Az európai alkotmányról való tanulmányírás igényes feladata számomra szükségessé teszi egy fontos fenntartás hangsúlyozását: német szerzőtől ez a feladat csak egy német perspektívájából végezhető el, olyan német szemlélődő perspektívájából, aki intenzíven foglalkozott az európai alkotmányozási folyamattal és Európa esetleges állammá válásával. Az EU 15 tagállama közül bármelyikből is érkezzenek a kérdéssel foglalkozó állam- vagy Európa-jogászok, egyikük sem fogja tudni levetni saját "nemzeti szemüvegét", mely mint minden szemüveg fényt és árnyékot vet. Mindemellett fontos látni, hogy az európai alkotmányos alapkérdéseknek az "európai Németország" perspektívájából való megközelítése megfelel Thomas Mann látásmódjának is. Európai alkotmányról szólva minden tagállamnak szem előtt kell tartania nemzeti alkotmányjogának "belső európaizálódását". És egyidejűleg minden nemzeti tudósközösségnek az "európai házi koncert" részévé kell tennie saját erősségeit: Olaszországnak és Spanyolországnak regionalizmusukat, Németországnak finoman kidolgozott alapjogdogmatikáját, Franciországnak emberjogi pátoszát, Nagy-Britanniának pedig parlamentarizmusbeli gyakorlatát. A skandináv országok az Ombudsmann létrehozásával tűnnek ki, a Benelux-államok pedig hagyományokban gazdag monarchiájuk érzelmi konszenzusforrásként ható integráló erejére hivatkozhatnak.
Az egyesülő Európa alkotmányos értékeit különösen jól alapozhatják meg Olaszország és Görögország, illetve az az alkotó közvetítő tevékenység, amellyel az antik világot tárták fel számunkra. Az európai kultúra sokfélesége és egysége, beleértve a jogkultúrát és annak 1100 óta Bolognához fűződő meghatározó erejét, alkotja a ma Európájában az alkotmányértelmezők nyitott társadalmának alapját, úgy hogy az mindvégig meg tudja őrizni saját identitását - szemben a globalizációval, az ökonomizálódással és napjaink nivellálódásával. Más szavakkal fogalmazva: a "kultúrtudomány" értelemben vett európai alkotmánytan mindenek előtt Olaszországból merítheti inspirációját, akár a tudomány és művészetek, akár a városképek és kulturális tájak vonatkozásában. A közös európai alkotmányjog - a közös európai magánjoghoz hasonlóan - mindenek előtt Olaszország gyümölcse, és semmiképpen sem véletlen, hogy az EGK-alapszerződést 1957-ben éppen Rómában írták alá.
A most következő értekezést tehát ki kell egészíteni 14 további nemzeti tanulmánnyal ugyanarról az - európai - témáról más-más tollából. Ilyen értelemben ez a tanulmány csupán töredékjellegű. Európára irányuló kultúrtudományi közelítésmódjából adódóan mindvégig egy a nemzeti horizontot kiegészítő, azt elmélyítő, de egyben megőrző látásmódra törekszik, (mindez a komparatista és kultúrtudományi nyitás címszavával foglalható össze).
Mindenek előtt Németországban folyik heves vita arról, van-e Európának "alkotmánya", illetve szüksége van-e alkotmányra. Bizonyos értelemben Európa már ma is részben írott, részben íratlan részalkotmányok együttesének tekinthető, amelyet talán "tovább kell írni" egy olyan alapjogi kartával, amely egyben igennel válaszol az EU - Németországban egyébként vitatott - alapvető "alkotmányképességével" kapcsolatos kérdésre is. Először is fontos különbséget tennünk szűk és tág értelemben vett Európa-(jog) között. Előbbit az EU-/EK-szerződések alkotják, utóbbit az Európa Tanács (jelenleg 41 tagállam), mindenek előtt az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről szóló Európai Egyezménye és az EBESZ (jelenleg 55 tagállama van).
- 431/432 -
A tágabb értelemben vett Európát rugalmas határok veszik körül, horizontja nyitott. Határesetnek számít Oroszország, hiszen területe Ázsiára is kiterjed, az EU számára Törökország a problémás eset. Az európai struktúrák hálójának a sűrűsége is különböző: sűrű a háló az EU-n belül, nagyobb lyukú az EBESZ esetében; a Balkánon Boszniában vannak kialakulóban európai alkotmányjogi struktúrák (föderáció ill. regionalizmus, kisebbségvédelem, alapjogok, demokrácia és alkotmánybíráskodás); Koszovóban most kell mindennek elkezdődnie.
Különösen nehéz feladat az EU-ba tömörült Európának jogi meghatározása. A német Szövetségi Alkotmánybíróság (BVerfG) által használt "államszövetség" (Staatenverbund) kifejezés (BVerfGE - Szövetségi Alkotmánybíróság határozatai - 89, 155) kellő visszhangot váltott ki a médiában és sok kritikával is illették. Az EU már nem csupán "államszövetség" és még nem szövetségi állam, hanem sajátságos alkotmányos képződmény. Vitára érdemes fogalmak lehetnek még az "uniós alaprend" (D. Tsatsos) vagy az "alkotmányszövetség" (I. Pernice) is. Az Európai Bíróság egy 1991-es szakvéleményben a "jogi közösség alapvető alkotmánydokumentumának" nevezi az EKG-szerződést (lásd ezzel kapcsolatban továbbá: BVerfGE 22, 293, (296): "bizonyos értelemben a közösség alkotmánya") Bizonyos korlátok között tehát beszélhetünk egy sui generis "alkotmányos közösségről". Az egyes szerződések részalkotmányok, illetve szektorszerű alkotmányos szerződések. Tipikus alkotmányos témákat és funkciókat fednek le, és klasszikus területeket vonnak el a 15 nemzeti alkotmánytól, így azok közül néhányan már maguk is csak részalkotmánynak számítanak az EU/EK kontextusában (pl. "Schengen" megszünteti a hagyományos államjogi értelemben vett "államhatárt", a résztvevő nemzetek most mind belföldnek",baráti föld"-nek minősülnek). Az 1991-ben javasolt "közös európai alkotmányjog" formula nem más mint "constitutional European law in public action, egy olyan "alkotmányos "kötőanyag", amely európaszerte kifejti hatását és értékelő jogösszehasonlítás útján nyerhet jelentőséget, részét képezik mindazok a jogelvek, amelyeket részben pretorikusan az Európai Bíróság gyakorlata alakított ki és amelyek szövegszerűen szerepelnek az Emberi Jogok Európai Egyezményében.
Az Európát "belsőleg összetartó" szövegek és elvek pontosabb elemzésével a következő megállapítások tehetők.
Minden alkotmányos gondolkodás klasszikusan a hatalom korlátozásának funkcióját látja el. Hivatkozhatunk az EU Szerződés 7. cikkére (alapjogok megsértése valamely tagállam által), amely egy fajta preföderális homogenitás- és garanciakitétel, ehhez társulnak az EU/EK-ban a védekezési jogként status negativus értelemben ható alapjogok, pl. a 43. cikk (letelepedési szabadság), amelyet tágabban értelmez az Európai Bíróság az ún. Centros-ítéletben; majd az időben és térben való korlátozás, vagyis a parlamenti és egyéb választások mint "meghatározott időre szóló demokratikus uralom". A szubszidiaritás elve (EK Szerz. 5. cikk) és minden "hatáskörmegosztási szabályozás", de az Európai Bíróság, a Számvevőszék és a polgári megbízott mind-mind a hatalomkorlátozást szolgálják tipikusan alkotmányos módon. Nem szabad elfelejteni, hogy az alkotmányok céljukat tekintve hatalmat akarnak alkotni és a hatalmat akarják legitimálni, mégpedig úgy, hogy azt a népből illetve a népektől és a polgároktól levezetve definiálják és bizonyos időre rábízzák valakire ("trust"). A közösség szerveit, az Európai Parlamenttől (lásd az Európai Emberjogi Bíróság Matthews-döntését, EuGRZ 1999, 200) az Európai Beruházási Bankig, ugyanúgy mint az általuk követett politikákat mind eszerint a szempont szerint kell érteni (EK Szerz. 23.-181. cikk, EU Szerz. 2. cikk). A polgárokat és népeket "megszólító" integrációs funkció - minden pluralizmus ellenére - további klasszikus alkotmányos funkció, mely mindenek előtt a preambulumokban jut kifejezésre (vö. Maastrichti Szerződés preambuluma: hitvallás a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság mellett, a népek közötti szolidaritás erősítésének kívánsága "történelmük, kultúrájuk és hagyományaik tiszteletben tartása" mellett), azonban az alkotmányos célok között, illetve mögött is feltárható (az "európai jelentőségű kulturális örökség" védelme; EK Szerz. 151. cikk 2. bek.) és megbújik az olyan alapjogok mögött is, mint az uniós polgári választójog (EK Szerz. 19. cikk) vagy a petíciós jog (EK Szerz. 194. cikk) Ez a funkció átvezet azokhoz az identifikációs lehetőségekhez, amelyeket az alkotmány szövege címzettjeinek kíván biztosítani: az egyesülő Európa (vö. EU Szerz. 1. cikk: a feladat "a népek közötti szolidáris kapcsolatok kialakítása"), mint annak megerősítése, ami közös a tagállamokban és a népekben (EU Szerz. 2. cikk 6. bek. (emberi jogok, demokrácia, jogállamiság), 3. cikk ("közösségi vívmányok"), 11. cikk ("közös értékek") és ami elválasztja őket ("nemzeti identitás", EU Szerz. 6. cikk 3. bek.). Az alapértékeknek ez a megerősítése (vö. az EK Szerz. 151. cikk 1. bek.: "közös kulturális örökség"), mint a közép- és kelet-európai reformállamok újabb alkotmányai mutatják, olyan tipikus alkotmányos funkciót, amely már belenyúlik az érzelmi (szimbolikus) és nevelési dimenziókba, valamint az antropológiai mélyrétegekbe is. Mindezek a funkciók együttesen alkotnak egy számos ponton egymásba kapcsolódó egészet, amely az egyes cikkcsoportokban különböző adagolásban jut kifejezésre, és az EU-t, ill. EK-t már ma is imponáló "alkotmányos közösséggé" érleli, illetve egy írott részalkotmányt enged felismerni. Mindezeknek a funkcióknak végül is az a céljuk, hogy erősítsék a polgárok Európába vetett bizalmát. Ma, 200 évvel a birodalmi alkotmányról szóló Hegeli-írás keletkezése után (1799) Európa alkotmányához egy észben "fordított Hegelre" van szükség. A helyes megfogalmazás nem az, hogy "Németország már nem állam", hanem hogy "Németországnak már
- 432/433 -
csak 1 plusz 16 részalkotmánya van, de ezzel egyidejűleg Európa a részalkotmányok együttesévé fejlődik."
Az európai alkotmányozási folyamatot sokféleségében és egységében mindenek előtt kultúraként kell értelmeznünk. Nem csak az EU- és EK-szövegek tartalmaznak kulturális alkotmányjogot, a kultúra a szélesebb értelemben vett Európában is összetartó és összekapcsoló téma. Ez belátható akkor is, ha egy pillantást vetünk az 1954-es Európai Kulturális Egyezményre (1-5. cikk) valamint az EBESZ-dokumentumokra (1975 Helsinki: "harmadik kosár") és mindenek előtt az 1950-ben elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezményére. Az "európai államok" kapcsán már a preambulum is "azonos szellemről" beszél, "a szellemi javak, a politikai hagyományok, a szabadság tiszteletének és a törvény uralmának közös örökségéről". Ezeket a szellemi és kulturális örökséggel kapcsolatos kitételeket kultúrtudományi szempontból kell értelmezni. Az emberi jogok ugyanis "prima facie" kulturális szabadságjogok, mint pl. a gondolat-, a lelkiismereti és a vallásszabadság (9. cikk). Az 1952. évi kiegészítő jegyzőkönyv a "képzéshez való joggal" bővíti a kulturális szabadságot (2. cikk). Ha a "szövegtakaró" alá ásunk, ezeknél a kitételeknél felismerhetővé válik a kultúra és a jogkultúra Európája. Némely jogi dogmatika, a tudományos differenciálás művészetének némely filigránmunkája végül is az európai kultúra egységén és sokféleségén alapul. Éppen ezért a kultúrtudományi értelemben vett európai alkotmánytanon azt értjük, ami be képes bemutatni, mi alkotja Európát, ami mélységében meg tudja azt ragadni és megalapozza identitását. A gazdaság a jólét hajtóerejeként minden bizonnyal nélkülözhetetlen, azonban a "piachoz" hasonlóan csak instrumentálisan értelmezhető: az európai kultúra szolgálatában és kontextusában, annak sokféleségében és egységében. Az Európa-kép azonban nem redukálható a "szabad verseny által meghatározott nyitott piacgazdaságra". A csatlakozási kritériumok konkretizálásánál, amelyeket a jelöltek számára ír elő, Európának meg kell tudni őriznie saját (jog)kulturális identitását.
Az "európai emlékezeti térségnek" a jogkultúra oldaláról való felvázolása majdhogynem komolytalan dolognak tűnik. Mégis megemlíthető néhány címszó, amely végül is elvezet a ma érvényes alkotmányos szövegekig az Emberi Jogok Európai Egyezményétől a Római Szerződéseken át Maastrichtig (1992) és Amsterdamig (1997). Nizzáról (2000) és a Nizza utáni időkről a vitarészben esik majd szó.
Az európai jogkultúra több mint 2500 év alatt formálódott azzá ami. Amikor az Emberi Jogok Európai Egyezménye preambulumában "a szellemi javak közös örökségéről" beszél, akkor erre a jogtörténeti örökségre is gondolni kell; amikor az EK Szerződés 151. cikk 1. bek. a "közös kulturális örökséget" említi, akkor ebbe a jogkulturális örökség is beletartozik. Forrásai az ókori Görögországban született filozófiai alapvetés (pl. Arisztotelész igazságosság és egyenlőség fogalma), a rómaiak jogi gondolkodása, amelyet a justinianusi "Corpus Juris Civilis" dokumentál, de a 12. századból áthagyományozódott kánonjog is, a zsidóság és a kereszténység hozzájárulása, ahogyan az a mózesi tíz parancsolatban testet ölt, vagy a katolikus társadalomtan, ahogyan az a szubszidiaritás értelmezésében (vö. EK Szerz. 5. cikk) vagy a munka felfogásában ("Laborem exercens enciklika, 1981) - a világ egyre nagyobb mérvű szekularizációja, "elvilágiasodása" ellenére - kifejezésre jut. Az "európai büntetőjog" kialakulása egy hosszúra nyúlt történelmi folyamat, amely egyaránt épül a klasszikus vívmányokra, mint a vétkesség elve, az ártatlanság vélelme (Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk 2. bek.) és a "habeas corpus" (5. cikk), valamint a bírói ítéletek nyilvánosságának elvére (6. cikk 1. bek.) A római és a germán jog vagy az angol common law és a kontinentális törvényeken alapuló jog hagyományos különbözőségei (pl. a magántulajdon értelmezésében) ma ugyan mindinkább háttérbe szorulnak, azonban továbbra is az európai jogkultúra sokféleségét bizonyítják.
A jogi dogmatika a fejlődés jelenlegi fokán az európai jogkultúra másik fontos ismérve. Míg Róma nagy korszakaiban a római jog inkább pragmatikus volt, bár részben zseniális teljesítmények révén alakult ki, recepciója végül is tudománnyá válásának folyamatát írja le (F. Wieacker). Ezt a fejlődést I. Kanttól Max Weberig követhetjük nyomon. A jogot a jogalkotás és a jogértelmezés folyamatában a racionalitással hozzák összefüggésbe (P. Noll, 1973), a jogi dogmatika a racionalitáson keresztül igyekszik felismerésekre szert tenni. A módszertan az igazságossághoz vezető általa szervezett utakon munkálkodik, F. C. v. Savigny klasszikus négy értelmezési módja (1840) kiegészül egy ötödikkel, a jogösszehasonlító szemponttal, mindenek előtt európai kontextusban, még akkor is, ha az értelmezési módszerek pluralizmusa, illetve súlyozása a konkrét egyedi esetben végül is nyitott marad. Hozzájárult ehhez a fejlődéshez a H.-G. Gadamerhez ("Igazság és módszer", 1960) csatlakozó J. Esser ("Előzetes értelmezés és módszerválasztás", 1972) is. A jövő európai tudománya nem lesz más mint jogösszehasonlítás. Az összehasonlító jogtudományt a magánjog területén végzett úttörő munkával hozták létre olyan nagy nevek mint E. Rabel, M. Rheinstein és K.
- 433/434 -
Zweigert, most azonban egyre jobban fellendül a közjog területén is, pl. Olaszországban (G. de Vergottini). A belső európai párbeszéd (pl. "az emberi jogok védelme és továbbfejlesztése" kérdésében, Európa Tanács alapszabálya, 1. cikk d. pont 1949) alaptudományként követeli meg az összehasonlító jogtudomány létét is.
A törvényhez és a joghoz kötött bíráskodás függetlensége (GG - német alaptörvény - 20. cikk 3. bek.), illetve a "jog betartásának" megbízása (EK Szerz. 220. cikk) - mint a hatalommegosztás kifejeződése - az európai jogkultúra harmadik fontos ismérve és az európai "jogállamiság" kifejeződése (vö. EU Szerz. 6. cikk 1. bek.) A jogi dogmatikával a tudományos igazság- és igazságosságkeresés formájaként kapcsolódik össze. Az abszolút és alkotmányos állam ellenében csak a "harmadik hatalmi ág" államtól való önállósulásának hosszú, gyakran fájdalmas folyamatában tudott kialakulni, a totalitárius államok, mint a náci birodalom vagy a kommunista rendszerek megkérdőjelezték létét. Hozzá társulnak még az ún. jogi alapjogokkal kapcsolatos jogállami elemek, mint pl. a "méltányos időn belüli" jogi meghallgatás (Emberi Jogok Európai Egyezménye, 6. cikk 1. bek.) vagy a "nulla poena sine lege" (ua. 7. cikk). Az alkotmánybíráskodás számos nemzeti változatával csak 1989 óta kezd az európai jogkultúra részévé válni. A saját "belső függetlenségén" való napi munkálkodás természetesen nem szabadíthatja meg az (alkotmány)bírákat az alkotmányos állami garanciától. Ez továbbra is szakmai és jogi ethoszuk része marad.
A vallásszabadság, az ősi szabadság (G. Jellinek) központi fontosságúnak bizonyult az igazságos (állami) jog európai értelmezésében. 1977 óta az Európai Bíróság is elismeri (Prais-eset), szerepel minden nemzeti és regionális emberi jogi katalógusban (pl. olasz alkotmány 19. cikk, az 1997-ben elfogadott lengyel alkotmány 53. cikk, Emberi Jogok Európai Egyezménye 9. cikk). Vallási kérdésekben való alkotmányos állami toleranciaként a római Corte nemrégiben aktualizálta, a német alkotmánybíróság régi hagyományként dolgozta ki az "állam világnézeti-felekezeti függetlenségeként." A vallásszabadság "az igazságosság feltétele", és ott húzódik meg a kisebbségvédelem számos szabálya mögött. Európának véres történelme során kellett kivívnia a vallásszabadságot, ma is újra és újra fenyegetés tárgya (Balkán). Természetesen Európa alkotmányos államaiban sok nemzeti változat fellelhető, az állam és az egyház szigorú elválasztásától (Franciaország) az együttműködés gyengébb (Spanyolország) vagy erősebb (Németország) formájáig. Az Európai Unióban kialakulóban van az "európai vallásalkotmányjog", amely különbözik a német ún. "államegyházjogtól" és amelynek tudomásul kell vennie, hogy Franciaországban pl. az iszlám "második vallássá" lesz. Természetesen a - toleráns - európai vallásalkotmányjog szigorú határt húz az iszlám fundamentalizmus előtt. Az Amszterdami Szerződés jegyzőkönyve tartalmaz egy sikeres kiegészítő cikket, amely megfelelő biztosítékokat ad az egyházaknak.
Míg eddig az európai jogkultúra közös vonásai álltak vizsgálódásaink középpontjában, most a sokféleséget állítjuk előtérbe. Mindez az EU Szerződés 6. cikk 3. bekezdésében, - "a nemzeti identitás" a jogkultúra által létrehozott identitást is jelent - valamint az EK-szerződés 151. cikk 1. bekezdésében (a "nemzeti és regionális sokféleség" megőrzése) nyer (rész)alkotmányos szövegszerű kifejeződést. A fogalmak kultúrtudományi megközelítésben értendők (ugyanígy iskolát kellene teremtenie pl. a kisebbségek államalkotó értelmezésének, ahogyan az Magyarországon történik, vagy a regionális sokféleségnek, ahogyan azt a római Corte 1998. októberi ítélete a latin nyelvi közösség védelmével kifejezésre juttatja). Az európai jogkultúrát az ókorba és a középkorba visszanyúló közös gyökerek mellett mégiscsak a nemzetállam kialakulása és annak jogrendje határozta meg. A különböző "jogcsaládok" mind a mai napig "saját szellemüket" lélegzik (pl. itt a latin, ott a skandináv szellemet). És ez rendjén is van így. A nemzeti jogközösségek "stílusa", mely magában foglalja a bírói ítélkezési technikákat és a tudományos dogmatikát, ugyancsak különböző (vö. a rövidebb francia és a kifejtőbb német stílust), és ezt mindenképpen gazdagságként kell felfognunk. A közös európai jog az Emberjogi Bíróság és az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatával fejlődik. Olaszországban a Corte továbbra is küzd a különszavazatok megengedhetőségéért, a német Szövetségi Alkotmánybíróság a különszavazatokat 1970 óta hagyományként és gazdagodásként fogadja el, a spanyol, a horvát és a szlovén alkotmánybíróságnál mindez bevált gyakorlat, hasonlóan az Európai Emberjogi Bírósághoz. A nemzeti jog pluralizmusa - minden európaizálódás mellett - az európai jogkultúra identitásának része.
Európa része az egyetlen létező világnak. Határai nyitottak, de kulturális identitása körülhatárolható: egyetlen, de önmagában sokféle jogkultúra. Az iszlám jog, a fejlődő országok, az ázsiai államok mind más-más jogvilágot képviselnek. Beszélhetünk "közös iszlám alkotmányjogról" vagy Japánból kiindulva kereshetjük az ázsiai jogkultúrák "közös jogelveit", biztos, hogy minden esetben megmarad ezek Európától való különbözősége. Globáli-
- 434/435 -
san szemlélve Európa kulturálisan és ezzel a jogkultúra szempontjából is valami partikuláris. Azonban Európa univerzális tartalmakban és dimenziókban, illetve azokból is él: az 1789 óta élő emberi jogok, amelyeket az ENSZ dokumentumai is megerősítettek, és amelyek Afrikában is megjelentek, a plurális demokrácia és mindenek előtt a jogállam, és részben a szociális piacgazdaság is a Kanti értelemben vett "világpolgári szándékra" engednek gondolni. Igenis létezik az "alkotmányos állam világa". Az Egyesült Államokkal szoros kulturális összefüggés áll fenn, amelyet éppen a jog közvetített, a recepciós és produkciós folyamat Európa és az Egyesült Államok között folyamatosan megújul (Virginia Bill of Rights 1776, a Common law hagyománya, az 1787-es föderalista dokumentumok jogfilozófiája stb.). Spanyolországnak köszönhetően Latin-Amerikával is sokféle kölcsönös kapcsolat, illetve befolyás mutatható ki. Európa nem értelmezheti magát "erődként", nyitottnak kell maradnia, és biztosnak kell lennie saját jogkultúrájában. Hivatkozhat arra, milyen módon járult hozzá a jogkultúra világméretekben vett fejlődéséhez, ez azonban részéről csupán "kínálat". Az ilyen értelemben vett partikularitás és univerzalitás között folyamatosan meg kell találni az egyensúlyt. Az "európai jogászoknak" a maguk szerény módján ezt kell elősegíteniük, pl. az "európai nyitottság" révén.
A "nyilvánosság" fogalma elméleti kidolgozásának hátterében (R. Smend, K. Hesse, J. Habermas) és az általam képviselt tézis, az "alkotmány mint nyilvános folyamat" (1969) kontextusában a német alaptörvény, a Grundgesetz pozitív alkotmányjogát alapul véve különbséget kell tenni a parlamenti, a kormányzati, a közigazgatási és a bírósági nyilvánosság között. Az olyan tézisek mint a "nyilvánosság a demokrácia oxigénje" (G. Heinemann) vagy a "közvélemény a demokrácia forrástere" (M. Walser) betekintést engednek az alkotmányos állam nyilvánosságának plurális szerkezetébe, ami meg is felel a közjó plurális koncepciójának.
Az alkotmányos államot az "állami", a "társadalmi-közéleti" és a "magán" területek "republikánus triásza", illetve a magánszabadság jellemzi, és ezen az sem változtat, hogy sok az átfedés a garantált "közszabadságokkal" (pl. spanyol alkotmány). A "nyilvános" kifejezés egyrészt ágazati (a pártok, a szakszervezetek, a szövetségek, az egyházak, a média stb. ágaira gondolunk), másrészt pedig értékorientált fogalom. Ez cseng vissza az alapértékek rangsorában is, "res publica/salus publica/res populi/közszabadság", ami végül is Ciceróra, a weimari klasszikára, a német idealizmusra és a "Vormärz" idejére (1848 előtt) utal. Az alkotmányos állam kulturális dimenziói és a polgárok kulturális szabadságai ebben az összefüggésben kerülnek előtérbe.
A hiányosságok és a veszélyek kézenfekvők: bizonyos "talkshow"-k álnyilvánossága, az új ökonomizmus, a piacot abszolutizáló posztmarxista materializmus, a nyilvánosságot idealizáló ill. optimalizáló alkotmányos államtól keretfeltételeket (pl. a médianevelés, a tömegtájékoztatás plurális szerkezete terén), és a közös európai kulturális értékek érdekében (pl. ifjúságvédelem, erőszak tilalma, helyenként kvótaszabályozás) korlátozásokat követelnek.
Az egyes nemzetek alkotmányos állami nyilvánosságának viszonylag biztos talajáról feltehető a kérdés, létezik-e "európai nyilvánosság". A kérdést kikényszeríti a világnyilvánosság, illetve a globális információs társadalom, de az Egyesült Államok és piacai is. A precíz európai elemzés azt mutatja, hogy az EK Szerződés egyes cikkei részben feltételezik, részben pedig meg is teremtik az európai nyilvánosságot: az EK Szerződés 191., 193., 194., 199. cikk 2. bek., 222. cikk 2. bek., valamint az EU Szerződés egyes cikkei, mint pl. az 1. cikk (polgárközelség) és a 6. cikk (demokratikus alapelvek, emberi jogok) a dolog természetéből adódóan a nyilvánosságot is magukban foglalják. A széles értelemben vett Európa-jog értékelése (Emberi Jogok Európai Egyezménye, Európai Kulturális Egyezmény) szintén termékeny lehet ebben a vonatkozásban. Megfelel-e azonban a valóság a törvényszövegekben lefektetett európai nyilvánosságnak? Valószínűleg sok vonatkozásban, így mindenek előtt a politika területén hiányok mutatkoznak: az Európai Parlament csak lassan épül be a demokratikus nyilvánosság tudatába (utaljunk ismét a Matthews-esetre, EuGRZ 1999, pp. 200). "Európa" csak első pillantásra gazdasági képződmény: amivé Európa lett, és amivé még lehet, az mindenek előtt a kultúra oldalán dől el, a "kulturális örökség", a kulturális jövő oldalán, amely a regionális, helyi és nemzeti sokféleségből táplálkozik. Már létezik európai kulturális nyilvánosság, Európának ebből kell tovább formálódnia és kibontakoznia.
A gazdaság és a politika csak komplementer módon alkotják Európát: és mindenek előtt akkor, ha képesek "közös európai" jogelvekké rögzülni. Hogy az európai nyilvánosság mindenek előtt kultúraként jön létre, könnyen bizonyítható a tudományok és művészetek európai klasszikusaival is. Az európai tudósok Aquinói Szent Tamástól a reformátorokon keresztül az olyan államgondolkodókig mint J. Locke, Montesquieu, Rousseau és Kant mind a mai napig "tartósan" meghatározták és formálták az európai kultúrtörténetet. Ők inspirálják a "klasszikus szövegeket az alkotmányos életben" és
- 435/436 -
provokálnak újakat (pl. H. Jonas "felelősségelve", vö. GG 20a cikk).
A művészetben ugyanez mutatkozik meg az "arany" illetve a "nagy korszakokban", amikor időben átfedve szinte minden európai nemzet a legjobbat nyújtotta, igazi "európai házi koncertet" alkotva (Görögország, Róma, Spanyolország, Hollandia, Franciaország, Németország, Olaszország folyamatosan). Az "európai Németország" a kulturális Németország, az "európai Lengyelország" pedig pl. F. Chopin és Krakkó. Ez az "európai jelentőségű kulturális örökség" (EK Szerz. 151. cikk 1. bek.) alkotja Európa nyilvánosságát és egyben a "nemzeti identitás" szerinti nyilvánosságot is (EU-szerz. 6. cikk 3. bek.). G. Grass és J. Becker ugyanúgy európai és nemzeti klasszikusok, mint Fellini vagy Truffaut.
Jelenleg olyan akciók alkotják az európai nyilvánosságot, mint az Európa kulturális fővárosa-projekt (1999-ben Weimar), de a bilaterális folyamatok is, mint pl. a nápolyi Capodimento Múzeum "áthelyezése" Bonnba egy bizonyos időre, vagy a "Grand Tour" kiállítás Rómában (1997), amely bemutatja, hogyan alakult ki a kulturális Európa Olaszországban a 18. század óta. Az "Arte" csatornának az a nagy érdeme, hogy megteremti Európa mediális kulturális nyilvánosságát. Európa kulturális nyilvánosságához, a "legjobb" nyilvánossághoz hozzátartoznak az európai alkotmányos államok jogrendjei is minden nemzeti változatukkal együtt. Az "európai jogtudomány" már régóta létezik, ami kifejezésre jut a "Bolognától Brüsszelig" (H. Coing) megfogalmazásban is, de ugyanígy az európai bírótalálkozó jogi nyilvánosságában, a jogösszehasonlítás növekvő gyakorlatában és az olyan diák-programokban is, mint az Erasmus, a Tempus és a Sokrates. Az Európai Jogászok Napja, az európai államjogoktatók értekezlete rendszeresen megrendezésre kerülnek, most születik az "Európai Jogi Kar" (Saarbrücken, Lille és Warwick hármas projektje a példa, de Frankfurt/O és Lengyelország szintén együttműködnek).
A csupán gazdasági aspektus manapság favorizált primátusa veszélyeztetheti ezt a kulturális (kultúrtörténeti) Európát. A "régiók Európája", amelynek jogi alapja a Régiók Bizottsága (EK Szerz. 263.-265. cikk), és amely Tiroltól a Egrensis vagy Basilensis Euro-régióig valamint Burgundiától Rajna-Pfalzig terjedő partneri kapcsolatokban ölt testet, a kicsitől elindulva, a "szülőföldtől" indulva teszi Európát lakhatóvá és biztosítja be a globális egyveleggel szemben. Ebben az összefüggésben kell látni R. Prodi, illetve J. Delors találó megfogalmazását, miszerint Európának ismét "lélekre" van szüksége.
A politika csak korlátozottan teremti meg az európai nyilvánosságot. Természetesen - ha időnként megkésve is - olyan témákat tűz napirendre, amelyek idővel az európai alkotmányos államiság jogi elemeivé is fejlődhetnek, pl. a kisebbség- és népcsoportvédelem, a "környezeti unió" és a "szociális charta". A Balkánon csődöt mondott Európa "alkotmányos nyilvánossága". (A megoldáshoz szükség volt az Egyesült Államokra.) A "botrányok nyilvánossága" (Bangemann-ügy, a Santer-bizottság bukása, BSE-vita) az utóbbi időben erősebb európai politikai nyilvánosságot hozott létre, az ötödik közvetlen európai választások 1999-ben erre nem voltak képesek (alacsony volt a részvételi arány). A ma egyre intenzívebbé váló alkotmányos vitának nagyobb európai visszhangra lenne szüksége a politikai pártok körében is (vö. a pártok megbízása az EK Szerz. 191. cikke szerint), több európai témát kellene napirendre tűzniük. Ezt kiegészítve létre kell jönnie egy "nemzeti Európa-alkotmányjognak" (ahogy a GG 23. cikk 1. bek., a belga alkotmány 168. cikk, a bajor alkotmány 3a cikk, a portugál alkotmány 7. cikk 5. bek. kimondja, Olaszországban is kívánatosnak tartják az "Európa-cikk" megalkotását).
Az európai alkotmányozási folyamatban a nyilvánosság elengedhetetlen. Jelenleg azonban csak részterületeken valósul meg. Európa kulturális nyilvánossága ugyanolyan sokrétű és élő, és ugyanúgy a mélyben gyökeredzik. Az alkotmányos nyilvánosság, mely részben már testet öltött, az egyes szűk és tág értelemben vett Európa-jogi intézményekben és eljárásokban válik kézzelfoghatóvá. Európa jogközösségként annyira lehet nyilvános, amennyire nyilvános a törvénykezés, a jogalkotás és a jogfejlesztés. Európa mint kulturális nyilvánosság végül is eldöntheti a - nyitott - Európa-fogalom térbeli határait is (Törökország mint problémás eset).
Minden egyéb Európa, illetve mindenek előtt az EU további alkotmányozási folyamatával kapcsolatos kérdést megelőz az a kérdés, milyen is lesz az európai egység végső formája, "finalitása" vagy "teleológiája". A kérdés nyitott és az EU Szerz. 1. cikk 2. bekezdése sem határozza meg, amikor kimondja, hogy a szerződés "az európai népek egyre szorosabb uniója megvalósításának új fokozatát" jelenti (vö. az 1992. évi Maastrichti Szerződés preambuluma: "...elszánva, hogy az európai integráció folyamatát újabb szintre emeljük".) Ez a fokozatokban való gondolkodás dinamikus folyamatra utal, azonban nem nevezi meg a végső fokozatot, nem határoz meg végcélt vagy végső szakaszt. Európa alkotmányos története nyitott marad, a népeknek és polgároknak nyitottként kell megtapasztalniuk. Éppen a kultúra az, aminek nem lehet végső célokat meghatározni. Erre tanít Európa történelme, ami maga is egy nyílt végű folyamat. A népek és polgárok cselekvő alanyok, annál is inkább, mert a szubszidiaritás elve a fenti szint elleni "fék" szerepét töltheti be és kell is betöltenie (EK Szerz. 5. cikk).
Az elmondottaknak természetesen következményei vannak az Európai Alkotmány jövőbeni perspektíváira nézve is. A legmesszebbmenő megoldást egy "teljes al-
- 436/437 -
kotmány" elfogadása jelentené. Ez vagy az EU és EK szerződések ún. részalkotmányait foglalná össze, kiegészülve, illetve integrálva az Emberi Jogok Európai Egyezményével, vagy pedig egy "nagy dobással" egyöntetű új alkotmányművet kellene alkotni. Nagyon is kérdéses persze, hogy elérkezett-e már az EU illetve EK-Európa számára egy ilyen átfogó alkotmány ideje, hiszen túlságosan is sokféle a 15 tagállam érdekspektruma. Ráadásul előre gondolkodva tekintettel kellene lenni a (hamarosan összeurópai) bővítésre, Észtország, Lengyelország, Magyarország, a Cseh Köztársaság és Szlovénia, később Bulgáriától Törökországig számos egyéb ország csatlakozására. Egy ilyen egyöntetű alkotmány hatalmas erőfeszítést követelne, amely még nemzeti szinten is csak ritkán sikeres. A svájci szövetségi alkotmány 1977-től 1999-ig tartó teljes revíziójának története is erről tanúskodik, és ezt mutatja az új 1999-es szövetségi alkotmány is, ami "csak" egy továbbgondolt változat, de nem új alkotás. Úgy tűnik, még nem érkezett el a nagy EU teljes alkotmányának az ideje, és talán soha nem is fog.
Ettől függetlenül továbbra is áll a kérdés, milyen módon, milyen eljárásokkal lehetne megalkotni egy európai teljes alkotmányt kezdve a preambulummal, folytatva két-három alapjogokkal, alapértékekkel és a szervezeti-hatásköri kérdésekkel kapcsolatos főrésszel és végül a záró és (mindenek előtt az új tagállamokat illetően) az átmeneti rendelkezésekkel, legalább 15 európai nép pouvoir constituant erejével, amely 15 nép ily módon "egy" multietnikai néppé válna(?), európai társadalmi szerződést ("contrat social") kötne (?) és preföderális lenne? (címszó: szerződésrevízió vagy újtípusú európai alkotmányozás?) Mindenesetre az uralkodó ideológiák mind megkérdőjeleződnének: sem a népek nem lennének az EU kontextusában a nemzeti alkotmányok "gazdái", sem az államok nem lennének a "szerződések gazdái". A állami monetáris fennhatóság elvesztése (lásd euró) a szuverenitás eddig talán leglátványosabb viszonylagossá válását jelenti.
Reálisabbnak tűnik egy másik út. Az írott és íratlan részalkotmányok már említett kialakult együttese kiegészülhetne újabb részekkel, az alapjogok chartájával (ahogyan az Európai Tanács 1999 júliusában Kölnben ennek szükségességét megfogalmazta) és az alapértékek chartájával. A folyamatba be kellene vonni az Európai Parlament mellett a nemzeti és regionális parlamenteket, plurális csoportokat és polgári mozgalmakat is. A Tampere-i csúcstalálkozó (1999) joggal tett lehetővé az alapjogi chartával kapcsolatban "egyéb testületek, társadalmi csoportok vagy szakértők meghallgatását" (munkaszervezési dokumentum A.VI.)
Nizzában már alig volt szó új alapjogi katalógus megalkotásáról. Inkább azt az elvárást fogalmazták meg, hogy aktualizálni kellene mindazt, ami írott vagy íratlan formában már úgyis rendelkezésre áll. Ez mindössze a már meglévő átfésülését, rendszerezését és pontosítását jelentené, az alkotmányos és alapjogi valóság átláthatóvá tételét. Amit az Európai Bíróság más alkotmánybíróságokkal karöltve az alapjogokkal kapcsolatban létre hozott, a jogbiztonság érdekében szövegekben és jogokban nyerhetne megfogalmazást, amennyire csak lehetséges polgár- és népközeli módon. Egy ilyen alapjogi charta mellett szól az az igény is, hogy az EU-t éppen "legősibb dolgaiban" kellene közelebb vinni a polgárokhoz mint amilyen az alapjogi katalógus is. A közvélemény az EU-t túlságosan is a brüsszeli molochhal azonosítja. A polgárok jobban "megtapasztalhatnák" Európát, ha jogaiknak utána olvashatnának egy érthető "könyvben". Bizonyos helyeken ez a könyv az eddigi alapjogállomány továbbírását jelenthetné. Az EU csatlakozása az Európai Emberi Jogi Egyezményhez önmagában nem lenne elegendő, a folyamat túlságosan jogtechnikainak tűnne fel. Az európai emberi jogi közösség nem hatná át kellően a polgárok tudatát. Ezt sokkal inkább meg tudná tenni az új részalkotmányként működő alapjogi charta. Előnyös lenne, ha az EK illetve az EU elsődlegesen gazdasági szabadságjogokra orientált szövegei a polgárokat "megszólítva" a chartával szövegszerűen is kiegészülnének. A kodifikálás során differenciáltan kellene eljárni, szem előtt tartva az alapjogok "multifunkcionalitását", tehát személyes és objektív jogi, szociális és demokratikus dimenzióit. Egyidejűleg az "alkotmányképesség" mellett (J. Schwarze) az unió "alkotmányigénye" is bizonyítást nyerne. Saját, új bíróság felállításának nem lenne értelme, az Európai Parlamentnek azonban részt kellene venni az Európai Bíróság bíráinak megválasztásában.
Míg az alapjogok chartája a svájci demokráciát juttatja eszünkbe, néhány kiegészítéssel, pl. bizonyos szociális alapjogok vonatkozásában a részalkotmányokhoz fűzve többet lehetne elérni vele. Összességében az EU/EK szerződések révén már érvényben lévő alapjogokat kellene összesíteni olyan "nagy" szavak körül, mint az "európai kulturális örökség" vagy a nemzeti identitások védelme. Mintául szolgálhatna néhány új alkotmány alapértékekkel kapcsolatos része (pl. a svéd alkotmány 1. fejezet 1-9 §, portugál alkotmány 1-10. cikk). Az alapjogoknak alapértékként is meg kellene jelenniük, pl. úgy, hogy eleve utalnak a szabadságra és az emberi méltóságra, a demokráciára és a jogállamra (vö. finn alkotmány 1. §).
A szervezetre vonatkozó rész minden esetben nehéz, hiszen alapvetően és részletesen kellene szabályoznia és elhatárolnia az EU/EK és a nemzetek illetve országok és régiók kompetenciáit (egy pusztán "szervezeti szabályzat" önmagában nem lenne elegendő). Összességében középtávú alkotmányozási folyamatról lehet szó, amely fokról fokra halad előre, nehogy "túlterhelje" az európai nyilvánosságot, az európai polgárokat és népeket. A polgárokat leginkább azzal lehetne megszólítani, ha előzetesen létrejönne egy európai polgári charta. (Ahogyan Schengen is "megélhetővé" teszi Európát és a határidőhöz kötött kivétel ugyanolyan úttörő hatást válthat ki, mint a "megerősített együttműködés" az EK Szerz. 11. cikk értelmében.).
- 437/438 -
A színt vallásra késztető kérdés továbbra is a következő: "Hogyan sikerülhet az EU (28 tagra való) kibővítése és egyidejű alkotmányos mélyítése egy Schäuble és Lamers értelmében vett "szilárd, mágneses mag" vagy a Delors értelmében vett "nyitott avatngard" vagy a "többsebességes megoldás" segítségével, annál is inkább, mivel a kölni Európai Tanács a 2000. évi kormányközi konferenciától intézményi reformokat várt el (pl. a Bizottság méretét, a szavazatok súlyozását az Európai Tanácsban, a minősített többségi szavazás kibővítését stb. illetően). Egyebekben éppen a szubszidiaritás szellemében (vö. EK Szerz. 5. cikk) kellene minden további feladatátruházás előtt átgondolni, hogy arra valóban szükség van-e, nem lenne-e jobb, ha az adott ügy a tagállamok vagy a régiók hatáskörében maradna.
A német CDU/CSU által szorgalmazott "Alapérték- és hatásköri charta" a preföderális Európa egyik építőköve lehetne. A "három bölcs" (R. von Weizsäcker, J.L. Dehaene, D. Simon) 1999. októberi jelentésének értelmében a "világosság, egyszerűség és átláthatóság" lehetne az alkotmányos reformok átfogó célja. A szerződések bölcsek által javasolt "splitting"-je azonban elutasítandó (I. Pernice).
Ejtsünk még egy szót az "európai jogászról" - mint az európai jogkultúra és az európai nyilvánosság folyományáról és az európai alkotmány jövőbeni perspektíváinak garanciájáról. Európa csak akkor válhat egyre szorosabb alkotmányos közösséggé, ha az európai módon gondolkodó és cselekvő politikusok mellett - és az Európa-polgárok mellett - lesznek európai jogászok is. Az európai jogtörténet során ilyen már a Bolognából induló fejlődés nyomán a középkorban is létezett. Mi jellemzi ezt a jogásztípust? Először is Goethe szavait kell szem előtt tartania:
Aki nem tud idegen nyelveket, a sajátját sem ismeri. Az európai jogásznak összehasonlítani kell tudnia (és fel kell ismernie a különbözőt), a sajátján kívül legalább még egy más európai nemzeti jogrendszerét kell alapjaiban ismernie mind nyelvileg mind pedig tudományosan. Tisztában kell lennie az összeurópai alkotmányjog említett elveivel, illetve a közösségi jognak az Európai Emberi Jogi Egyezményben rögzített szabadságjogokkal kapcsolatos alapelveivel.
Ugyanúgy ismernie kell az egyes jogállamtípusok különböző ismérveit, mint az összeurópai módszertan kezdeti megalapozását és az európai kultúrtörténet alapvonásait.
A hagyományos nemzeti jogászképzés és - oktatás ezeknek az elvárásoknak már nem tud megfelelni, új fórumokat kell teremteni, pl. több európai nappali képzéssel (mint pl. jelenleg Hamburgban), további európai jogi akadémiák létrehozásával (pl. mint Bozenben és Trierben), az európai dimenzióra jobban kitekintő európai jogi fakultások, jogászképzéssel kapcsolatos folyóiratok létrehozásával (mint pl. az olasz "Studium iuris"), további európai alkotmányjogi kutatóközpontok felállításával (mint pl. a berlini, a frankfurti és a bayreuthi), végül pedig az Európai Jogászgyűlés megalapításával (tervek szerint Nürnbergben 2001-ben), valamint egy Európai Államjogoktatói Gyűlés összehívásával (a nagy érdemeket szerzett F.I.D.E.-n és a "Consorcio europeo die ricerca sui rapporti tra Stati e confessioni religiose"-n kívül). Az európai jogásznak természetesen tudatában kell lennie annak, hogy végül is Európa népeit és az európai polgárt szolgálja elméletben és gyakorlatban egyaránt.
A napokban szerencsétlenül zárult nizzai EU-csúcs az európai alkotmánytan szempontjából kevés pozitívumot hozott. A nem csak az Európai Parlament által sokat kifogásolt demokratikus deficittel szemben a csúcstalálkozó résztvevői semmi újszerűt nem tudtak felmutatni. A többé-kevésbé önös nemzeti érdekek körüli alkudozás olyan témák renacionalizálásának nyugtalanító tendenciájáról árulkodik, amelyeknek már régen az Európai Unió közös érdekeinek kellene számítaniuk, annál is inkább, mert hogy létezik egy önálló európai közjó. A mag-Európával és az integráció különböző sebességeivel kapcsolatos vitáknál az egyébként szükséges rugalmasság nem válhat parttalanná, mert különben óhatatlanul centrifugális hatásokat válthat ki.
Az EU történetében eddig leghosszabb csúcstalálkozó azonban talán segített tudatosítani, hogy az eddig többé-kevésbé titokban tanácskozó kormányközi konferenciák hagyományának vége szakad. Helyette ki kellene próbálni az ún. konvent-modellt: az összességében sikeres EU-alapjogi chartához hasonlóan, amely Roman Herzog elnöklete mellett született meg, hatékony nyilvánosság mellett össze kellene hívni az Európai Parlament képviselőt, a nemzeti parlamentek képviselőit, esetleg a régiók és tartományok képviselőit, a kormánymegbízottakat, az Európai Bíróság és az Európai Emberjogi Bíróság bíráit mint tanácsadókat. Együttesen alkothatnának új fórumot egy új részalkotmány kidolgozására (hasonlóan az alapjogi chartához).
- 438/439 -
Egyébként a 2004-re tervezett ún. Nizza utáni konferenciától az európai polgárok és régiók érdekében azt várják, hogy a szubszidiaritás elvének ernyője alatt hatékony kompetenciamegosztást dolgozzon ki az EU szervei, a nemzetek és régiók, illetve tartományok és önkormányzatok között. Addigra szilárdabbá lehetne tenni a politikailag fellépő, specifikus európai nyilvánosságot. Ez a nyilvánosság 2000 tavaszán az Ausztria-ügy kapcsán "botránynyilvánosságként" vált láthatóvá. Hatására jobban tudatosultak az európai értékek, még akkor is, ha a 14 tagállam Ausztria elleni kollektív bojkottjával eklatáns módon vétett az európai alkotmányjog ellen: az EU Szerz. 6. és 7. cikke záró szabályozás, nem létezett jogilag tiszta eljárás Ausztria előzetes meghallgatására, sérült az az elv is, hogy a tagállamoknak kölcsönösen tekintettel kell lenniük egymásra ("szövetségi hűség", illetve "közösségi hűség"), Chirac francia elnök a "három bölcs" jelentését a Tanács elnökeként fogadta el.
A Nizzában elfogadott alapjogi charta az esetleges kompetenciamegosztási katalógus mellett az EU új részalkotmányát jelenti, világossá teszi, hogy a jog már nagy mértékben európaizálódott, hiszen a kulturális kompromisszumok alapján végzett értékelő jogösszehasonlítás eredménye és ily módon egy darab európai identitás, még akkor is, ha az ún. "konvent" részleteiről vitatkozni lehet (a Tampere-i csúcson hozták létre). Biztosan nagyon hamar normatív ereje lesz, az Európai Bíróság kezében az élő európai alkotmány egy darabja lesz és fokozatosan az alapértékek chartájává érik (minden komptenciaproblémájával együtt). És noha a széles európai nyilvánosság még nem foglalkozott intenzíven a dokumentummal, és ha az Európáról folytatott diskurzus csak kezdeteiben volt is sikeres, a charta polgárokat integráló, szimbolikus, sőt pedagógiai funkciója ugyanolyan fontos mint a védelmi jogok hatalomkorlátozó dimenziója (pl. 2., 3., 8., 9.-13. cikkely) és némely cikkel impulzust adó dimenziója (pl. IV. fejezet: "Szolidaritás", különösen a 32., 33., 34.-38. cikkely, figyelemreméltó a 25. cikkely: idős emberek jogai és a 41. cikkely: a jó közigazgatáshoz való jog és a 3. cikkely 2. bekezdés: az ember reprodukciós célú klónozásának tilalma). Ez is különös kihívást jelent az európai jogász számára mind az értelmezésben mind az alkalmazásban. Szükség lesz egy összeurópai módszertanra, egyetlen tagállam sem törekedhet arra, hogy csak "saját" alapjogelméletét(eit) valósítsa meg. A charta preambuluma körüli vita (a "vallási örökségre" való hivatkozás helyett a "a szellemi-vallási és erkölcsi örökségre" való hivatkozás) sok mindent elárult az európai identitás kérdésével kapcsolatos konszenzusról és egyetnemértésről, hiszen a fogalom nem merülhet ki a társadalmi össztermékekben és külkereskedelmi mérlegekben. Az egyházak és más vallási közösségek még csak keresik jogi és kulturális helyüket az EU-ban (címszó: "európai vallásalkotmányjog")
Kérdéses az is, hogy a vallásszabadság kontextusában (10. cikk) a korporativ dimenziót nem kellett volna-e erősebben hangsúlyozni, ha nem is az egyházakra, de minden vallási közösségre való tekintettel (lásd a "közösen másokkal" szövegrészt az 1. bekezdésben a 2. oldalon). Itt állítólag a laicista Franciaország vonakodott. Arra is emlékeztetni kell, hogy az Amszterdami Szerződés tartalmaz egy, az egyházakra vonatkozó kiegészítést. Az Európai Emberi Jogi Egyezmény 10. cikkéhez képest annyiban sikerült haladást elérni, hogy a Charta 11. cikk 2. bekezdése kimondja: "Tiszteletben kell tartani a média szabadságát és pluralizmusát." A közszolgálati média esetében kapcsolódni kellene Európa kulturális és nyelvi sokféleségéhez, az "európai tudathoz" (vö. EK Szerz. 191. cikk) és az európai integrációhoz, röviden itt kellene ívet vonni a preambulumban szereplő kitételhez, mi szerint "tisztelni kell az európai népek kultúrájának és hagyományainak sokféleségét". Az alapellátásra szóló megbízást, ahogyan azt a német Szövetségi Alkotmánybíróság kidolgozta [BVerfGE 73, 118 (158),; 90, 60 (90)], kulturális összefüggésben kellene vizsgálni.
Talán az is hiányolható, hogy az alapjogi charta tervezete túlságosan keveset foglalkozik a kultúra témájával, és nem gondol eleget a "kultúrához való polgárjog" részaspektusaira (lásd 14. cikk 1. bek.: képzéshez való jog, 13. cikk: a művészet és tudomány szabadsága, 22. cikk: a kultúrák, vallások és nyelvek sokfélesége). Más kérdések is óhatatlanul nyitva maradnak, például az a jogos kérdés is, legyen-e európai referendum, vagy szükség esetén elegendő a 15 nemzeti parlament hozzájárulása, hogy nem minden alapjogi charta egyben egy kicsit alapérték-charta is, mert a régebbi nézet szerint az alapjogok egyben értékeket is jelentenek, illetve az újabb többdimenziós nézet szerint az alapjogokban alkotmányos célok, illetve feladatok is rejlenek. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Bayreuthi Egyetem Európai Alkotmányjogi Kutatóközpont (Bayreuth, Német Szövetségi Köztársaság).
Visszaugrás
