Az élettársi viszonyok számának emelkedése komoly fejtörést okoz napjainkban, hiszen az élettársi viszony - úgy tûnik - számos társadalmi csoportban a házasság alternatívájaként jelenik meg, és azok, akik nem a házassági köteléket választják, sokszor nem is igazán értik a két fajta kapcsolat közötti különbséget Az élettársi kapcsolat jogi hátrányaival pedig egyáltalán nincsenek tisztában.
Az élettársi kapcsolatok számának növekedésé ma már a jog sem hagyhatja figyelmen kívül. A jogszabályok számos területen az élettársaknak a házastársakéval azonos, vagy ahhoz hasonló helyzete biztosítanak. Az öröklési jog, mint az egyik leginkább konzervatív jogterület, eddig nem reagált az élettársi kapcsolatok megjelenésére.
Jelen tanulmányban az élettársak törvényes öröklésének lehetőségén szeretnék gondolkozni, és ezzel kapcsolatban felvetni egy, az élettársi kapcsolatok tényét rögzítő nyilvántartás megteremtését.
Nem vagyok az élettársi viszonyok lelkes harcosa, és a jelen trenddel (mely magában foglalja az egyneműek élettársi viszonyait is) szembenálló értékrendem rendkívül elbizonytalanít abban, hogy egyáltalán érdemes-e megszólalni ebben a kérdésben. Mi jobb: elébe menni az eseményeknek, vagy kivárni, amíg egy hangulatokkal és indulatokkal terhes légkörben politikusok, és nem szakmai szempontok döntenek? Nem jó, amikor a média alkot jogszabályt, mert az szükségszerűen túlzó és igazságtalan lesz. A másik nyugtalanító kérdés pedig az, hogy ha hozzányúlunk a családhoz - mely szociológiai értelemben házasságon kívül is létezhet -amikor az élettársi viszonyokat szabályozzuk, nem teremtünk-e még több elégedetlent, akik csak kezdetnek fogják tekinteni az új állapotot, és a holland mintát - az egynemű párok házasodásának lehetővé tételét - akarják feltétlenül követni? Csupa olyan kérdés amire nehéz válaszolni. A jognak kettős szerepe van: egyrészt, hogy arra építse az utat, amerre az emberek járnak; másrészt. hogy elejét vegye minden olyan törekvésnek, amely a társadalom fejlődését akár hosszabb, akár rövid távon rossz, pusztuló irányba vinné.
Két ember kapcsolata a legszentebb, legintimebb viszonyok közé tartozik, és ez sokkal több, min puszta gazdasági alakulat: igazi érzelmi közösség Ez a közösség a társadalom alapegysége függetlenül attól, hogy az házassági kötelék keretén belül, vagy azon kívül valósul meg. Más kérdés, hogy az állam nagyobb kedvezmények biztosításával ösztönözheti polgárait arra, hogy a házassági köteléket válasszák Ez azonban politikai kérdés.
Az élettársi viszonyok ma már nem kizárólag az ún. "próbaházasság" szerepét töltik be, hanem sokan életformaként választják. Így az élettársi kapcsolatban egyre többször jön létre szociológia értelemben vett család, vagyis együtt élő apa, anya és gyerekeik. Ezek a családok csak jogi értelemben különböznek a házasságban élők családjaitól. Helyes-e az, ha ezeknek a családoknak kevesebb védelmet adunk, mert alapjukat nem egy házasság teremti meg?
Ma az élettársi viszony semmilyen öröklési kapcsolatot nem teremt az élettársak között. A hagyományos jogi felfogás szerint lehetőség van arra, hogy az élettársak egymásnak szánt juttatásaikat végrendeleti úton tegyék meg. Ebből az következik, hogy aki végrendeleti úton nem enged részesedést a másik félnek, valószínűleg nem is kívánta, hogy az a hagyatékából bármit is kapjon. Ez a gondolatmenet tökéletes és teljes volt még néhány évvel ezelőtt, de ma, amikor az élettársi viszonyok tömegessé váltak, a jognak is előremutató lépést kell tennie. A közhit ugyanis - szóbeszédek alapján - meg van győződve arról, hogy az élettársak örökölnek, és ezért az élettársi kapcsolatban élők többségének eszébe sem jut, hogy végrendelkezzen. "Az utat arra kell építeni, amerre az emberek járnak".
A jognak minden olyan jelenséggel foglalkoznia kell, amely tömegessé válik, mert ez a feladata. A jog némasága, figyelmetlensége robbanásszerű változásokhoz szokott vezetni, amit jobb elkerülni. Nem forradalomra gondolok, de egy olyan vitákkal, és hangulatkeltéssel teli légkörre, amikor a józan ész eltűnik az érvek és ellenérvek között.
Tömeges jelenség-e az élettársi viszony vagy sem. Kell-e vele foglalkozni? A kérdés nyilvánvalóan provokatív, hiszen a szerző már ismeri azokat az adatokat, amelyekből nem lehet más következtetést levonni, minthogy: igen. Nézzünk néhány számadatot.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy Magyarországon az élettársi kapcsolatok az 1970-es évek elején jelentek meg először olyan számban, hogy mérésük szükségessé vált. 1970-ben az élettársi kapcsolatok aránya az összes család százalékához viszonyítva 2,1% volt, míg 1994-re ez a szám 4,9%-ra nőtt1. Az élettársi kapcsolatok népességhez viszonyított jelentős része Budapesten található (35 068), a vidéki városokban ez a szám magasabb (57 910), míg a községekben élők közül a városokhoz képest valamennyivel kevesebben élnek élettársi viszonyban (49 806). Ezek szerint 1994-ben összesen 142 784 élettársi kapcsolatot tartottak számon.
Ezek a számok még mindig elenyészőek az 1994-ben felmért 2 479 649 házaspáros típusú családhoz képest, de ha az 1970-es adatokkal hasonlítjuk, amikor 2 579 511 házaspáros kapcsolatra mindössze 61 896 élettársi kapcsolat jutott, a trend egyértelművé válik. A közelmúlt fejlődését nyomon követve azt láthatjuk, hogy míg 1990-ben 125 393 élettársi kapcsolatról írnak, addig 1994-re az a szám 17 393 kapcsolattal nőtt, vagyis lineáris növekedéssel számolva ez évenkénti 4348 új élettársi kapcsolatot jelent.
A fenti számokkal szemben a házasságok száma 1990 és 1994. között mindössze 33 308-cal nőtt, ami évenkénti 8327 új házasság kötését jelenti. Tehát 1,9-szer többen kötöttek házasságot, mint létesítettek élettársi kapcsolatot, vagyis minden harmadik új kapcsolat élettársi kapcsolatnak tekinthető.2
Az 1990 és 1994 közötti időszakban az élettársi viszonyok száma leginkább a községekben nőtt, így Budapesten kb. 5000 új élettársi kapcsolat jött létre ebben az időszakban, a vidéki városokban ez a szám kb. 6000, míg a községekben 7000-rel nőtt az élettársi kapcsolatok száma.
A korcsoportonkénti megoszlást tekintve a legradikálisabb növekedéssel a 20 és 24 év közötti korosztályban találkozunk. Az 1990-es évek elejére a 20-24 éves nők között az élettársi kapcsolatot választók száma az 1970-ben mért 2%-ról 6,7%-ra nőtt, mely arányszám 2000-re 28,8%-ra3 emelkedett, azaz megint azt látjuk, hogy minden harmadik partnerkapcsolat élettársi viszony. A forrásul szolgáló tanulmány megállapítja azt is, hogy "minél fiatalabb születési csoportot vizsgálunk, annál magasabb minden életkorban a nem legalizált párkapcsolatot választók aránya4."
Ezek a változások inkább trendet mutatnak, és természetesen meg sem közelítik a nyugat-európai adatokat: Franciaországban pl. az 1970-es évek közepe és az 1980-as vége között 11%-ról 49%-ra nőtt a 24. életévükig legalább egyszer élettársi kapcsolatot választó nők aránya; ezek a számok Dániában 48%-ról 75%-ra történő növekedést jelentenek, míg Nagy Britanniában 1980 és 1995 között 11%-ról 55%-ra emelkedett a számuk5.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
