A peres felek házasságát az elsőfokú bíróság részítéletével felbontotta és tényként állapította meg, hogy a felek utolsó közös lakása abban a társasházi öröklakásban volt, amely előbb a felperes honvédségi szolgálati lakása volt, majd azt a felek a felperes holtig tartó haszonélvezeti jogának fenntartásával a gyermekük számára megvásárolták. 2003. január 21-én a felperes megszakította az alperessel az életközösséget és az említett időpont óta életvitelszerűen nem tartózkodik a volt közös lakásban.
2003. szeptember 26-án az alperes a lakás zárait lecserélte, ezért a felperes birtokháborítási eljárást kezdeményezett ellene, a kérelmét azonban jegyző elutasította.
A felperes keresetében előbb a volt közös lakás használatának a megosztását kérte, később azonban - a keresetét megváltoztatva - nem ellenezte az alperesnek a lakás kizárólagos használatára való feljogosítását és a lakásba csak a közös ingóságok egy részének a természetbeni megosztása céljából tért vissza.
Az alperes viszontkeresettel élt a volt közös lakás kizárólagos használatára való feljogosítása iránt arra való hivatkozással, hogy a felperes a volt szolgálati lakás megvásárlásakor az ő megtévesztésével alapított a saját javára egyedüli haszonélvezeti jogot, míg ő maga ebben az előnyben nem részesült. Hivatkozott a felperes birtokvitában elutasított kérelmének indokolására is.
A felperes viszontkereseti ellenkérelme elsődlegesen a lakás osztott használatának elrendelésére irányult, másodlagosan pedig az alperes kizárólagos használatát nem ellenezte, de erre az esetre az alperesnek a lakáshasználati joga ellenértékének megfizetésére való kötelezését kérte.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a peres felek házastársi közös vagyonát megosztotta, a három szobás, 68 m2-es, objektíve osztható utolsó közös lakás kizárólagos használatára az alperest jogosította fel és rendelkezett a le nem rótt viszontkereseti illeték, valamint a felek perrel felmerült költségeinek a viseléséről.
Az ítéletének indokolása szerint a Csjt. 31/B. § (1) bekezdése értelmében ha a lakásban a házastársak egyikőjük vagy mindkettőjük tulajdonjoga vagy bérleti joga alapján laknak, a házasság felbontása esetén - kérelemre - a bíróság dönt a lakás használata felől. A jogszabály ugyan bérlakásról, illetve tulajdonban lévő lakásról szól, azonban a lakáshasználat rendezhető mindazon házastársi lakások vonatkozásában is, melyek használata önálló jogcímen alapul.
A felperes haszonélvezeti joga, mint önálló jogcím következtében a bíróság a lakáshasználat rendezésének módjánál arra is figyelemmel volt, hogy bár a Csjt. 31/B. § (3) bekezdése szerint a különvagyont képező lakás kizárólagos használata általában a tulajdonost illeti meg, azonban a jogosult felperes e jogával nem kívánt élni. Elsődlegesen osztott használatot kért, másodlagosan az alperes kizárólagos használatát nem ellenezte. A birtokvédelmi eljárás során is bizonyítást nyert, hogy a felperes elköltözését követően a lakást használni nem kívánta. A bejutást az alperes által végzett zárcserét követően csak ingóságainak magához vétele céljából kísérelte meg.
Bár a lakás a Csjt. 31/B. § (4) bekezdése értelmezése alapján sem objektíve, sem szubjektíve nem tekinthető oszthatatlannak, a lakás korábbi szolgálati jellegének megszűnését követő megvásárlásának a speciális körülményeire is figyelemmel azonban az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy az osztott használat az alperes számára súlyos méltánytalanságot jelentene, tekintettel a felek feszült viszonyára és arra, hogy a felperes igazán visszaköltözni nem kívánt, mert élettársi kapcsolatban él, és elhelyezése megoldott.
A Csjt. 31/C. § (1) bekezdése szerint a lakásból távozó házastárs a lakáshasználati jog ellenértékének rá eső részére jogosult.
A felperes az életközösség megszakadásakor saját előadása szerint is önként távozott el, csak ruháiért és irataiért járt vissza, és így észlelte, hogy az alperes a zárat lecserélte. A felek gyermekének a tanúvallomásából is az állapítható meg, hogy a felperes nem kívánt az alperessel kettesben maradni, akkor sem, amikor személyes tárgyaiért kereste fel otthonát. A felperes új lakásban, új életre rendezkedett be, ebből pedig arra lehet következtetni, hogy nem a viták, súrlódások elkerülése érdekében, átmenetileg távozott a lakásból, hanem végleges szándékkal.
Nem vitás, hogy haszonélvezeti joga folytán a lakás használatára jogosult, azonban a bírói gyakorlat szerint, ha a tulajdonos (jelen esetben önálló jogcímmel rendelkező) házastárs az életviszonyai alakulása folytán a lakást nem kívánja használni, a használati jogát csak formai okokból tartaná fenn, a bíróság kivételesen a másik házastársat a lakás kizárólagos használatára jogosíthatja fel.
Mivel a vagyoni értékű jogosultság alapján használt lakásból történő önkéntes kiköltözés nem alapoz meg lakáshasználati jog ellenértéke iránti igényt (BH 1994/81.), a bíróság a lakáshasználatot a rendelkező rész szerint szabályozta és a felperes kérelmét elutasította.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részét pedig részben és - egyebek mellett - akként változtatta meg, hogy a lakás használatát a felek között megosztotta oly módon, hogy a felperest a kisebbik egész szoba, az alperest pedig a nagyobbik egész szoba, a félszoba és a loggia kizárólagos használatára jogosította fel a lakás egyéb helyiségeinek közös használata mellett, kötelezte a feleket a lakás helyiségeinek fentiek szerinti, 15 napon belüli birtokba bocsátására és rendelkezett a le nem rótt fellebbezési eljárási illetéknek, valamint a felek fellebbezési eljárási költségeinek a viseléséről.
A döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság az irányadó jogszabályi rendelkezések helytelen alkalmazásával határozott a felek házastársi lakásának használatáról. Az alperest jogosította fel a közös nagykorú gyermek tulajdonában álló, és az ingatlan-nyilvántartás adatai szerint a felperes haszonélvezeti jogával terhelt lakás kizárólagos használatára anélkül, hogy tisztázta volna az alperes erre vonatkozó jogcímét. Ebből a szempontból a másodfokú bíróság arra volt figyelemmel, hogy a felperes az önálló lakáshasználati jogcímét - a haszonélvezeti jogot - a házastársi együttélés alatt, visszterhesen szerezte. A Csjt. 27. § (1) bekezdése törvényes vélelmet állít fel, mely szerint a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyonához tartozik. A különvagyon körét pedig a Csjt. 28. § (1) bekezdése sorolja fel. A felperes által az életközösség ideje alatt megvásárolt haszonélvezeti jog nem tartozik a jogszabály szerinti különvagyoni körbe, ezért e haszonélvezeti jognak, mint vagyoni értékű jogosultságnak a közös vagyoni jellegét kellett vélelmezni a perben. Abból kellett tehát kiindulni a használat rendezése során, hogy a haszonélvezeti jog, mint önálló lakáshasználati jogcím, együttesen illeti meg a felperest és az alperest. Erre a jogi helyzetre pedig a Csjt. 31/B. § (4) bekezdésében foglaltakat kellett alkalmazni, amely elsődlegesen a megosztott lakáshasználatot rendeli, kivéve, ha erre objektív, vagy szubjektív okok folytán nincs lehetőség. A perbeli lakás a megosztott használatra objektíve alkalmas. A felek pedig a perben nem bizonyítottak olyan körülményeket, amelyek az osztott használatot bármelyik fél súlyosan felróható korábbi magatartása miatt - a másik fél érdekében - kizárttá tenné. A nagykorú gyermek - alperes által állított - bennlakását a másodfokú bíróság nem vehette figyelembe, mert a nagykorú közös gyermeknek általánosságban sincs önálló lakáshasználati jogcíme, a konkrét esetben pedig mint tulajdonosnak sincs ilyen jogcíme, mivel a használat és hasznosítás joga elsődlegesen a haszonélvezőket illeti [Ptk. 157. § (2) bekezdés].
Minderre tekintettel a másodfokú bíróság a perbeli lakás felek közti megosztott használatát rendelte el. A felperes a két és félszobás lakásból csak a kisebbik egész szoba használatára tartott igényt, és a másodfokú bíróság megítélése szerint ez a kérelem az alperes szempontjából is méltányos megoldást jelent, ezért ennek megfelelően határozott.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a másodfokú bíróság ítélete közös lakás használatára vonatkozó rendelkezésének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítélete ugyanezen rendelkezésének a helybenhagyása iránt.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. Arra az esetre, ha a Legfelsőbb Bíróság az alperes felülvizsgálati kérelmének helyt adna, csatlakozó felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő 6 500 000 forint lakáshasználati jog ellenértékének a megfizetésére kötelezése iránt.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta. Álláspontját érdemben a következőkkel indokolta.
A házastársak egymás közötti, belső jogviszonyára irányadó Csjt. 31/B. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság a lakás használata felől - kérelemre is - csak akkor dönt, ha a lakásban a házastársak egyikük vagy mindkettőjük tulajdonjoga vagy bérleti joga alapján laknak. Az ítélkezési gyakorlat azonban a használat rendezésének a lehetőségét - a jogerős ítélet helyes jogi okfejtése szerint - kiterjesztette a más önálló jogcímen használt, vagyoni értéket jelentő lakásokra is (pl. a házastársak haszonélvezetében, vagy - ha a használat lakásigény kielégítését is szolgálja - haszonbérletében lévő lakásokra is (PK 299. sz. állásfoglalás indokolása, BH 1988/8/275. és LB Pfv. II. 21.841/1998.).
A Csjt. rendelkezéseinek az alkalmazhatósága szempontjából a bírói gyakorlat nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy az önálló jogcím a házastársakat együttesen, vagy csak egyiküket illeti-e meg, más kérdés, hogy a rendezés módjai eltérőek.
1. A perbeli esetben a felek közös lakásául szolgáló ingatan a közös gyermekük tulajdonában áll ugyan, a felek lakáshasználata azonban önálló jogcímen, nevezetesen: a felperes holtig tartó haszonélvezeti jogán alapult, e haszonélvezeti jogot a felperes a házassági életközösség ideje alatt, visszterhes szerződés alapján szerezte meg, és a haszonélvezeti jog, mint vagyoni értékű jog megosztására irányuló igényt a perben egyik fél sem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is rámutatott már arra, hogy a más tulajdonában álló dolog birtoklását, használatát, hasznainak szedését, valamint az említett jogosultságok másnak történő átengedését biztosító Ptk. 157. §-ának (1) bekezdése szerinti haszonélvezeti jog polgári jogi értelemben vagyoni értékű jognak minősül, ezért az a házastársak egymás közötti, belső jogviszonyában - az egyéb feltételek meglétében - a házastársak családjogi értelemben vett fele-fele arányú "osztatlan közös tulajdonát" képezi akkor is, ha a házastársak valamelyikének az életközösség ideje alatt harmadik személy tulajdonában álló dolgon megszerzett egyedüli, vagy a másik házastársénál nagyobb arányú haszonélvezeti jogát közhiteles ingatlan-nyilvántartás tanúsítja, és az utóbbi esetben nem állapítható meg a haszonélvezetre nem jogosult házastársnak az említett vagyoni értékű jogban való részesedésről történő lemondása sem önmagában abból, hogy a házastársak ilyen módon kérték az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzést.
Ennek további következménye - egyebek mellett - az, hogy az életközösség ideje alatt bármelyik házastársnak a vagyonközösséghez tartozó haszonélvezeti jogát a Csjt. 29. §-ának (1) bekezdése szerint mindegyik házastárs egyaránt gyakorolhatja és a haszonélvezeti jog gyakorlása folytán megszerzett érték is a felek házastársi közös vagyonát gazdagítja. Az életközösség megszűnése és a közös vagyon megosztása közötti időszakban az említett jog gyakorlására, illetőleg a joggyakorlás arányos része pénzbeli ellenértékének a megtérítésére a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése alapján megfelelően alkalmazandó Ptk. 140. §-ának (1) bekezdésében és 141. §-ában foglaltak az irányadók. A házastársi közös vagyonnak az életközösség megszűnését követő megosztása során pedig a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése alapján bármelyik házastárs követelheti a vagyonközösséghez tartozó haszonélvezeti jognak, mint vagyoni értékű jognak a megosztását is.
Helyesen járt el tehát a másodfokú bíróság akkor, amikor a közös vagyon Csjt. 27. §-ának (1) bekezdésében foglalt törvényes vélelme alapján arra az álláspontra jutott, hogy a felperes javára bejegyzett haszonélvezeti jog, mint önálló lakáshasználati jogcím a feleket együttesen illeti meg, mert a haszonélvezeti jogot a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése nem minősíti különvagyonnak, és erre tekintettel a közös lakás használatát a házastársak közös tulajdonában vagy közös bérletében lévő lakás használatára irányadó Csjt. 31/B. §-a (4) bekezdésének az analóg alkalmazása alapján rendezte.
Alaptalanul hivatkozik az alperes ezzel szemben a haszonélvezeti jog megszerzésének a Ptk. 157-164. §-aiban és az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvényben (a továbbiakban: Inytv.) foglalt szabályaira. E szabályok ugyanis nem a házastársak egymás közötti ún. belső (családjogi), hanem a haszonélvező, a tulajdonos és más harmadik személyek közötti ún. külső polgári jogi jogviszonyokat, egyebek mellett tehát a haszonélvező felperes és az ingatlantulajdonos gyermek közötti jogviszonyokat rendezi.
2. A hivatkozott törvényhely alkalmazása során helyesen tulajdonított döntő jelentőséget a másodfokú bíróság annak, hogy a perbeli lakás az alapterülete, alaprajzi beosztása és helyiségeinek száma folytán a megosztott használatra objektíve alkalmas, és a használat megosztásának a lehetőségét szubjektív körülmények sem zárják ki.
Helyesen mellőzte ugyanakkor a közös gyermek - alperes által állított - bennlakása tényének a figyelembevételét, mert a nagykorú gyermeket a Csjt. 31/A. §-ának (2) és 77. §-ának (1) bekezdése szerinti - járulékos jellegű - önálló lakáshasználati jog a szülővel szemben már nem illeti meg, a perbeli lakás tulajdonosaként pedig a gyermek a birtoklás, használat és hasznosítási jogát a Ptk. 157. §-ának (2) bekezdése értelmében csak annyiban gyakorolhatja, ha a haszonélvező e jogokkal nem él.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 572/2007. szám)
A peres felek 1996 májusától élettársak voltak, 1999. október 2-án kötöttek házasságot, melyből 2000. június 3-án G. L., 2003. október 27-én Z. Sz. nevű gyermekeik születtek.
A felek 1999. szeptember 27-én ügyvéd által ellenjegyzett okiratban foglalt házassági vagyonjogi szerződést kötöttek, melyben házasságkötési szándékukra figyelemmel az általános szabályoktól eltérően rendezték a házassági vagyonjogi viszonyaikat. Rögzítették, hogy mely vagyontárgyak kerülnek különvagyonba, konkrétan megjelölve, hogy a perbeli lakásingatlan az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésnek megfelelően a felperes kizárólagos tulajdonát képezi.
A szerződés 6. pontja szerint a felek által közösen használt mindenkori lakóingatlan használatáról úgy rendelkeztek, hogy a házasság felbontásának esetén a nem tulajdonos fél a házasság jogerős felbontásától számított 15 napon belül az ingatlant elhelyezési és térítési igény nélkül ingóságaival együtt elhagyja.
A szerződés 8. pontja tartalmazza a közös életvitel költségeihez való hozzájárulás szabályait, a 13. pont pedig előírja, hogy a felek "biztonsági tartalékot" képeznek az általuk szerzett vagyon 10%-ának közös bankszámlán való elhelyezésével.
A felek utolsó közös lakása a felperes különvagyonát képező perbeli lakásban volt. Életközösségük 2004 novemberében végleg megszűnt, ekkor a felperes a lakásból elköltözött és élettársi kapcsolatra lépett. Ebből a kapcsolatból 2006. május 4-én Sz. nevű gyermeke született. A felperes az elköltözés után bérelt lakásban lakott.
A felperes módosított keresetében a házasság felbontását kérte, nem ellenezte a gyermekek alperesi elhelyezését, tartásdíj fizetését vállalta és kérte a kapcsolattartás rendezését. Keresetet terjesztett elő az utolsó közös lakás kizárólagos használata iránt, utalva a házassági vagyonjogi szerződésre.
Az alperes viszontkeresetében maga is kérte a házasság felbontását, a gyermekek nála való elhelyezését, a tartásdíj és a kapcsolattartás bírói rendezését, továbbá azt, hogy az utolsó közös lakás használatára ő legyen jogosult. Az eljárás során bejelentette, hogy a házassági vagyonjogi szerződéstől a Ptk. 300. §-ának (1) bekezdése alapján eláll, mert a szerződés 13. pontja szerinti előírások nem teljesültek.
A peres adatok szerint a felperes igen jó anyagi feltételek között él, több ingatlan adásvételével foglalkozik, egy beépítetlen telekingatlan tulajdonjogával rendelkezik, ahol építkezést tervez.
Az alperes tulajdonosa ugyanabban a városban egy egyszobás lakásnak, melyet bérbeadás útján úgy hasznosít, hogy a bérlő a használat ellenértékeként felújítja az ingatlant, továbbá bérlője a településen egy 1 + 2 félszobás lakásnak, melyet az édesapja használ. A felperes édesapjának a tulajdonában álló lakás haszonélvezője az alperes édesanyja, aki ezt a lakást hasznosítja, ő maga azonban a saját ingatlanában él.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a házasságot felbontotta, a közös gyermekeket az alperesi anyánál helyezte el, rendelkezett a felperes tartásdíj fizetési kötelezettségéről és a kapcsolattartásról. Az utolsó közös lakás kizárólagos használatára az alperest jogosította fel, egyebekben a keresetet és a viszontkeresetet elutasította.
A lakáshasználat tárgyában az ítélet indokolása tényként állapítja meg, hogy a felperes a lakást 2004 novemberében ingóságaival együtt elhagyta, jelenleg bérelt lakásban lakik, de saját nyilatkozata szerint meglévő egyéb vagyonából a tulajdonában álló ingatlanon történő építkezéssel lakhatását később meg tudja oldani.
A felek egyező előadásából megállapítható volt, hogy a szerződés 13. pontja szerinti "biztonsági alap" képzését mindketten elmulasztották ugyan, de ez a bíróság álláspontja szerint a Ptk. 300. § (1)-(2) bekezdése szerinti, az alperesnek a szerződéstől való egyoldalú elállására nem ad alapot.
Az érvényes vagyonjogi szerződés félretételére a bíróság a Csjt. 31/A. §-ának (2) bekezdése alapján látott lehetőséget azzal, hogy a bíróság a kiskorú gyermek érdekeire tekintettel a lakáshasználatot a felek megállapodásától eltérően rendezheti. Az adott ügyben a gyermekek érdekeinek vizsgálata folytán arra az álláspontra helyezkedett, hogy a gyermekek érdekét a volt közös lakásban maradásuk szolgálja, ezért indokoltnak látta az alperes kizárólagos lakáshasználatra történő feljogosítását.
Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezett, a felperesi fellebbezés kiterjedt az elsőfokú ítélet lakáshasználatot érintő rendelkezéseire is.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet kapcsolattartásra vonatkozó szabályozását részben megváltoztatta, egyebekben - így a lakáshasználat tárgyában is - az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A lakáshasználattal összefüggésben döntését azzal indokolta, hogy a vagyonjogi szerződésben foglaltakkal ellentétben a gyermekek érdekét az szolgálja, ha nem kényszerülnek a megszokott, biztonságot jelentő otthon elhagyására, különös tekintettel arra, hogy a felperes a megfelelő lakhatását vagyoni helyzete folytán egyébként is meg tudja oldani.
A jogerős ítélet lakáshasználatra vonatkozó rendelkezése ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel. Jogszabálysértésként a Csjt. 31/A. §-a (2) bekezdésének nem megfelelő alkalmazását jelölte meg. Nyomatékosan hivatkozott az érvényes házassági vagyonjogi szerződésben foglaltakra.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében hangsúlyozta a kiskorú gyermekek lakhatásához fűződő érdeket, és azt, hogy a felperes igen jó vagyoni helyzetben van, ezért köteles biztosítani a gyermeke eddigi színvonalának megfelelő lakhatását, ami együtt jár az ő kizárólagos lakáshasználatra történő feljogosításával is.
A felperes felülvizsgálati kérelmét a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta, az alábbiak szerint.
A felek a Csjt. 27. §-ának (2) bekezdése szerint megkötött, érvényes vagyonjogi szerződésükbe foglalták az utolsó közös lakás használatának a házasság felbontás esetére vonatkozó, a Csjt. 31/A. §-ának (1) bekezdésén alapuló megállapodásukat is. A szerződés 6. pontjában rögzítették, hogy "a felek által közösen használt mindenkori lakóingatlan használatáról a házasság felbontása esetére úgy rendelkeznek, hogy az a fél, amely a lakóingatlannak nem tulajdonosa, azt elhelyezési és térítési igény nélkül a házasság jogerős felbontásától számított 15 naptári napon belül ingóságaival együtt elhagyni tartozik...."
A felek által használt lakásingatlan nem vitásan a felperes tulajdonában áll.
A vagyoni viszonyok mellett a házastársi lakáshasználat rendezésének is elsődleges módja a felek megállapodása, melynek tartalmát a felek szabadon állapítják meg. Az előzetes rendezés körében ezért lehetőségük lett volna arra is, hogy a többszöri egyeztetést követően megkötött, egyébként igen részletes szabályokat tartalmazó szerződésben a házasságból várhatóan születendő gyermekeik lakáshasználatáról is rendelkezzenek. Erre azonban nem került sor, amiből az következik, hogy a felek a közös gyermekeikre tekintettel a szerződéstől nem kívántak eltérni, tehát lakáshasználatukra a Csjt. 31/A. §-ának (1) bekezdése szerint a szerződés 6. pontja az irányadó.
A perbeli esetben az első és másodfokon eljárt bíróságok tévedtek, amikor a lakáshasználat tárgyában a gyermekek érdekeire hivatkozva tértek el a felek érvényes szerződésétől.
A Csjt. 77. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a szülők saját háztartásukban kötelesek gondoskodni a kiskorú gyermekük állandó lakásáról. A bíróságnak eszerint azt kellett vizsgálnia, hogy a szerződés teljesítése esetén az alperes rendelkezik-e olyan lakáskörülményekkel, amelyek alkalmasak arra, hogy a nála elhelyezett kiskorú gyermekek lakhatását - a gyermekek alapvető érdekeinek sérelme nélkül - a saját háztartásában tudja biztosítani.
A peres adatok szerint az alperes a tulajdonában álló, de a gyermekek megfelelő elhelyezésére nem alkalmas egy szobás lakás mellett bérlője egy, a belvárosban lévő 1 + 2 félszobás lakásnak is. Ez a lakás a városon belüli elhelyezkedésénél és méreténél fogva is alkalmas arra, hogy az alperes ott a gyermekeknek megfelelő gondozását ellássa. A Csjt. 31/A. §-a (2) bekezdésének alkalmazása során nem jelentheti a gyermekek értékelhető érdeksérelmét az, ha a szülők válása után ugyanabban a városban kisebb, de megfelelő életteret nyújtó, más lakásban kell élniük, az ilyen jellegű változás a gyermekek állandósághoz és biztonsághoz fűződő jogos igényeit nem befolyásolja.
A felek jogviszonyában azt sem lehet az alperes érdekében figyelembe venni, hogy bérleményét jelenleg az édesapja lakja, ugyanis az alperesi család lakáshelyzetének megoldása a jelen jogvita keretein kívül esik.
A szerződés teljesítése kérdésében annak sincs jelentősége, hogy az életközösség megszűnése után a felperes a lakásból elköltözött, illetve, hogy kedvező vagyoni viszonyai mellett a lakhatását másként is meg tudja-e oldani, vagy sem.
Az első- és másodfokú bíróság ezért a használat tárgyában alaptalan indokokkal tért el a felek által kötött, az adott jogviszonyban elsődleges szabályként alkalmazandó szerződéstől.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a lakáshasználatra vonatkozó jogerős ítéleti rendelkezést hatályon kívül helyezte, és mivel a rendezéshez a szükséges adatok rendelkezésre állottak, a jogszabályoknak megfelelő döntést hozott: a felperest jogosította fel a perbeli lakás kizárólagos használatára (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 667/2007. szám).
A perbeli önkormányzati lakás bérlőtársai voltak a peres felek, valamint az alperes édesanyja - a felperes volt házastársa - az 1998. november 30-án kötött bérleti szerződés alapján. A felperes és az alperes édesanyjának házassága megromlott, az életközösséget megszakították, az anya a perbeli lakásból elköltözött és a kiskorú alperest is magával vitte. A felperes és az anya házasságát a bíróság a 2003. április 9-én jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta. A bontóperben kötött egyezség alapján az akkor még mindig kiskorú gyermekük - az alperes - az édesanyja gondozásába került. Az anya a bérlőtársi jogviszonyáról ellenérték fizetése mellett lemondott, és kérte az önkormányzatot a bérleti szerződés akkénti módosítására, hogy a bérbeadó a peres felekkel kössön határozatlan időre szóló bérleti szerződést. Az önkormányzat ennek megfelelően 2003. március 28-án a peres felekkel kötött bérleti szerződést a perbeli lakásra.
Az időközben nagykorúvá vált alperest a felperes megakadályozta abban, hogy a bérlőtársi jogával élhessen.
A felperes keresetében az alperes bérlőtársi jogviszonyának a megszüntetését kérte. Keresetét a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (Lt.) 30. §-ának (5) bekezdésére alapította, mert azt állította, hogy az alperes a lakást a visszatérés szándéka nélkül elhagyta.
A bíróság jogerős ítéletével elutasította a keresetet. Tényként megállapította, hogy az alperes 13 éves korában, az édesanyjával együtt költözött el vidékre, és ott járt iskolába. Az édesanyjánál elhelyezett kiskorú alperes esetében a lakás végleges, a visszatérés szándéka nélküli elhagyása nem merülhet fel, ezért a bérlőtársi jogviszonyának megszüntetésére nincs alap. Az alperes miután 2004 decemberében nagykorúvá vált, ekkortól kezdődően maga dönthetett a lakóhelyének megválasztásáról, így arról, hogy a budapesti iskolájára tekintettel a perbeli lakásban lakjon. Ide a bérlőtársi jogviszonya alapján be is jelentkezett, de a lakáshasználatát a felperes megakadályozta.
A jogerős ítélet megváltoztatása és az alperes bérlőtársi jogviszonyának megszüntetése, illetőleg a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és az ügyben eljárt elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítása iránt a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint a bíróságok a bizonyítékok téves értékelésével jutottak arra a következtetésre, hogy az alperes nem hagyta el véglegesen a perbeli bérleményt, és az oda való visszatérését ő megakadályozta volna.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
Az Lt. 30. §-ának (5) bekezdése alapján a bíróság akkor szüntetheti meg az eltávozott bérlőtárs bérlőtársi jogviszonyát, ha a lakást a visszatérés szándéka nélkül elhagyta. Az alperes esetében a jogviszony megszüntetésének ez a feltétele hiányzik.
A volt házastársaknak a bontóperben kötött egyezsége alapján került az akkor még kiskorú alperes az édesanyja gondozásába, amelyből következően az anyának a saját háztartásában kellett gondoskodnia a gyermek állandó lakhatásáról, a gyermeknek pedig az anyánál kellett tartózkodnia. A kiskorú alperes esetében tehát fel sem merülhet a lakásból való eltávozás önkéntes, saját elhatározásából történő, és végleges szándéka. Az alperes nagykorúvá válása adta meg számára azt a lehetőséget, hogy a tartózkodási helyének megválasztásáról szabadon döntsön. A perbeli lakásban bérlőtársi jogviszonya van, és a tanulmányai is a városhoz kötik, ezért próbálkozott a perbeli lakás használatával, ahová ennek érdekében be is jelentkezett. A felperes tényállításait az általa bejelentett F. Z.-né tanúvallomása sem erősítette meg, de a másodfokú eljárásban a felperesnek a zárcserére tett előadásából, valamint az egyéb tanúvallomásokból is az következik, hogy a felperes akadályozta meg az alperesnek a lakásba való bejutását. Ezen nem gyengít az sem, ha az alperes netán egyetlen éjszakát a felperes engedélyével a lakásban töltött.
A jogvita eldöntése szempontjából annak volt jelentősége, hogy az alperes a lakást a visszatérés szándéka nélkül elhagyta-e. Miután ez nem állapítható meg, az alperes magatartására bejelentett bizonyítási indítvány mellőzésének nincs jelentősége, és ez nem alkalmas a jogerős ítélet megalapozatlanságának a megállapítására, miként az sem, hogy a bíróságok figyelmen kívül hagyták a felperes újabb házasságkötésének tényét, és azt, hogy jelenleg a házastársával lakik együtt a perbeli lakásban.
A bíróság jogerős ítéletében jogszabálysértés nélkül utasította el a felperes keresetét, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. III. 21. 736/2007. szám) ■
Visszaugrás
