A közösségi közigazgatási jogban[1] a közösségi jogba ütköző közigazgatási aktusok visszavonhatósága nem új jelenség. Az állami támogatások körében ezek olyannyira mindennapos ügyeknek számítanak, hogy a másodlagos jog szintjén is kodifikálásra kerültek. Ennek legnyilvánvalóbb példája a Tanácsnak az EK-Szerződés (a továbbiakban: EKSz.) 93. cikkének alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló 659/1999/EK rendelete. A rendelet 11. cikke szerint a Bizottság olyan határozatot hozhat, amely megköveteli a jogellenes (az EKSz. 93. cikkébe ütköző) támogatás nyújtásának felfüggesztését (a továbbiakban: felfüggesztő rendelkezés), ill. miután lehetőséget biztosított az érintett tagállamnak észrevételei megtételére, olyan határozatot hozhat, amely megköveteli a jogellenes támogatások ideiglenes visszatérítését is (a továbbiakban: visszatérítési rendelkezés). Ugyanezen rendelet 14. cikke alapján, amennyiben megállapítást nyer, hogy az adott támogatás jogellenes volt, a Bizottság dönt arról, hogy az érintett tagállam hozza meg a szükséges intézkedéseket a támogatásnak a kedvezményezettől történő visszavételére ("visszatérítési határozat"), amely kiterjed a jogellenes támogatásnak a kedvezményezett részére történő rendelkezésére bocsátásától a Bizottság által megfelelő kamatláb alapján meghatározott kamatra is.
E határozatok egy a favorábilis - az érintett számára kedvező hatású - közigazgatási aktus visszavonását jelentik, amellyel kapcsolatosan számos európai (pl. a német vagy a magyar) állam közigazgatási joga korlátozásokat fogalmaz meg a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok elve alapján. Ezek azért kerülhetnek alkalmazásra, mert a jogellenes támogatást az alkalmazandó nem-
- 145/146 -
zeti jognak megfelelő rendelkezések szerint kell vissza téríteni. Ezek azonban nem alkalmazhatóak olyan módon, hogy ez által a közösségi jog által előírt visszatérítési kötelezettség a gyakorlatban lehetetlenné váljon. Elsősorban ugyanis a Közösség érdekét kell teljes mértékben figyelembe venni az olyan rendelkezés alkalmazásánál, amely a szabályellenes közigazgatási jogi aktus visszavonását a különböző érintett érdekek mérlegelésének vetik alá. Így, bár a közösségi jog nem helyezkedhet szembe olyan nemzeti jogszabályokkal, amelyek a visszatérítés tekintetében a jogos elvárás és jogbiztonság elvének tiszteletben tartását biztosítják, "mindazonáltal, figyelembe véve a Bizottságnak a Szerződés 93. cikke alapján az állami támogatások fölött gyakorolt ellenőrzési jogkörének kötelező jellegét, a támogatásból részesülő vállalkozások elvileg csak akkor élhetnek jogos elvárással a támogatás rendszerességét illetően, ha azt részükre az említett cikkben meghatározott eljárásnak megfelelően nyújtották". A közös piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánított állami támogatás esetén a nemzeti hatóságok szerepe a Bizottság minden határozatának végrehajtására korlátozódik. Így a nemzeti hatóságoknak nincs mérlegelési hatásköre, attól fogva, hogy a Bizottság határozatában a támogatást a közös piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánította, és elrendelte visszavonását. Ezt végre kell hajtaniuk még akkor is, ha a nemzeti jogban erre meghatározott, a jogbiztonság védelmére fennálló határidő letelt; ha a támogatásról szóló határozat olyannyira jogellenes volt, hogy a támogatás kedvezményezettje nem lehetett jóhiszemű; és ha a nemzeti jog, a kedvezményezett rosszhiszeműsége hiányában kizárja a visszatérítést.[2]
Míg az állami támogatások körében ez a helyzet megkövesedni látszik, sőt a tagállami jogokban még legfelsőbb szinten is elismerést nyer,[3] sokáig kérdéses
- 146/147 -
volt, hogy vajon az egyénnel szemben hátrányos - onerózus - aktusok esetén is (legalábbis mutatis mutandis) alkalmazást nyer-e e doktrína.
A kezdetben az Európai Bíróság nem látott abban problémát, hogy az onerózus aktusok esetén nem nyer alkalmazást az állami támogatások körében kimondott elv. A 33/76 sz. Rewe-Zentralfinanz eG és Rewe-Zentral AG kontra Landwirtschaftskammer für das Saarland ügyben 1976. december 16-án meghozott ítéletében úgy fogalt állást, hogy "a közösségi jog jelen állapotában a nemzeti bíróságnál egy nemzeti hatóság határozatát annak a közösségi jogba való ütközése miatt megtámadó polgár számára nem engedi meg a nemzeti jogban előírt eljárási határidők be nem tartását. A keresetre vonatkozó eljárás természetesen nem lehet kedvezőtlenebb, mint a hasonló, belső joggal kapcsolatos keresetekre vonatkozó" (6. pont). Ebben az ítéletben csupán az ekvivalenciaelvre hivatkozva - a hatékonyság (effektivitás) elvét elő sem véve - a Bíróság a nemzeti eljárási szabályok alkalmazhatósága mellett foglalt állást, amely az egyén szempontjából a közösségi jogba ütköző kötelezettség joghatályban való fenntartásának következményével járt.[4]
Némi változást hozott ebben a kérdésben az Emmott-ügy.[5] A Bíróság kategorikusan kimondta, hogy amíg egy irányelvet nem ültettek át megfelelően a nemzeti jogba, a mulasztásban levő tagállam nem hivatkozhat az egyén által az ezen irányelv rendelkezései által számára biztosított jogok védelme érdekében ellene indított kereset késedelmes voltára, vagyis a keresetindítási határidő leteltére, és a nemzeti jog szerinti keresetindítási határidő csak az átültetés időpontjától kezdődhet. Az egyének ugyanis az átültetés megtörténtéig nincsenek abban a helyzetben, hogy jogaikat teljes mértékben megismerhessék, amely helyzet még a Bíróság azon ítélete után is fennmarad, amelyben kimondta, hogy az adott tagállam nem tett eleget az irányelv alapján fennálló kötelezettségeinek, ill. azt követően, hogy a Bíróság megállapította, hogy az irányelv némely rendelkezése kellően pontos és egyértelmű ahhoz, hogy arra a nemzeti bíróság előtt hivatkozni lehessen (21-23. pontok). Az Emmott-ügy alapján a keresetindítási határidő nyugszik az átültetés leteltéig, ami ugyan egy lépés volt előre, de még közel
- 147/148 -
sem ugyanaz a jogi helyzet, mint az állami támogatások esetén. Az Emmott-ügy túlértékelésére már az sem adott alapot, hogy a Bíróság rövid időn belül kétszer is igyekezett az Emmott-ügyben megfogalmazottak hatályát leszűkíteni, és hasonló ügyeket ettől elkülöníteni (distinguishing).[6] A Bíróság 1997-ben a Fantask-ügyben[7] az Emmott-ügyet teljesen perifériára helyezte. Hivatkozva a C-410/92. sz. Johnson-ügyben ill. az azt megerősítő, a C-338/91. sz. Steenhorst- Neerings ügyben hozott ítéletekre kimondta, hogy az Emmott-ügyben hozott ítéletet az ügy sajátos körülményei igazolták, vagyis ez nem leading case (51. pont). Ebben megerősítette korábbi gyakorlatát, amely szerint közösségi szintű szabályozás hiányában minden tagállam belső jogrendjébe tartozik a jogosulatlan kifizetések behajtása iránti kereset részletes eljárási szabályainak meghatározása. Kimondva továbbá, hogy a jogbiztonság mind az adófizetőt, mind pedig az érintett hatóságot védi, a Bíróság elismerte, hogy a közösségi joggal összeegyeztethető az ésszerű elévülési határidők rögzítése, mivel ezeket nem lehet olyan természetűnek tekinteni, mint amelyek gyakorlatilag lehetetlenné vagy jelentősen nehezebbé teszik a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását, még akkor sem, ha ezek szerint e határidők eltelte az indított kereset teljes vagy részleges elutasításához vezet.[8] Ebben gyakorlatilag a korábbi, 33/76. sz. Rewe-ügyben 1976. december 16-án, valamint a C-90/94. sz. Haahr Petroleum ügyben 1997. július 17-én hozott ítéleteit erősítette meg, és tért vissza egy erősebben a tagállamok mintsem az egyének érdekeit szem előtt tartó állásponthoz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
