A munkajog fogalmi rendszere hagyományosan kétpólusú, mivel kizárólag két csoportra, munkaviszonyokra és polgári jogviszonyokra osztja fel a munkavégzésre irányuló jogviszonyokat. A munkajogviszony és az önfoglalkoztatás közötti, ún. "egyéb" foglalkoztatási jogviszonyok szabályozása csupán az elmúlt évtizedben került az európai, és az elmúlt években a magyar munkajogi gondolkodás középpontjába. Ennek a vitának az előzményei a közösségi jogban lelhetők fel, mivel a közösségi jogalkotás már a kezdetektől szembesült a munkajogi alapfogalmak meghatározásának nehézségeivel a szociális jogi és munkajogi rendeletek, irányelvek személyi hatályával összefüggésben. A közösségi jog eltérő közösségi és nemzeti jogi fogalmakat használ az egyes jogterületeken, részben megkerülve az alapfogalmak definiálását.
Mivel a jogharmonizáció csak növelte a munkavállalók és az annak nem minősülő, függő munkát végzők munkajogi védelme közötti szakadékot, így az Európai Unióban egyre markánsabban szembesültek ezzel a problémával. Az elmúlt évtizedben született uniós dokumentumok azonban tovább mentek az elemzésben, és a munkajog hagyományos, kétpólusú fogalmi rendszerének válságára világítottak rá. A versenyképesség (rugalmasság) és a munkavállalói jogok (biztonság) egyensúlyának igénye persze nem új keletű probléma a munkajogi szabályozásban, de első ízben emelkedett egy nemzetközi szervezet szakpolitikájának szintjére (flexicurity koncepciója).
Mindezek alapján nem meglepő, hogy a munkaerő-piaci rugalmassággal és az önfoglalkoztatással kapcsolatos vitákat eleinte a magyar munkajogban is a jogharmonizáció indukálta. A rugalmasság fokozása felé az első jelentős jogalkotási lépést az új munkaidős szabályozást és a "legatipikusabb" munkaviszonyt, a munkaerő-kölcsönzést bevezető 2001. évi jogharmonizációs módosítás1 jelentette. Emellett több érdekes kísérlet történt a munkaviszonytól többé-kevésbé eltérő, függő munkavégzés szabályozására, például az önálló kereskedelmi ügynök és az alkalmi munkavállalás részletes szabályozásával. A gazdasági, foglalkoztatáspolitikai változások eredményeként az utóbbi években hazánkban is egyre nagyobb figyelem irányult a hagyományos munkajogi fogalmi rendszer válságára, és ezzel összefüggésben a hagyományos munkaviszonynál rugalmasabb, ugyanakkor kevesebb védelmet biztosító jogviszonyokra. Ezek a viták persze nem választhatók el a foglalkoztatási szint növelésére irányuló gazdaságpolitikai céloktól.
Mindezen fejlemények azt mutatják, hogy a munkajogi szabályozás válságának fontos oka és szimptómája a munkajog által lefedett személyi kör megváltozása, és a fogalmi rendszer átalakulása. A tipikus és atipikus munkaviszonyok és a polgári jogviszonyok között megjelentek a harmadik típusú foglalkoztatási jogviszonyok, amelyek kikényszerítik a hagyományos munkajogi fogalmi rendszer újragondolását. Az alábbiakban bemutatjuk a munkaviszonyok és a polgári jogviszonyok között önállósuló szürke zónával, másként az "egyéb" foglalkoztatási jogviszonyok szabályozásával kapcsolatban az Európai Unióban és Magyarországon az elmúlt évtizedben felmerült elméleti és jogalkotási kérdéseket.
A munkajogi alapfogalmak - munkaviszony, munkavállaló, önfoglalkoztató definíciójának - tisztázása tradicionálisan nehéz és hálátlan feladat mind a nemzeti, mind pedig a nemzetközi munkajogban. Amíg a nemzeti jogalkotó a munkajogi szabályok személyi hatályának meghatározása miatt semmiképpen sem kerülheti el a definiálásból eredő problémákat, addig a nemzetközi munkajog választhat a szupranacionális alapfogalmak pro-aktív megalkotása és a nemzeti munkajogra hagyatkozás passzív koncepciója között. A nemzetközi munkajogi jogalkotás hagyományosan inkább az utóbbi megoldás híve, kerülendő a definiálásból óhatatlanul eredő konfliktusokat. A közösségi jog személyi hatályának vizsgálata segít tisztázni a közösségi szociális jogba és munkajogba sorolt irányelvek alkalmazási körét, de felveti az alapfogalmak európai harmonizációjának és nemzeti jogi konvergenciájának a kérdését is.
A munkajogi jogharmonizáció három területet érint közvetlenül: a munkavállalók szabad mozgáshoz való jogát, az egyenlő bánásmód elvét, valamint a munkafeltételeket érintő, közösségi jogi értelemben vett munkajogi szabályokat. Ez a három közösségi jogterület különbözik abból a szempontból, hogy mely munkavégzésre irányuló jogviszonyok szabályozásában kell érvényesíteni a közösségi jogi előírásokat. A közösségi jogban tehát nincs egységes munkavállaló-fogalom, ezért a fogalom jelentése területenként eltérő3. Amint azt az alábbiakban bemutatjuk, a személyi hatályt érintő különbségek oka nem annyira az egyes jogterületek szabályozásának eltérő "természetében", hanem a közösségi jogszabályok eltérő céljában, illetve a politikai elkötelezettség különböző szintjében rejlik.
-23/24-
Az érintett jogterületek közül a szabad mozgás jogának alakult ki a legszélesebb hatálya, ráadásul önálló közösségi jogi fogalommal. Ennek a hátterében a belső piac megteremtésének gazdasági célja rejlik, amelynek köszönhetően a szabad mozgás joga fokozatosan egy általános gazdasági és szociális (uniós) polgárság alapjává vált, ami túlmutat a munkajog tradicionális területén4. Az elsődleges és a másodlagos jog hallgatása miatt az Európai Bíróság válaszolta meg azt a kérdést, hogy a szabad mozgás joga alkalmazásában ki minősül munkavállalónak. A Hoekstra ítéletben5 mondta ki az Európai Bíróság, hogy a munkavállaló (worker) fogalmának a nemzeti jogoktól független, önálló közösségi jogi jelentése van. Ha a különféle nemzeti jogi meghatározásokat alkalmaznák, akkor a tagállamok tetszés szerint korlátozhatnák a migráns munkavállalónak minősülő személyek körét, ami veszélyeztetné a szabad mozgás jogának széles körű érvényesülését. Ugyanakkor ez az ítélet is adós maradt a fogalom meghatározásával.6
Az Európai Bíróság a Hoekstra ítéletet követően számos esetben foglalkozott a munkavállaló közösségi jogi fogalmának meghatározásával. A munkavállalói státusz kritériumainak azt tekintette az Európai Bíróság, hogy az adott személy meghatározott, akár rövid ideig, másik személy számára, annak irányításával, tágan értelmezett ellenszolgáltatás fejében olyan szolgáltatást nyújtson, amely tényleges és valóságos gazdasági célú tevékenység. Ennek a rendkívül tágan értelmezett, a munkaviszonynál szélesebb, és pontosan nem is korlátozott körre kiterjedő munkavállaló-fogalomnak az volt a rendeltetése, hogy a gazdaságilag aktív személyek lehető legszélesebb köre számára biztosítsa a szabad mozgás jogát. Mivel a munkavállaló fogalma "határozza meg az alapvető szabadság személyi hatályát, ezért a munkavállaló közösségi koncepcióját tágan kell értelmezni".7
Ezt a tág értelmezést garantálta az Európai Bíróság következetes ítélkezési gyakorlata, amely különösen a ’80-as években volt kifejezetten aktív ezen a téren. Az uniós polgároknak tehát csekély erőfeszítést kell tenniük a munkavállalói státusz megszerzéséért, hiszen elegendő hetente néhány órát rendszeresen dolgozniuk, szinte bármilyen típusú jogviszonyban, feltéve hogy a díjazásért történő munkavégzést az alárendeltség jellemzi. Az esetjog hatására munkavállalónak minősültek például a részmunkaidős, határozott idős munkavállalók, az idénymunkások és a különböző jogviszonyok alapján dolgozó gyakornokok is8. Munkavállaló tehát mindenki, aki időlegesen vagy állandóan, fizetett munkát végez9, ráadásul a jogviszony természete sem releváns10.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
