https://doi.org/10.55194/GI.2024.1-2.25
Az ember hajlamos arra, hogy ha valakiről sokat hall, akkor egy idő után már azt higgye, hogy ismeri az illetőt. Így vannak sokan a Nyugat-Balkánnal is, rengeteget hallunk a térség hat államáról, ezért hisszük, hogy ismerjük is őket. Amikor aztán lehetőségünk van kézbe venni egy a térséggel foglalkozó, átfogó munkát, akkor ismerjük fel, hogy tudásunk bőven kiegészíthető. Szabó Zsolt Nyugat-Balkán országainak alkotmányos, kormányzati és igazságszolgáltatási intézményrendszereit összehasonlító módon bemutató kötete hiánypótló áttekintést ad, így annak elolvasását mindenkinek ajánlom, a térséggel foglalkozók számára pedig elengedhetetlennek látom.
A kötet öt nagyobb fejezetből áll. Az első, bevezető fejezetben a szerző a térség hat országának vizsgálat szempontjából közös jellemzőit ismerteti, így a megkésett alkotmányfejlődést, illetve a jogállamiság és a hatalommegosztás hiányosságait. Habár az országok történelme jelentős mértékben összekapcsolódik, illetve nyelvileg és intézményi szempontból is sok hasonlóság fedezhető fel közöttük, a szerző már itt rávilágít arra, hogy történelmi okok miatt egészen különleges helyzetek is felmerülnek, amelyek jelentős hatással vannak az államok intézményeinek működésére. Így például Bosznia-Hercegovina és Koszovó esetében beszélhetünk egy egyre csökkenő mértékű, de továbbra is létező nemzetközi kontrollról, míg a Daytoni megállapodással etnoföderális állammá szervezett Bosznia-Hercegovina egyik föderális egysége teljesen központosított, a másik pedig erősen decentralizált, ami önmagában súlyos kihívásokat keletkeztet az állam működtetése szempontjából.
- 467/468 -
A bevezető hangsúlyozza, hogy a térségben az összetett etnikai viszonyok miatt elterjedt az etnokrácia, az etnikai csoportokra alapozott hatalomgyakorlás, ami autonómiák, kvóták vagy más intézményi megoldások révén valósul meg. Ez magyar szempontból kifejezetten érdekessé teszi a térséget, hiszen a külhoni magyar törekvések miatt minden létező és működő modell ismerete hasznos. Ahogy itt, illetve majd a kötet későbbi részeiben is látjuk, egyáltalán nem túlzás az alfejezet címében megjelenített, általánosan meghatározó jelző (Ethnocracy as an overall guiding principle).
A kötet második nagy fejezete kifejezetten az etnikai csoportokra alapozott hatalommegosztás kérdéskörét járja körbe. Itt egyrészt a szerző egy rövid áttekintést ad a vonatkozó szakirodalomról, majd intézményi megközelítést alkalmazva bemutatja a nyugat-balkáni államokban alkalmazott intézményi megoldásokat: így elsősorban az etnikai kvóták alkalmazását állami intézményekben; a parlamentekben alkalmazott, a kisebbségi etnikai csoportok leszavazhatóságát kizáró kettős többséget; illetve a Bosznia-Hercegovinában a "létfontosságú nemzeti érdek" védelme érdekében az államalkotó közösségeknek biztosított vétójogot. Annak érzékeltetésére, hogy a jogalkotás és a törvényhozás működése szempontjából könnyen akadályt képező intézményi megoldások nem csak nyugat-balkáni jelenségek, a szerző röviden bemutatja a hasonló belgiumi és svájci modelleket. Ez a kitekintés mindenképpen hasznos, hiszen Belgium alkotmányfejlődését ismerve láthatjuk azt, hogy az etnokrácia nemzeti szempontból megosztott államokban az államegység és a stabilitás fenntartásának eszköze lehet,[1] míg Jura kanton Bern kantontól többlépcsőben a közelmúltban megtörtént különválásának folyamata azt mutatja, hogy a nemzeti közösségek még etnikai szempontból olyan mintaállamnak tekintett országokban is törekednek saját területük intézményesített körülrajzolására, mint Svájc.[2]
A harmadik fejezet a törvényhozások működését tekinti át hét alfejezetben. Az első a választási rendszereket mutatja be országonként, a második pedig a parlamentek szervezetét intézményi megközelítésben. A harmadik a törvényhozások működésének jogszabályi kereteit ismerteti, míg a negyedik a képviselői jogállást mutatja be annak attribútumain keresztül. Az ötödik alfejezet a parlamentek munkájának nyilvánosság részéről megismerhető-
- 468/469 -
ségének kérdéseit és eszközeit tekinti át, a hatodik a jogalkotás, a hetedik pedig a parlamenti ellenőrzés részletkérdéseiről ad felvilágosítást. A szerző által választott módszer logikus és az intézményi sajátosságok megértése mellett könnyűvé teszi az összevetést is, ami nem elhanyagolható szempont hat ország összehasonlítása esetén.
A negyedik nagy fejezet a kormányzatok működését vizsgálja öt alfejezetben. Ez az első olyan része a kötetnek, ahol nem intézményi szempontú, hanem országonkénti vizsgálatot alkalmaz a szerző. Ez könnyen érthető okból történik, hiszen amíg például az etnikai közösségek jogai vagy a parlamentek működése kapcsán az intézményesített szabályok jelentős hasonlóságot mutatnak, addig a kormányzatok szabályozásában és legfőképpen működésében már jelentős eltérések merülhetnek fel az egyes országok között. Az első alfejezet a központi kormányok és az államigazgatás, a második a területi - helyi és regionális - közigazgatás működési kérdéseit, a harmadik a közigazgatási rendtartás szabályozását, míg a negyedik a közszolgálat kérdésköreit járja körbe. A szerző nemcsak a száraz joganyagot ismerteti, hanem kritikát is gyakorol, illetve rámutat pozitívumokra és negatívumokra is. Az ötödik alfejezet általánosságban a közigazgatási reform és különösen az Európai Uniós integráció erre gyakorolt hatásait vizsgálja az egyes országokban.
Az ötödik nagy fejezet az igazságszolgáltatást vizsgálja két alfejezetben, szintén országonkénti csoportosításban. Az első alfejezet az alkotmánybíráskodás működését vizsgálja, míg a második a bírósági rendszer egészéről ad rövid áttekintést. Ez az ismertetés bár szorosan nem kapcsolódik a kötet címében ígért tartalomhoz, közel sem szükségtelen: a bíróságok és különösen az alkotmánybíróságok működése a kormányzás és a törvényhozás működésére is jelentős hatással vannak.
A kötet bizonyos értelemben sajátos szerkezetű, hiszen nem tartalmaz egy összegző fejezetet. Azonban minden nagyobb tartalmi egység egy rövid összegzéssel zárul, ami nagy segítség az olvasó számára, ráadásul így az egyes részek önálló egységként is megállják a helyüket. A szerteágazó vizsgálat okán a kötet végére nagyon nehéz lett volna egyetlen általános összegző fejezetet írni, azonban mivel a logikai egységek végén a szerző ezt már megtette, ezért az olvasónak nincs hiányérzete.
Amiről mindenképpen szót kell ejtenünk még ebben a recenzióban, az az irodalomjegyzék. A szerző munkájának jelentőségét ugyanis ez mutatja meg: túlnyomórészt olyan források szerepelnek itt, amelyek egy ország egy kérdését vizsgálják, vagyis Szabó Zsolt elévülhetetlen érdeme ennek a fragmentált tudásnak az összerendezése és egy kötetbe szerkesztése. Bizton állítható,
- 469/470 -
hogy ez a kötet mérföldkő és a térséggel foglalkozó szakemberek számára elengedhetetlen az itt foglaltak ismerete. A benne rejlő tudás megszerzését az is elősegíti, hogy jogi szakszöveghez képest a könyv könnyen olvasható, az olvasó nem fárad bele az információba. A rengeteg alfejezeten belül kis egységek alkalmazása a könnyű eligazodást segíti: ha kifejezetten mondjuk az albán területi közigazgatás vagy a bírósági rendszer érdekli az olvasót, akkor könnyen megtalálja a vonatkozó információkat.
A kötetet tehát bátran ajánlom szakembereknek, de a Nyugat-Balkán országai iránt érdeklődőknek is. A szerzőnek pedig azt tudom tanácsként megfogalmazni, hogy érdemes lenne a kötetet magyar nyelven is megjelentetni. ■
JEGYZETEK
[1] Manzinger Krisztián: A föderális belga állam, avagy a vallon-flamand együttélés sarokpontjai. Pro Minoritate, 2016/1, 3-20.
[2] Manzinger Krisztián: A területi fókuszú kisebbségvédelem szükségessége és főbb ismérvei Európában. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2019, 96.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus (KRE ÁJK).
Visszaugrás
