és megóvására, valamint a velük kapcsolatos intézkedések megtételére a parlament 2000-ben létrehozta a Szent Korona Testületet, amely a legfőbb közjogi
- 63/64 -
méltóságokból áll: a köztársasági elnökből, miniszterelnökből, az Országgyűlés elnökéből, az Alkotmánybíróság elnökéből, a Legfelsőbb Bíróság elnökéből (2004 óta), valamint a Magyar Tudományos Akadémia elnökéből. Annak ellenére, hogy az ország legfontosabb vezetőiről van szó, a köztársasági elnök elnökletével évente legalább egyszer összeülő testület valójában csak kisebb jelentőségű ügyekkel foglalkozik - a korona őrzésének szabályozásával, állagának megóvásával, esetleg helyrehozásával, a rá vonatkozó szabályok betarttatásával, a hiteles másolatok készítésének, valamint a tudományos vizsgálódás engedélyeztetésével. Nem a Testület hatásköre, hanem összetétele a kiemelkedő. Ezzel a jogalkotó nyilvánvalóan kifejezésre kívánta juttatni, milyen nagy becsben tartja a magyar államiság és nemzet e fontos jelképeit.
Az úgynevezett koronatörvénynek alkotmánybírósági utóélete is volt. Több indítvány támadta ugyanis a törvény, illetve egyes részei alkotmányosságát. Kifogásolták, hogy a koronatörvényt nem a jelképek esetében előírt kétharmados többséggel fogadták el, továbbá azt is, miszerint a Szent Korona Testület felállításával módosult a köztársasági elnök Alkotmányban rögzített hatásköre. Az indítványozók álláspontja szerint a törvény elfogadásával megváltoztak a magas beosztású állami tisztségviselők feladatkörei, egymáshoz való viszonyuk, és ez által a magyar közjogi rendszer is. Az Alkotmánybíróság az indítványozók érveit nem fogadta el és a 26/2000. (VII. 6.) AB határozatban kifejtette saját álláspontját. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az Alkotmányban szereplő, a címer részét képező "Szentkoronától", mint heraldikai ábrázolástól meg kell különböztetni a koronatörvényben szereplő "Szent Koronát" mint tárgyat. Ebből következően "a Szent Korona mint tárgy közjogi funkcióval nem bír, a tulajdonos állam pedig - a törvények szabta keretek között - rendelkezhet vele. A Szent Korona az állam tulajdonát képezi, a kincstári vagyonhoz tartozik". A Szent Koronára, mint tárgyra nézve pedig sem az Alkotmány, sem a nemzeti jelképek használatáról szóló törvény nem tartalmaz rendelkezéseket. Emiatt nem volt szükség arra, hogy a koronatörvényt a parlament kétharmados többséggel fogadja el. A Szentkorona, mint heraldikai elem ábrázolása viszont valóban közjogi jelentőségű, hiszen az állami címer részét képezi.[85] Ami pedig a Szent Korona Testületet illeti, az állam a saját tulajdonát képező vagyontárgyak kezelésére, a tulajdonosi jogosítványai gyakorlására saját belátása szerint hozhat létre szerveket. Ezért a Szent Korona Testület létrehozása alkotmányossági szempontból
- 64/65 -
nem kifogásolható. A Testület létrehozása a koronatörvény által a Magyar Köztársaság alkotmányos közjogi berendezkedését, a közjogi szereplők egymáshoz való viszonyát, a hatalmi ágak elválasztását semmilyen formában nem érinti.[86] A koronatörvény lényegesen nem érinti az államfő azon jogosítványait, amelyekért a felelősséget helyette a parlament előtt a döntéseit bizonyos esetekben ellenjegyző kormányfőnek vagy valamely miniszternek kellene vállalnia. Ebből kifolyólag az Alkotmánybíróság az indítványoknak ezen részletét is megalapozatlannak tartotta.[87]
A Szent Korona történelmi tekintetben sokkal inkább az államisághoz, mintsem a nemzethez kötődő szimbólum. A középkorban és a koraújkorban is ekként értelmezték - a Magyar Királyságot testesítette meg. Emiatt zavaró, illetve nem következetes szimbólumként való szerepeltetése az úgynevezett státustörvény alapján kiadott magyar igazolványok borítóján. A magyar igazolványokon, illetve a magyar hozzátartozói igazolványokon valószínűleg amiatt került a Szentkoronára utaló jelkép, hogy elkerüljék a hasonlóságot a Magyar Köztársaság által kiállított útlevelekkel. Ily módon a nem magyar állampolgároknak kiadott okmányokon nem szerepel a magyar címer. Jóllehet, éppen a magyar nemzethez (és nem az államhoz) való kötődést szimbolizáló és igazoló dokumentumon lett volna szerencsésebb másféle szimbolika használata - például a nemzeti trikolóré, amely inkább nemzeti szimbólum, mint a Szent Korona.
Miután Magyarország 2004. május 1-jén csatlakozott az Európai Unióhoz, megváltozott a magyar középületek fellobogózása, amennyiben a nemzeti zászlóhoz vagy lobogóhoz ettől a dátumtól kezdve társult az unió hivatalos zászlaja is. A magyar Alkotmány ugyan egyetlen utalást sem tett az európai szimbólumrendszerre, de a gyakorlatra való tekintettel ki kell térni erre a kérdésre is, hiszen a magyar állampolgárok most már nemcsak a magyar politikai közösség tagjai, hanem uniós polgárságuk révén részesei és aktív alakítói az európai uniós politikai folyamatoknak is. Ennek az európai politikai közösségnek pedig saját szimbólumrendszere van.
- 65/66 -
Az Európai Unió három elfogadott jelképpel rendelkezik: az európai zászlóval, himnusszal és közös ünneppel. Amennyiben a nemzeti parlamentek vagy népszavazások ratifikálták volna az Európai Unió Alkotmányos Szerződését, akkor ezek a szimbólumok kiegészültek volna a közös jelmondattal is: Egység a sokféleségben. A többi jelkép régebbi keletű. A legrégebbi valószínűleg az európai zászló, amely azonban nem az EU keretében született, hanem az 1949-ben alapított Európa Tanácshoz kötődik. 1955-ben lett ugyanis a szervezet jelképe a kék alapon körbe elhelyezett 12 aranyszínű csillag. A kék alapszín a nemzetközi együttműködést jelképezi, a 12-es szám pedig az év 12 hónapját és az óra számlapján található 12 számot testesítette meg. Ezzel az Európa Tanács a tökéletességre kívánt utalni. A kör az egységnek a szimbóluma. Az európai zászló tehát az európai egységet és a népek közötti harmóniát szeretne sugallni.[88] Az Európa Tanács utóbb felkérte az európai közösségi szerveket, hogy fogadják el az általuk kidolgozott és használt jelképet. Erre a felhívásra válaszul előbb az Európai Parlament 1983-ban, majd 1985-ben valamennyi tagállam állam- és kormányfője az Európai Közösségek hivatalos jelképének ismerte el a 12 csillagos kék zászlót, amelyet így 1986-tól saját jelképként használják a közösségi, majd 1993-tól uniós szervek.[89] A csillagok száma nem a tagállamok számát jelenti (mint például az USA zászlaja esetében), így ezt a zászlót az 1986-os esztendő bővítéseit követően sem kellett megváltoztatni. Az EU további két szimbóluma az európai himnusz és a közös ünnep - Európa Napja. A himnuszt először az Európa Tanács keretében fogadták el 1972-ben, ezt követően 1985-ben az Európai Közösség tagállamainak állam- és kormányfői a milánói csúcstalálkozón a Közösség himnuszává is emelték Ludwig van Beethoven IX. szimfóniájának egyik tételét, amely Friedrich Schiller Örömódáját zenésítette meg. Európa Napja, május 9-e viszont már valóban az európai integrációhoz kötődik. Ezen a napon ismertette ugyanis Robert Schumann francia külügyminiszter az új, békés Európáról szóló javaslatát, az ún. "Schumann-tervet". E terv nyomán indult el az első európai közösségi szervezet, az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása. Magyarországon 2002-tól emlékeznek meg különböző rendezvényeken erről a napról. Noha az európai zászló és az európai lobogó használatának részletes szabályozását a 2004. évi XXIX. tv. 139. §-a alapján a 308/2004. (XI. 13.) Kormányhatá-
- 66/67 -
rozat tartalmazza, az európai himnusz használatáról - a magyar himnusz használatához hasonlatosan -, keveset mond a jogalkotó. Alacsonyabb szintű jogszabályok, miként a Magyar Honvédség Szolgálati Szabályzatának kiadásáról szóló 24/2005. (VI. 30.) HM rendelet 49. § (1) bek. d) pontja, a Hivatásos Tűzoltóságok Szolgálati Szabályzatának kiadásáról rendelkező 1/2006. (VI. 26.) ÖTM rendelet 11. § (4) bek a) pontja, avagy a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 62/2007. (XII. 31.) IRM rendelet 105. § (4) bek. a) pontja a tiszteletadás teljesítése alkalmával a magyar Himnusz mellett már az Európai Himnuszt is nevesítette. A magyar jogrendszerben az európai himnuszhasználat tekintetében, ugyanúgy, mint a magyar himnuszt illetően nem létezik konkrét jogi szabályozás. Hasonló a helyzet Európa Napjával. Az európai jelképekre jelenleg nem terjed ki a magyar Btk. által nyújtott jogi védelem, hiszen a büntetőjog a Magyar Köztársaság nemzeti jelképeit védi. Ami viszont az európai zászló használatát illeti, ezt a kérdést két jogszabály is érinti. A 2004. évi XXIX. törvény az európai uniós csatlakozással összefüggő egyes törvénymódosításokról, a törvényi rendelkezések hatályon kívül helyezéséről, valamint az egyes törvényi rendelkezések megállapításáról a 139. §-ában rendelkezik az európai zászló és lobogó használatáról. A törvény ezzel egyidejűleg felhatalmazta a kormányt, hogy rendeleti úton állapítsa meg az európai zászló és lobogó használatának részletes szabályait, aminek a 308/2004. (XI. 13.) Kormányrendelet tett eleget. A 2004. évi XXIX. törvény 139. §-a ugyanakkor akként rendelkezett, hogy amennyiben ahhoz a feltételek adottak, az európai zászlót ki kell tűzni vagy az európai lobogót fel kell vonni azokon középületeken, illetve középületek előtt, amelyek esetében a nemzeti zászlót ki kell tűzni vagy a nemzeti lobogót fel kell vonni. Az egyik kivételt az állam vagy valamely helyi önkormányzat alapított, közfeladatot ellátó intézmények jelentik, amelyek esetében az európai zászló vagy lobogó használatát az alapító teheti kötelezővé (de mellőzheti is azt). A másik kivételt az Országgyűlés épülete jelenti, jóllehet a gyakorlatban azt is díszítik európai zászlókkal. Az Országgyűlés kivételként való kezelése zavaróan van megfogalmazva a törvényben, hiszen a konkrét normaszövegnek lehetséges egy olyan olvasata is, miszerint a magyar Országgyűlésen, mint a magyar nemzeti szuverenitást megtestesítő közhatalmi szerven csak a hivatalos magyar állami szimbólumok lehetnek elhelyezve. A többi kormányzati szerv esetében más a helyzet, hiszen az európai uniós közigazgatási helyi szervek híján a magyar kormányzati és közigazgatási szervek töltik be az uniós határozatokat végrehajtó szervek szerepét. A törvényhely másik lehetséges olvasata viszont az, hogy a jogalkotó
- 67/68 -
az Országgyűlés számára is fakultatívvá kívánta tenni az európai zászló és lobogó használatát. Az Országgyűlés sajátos helyzetét - az európai szimbólumok használata tekintetében - a 308/2004. (XI. 13.) Kormányrendelet is közvetett formában megerősíti. A rendelet 1. § (5) bekezdése ugyanis felsorolja azokat a közhatalmi szerveket - nevezetesen az Alkotmánybíróság, a Legfelsőbb Bíróság, a Köztársasági Elnöki, valamint a Miniszterelnöki Hivatal épületét -, amelyekről az európai zászlót szélsőséges időjárási viszonyok közepette sem lehet eltávolítani. Szembetűnő, hogy e felsorolás mellőzi az Országgyűlés megemlítését.
Az államiságot szimbolizáló jelképeknek komoly szerepük van a nemzetközi jogban is. Az állami szuverenitás eszménye az uralkodói szuverenitásból fejlődött ki, ebben a viszonyrendszerben pedig mindig is kiemelkedő szerepe volt a szuverenitást és a hatalmat megtestesítő felségjeleknek. A nemzetközi kapcsolatok éppen az a terület, amely mindig is nagyon érzékeny volt a szimbólumokra és azok tiszteletben tartására. Valamely uralkodóval, valamint annak hatalmi jelképeivel szemben tanúsított tiszteletlen bánásmód a középkorban komoly viszályokhoz is elvezethetett. A háborúkban, a nemzetközi közlekedésben vagy más érintkezésben szintén fontos funkciót töltötték be és töltenek be a nemzeti fenségjelvények, valamint a jelképek. Jelenleg a nemzetközi kapcsolatokat sok nemzetközi jogi dokumentum szabályozza, két egyezménynek azonban e téren kiemelkedő jelentősége van. Az ENSZ keretében 1961-ben fogadták el a diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi egyezményt, amelyet két évvel később, 1963-ban követett a konzuli kapcsolatokról szóló bécsi egyezmény. A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi szerződés 20. cikke kimondja, hogy a képviseletnek és annak vezetőjének "joga van arra, hogy kitűzze a küldő állam lobogóját és címerét a képviselet helyiségeire - ide értve a képviselet vezetőjének lakását is -, valamint a képviselet vezetőjének közlekedési eszközére".[90] A konzuli kapcsolatokról szóló 1963. évi bécsi egyezmény 29. cikke, amely a nemzeti lobogó és címer használatáról szól, kimondja, hogy a küldő államnak joga van arra, hogy nemzeti lobogóját és címerét a fogadó államban használja. A küldő állam kitűzheti lobo-
- 68/69 -
góját és címerét a konzuli képviselet épületére, annak bejárati kapujára, valamint a konzuli képviselet vezetőjének lakására. A hivatali célú használat során az említett jelképeket a közlekedési eszközökre is lehet kitűzni, kivéve, ha a képviseletvezető a jármű - például a tömegközlekedési eszköz - utazóközönségének tagjaként utazik. Ezen jogok gyakorlása során viszont figyelembe kell venni a fogadó állam törvényeit, más jogszabályait és szokásait.[91] Lényegében ezek jelenleg a legfontosabb nemzetközi jogi szabályok, amelyek rendezik a nemzeti jelképeknek a nemzetközi kapcsolatokban való használatát.
A nemzeti jelképek különböző formái, azok módozatai arra is alkalmasak, hogy a nemzetközi közlekedésben eligazítást, illetve némi védelmet is nyújtsanak. A nemzetközi jogban például létezik az úgynevezett szívességi zászlóhasználat, amikor valamely nagyobb és erősebb állam lehetővé teszi más államok számára, hogy a hajóik ideiglenesen a zászlaját használják, ezzel pedig jelképesen kiterjeszti a védelmét ezekre az államokra. Erre került sor például az iraki-iráni háború során, amikor az USA megengedte egyes államoknak, hogy használják a zászlaját, és ezzel úgymond élvezzék az USA védelmét. A magyar jogrenden belül különböző ágazati törvények és más jogszabályok nyújtanak erre nézve eligazodást. A belső jogi normák megalkotása során a jogalkotónak természetesen figyelemmel kell lennie az adott területet szabályozó nemzetközi szerződésekre és egyezményekre. (Az adott esetben például a nyílt tengerről szóló 1958. évi genfi egyezményre vagy a dunai hajózás rendjéről szóló 1948. évi belgrádi egyezményre.)
A nemzeti és állami jelképek az adott politikai és nemzeti közösséghez való tartozás - történelmileg rendszerint determinált - kifejezésére és megjelenítésére szolgálnak. Tényleges és képletes jelentőségüknél fogva ugyanakkor indokolt, hogy mibenlétüket, használatukat, valamint védelmüket a jogrendszer koherens módon s kiemelt figyelemmel szabályozza. A magyar közjogi szabályozás a rendszerváltás óta a kezdeti bizonytalanság után komoly figyelmet szentelt ennek a kérdésnek. A jövőre nézve érdemes lenne viszont elgondolkodni az állami és nemzeti szimbólumok
- 69/70 -
rendszertani helyén, valamint a kérdéskör közjogi hagyományainkat és hatályos közjogi berendezkedésünket egyaránt figyelembe vevő terminológiai tisztázásán.
* * *
by Iván Halász, Gábor Schweitzer
The Hungarian Constitution regulates the following national symbols: the capital city of Hungary (74. §), the national hymn of Hungary (75. §), the national flag, and finally the coat of arms of Hungary [76. § (1) - (2)]. The first part of the paper is dealing with the structure of the Constitution and with the position of the state and national symbols in it's system. The following part of article concentrates on the historical background of the Hungarian state and national symbols and on it's development. This paper is focusing not only on the history of symbols, but on the constitutional development after 1989. The authors are also dealing with the implementation of the symbols of the EU in the Hungarian legal system after 2004. The Hungarian Holy Crown has a special legal regulation in the Hungarian constitutional order.■
- 70 -
JEGYZETEK
[1] KUKORELLI I.: Nemzeti jelképek, állami felségjelvények. In: KUKORELLI I.: Tradíció és modernizáció a magyar alkotmányjogban. Századvég, Budapest, 2006. 24.
[2] Mindezeken túlmenően a francia alkotmány alapelvként a következőket határozta meg: a nép kormányzása, a nép által, a nép érdekében.
[3] TÓTH Z. J.: Magyar közjogi hagyományok és nemzeti öntudat a 19. század végétől napjainkig. Adalékok a Szent Korona történetéhez. Szent István Társulat, Budapest, 2007. 212-299.
[4] KUKORELLI: i. m. 23.
[5] Természetesen ez nem törvényszerű, hiszen az USA elnökének, aki a cseh elnöknél jóval erősebb jogosítványokkal rendelkezik, nincs külön elnöki zászlaja, viszont van saját pecsétje.
[6] SZALAY P.: Rendszerváltás és alkotmánymódosítás 1990. In: Magyarország politikai évkönyve (szerk.: Kurtán S.-Sándor P.-Vass L.). Ökonómia Alapítvány-Exonomix Rt., Budapest, 1991. 433-434.
[7] 13/2000. (V.12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 71.
[8] ÁGOSTON G.: A kezdetektől a török uralom végéig. Budapesti Negyed, 1998/nyár-ősz. 9-10., valamint MAGYAR K.: A királyi székhelytől a kormányzói székhelyig. Fejezetek a budavári királyi palota és a Szent György tér történetéből. História, 2002/9-10. 22.
[9] POÓR J.: Buda, Pest, Óbuda a 18. században. Budapesti Negyed, 1998/nyár-ősz. 53-61.
[10] WILDNER Ö.: Pest és Buda közigazgatásának története az 1848-1849-i szabadságharc alatt. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala, Budapest, 1936. 215.
[11] A főváros egyesítésére vonatkozó okmányok gyűjteménye (összeállította: Gárdonyi Albert). Bp., 1913. vi.
[12] 107. számú törvényjavaslat Buda-Pest törvényhatóság alakításáról és rendezéséről. In: Az 1872. évi september hó 1-jére hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. II. kötet. Magyar Királyi Államnyomda, Buda, 1873. 74.
[13] EREKY I.: Közigazgatási reform és a nagyvárosok önkormányzata. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala, Budapest, 1935. 173.
[14] WILDNER Ö.: A főváros közigazgatásának története a kiegyezéstől a millenniumig. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala, Budapest, 1939. 67.
[15] 1872. évi XXXVI. tc., 1930. évi XVIII. tc.
[16] 1920. évi IX. tc., 1924. évi XXVI. tc., 1934. évi XII. tc.
[17] 1950. évi I. tv., 1971. évi I. tv.
[18] Az 1949. évi XXVI. tv. 7 megyei várost és további 16 nagyközséget csatolt Budapesthez.
[19] KÜPPER, H.: Az Alkotmány 74. §-ának jogi jelentősége és tartalma. Jogtudományi Közlöny, 20007/3. szám. 126.
[20] Uo. 124.
[21] DEZSŐ M.: Az állam felségjelvényei. In: Alkotmánytan I. (szerk.: Kukorelli I.). Osiris, Budapest, 2007. 164.
[22] KÜPPER: i. m. 126.
[23] A Szlovák Köztársaságban az Alkotmánybíróság székhelye Kassán (Kosice) van, míg a Német Szövetségi Köztársaságban - igaz, ebben az esetben nem unitárius, hanem föderatív államról van szó - az Alkotmánybíróság Karlruhe-ban működik.
[24] 162/E/2001. AB határozat, ABH 2002, 1219, 1228.
[25] SZENTE Z.: A fővárosok jogállása Európában. Nemzetközi Közlöny, 2007/1. 10.
[26] A ciprusi, dán, francia stb. alkotmányban nincs külön rendelkezés az állam fővárosára nézve. Uo. 7.
[27] BARABÁS Z.-TIBA Zs. A főváros közigazgatásának továbbfejlesztése. Magyar Közigazgatás, 1995/4. 193.
[28] SZÖRÉNYI L.: A Hymnus helye a magyar és a nemzetközi világirodalomban. In: A Hymnus költője. Tanulmányok Kölcseyről (szerk.: Lukácsy S.). Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács, Nyíregyháza, 1974. 13.
[29] LUKÁCSY S.: A Hymnus és a Szózat. In: A hazudni büszke író. Balassi Kiadó, Budapest, 1995. 115.
[30] BALOGH ZS.-HOLLÓ A.-KUKORELLI I.-SÁRI J.: Az Alkotmány magyarázata. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2003. 718.
[31] Uo. 118-120. Utóbb, 1844-ben Vörösmarty Mihály - a Kisfaludy Társaság kezdeményezésére - megírta saját, "Hymnus" című költeményét.
[32] Uo. 120.
[33] Horváth ZS.: Magyarország állami és nemzeti szimbólumai. In: Állami és nemzeti szimbólumok az Európai Unióban (szerk.: Glatz F.). Europa Institut Budapest-MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 2005. 203.
[34] PANDULA A.: Vexillológia. In: A történelem segédtudományai (szerk.: Kállay I.). Második, bővített kiadás. ELTE-BTK, Budapest, 1986. 230-234.
[35] HORVÁTH: i. m. 202.
[36] BALOGH-HOLLÓ-KUKORELLI-SÁRI: i. m. 719.
[37] Cs. KOTTRA Gy.: Magyarország zászlaja és a magyarországi zászlók. In: A magyar Szent Korona. Magyarország címere és zászlaja (szerk.: Bertényi I.). Kossuth, Budapest, 1996. 214.
[38] SELMECZI KOVÁCS A.: Nemzeti jelképek. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2001. A nemzeti színek fogalmát egyébként néhány országban most is a zászlótól külön kezelik, miként az 1992. évi cseh alkotmányban is.
[39] PANDULA A.: A magyar nemzeti zászló múltjáról. In: Magyarország címerei (szerk.: Ivánfi E.). Maecenas, Budapest, 1989. 150.
[40] BERTÉNYI I.: Magyarország címere. In: A magyar Szent Korona. Magyarország címere és zászlaja. i. m. 183.
[41] BERTÉNYI I.: Címertan. In: A történelem segédtudományai (szerk.: Bertényi I.). Osiris, Budapest, 2003. 218.
[42] KÁLLAY I.: Nemzeti jelképeink. Magyar Tudomány, 1989/7-8. 593.
[43] Uo. 593.
[44] HORVÁTH: i. m. 200.
[45] KÁLLAY: i. m. 593.
[46] A koronának a címerben elfoglalt heraldikai szerepéhez fontos adalék az, hogy miután a magyar ország-címeren sisakot soha nem használtak, a Szentkorona a címerfödél funkcióját töltötte be. Lásd Rácz Lajos: Az államcímerek és használatuk rendje. In: Egyetemes állam-és jogtörténet. Polgári kor (szerk.: Rácz Lajos). HVG-ORAC, Budapest, 2002. 493.
[47] HORVÁTH: i. m. 200.
[48] KÁLLAY I.: i.m. 594.
[49] HORVÁTH: i. m. 200.
[50] Uo. 201.
[51] Kossuth Lajos 1849. április 25-én utasította az Igazságügy-minisztériumot, hogy a "magyar álladalom" köriratú pecsétet (azaz a koronátlan kiscímert) vegyék használatba. BERTÉNYI I.: Az ún. Kossuth-címer 1848/49-ben. Századok, 1999/2. 379.
[52] HORVÁTH: i. m. 201.
[53] KÁLLAY: i. m. 595.
[54] BERTÉNYI: Az ún. Kossuth címer 1848/49-ben. i. m. 381., továbbá SPIRA Gy.: Vad tűzzel. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 549.
[55] Nagy Imre 1956. október 28-i rádióbeszédében jelentette be: "A kormány javaslatot terjeszt az országgyűlés elé, hogy az ország címere ismét a Kossuth-címer legyen." SPIRA: i. m. 549.
[56] 13/2000. (V.12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 67.
[57] BALOGH-HOLLÓ-KUKORELLI-SÁRI: i. m. 718.
[58] CSEKEY I.: A magyar nemzetfogalom. In: Dolgozatok Menyhárt Gáspár egyetemi ny. r. tanár születésének 70. évfordulójára (szerk.: Túry S.-K.). Szeged, 1938. 164-167.
[59] A magyar nemzetfelfogásban bekövetkező változásokat eszmetörténeti megközelítésben átfogó jelleggel Gyurgyák János dolgozta fel. GYURGYÁK J.: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus történet. Osiris Kiadó, Budapest, 2007.
[60] EGYED I.: Politikai nemzet, népi nemzet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939. 16-18.
[61] Elegendő ehelyütt Bibó István 1945-1948 közötti elméleti munkásságára utalnunk.
[62] GLATZ F.: Rendszerváltásról, konszolidációról, állami-nemzeti szimbólumainkról. História, 2002/9-10.
[63] A Jelképbizottság összefoglaló jelentése. (Kézirat. Első változat) h. n., é. n. 6-7.
[64] A Magyar Köztársaság lobogóját a nemzeti ünnepek alkalmával ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadással az Országház előtt kell felvonni. A 2000. évi XXXVIII. törvény által beiktatott 5/A. § azon középületeket nevesíti, amelyekre, illetve amelyek előtt a zászlót, vagy lobogót állandó jelleggel ki kell tűzni, illetőleg fel kell vonni. A zászlónak, vagy lobogónak védjegyként való alkalmazása tekintetében a címernél leírtak tekintendők irányadónak. Külön rendelkezések vonatkoznak a tengeri és folyami hajók állami felségjelzésére, illetve a honvédségi csapatzászlóra.
[65] Indokolt esetben a közigazgatási eljárás általános szabályai szerint kerülhet sor a címer védjegy elemeként való használatának kérelem alapján történő engedélyezésére. Ebben az esetben az engedély megadására az illetékes szakminiszter véleményének kikérését követően az ipari és kereskedelmi miniszter jogosult.
[66] A törvényhozó a nemzeti jelképek egyedisége megőrzése érdekében arról is rendelkezett, hogy az önkormányzat által alkotott címernek és zászlónak jól megkülönböztethetőnek kell lennie a Magyar Köztársaság nemzeti jelképeitől.
[67] Ld. pl. 62/2007. (XII. 31.) IRM rendelet a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról 105. § (4) bek. a) pont.
[68] A Büntető Törvénykönyv magyarázata (szerk.: Györgyi K.-Wiener, A. I.). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1996. 560-561.; KIS N.-HOLLÁN M.-GELLÉR B.: A Büntető Törvénykönyv magyarázata. MHK, Budapest, 2006. 996-998.
[69] 13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 69.
[70] 13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 61.
[71] 13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 64.
[72] 13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 65.
[73] 13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 67.
[74] 13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 69.
[75] Pl. 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 231.
[76] 13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 70-71.
[77] A Szent Korona közjogi helye és szerepe ugyan felmerült az 1994-1998 közötti ciklus alkotmányozási törekvései kapcsán, s bekerült a 119/1196. (XII. 21.) Ogy. Határozat mellékletébe, amely "A Magyar Köztársaság alkotmányának szabályozási elveiről" szólt. Ennek megfelelően a megalkotandó alkotmány preambuluma - az alábbiak szerint - hivatkozhat a Szent Koronára. "Az új alkotmány tartalmazzon preambulumot, amely tömören és kifejezően utaljon az alkotmányozás alanyára, az Országgyűlésre és a Magyar Köztársaság állampolgárainak közösségére; Magyarország történelmi hagyományaira, ezen belül a Szent Koronára, a magyar állam ezer éves jogfolytonosságára, az alkotmány egyetemes értékeire, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség szellemében az emberi és állampolgári jogokra; ezek védelmére, a jogállamiság és a népszuverenitás tiszteletben tartására". Idézi: SZIGETI P.: Legitimációs viták Magyarországon (1990-1999) a köztársasági eszme és a Szent Korona-tan alkotmányosságáról. In: Köztársaság a modern kori történelemben (szerk.: Feitl I.). Napvilág Kiadó, Budapest, 2007. 358.
[78] BALOGH-HOLLÓ-KUKORELLI-SÁRI: i. m. 720.
[79] A szakirodalom sem egységes ebben a tekintetben, noha nyelvtanilag helyesebb lenne különválasztva írni e kifejezést Míg pl. a jogtörténész Eckhart Ferenc 1941-ben a "Szentkorona-eszméről" írt monográfiát, addig a történész Kállay István a "Szent Koronáról" értekezett publikációiban.
[80] KÁLLAY I.: Nemzeti jelképeink. Magyar Tudomány, 1898/7-8. sz. 590.
[81] Uo. 591.
[82] FERDINANDY G.: Magyarország közjoga (Alkotmányjog). Politzer Zsigmond és fia, Budapest, 1902. 53.
[83] KARDOS J.: A szentkorona-tan története 1919-1944. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985. 244.
[84] Uo. 592., valamint ECKHART F.: A Szentkorona-eszme története. Budapest, 1941.
[85] 26/2000. (VII. 6.) AB határozat, ABH 2000, 164, 171.
[86] 26/2000. (VII. 6.) AB határozat, ABH 2000, 172.
[87] 26/2000. (VII. 6.) AB határozat, ABH 2000, 173.
[88] HARKAI, A.: Az Európai Unió szimbólumai. In: Állami és nemzeti szimbólumok az Európai Unióban. i. m. 9.
[89] Uo. 9.
[90] Nemzetközi jogi szerződések és dokumentumok (összeállította: Dunay P.-Kardos G.-Kende T.-Nagy B.). Tankönyvkiadó, Budapest, 1991. 394.
[91] Uo. 414.
Lábjegyzetek:
[1] Halász Iván, Tudományos főmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014 Budapest, Országház u. 30. egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem, Közigazgatástudományi Kar, E-mail: halasz@jog.mta.hu; Schweitzer Gábor, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014 Budapest, Országház u. 30. egyetemi adjunktus, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, E-mail: schweitz@jog.mta.hu
Visszaugrás
