A forradalom, amelyet több kommentátor is megjósolt, amikor Bush elnök két ultrakonzervatív legfelső bírósági tagot nevezett ki, lélegzetelállító türelmetlenséggel zajlik, mégpedig leginkább a precedensek és a hagyományok iránti megvetéssel jellemezhető jakobinus szellemben. Bush választottjainak, John Roberts főbírónak és Samuel Alito bírónak a korábban megválasztott két jobboldali bíróhoz, Antonin Scaliához és Clarence Thomashoz történő csatlakozásával áttörhetetlen falanx alakult ki, amely átformálja az alkotmányjogot, titokban felülbírálja és érvényteleníti a konzervatív és liberális bírák generációi által közösen megalkotott jelentős alkotmányos doktrínákat.
Ezek a doktrínák a faji izoláció és szegregáció csökkentését, a demokrácia nagytőkétől való visszahódítását, a meggyőződés és a véleménynyilvánítás szabadságának ésszerű kiterjesztését, a nők terhességmegszakításhoz való jogának védelmét, valamint az ehhez a joghoz kapcsolódó társadalmi vonatkozások elismerését, illetve egy egyszerre igazságos és hatékony büntetőjogi eljárásrend megvalósítását célozták. A legutóbb 5:4 szavazati aránnyal elfogadott döntések aláásták ezeknek a gondosan kialakított doktrínáknak az elvi alapjait. Ahogy Stephen Breyer ritkaságszámba menő bírósági véleményében megállapította, "nem gyakran fordul elő a jogban, hogy ilyen kevés ember ilyen gyorsan ilyen sok változást okozzon".
Hiba volna azt feltételezni, hogy a jobboldali falanx ügybuzgalmát valamiféle mélyen konzervatív jogi vagy politikai ideológia fűtené. Valójában semmiféle meghatározható jogi vagy politikai alapelvet nem látni mögötte, inkább csak valamilyen fenntartás nélküli kulturális, esetleg vallási elkötelezettséget. A falanx a bíróság önmérsékletét és a törvényhozáshoz való alkalmazkodását sürgeti, ha ez utóbbi a konzervatív politika számára kedvező rendelkezéseket hoz, mint amilyen például a terhességmegszakításhoz használt bizonyos orvosi technikák tilalma. Ugyanakkor a jobboldali koalíció azonnal feladja az önmérsékletet, mihelyst olyan törvényhozási folyamatokra sújthat le, amelyekkel a konzervatívok nem értenek egyet, mint például a politikai hirdetések szabályozása vagy a faji integrációt célzó kisebb területi iskolák programja. A szólásszabadságot tűzi zászlajára, amikor kijelenti: a Kongresszus nem akadályozhatja, hogy gazdag nagyvállalatok és konszernek elkerüljék a politikai támogatásokra vonatkozó megkötéseket. Ugyanakkor azonnal aláveti a szólásszabadságot egyéb politikai jogoknak, amikor azt a véleményét hirdeti, hogy az iskolák megbüntethetik azokat a diákokat akik kétértelmű, de nem nyilvánvalóan bomlasztó célzatú jelszavakat hangoztatnak az iskolai rendezvényeken. A jogászok szívesen idézik Mr. Dooleyt, aki szerint a Legfelső Bíróság mindig a választások eredményeit követi.[1] Számomra úgy tűnik, mintha ez a négy bíró inkább a Fox Newst követné.
Bizonyos esetekben egy ötödik bíróra is szükségük van a győzelemhez, és leggyakrabban Anthony Kennedyt tudják meggyőzni, hogy csatlakozzon hozzájuk. A bíróságon Kennedy Sandra Day O'Connortól vette át a mérleg nyelvének szerepét. Hivatalba lépése óta az összes határozat egyharmadát, vagyis huszonnégyet 5:4-es szavazataránnyal fogadta el a bíróság, és ebből tizenkilenc tisztán ideológiai megosztottságot tükröz. Kennedy mind a buszonnégy esetben a győztes oldalon állt, A jobboklali bírákhoz csatlakozott tizenhárom, ideológiai jellegű döntésnél, és a négy liberális bíróval, John Stevensszel, David Souterrel, Ruth Ginsburggal és Breyerrel szavazott a fennmaradó hat esetben, köztük négy texasi halálbüntetés ügyében. Sajnálatos elfogultságról tett tanúbizonyságot, amikor a bíróság többségévet szavazott az intellektuális szempontból dicstelen 2000-es döntésben, amellyel Bushi elnökké választották.[2] Idén jegyez egy egyszerre szegényes és közönyös többségi véleményt is az úgynevezett részleges szüléses (partial-birth) abortuszügyben.[3]
Mindemellett viszont 1992-ben Kennedy csatlakozott O'Connornak és Souternek a terhességmegszakításhoz való jog elvi megalapozását szolgáló, ezek szélesebb alkotmányos alapját megteremtő, kulcsfontosságú véleményéhez,[4] illetve 2003-ban erre a korábbi abortuszdöntésre támaszkodva 6:3-as többségnél határozott véleményt fogalmazott meg, kijelentve, hogy az államok nem kezelhetik bűncse-
- 5/6 -
lekményként a homoszexuális aktust.[5] Ezért nyújt némi - halvány, de talán, valós - reményt tevékenysége, amely mérsékelheti a jakobinusokat. Azok a jogászok; akik az elkövetkező néhány évben fontos ügyekben járnak el a bíróság előtt, valószínűleg úgy formálják majd érveiket, hogy azokkal elsősorban őt győzzék meg.
Ezek meglehetősen erős állítások a bíróság 5:4-es szavazati aránnyal elfogadott döntéseinek forradalmi jellegéről és szegényes jogi minőségéről, éppen ezért az írás hátralevő részében gondosan meg kell vizsgálnom ezeket a döntéseket ahhoz, hogy alátámasszam megállapításaimat. A legfontosabb döntés a bíróságnak az a szintén 5:4-es szavazati aránnyal elfogadott határozata volt, amelyben elutasították a Seattle és Louisville város által tervezett, a középiskolai felvételi eljárásban alkalmazandó diákkiválasztási és -besorolási elveket.
A két város tervei különböztek, de mindkét esetben ugyanaz volt a cél: iskoláik nyomasztó faji homogenitásának csökkentése. Seattle-ben soha nem volt érvényben faji alapú iskolai szegregációs előírás. Louisville-ben igen, amely alapján egy szövetségi bíróság arra kötelezte, fogadjon el integrációs tervet, később viszont ugyanez a bíróság megállapította, hogy a város nem sért alkotmányt. A diákok faji elkülönülése tehát nem valamely akkor hatályban levő szegregációs előírás eredménye volt, hanem a lakóhelyek földrajzi elhelyezkedése okozta a gettók és gettóiskolák létrejöttét. Ez utóbbi viszont az amerikai társadalomban és kultúrában sok évtizede jelen lévő szisztematikus faji diszkrimináció eredménye.
A fiatal amerikaiak életét megkeserítő, már a gyermekkorban megjelenő faji elkülönülés nemzeti szégyen. Ez az elkülönülés tartja fenn a faji tudatot és ellentéteket a feketékben és a fehérekben is. Meggyőző bizonyítékok szólnak amellett - Breyer bíró ennek nagy részét idézte is hosszan és briliánsan érvelő különvéleményében, amelyet Stevens bíró "megválaszolhatatlannak" nevezett -, hogy a faji elkülönülésnek nagyon súlyos oktatási következményei vannak: a fekete diákok jelentősen jobban teljesítenek, ha nem szinte teljesen fekete vagy éppenséggel csak kevés fekete diákot oktató iskolákba járnak, Thomas bíró párhuzamos véleményében ennek ellentmondó tanulmányokat idézett, de Seattle és Louisville kétségkívül jogosan támaszkodhatott a Breyer által idézett részletes és meggyőző bizonyítékra.
E városok azon iskolái, amelyek elsősorban nem feketék lakta környéken találhatók, népszerűbbel a diákok és a szülők körében, mint a többi iskola. Amikor ezekben a seattie-i iskolákban a jelentkezők száma meghaladta a férőhelyek számát, az alábbi módszerrel döntöttek a jelentkezők között. Az első szempont szerint felvételt nyertek azok, akiknek már egy testvérük az iskolába járt. A második szempont akkor lépett életbe, amikor a túljelentkezést regisztráló iskolában a fehér diákoknak a feketékhez viszonyított aránya tíz százaléknál nagyobb eltérést mutatott az iskolai körzet egészének hasonló mutatójához képest: ebben az esetben azt a jelentkezőt részesítették előnyben, akinek a felvétele az iskola mutatóját a célértékhez közelebb vitte. Végül a harmadik szempont az iskolához közelebb lakó jelentkezőket részesítette előnyben a távolabb lakókkal szemben.
Louisville lakosságának harmincnégy százaléka fekete. Ahhoz, hogy elkerüljék a teljesen fekete és teljesen fehér általános iskolák létrejöttét, az iskolai körzeteket területekre osztották, amelyek mindegyike különböző környékeket foglalt magába. Ez lehetővé tette a szülők számára, hogy a saját körzetük területén belüli bármely iskolába jelentkezzenek. Meghatározták a faji arányok "szélső értékeit" is: egy iskolában sem lehetett tizenöt százaléknál kevesebb és ötven százaléknál több fekete diák - és nem is fogadtak el olyan jelentkezéseket, amelyek miatt sérültek volna ezek az előírások. Senki sem vonja kétségbe, hogy az iskolai gettósodás elkerülése kívánatos, és azt sem, hogy Seattle és Louisville igazságos eszközökkel próbálta ezt elérni. Hogy lehetséges az alkotmány olyan olvasatát adni, amely megtagadja tőlük ezt a lehetőséget?
A többségi véleményt jegyző Roberts főbíró alig említette azokat a súlyos társadalmi problémákat amelyekkel ezek a városok küzdenek. Szólt ugyan a "fajilag koncentrált" iskolák oktatási hátrányait taglaló vitáról, de úgy érvelt, a bíróságnak nem kell foglalkoznia ezzel a kérdéssel, mert döntésére akkor sem lenne hatással, ha azoknak lenne igazuk, akik szerint az ilyen iskolák sokat ártanak a diákoknak. Ezt az állítást olyan elemzéssel próbálta alátámasztani, amely csak a blöffként használatos hagyományos alkotmányos szlogenek világában kevésbé járatos olvasót győzheti meg.
Az biztos, mondja, hogy a bíróságnak minden hivatalos, a faji hovatartozást figyelembe vevő tervet szigorú vizsgálatnak kell alávetnie, ami azt jelenti, hogy minden ilyen tervet el kell utasítania, ha az állam nem bizonyítja, hogy a terv elkészítésére "kényszerítő állami érdek" miatt került sor, és hogy a megkülönböztetés szigorúan e kényszerítő érdeket
- 6/7 -
szolgálja. Roberts főbíró szerint a vizsgált városi tervek a szigorú vizsgálat egyetlen kritériumának sem feleltek meg.
Álláspontja szerint a bíróság csak két olyan kényszerítő erejű érdeket ismert el, amely a faji hovatartozást figyelembe vevő tervet legitimálhatja. Az első egy olyan, korábban kifejezetten és jogszabályban előírt faji szegregációban vétkes iskolarendszerre vonatkozik, amely alkotmányellenes múltjának hátramaradt nyomait szeretné felszámolni. Sem Seattle, sem Louisville nem tudott ilyen érdeket felmutatni, bizonygatja Roberts: Seattle-ben sosem volt hivatalos szegregáció, Louisville pedig - Roberts állítása szerint - már orvosolta a múltbéli diszkriminációt. Rejtélyes, miféle különbséget jelent a tervek alkotmányos megengedhetőségének szempontjából, hogy az a faji kiegyensúlyozatlanság, amelynek orvoslására születtek, hivatalos szegregáció vagy ugyanolyan kártékony, de nem hivatalos diszkrimináció eredménye. A gettósodott oktatás által a diákoknak és a közösségnek okozott kár mindkét esetben egyaránt jelentős, és akiknek az integrációs tervek a javát szolgálnák, az egyik esetben nem jogosultabbak erre, mint a másik esetben.
Breyer bíró különvéleményében rámutatott: az, hogy egy államot köteleztek-e integrációs terv elfogadására, majdhogynem a véletlenen múlt. Seattle ellen éppen keresetet is indíthattak volna, de beelőzött, és maga helyezte kilátásba az integrációs terv elfogadását. Abszurd, hogy a terv, amely alkotmányos volna egy nappal a bíróságnak a várost integrációs terv elfogadására kötelező határozata után, alkotmányellenes, ha azt az ítéletet megelőzendő fogadják el.
A második "kényszerítő" érdek, amelyet Roberts főbíró szerint a bíróság elismert, az állami egyetemek és szakiskolák "sokszínű" hallgatósághoz fűződő érdeke. A bíróság a 2003-as Grutter-ügyben alkotmányosnak tartotta, hogy a Michigani Egyetem jogi kara a felvételinél irányadó szempontok között figyelembe vette a faji hovatartozást, miközben az összes diák javát szolgálva sokszínű hallgatóság megteremtésére törekedett. Roberts szerint ez az álláspont csak a felsőoktatási intézményekre vonatkozik, nem érvényes a közép- és általános iskolák esetében. Emellett, tette hozzá, a városok terveiben a megkülönböztetés szigorúan nem a sokszínűség kényszerítő érdekét szolgálta, mivel Seattle a sokszínűséget csak a fekete és nem fekete diákok közötti egyensúlyra vonatkoztatta, Louisville pedig kizárólag az afroamerikai diákokra. Mindkét esetben figyelmen kívül hagyták tehát a sokszínűség pontos fogalmát, amelybe beletartoznak az ázsiai-amerikaiak, a latin származásúak, illetve más faji és etnikai csoportok. Roberts szerint ezek a tervek valójában nem a sokszínűség, hanem egy meghatározott faji egyensúly elérését célozták, és a faji egyensúlyt önmagában a bíróság számos korábbi ítéletében nem tekintette kényszerítő állami érdeknek.
Seattle-nek és Louisville-nek nem állt szándékában a területükön található, a népszámlálási adatok alapján azonosítható összes rasszt és etnikai csoportot szám arányos módon megjeleníteni (s nem is volt okuk ezt óhajtani), és ostobaság volna azért bírálni őket, mert nem szabták terveiket egy ilyen értelmetlen célhoz. Különböző módon próbálták meg elkerülni és megszüntetni azt a veszélyes mértékű kiegyensúlyozatlanságot, amely a mai Amerika egyik legfájóbb pontja: a fehér és nem fehér gyerekek egymástól való elszigetelését. Roberts szerint "a faji alapú kiegyensúlyozás kényszerítő állami érdekként való elfogadása az egész amerikai társadalomra vonatkozó faji arányosság előírását jelentené". Ez a "csúszós lejtő" érv azt feltételezi, hogy a városok öncélúan próbáltak faji egyensúlyt teremteni, mintha a lakossági arányszámok minden intézményben való leképezése önmagában is kívánatos politikai cél lenne vagy a közhivatali állások politikai szétosztásának igazságos módja volna. Ezzel szemben a városok célja egy meghatározott típusú faji elkülönülés, a jövő állampolgárainak iskolai nevelésében jelentkező elkülönülés megszüntetése volt, amelyről szinte mindenki elismeri, hogy különösen ártalmas. Az e cél védelmében felhozott érveik valószínűleg nem indokolnák az összes többi intézmény faji egyensúlyának kialakítását célzó általánosabb tervek végrehajtását. Az a bíróság, amelyik nem látja ezeket a döntő különbségtételeket, nem annyira színvak, egyszerűen csak vak.
Miféle kárt okozhatnak e városi tervek, amelyek kivédése alkotmányosan indokolt? Roberts szerint a tervek okozta károk "tagadhatatlanok". De ez az okozott károkra vonatkozó kijelentés nélkülözi az esetre vonatkozó valamennyi tényszerű körülmény, valamint erkölcsi kérdés megfontolását. Szerinte a faji szempontokat felhasználó kiválasztási eljárások "a faji alsóbbrendűséget hirdetik és faji ellenségeskedéshez vezetnek", továbbá "megerősítik azokat az előítéleteket, [...] hogy az egyéneket bőrszínük alapján kell megítélni", valamint "hozzájárulnak [...] a faji csoportokba osztott nemzet koncepciójának rögzüléséhez, ami elősegíti a faji ellenségeskedés és a fa-
- 7/8 -
ji konfliktusok elterjedését". Ezek a kellően alá nem támasztott érvek semmibe veszik azokat az ellentétes tartalmú, átfogó bizonyítékokat, amelyeket Breyer bíró gyűjtott össze különvéleményében. A faji alacsonyabbrendűség, a sztereotip megítélés és az elkülönült faji csoportokba sorolás ma is domináns jelenségek, még a hivatalos szegregáció megszűnése után is, és számos szakértő szerint ezeknek a társadalmi rákfenéknek a fő oka éppen a feketéknek a közösség többi tagjától való, már gyerekkorban jelentkező elkülönülése - a városi tervek pedig éppen ennek megszüntetésére irányultak.
Thomas, az egyetlen fekete bíró párhuzamos véleményében megismételte gyakorta hangoztatott nézetét, mely szerint a fajilag tudatos helyreigazító programok megalázók a feketékre nézve, és csak azzal az elfogadhatatlan feltételezéssel védhetők, hogy a feketék nem képesek tanulni, ha szinte kizárólag vagy nagyrészt más feketékkel vannak körülvéve, ő maga nyilvánvalóan ilyen programok kedvezményezettje volt lenyűgöző karrierje során, amikor rendkívül szegény családi háttérből indulva a Yale jogi fakultásán keresztül a Legfelső Bíróságig vezető utat járta be, és elemzők azt latolgatják, vajon saját élettörténete magyarázza-e azt a nézetét, mely szerint az ilyen programok károsak a feketék számára. Mindenesetre azon feketék többsége nem osztja nézeteit, akiknek a helyzetét javították a megerősítő intézkedések, és a legtöbb ezzel kapcsolatos szociológiai tanulmány sem. Roberts eltúlzott állítását az ilyen programok okozta károk "tagadhatatlanságáról" még az erre a szakirodalomra vetett legfelületesebb pillantás is egyértelműen cáfolja.
Abban azonban igaza van, hogy az általa felsorakoztatott fogalmi apparátus - a "szigorú vizsgálat", a "kényszerítő állami érdek" és a "szigorúan célra szabottság" kimunkált doktrínái - a Legfelső Bíróság ilyen ügyekben hozott precendens értékű ítéleteiben állandó szereplővé vált, és fontolóra kell vennünk, hogyan is értelmezhető és alkalmazható ez az apparátus a jelenlegi helyzetben. E szófordulatok egyike sem szerepel alkotmány szövegében, amelynek a 14. kiegészítésben található, vonatkozó cikke mindössze annyit követel meg, hogy a tagállamok minden polgár számára biztosítsák "a jog egyenlő védelmét". A szigorú vizsgálat tesztjét a Legfelső Bíróság több évtized alatt dolgozta ki, hogy segítsen azonosítani az alkotmány nagyon absztrakt nyelvezetéből következő előírásokat és elveket.
A bíróság a polgárok között tett legtöbb jogszabálybeli különbségtételt - mint amilyenek például a különböző foglalkozásokra vagy hivatásokra vonatkozó megkülönböztető szabályok - enyhébb, ésszerűségi tesztnek veti alá; a különbségtétel nem sérti az egyenlő bánásmód elvét, ha található - vagy elképzelhető - valamilyen nem teljességgel irracionális igazolás, amellyel a polgárok közötti különbségtétel alátámasztható. Egy döntésében a bíróság alkotmányosnak talált egy tagállami törvényt, amely megtiltotta a szemorvosoknak, hogy új szemüvegkeretbe új rendelvény felírása nélkül régi lencsét tetessenek. Ez a szabály az ilyen rendelvényt kiállítani jogosult szemvizsgáló szakembereket részesítette előnyben. Nem tűnik ésszerűnek, érvelt a bíróság, azt feltételezni, hogy minden esetben új szemvizsgálatra van szükség, ahányszor egy keret eltörik, de ettől a szabály nem tekinthető teljességgel irracionálisnak.[6] Ugyanakkor bizonyos állampolgárok között tett - faji alapú, vallási csoporthoz tartozás vagy származás szerinti - megkülönböztetés "gyanús", és csak akkor nem alkotmánysértő, ha a szigorú vizsgálat fent említett sokkal precízebb tesztjén, is átmegy.
Minden jogász számára ismerős az elméletek megcsontosodásának, begyöpösödésének jelensége. A fellebbviteli bíróság előír egy sor irányadó formulát, hogy megszabja a követendő irányt az absztrakt alkotmányos rendelkezések értelmezéséhez a maga és az alsóbb szintű bíróságok számára, olyan standardokat, amelyek nyilvánvalóan helyes döntéseket eredményeznek az adott, halasztást nem tűrő ügyekben; de ha később ugyanezeket a standardokat új politikai körülmények között alkalmazzák azok bizonytalan vagy kétséges erkölcsi értékű döntéseket eredményeznek. A szigorú vizsgálat tesztjének a faji diszkriminációs szabályokra való alkalmazása jó szolgálatot tett a tagállami törvényhozók diszkriminatív intézkedéseivel szemben a történelmileg alárendelt vagy sebezhető csoportok védelmében. De a « gyanús" kategória túl általános meghatározása, amely magába foglalja az összes, a faji hovatartozást figyelembe vevő szabályt, kevésbé tűnt megfelelőnek, amikor a megerősítő intézkedések és más, faji klasszifikáció s programok népszerűvé váltak. A szigorú teszt ekkor sokak számára inkább akadálynak, semmint az igazságosság iránymutatójának tűnt, A legkevesebb, hogy ez a fejlemény a jog integritásának helyreállítását, vagyis a szigorú vizsgálat új igazolásának megalkotására és elemzésére tett kísérletet vonja maga után.
Nagyjából egy évtizede két igazolási elv verseng egymással a bíróság megerősítő intézkedésekkel kapcsolatos ügyeiben. Az első az az igazolási elv, amelyet Roberts ajánlott konzervatív kollégáinak a szóban forgó esetekben: minden faji klasszifikáció gyanús, mivel a faji szempontú osztályozás önmagában is rossz dolog, és csak akkor elfogadható, ha valamely korábban már megállapított kényszerítő álla-
- 8/9 -
mi érdeket szolgál. Ezt az indoklást erőteljesen védelmezte Scalia, Thomas és más bírák, holott - mint ahogyan arra már utaltam - számos bizonyíték szól ellene, és sohasem győzte meg a bíróság többségét.
Ehelyett egy másik, kifinomultabb indoklás is megjelent a bíróság döntéseiben; legfőképp O'Connor hangsúlyozta egy sor egyre összetettebb és körültekintőbb véleményben. Megvédte a szigorú vizsgálat elvét bizonyítási alapon; azért szükséges, hogy minden faji osztályozás, még azok is, amelyek jóindulatúnak tűnnek, átessen a kényszerítő érdek és a szigorúan célra szabottság tesztjén, hogy "kifüstöljük" a jóindulatúnak álcázott, de illegitim faji megkülönböztetés eseteit. "Az ilyen faji klasszifikáció valódi indokának feltárása hiányában", érveit az 1989-es Croson-ügyben, "egyszerűen nincs mód megállapítani, mely osztályozások bizonyulnak »jóindulatúnak«, vagy »helyreigazítónak« és melyek tekinthetők a faji alacsonyabbrendűséghez vagy egyszerűen csak a faji alapú politika illegitim fogalmaihoz kapcsolódó osztályozásnak,"[7] A szóban forgó esetben O'Connor úgy vélte, hogy a virginiai Richmond városa, amelynek lakossága félig, városi tanácsa pedig - több mint fele részben fekete volt, nem bizonyította, hogy az a terve, mely szerint építési szerződéseinek harminc százalékát feketék tulajdonában álló cégek számára tartja fenn, nem "egyszerűen faji alapú politika".
Világossá tette ugyanakkor, ebben az esetben és a későbbiekben is, amikor a bíróság többségi véleményét jegyezte, hogy a jogosulatlan és jóhiszemű eljárások közötti különbségtétel továbbra is döntő marad: a szigorú vizsgálat tesztjének nem az a célja, hogy elmossa a kettő közötti különbséget, hanem hogy még szigorúbban jutassa érvényre. Így a 2003-as Grutter-ügyben támogatta a Michigani Egyetem jogi karának a faji hovatartozást figyelembe vevő felvételi rendjét, mivel annak lényege és szerkezete kétségtelenül megmutatta, hogy célkitűzései legitimek.[8] Roberts az alapján emelte ki a Grutter-ügyet, hogy ebben egy egyetemi, nem pedig általános- vagy középiskolai programról volt szó. Ez az a fajta distinkció - mivel semmilyen lényegi szemponthoz nem kapcsolódik -, amelyről már az elsőéves joghallgatók is azt tanulják, hogy jóformán megfontolásra sem érdemes.
A Grutter-ügyben hozott döntést alátámasztó elveknek Seattle és Louisville terveit is igazolniuk kellett volna. Az utóbbi esetekben, akárcsak az előzőben, a gondos vizsgálat semmilyen kétséget nem hagyott afelől, hogy ezeket a faji hovatartozást figyelembe vevő terveket nem illegitim vagy pusztán politikai cél vezérelte. Szemben némely egyetemi vagy munkahelyi felvételi során alkalmazott megerősítő intézkedéssel, a városok tervei senkit nem fosztottak meg olyan előnyöktől, amelyekre személyes erényeik alapján jogosultnak érezhették magukat. Nem helyezték egyik rasszt sem a másik elé: ugyanúgy elutasíthatták egy fekete diák első helyen megjelölt felvétek kérelmét, mint egy fehérét. Olyan célokat valósítottak volna meg, amelyekről széles körben gondolják, hogy a közösség egészének hasznát szolgálják. Ha Roberts és kollégái tiszteletben tartották volna a szigorú vizsgálat azon értelmezését, amelyet a bíróság korábbi ügyeiben körültekintően kidolgozott, támogatták volna a városok terveit. Roberts véleménye - ahogyan arra Breyer és más különvéleményt jegyző bírók is utaltak - a Grutter-ügyben hozott döntés implicit érvénytelenítésének tekinthető, mivel elvetette O'Connor szigorú vizsgálat tesztjének értelmezését azért a kidolgozatlanabb, nyersebb elvért cserébe, mely szerint minden, a faji hovatartozást figyelembe vevő terv már önmagában véve káros. Ez utóbbi olyan feltételezés, amelyet a bíróság már a Grutter-ugyet megelőzően elvetett.
Hangsúlyoznom kell, Kennedy gondoskodott arról, hogy párhuzamos indokolásában megjelenjen, nem ért egyet Roberts és a többi jobboldali bíró azon állításával, amely szerint az iskolai körzetek soha nem alkalmazhatnak a faji hovatartozást figyelembe vevő programokat az oktatási intézményekben tapasztalható szegregáció csökkentésére. Álláspontja szerint e célból egy város többféleképpen is tekintetbe veheti a faji hovatartozást: például feloszthatja az iskolai körzeteket azzal a szándékkal, hogy többféle városnegyed különféle részei tartozzanak egy adott körzetbe, és így nagyobb eséllyel alakuljanak ki fajilag kevert iskolák, vagy pedig "tervezetten toborozhat diákokat". Ennek ellenére a falanxszal szavazott, mert egy gyenge pontot érzékelt a városok terveiben: túlságosan specifikusan vizsgálták minden egyes jelentkező esetében a faji hovatartozást, ráadásul ez bizonyos körülmények között döntőnek is bizonyult, ahelyett, hogy csupán egy lett volna a többi szempont közül.
Kennedy véleménye fontos, mert jelzi, hogy csak négy bíró, és nem a bíróság egésze szavazott a Grutter-döntés érvénytelenítésére. Kennedy így a négy különvéleményt megfogalmazó bírához csatlakozott azzal, hogy tiszteletben tartotta a szigorú vizsgálat korábban kidolgozott tesztjét. Mindezzel
- 9/10 -
együtt a jelen ügyben véleménye egyszerre titokzatos és sajnálatos, mivel egy olyan szempont alapján ítéli el a városi terveket, amely igazából nem is jelent különbséget a Grutter-ügyhöz képest. Szerinte kifogásolható, hogy "minden egyes diákot különbözőképpen kezelnek, kizárólag a szisztematikus faji besorolás alapján", és erre alapozva ítélte el a terveket Ugyanakkor a tervek alapján a diákok faji hovatartozása csakis akkor volt önmagában döntő szempont, amikor bizonyos egyéb körülmények is fennálltak - amikor Seattle-ben például a faji alapú döntés már elkerülhetetlen volt, vagy amikor Louisville-ben az adott iskolában a feketék aránya meghaladta a meghatározott szélső értéket.
Úgy látszik, Kennedy nem volt tudatában annak hogy egy személy faji hovatartozása bizonyos körülmények között önmagában is döntő lehet az általa is elismert tervekben: például amikor egy város az iskolai oktatókat faji "cél" szem előtt tartásával választja ki, vagy amikor rasszonként számlálja a jelentkezőket, és bizonyos faji arányok szem előtt tartásával határozza meg a körzeteket vagy jelöli ki az iskolákat. Az igaz, hogy a különbség, amely a faji hovatartozás egyedüli szempontként való figyelembevétele, illetve több szempont melletti figyelembevétele között tehető, már a bíróság legkorábbi, megerősítő intézkedésekkel kapcsolatos döntéseiben is szerepelt. Mégis, minden népszerűsége ellenére, ez a különbségtétel szinte minden esetben illuzórikusnak bizonyul, és nem állítható mögé politikai vagy morális alapelv.[9]
Kennedy jogosan ragaszkodott ahhoz, hogy az állam és az önkormányzatok "nyíltan és magabiztosan" alkalmazhassák a faji alapú osztályozást, "tudván, hogy nem követnek el azonnal alkotmánysértést, mihelyt egy döntéshozó mérlegelni kezdi az adott megközelítésnek a különböző bőrszínű diákokra tett hatását". Ez bölcs alkotmányos alapelvnek tekinthető, és nem mond ellent a precedenseknek. Ha komolyan vesszük, akkor a szigorú vizsgálat anakronisztikus és esetlen apparátusát félre is tehetjük a különböző faji besorolások megítélésekor, ahogy azt Breyer bíró különvéleményében kifejezetten javasolja. Sajnos ez az elv Kennedy saját szavazataiban sem érvényesül következetesen, Breyer különvéleményében felhívta a figyelmet azokra az államokra, amelyek iskolai programjai úgy próbálják meg csökkenteni a faji elkülönülést, hogy azt a jobboldali bírák nagy része nyilván valóan alkotmányellenesként utasítaná el. Sok peres ügyre lehet számítani, mivel azok a fehér szülők, akik ellenségesen tekintenek ezekre a tervekre, most a bíróságokon támadják meg őket - Roberts véleményét a zászlajukra tűzve. Az amerikai oktatás jövőbeli értéke és jellege azon múlhat, hogy egyetlen bíró - Kennedy - hogyan tisztázza álláspontját, amelyet aztán következetesebben képviselhet ezekben a bíróság elé kerülő ügyekben.
Roberts és jobboldali kollégái közvetve érvénytelenítették a Grutter-döntést anélkül, hogy nyíltan elismerték volna azt. Ugyanezt a taktikát alkalmazták számos más, idén lezárt ügyben, köztük egy 5:4 arányban elfogadott döntésben, amely a választások előtt lehetővé teszi a társaságok és szakszervezetek számára olyan televíziós reklámok finanszírozását amelyek alig álcázott támadásokat tartalmaznak egyes jelöltekkel szemben. A társaságok és szakszervezetek számára már hosszú ideje tilos volt bármely egyéni j elolt nyílt támogatása vagy támadása, bár arra volt lehetőségük, hogy politikai akcióbizottságokat (PAC) alapítsanak - de ezt a lehetőséget számos speciális szabály korlátozta. A különböző társaságok és szakszervezetek évtizedeken át nyíltan és leplezetlenül kerülték ki ezeket a korlátozó szabályokat anélkül, hogy szükségük lett volna a PAC-kre. Olyan televíziós "közérdekű hirdetést" gyártottak, amely valamely vitás politikai kérdésre mutatott rá, miközben arra biztatta a nézőket, hogy az egyik néven nevezett jelöltet tájékoztassák az üggyel kapcsolatos nézeteikről, de közben nem használtak olyan "kulcsszavakat", amelyek közvetlenül az ellene vagy mellette történő szavazásra buzdítottak volna.
Egy nevezetes példa erre: a Bill Yellowtail montanai kongresszusi jelölttel szembenálló Citizens for Reform (Állampolgárok a Reformokért) nevű szervezet reklámfilmjében azzal vádolta a jelöltet, hogy veri a feleségét és nem fizeti a gyermektartási díjat. A reklámfilmben arra biztatták a nézőket, hogy "hívják fél telefonon Bili Yellowtailt. Mondják meg neki, hogy támogassa a családi értékeket." Senki nem vitatja, hogy ezek a "közérdekű hirdetések" egyes jelöltek választási győzelmét vagy éppen bukását szolgálják; gyakorlatilag egy maximálisan kihasznált kiskaput jelentenek, amelyen keresztül nagyvállalatok jelentős összegekkel támogathatják a politikai kampányokat, cserébe a sikeres jelölttől remélt "kapcsolatokért" és egyéb szívességekért, A demokráciánkra leselkedő legsúlyosabb veszély jelenleg az a groteszk és egyre növekvő függőség, amely a politikusokat a gazdag magánszemélyek és gazdasági társaságok által nyújtott anyagi támogatáshoz köti. A 2002-es választások megmutatták, hogy az amerikaiak több mint hetven százaléka - ami ön-
- 10/11 -
magában is elképesztő arány - azt gondolja, hogy a kongresszusi képviselők legjelentősebb támogatóik érdekei szerint szavaznak, nem pedig az ország javáról alkotott egyéni elképzeléseik alapján.[10]
2002-ben a Kongresszus elfogadta a John McCain és Russell Feingold által benyújtott pártközi választási reformtörvényt (Bipartisan Campaign Reform Act, BCRA). Ennek 203. szakasza megtiltja a vállalatok és szakszervezetek számára a "választási hadjáratban való kommunikációs részvételt", ideértve a választások előtti időszakban készített bármilyen "földi szórású, kábeles vagy szatellit kommunikációs formát", ha az "egy szövetségi hivatali poszt jól azonosítható jelöltjére vonatkozik". 2003-ban a Legfelső Bíróság a McConell-ügyben ezt az intézkedést "formailag" alkotmányosnak ítélte, ami azt takarja, hogy a szabály önmagában nem sérti az alkotmány első kiegészítését vagy más alkotmányos rendelkezést". A döntés azonban azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy bizonyos körülmények között a rendelkezés alkalmazása alkotmányellenessé válhat, ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ezek olyan speciális körülmények, amelyektől a szokásos "közérdekű hirdetések" esetében nem kell tartani.[11]
Egy újabb keletű ügyben - Federal Election Commission kontra Wisconsin Right to Life (WRTL) - a falanx és Kennedy anélkül érvénytelenítette a McConell-ügyben hozott döntést, hogy ezt nyíltan elismerte volna. A WRTL az abortuszhoz való jogot ellenző nonprofit szervezet, amely számos alkalommal kifogásolta, hogy Feingold wisconsini szenátor ahhoz a csoporthoz csatlakozott, amely tiltakozásával megakadályozta, hogy a Szenátus jóváhagyja Bush abortuszellenes szövetségi bírák kinevezésére tett indítványát. A szervezet azért indított pert, mert egy "közérdekű hirdetést" akart Feingold újraválasztási kampányának idején vetíteni, amelynek célja a tiltakozó szenátorok befeketítése és a nézők arra való biztatása lett volna, hogy "mondják el neki" a véleményüket, jóllehet arra nyíltan nem hívták fel őket, hogy szavazzanak is ellene. A hirdetés a szervezet honlapjára irányította a nézőket további információkért arról, hogyan léphetnek kapcsolatba Feingolddal, és ezen a honlapon a WRTL Feingoldot pocskondiázta, az ellene való szavazást sürgetve. Roberts, az 5:4 arányú döntés többségi véleményének szerzője kijelentette, hogy a szóban forgó reklám a McConnell-döntésben megállapított kivételek közé sorolható. Véleménye szerint minden olyan reklám ebbe a kategóriába tartozik, amely ésszerűen úgy értelmezhető, mint amely egyszerűen csak arra hívja fel a nézők ügyeimét, hogy vitassák meg nézeteiket a jelölttel, még akkor is, ha a nézők többsége azt kétségtelenül úgy fogja majd fel, mint a jelölt mellett vagy ellen történő szavazásra való felhívást, sőt még akkor is, ha a hirdetést készítő szervezetnek eleve ez volt a célja.
Ez a vélemény ugyanolyan hatékonyan érvénytelenítette a McConell-döntést, mintha nyíltan tette volna, ahogy azt egyébként Scalia párhuzamos indokolásban javasolta, aki, bár együtt szavazott a többséggel, nem csatlakozott Roberts véleményéhez. Ha a WRTL hirdetése a kivételekhez tartozik, akkor az összes valaha sugárzott "közérdekű hirdetés" is oda tartozik, beleértve a Yellowtail- és a hipotetikus Jane Doe-hirdetést, amelyet a McConnell-bíróság egyértelműen a fent említett 203. szakaszban megfogalmazott tiltás körébe tartozónak tekintett.
Számos elemző aggályokat fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát sértené, ha a Kongresszus bárkinek - beleértve az egyes társaságokat és szakszervezeteket is - megtiltaná, hogy politikai ügyekhez - vagy éppen politikai jelöltekhez - kapcsolódó hirdetéseket tegyen közzé a választási küzdelemben. Ok inkább a kampánytámogatások összegének korlátozását és a színlelt "közérdekű hirdetések" tilalmát támogatják, az alkotmány első kiegészítése és egyéb alapértékek közötti szükséges kompromisszumra alapozva. Véleményem szerint az ügy nem kompromisszum kialakítására ösztönöz, mint inkább annak megértésére, hogy pontosan miben is áll az alkotmány első kiegészítése.[12] A McConell-ügyben eljáró Rehnquist-bíróság körülbelül négy évvel ezelőtt sokkal intelligensebb döntést hozott, mint most a Roberts-bíróság. Ráadásul az utóbbi döntés, amely alattomban érvénytelenítette az előzőt, nevetségesen cinikus ürügyet talált. Azt állítja, hogy gyakorlatilag az összes elképzelhető "közérdekű hirdetés" kivételt képez a McConnell-ügy ilyen hirdetéseket tiltó döntése alól. Ez pedig legalább olyan lealacsonyító a bíróságra, mint amilyen fenyegető a demokráciánkra nézve.
Az alkotmány első kiegészítését ettől eltérően ítélte meg az elmúlt év másik 5:4 arányú döntése, a Frederick-ítélet.[13] Amikor az olimpiai lángot hordozó váltófutás keresztülhaladt az alaszkai Juneau-n, egy középiskola engedélyezte diákjainak a tantermek elhagyását, hogy megnézhessék a futókat az utca két oldalán állva, ahol tanáraik felügyeltek rájuk. Amikor a televíziói kamerák feléjük fordultak, Joseph Frederick és néhány diáktársa egy több mint négy
- 11/12 -
méter hosszú transzparenst nyitott szét, a következő felirattal: "BONG HiTS 4 JESUS." [Többféleképpen érthető szójáték: A harang Jézusért szól/A füves pipa bejön Jézusnak - A ford.] Az iskola igazgatója, aki az utca túloldaláról figyelte a diákokat, felszólította őket, hogy tegyék le a transzparenst. Egyedül Frederick nem engedelmeskedett, ezért tíz nap iskolától való eltiltással büntették. Vajon az igazgató rendelkezése megsértette-e Fredericknek az alkotmány első kiegészítésében biztosított jogait?
Egy korábbi legfelső bírósági ítélet orientálhatta volna az állásfoglalást. 1965-ös Tinker-döntésben a bíróság kijelentette; az iskolák nem tilthatják meg a diákoknak, hogy a vietnami háború, elleni tiltakozásul fekete karszalagot viseljenek. Az iskolák előírhatnak a diákok szóbeli megnyilvánulásaira vonatkozó, de felnőttek esetében nem alkalmazható korlátozásokat annak érdekében, hogy elkerüljék az iskolai tevékenységekkel össze nem férő bomlasztó vagy sértő megnyilatkozásokat. Ettől azonban az első kiegészítésben biztosított szólásszabadság nem illan el az iskola kapujában, és az iskola nem tilthatja meg a nem bomlasztó jellegű megnyilatkozásokat csak azért, mert számukra kevésbé vonzó véleményt közvetítenek. Frederick transzparense nem zavart meg iskolai tevékenységet, mivel semmi ilyesmi nem zajlott a váltófutás megtekintése alatt. Roberts viszont kijelentette, hogy a transzparens szövege úgy is értelmezhető, mintha arra bíztatná a diákokat, hogy szívjanak marihuánát, ami egyszerre törvénybe ütköző és sért egy nagyon határozott és fontos iskolai szabályt is, ezért a transzparenst nem védi az első alkotmánykiegészítés.
Természetesen a transzparens üzenetét ugyanilyen meggyőzően lehet számos más módon is értelmezni. Frederick az első fokon eljáró bíróság előtt azt vallotta, hogy ő és barátai csak az Alaszkában ritkaságszámba menő televíziós közvetítés keltette figyelmet akarták magukra irányítani azzal, hogy egy tüntetően bugyuta tartalmú üzenetet mutattak fel. Szerinte a szöveg csak zagyvaság volt De az üzenetnek könnyen politikai jelentés is tulajdonítható; a füvet legalizálni kellene, mert fogyasztása a vallásos élményhez hasonlítható tapasztalattal jár. Ez az üzenet, amely nem ösztönöz törvénysértésre, egyértelműen alkotmányosan védett megnyilvánulásnak tekinthető. A WRTL-ügyben Roberts kijelentette, hogy a "közérdekű hirdetések" az első kiegészítés védelmét élvezik, ha lehetséges olyan értelmes interpretációjuk, amely szerint nem a szóban forgó jelölt ellen vagy mellett való szavazásra szólítanak fel; az első kiegészítéssel kapcsolatos ügyekben, bizonygatja, a kétértelműségeket úgy kell feloldani, hogy az az alkotmányos védelem érvényesülésének kedvezzen. A Frederick-ügyben viszont éppen az ellenkezőjét állította: ha a diákok megnyilvánulását egy bűncselekmény védelmeként és arra való felhívásként lehet értelmezni, a megszólaló megbüntethető - még akkor is, ha a közlés ugyanolyan meggyőzően ettől eltérő módon is értelmezhető. A többértelműséget itt az alkotmányos védelem érvényesítésével szembehelyezkedve oldotta fel, Nehéz elhessegetni azt a gyanút, hogy Roberts számára az abortuszellenes csoportok olyan alkotmányos jogokkal rendelkeznek, amelyekkel a drogokkal és Jézussal viccelődő diákok nem. Megkapó különvéleményében Stevens bíró arra figyelmeztet, hogy ez a beállítódás ijesztő jövőt jósol az első kiegészítéssel kapcsolatos leendő ügyeknek.
A Hein-ügyben a bíróság szép csendben érvénytelenített egy másik fontos precedenst is, és megint csak 5:4-es szavazati aránnyal.[14] A konzervatív bírák, ahogy ők is elismerték, önkényes különbségtétellel éltek annak érdekében, hogy bárkitől megtagadhassák a jogi alapot Bush "vallási alapú indítványai" megkérdőjelezéséhez. Az alkotmány csak arra jogosítja fel a szövetségi bírákat, hogy "jogi ügyekben és vitás kérdésekben" döntsenek, és ezt a mondatot úgy értelmezték, hogy csak közhatalmi intézkedés által megkárosított személy vagy csoport perelhet amiatt, mert egy adott rendelkezést alkotmányellenesnek tekint. A Legfelső Bíróság már jóval korábban világossá tette, hogy senki nem pereskedhet azért, mert az adójából alkotmányellenesnek tekintett eljárást "finanszírozhatnak. Figyelembe véve a szövetségi költségvetést, a feltételezett kár, amely egy adófizetőt érhet, egyszerűen túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy érdemes legyen vele foglalkozni. Máskülönben a szövetségi bíróságok állandóan egyfajta bizarr alkotmányelmélettel igazolható állampolgári jogsérelmekkel lennének elfoglalva. Viszont ha tulajdonosi jogainkat közvetlenül érinti például a mocsarakra és árterekre vonatkozó szövetségi szabályozás, amely szerintünk túllép a Kongresszus hatáskörén, akkor keresetet indíthatunk, de csak abban az esetben, ha az érdekeinket ért sérelem jelentősebb, mint a többi adófizetőé.
Ugyanakkor ezzel a doktrínával kapcsolatban egy nyilvánvaló nehézség is jelentkezik. A kormányzat támogathatja az első kiegészítés rendelkezéseibe üt-
- 12/13 -
köző módon a vallást úgy, hogy az nem okoz anyagi vagy egyéb természetű kárt egyetlen állampolgárnak sem, és ebben az esetben senki nem volna, akinek jogában állna keresetet indítani az alkotmányellenes eljárás ügyében. Ezért a bíróság az 1968-as Flast-döntésben megállapított egy kivételt az általános szabályhoz képest: előírta, hogy a közvetlen anyagi érdekeikben nem fenyegetett állampolgárok vagy csoportjaik is élhetnek keresettel, megakadályozandó a közhatalmat abban, hogy jószolgálati szervezetek mellett egyházi csoportoknak is pénzt juttassanak. Potter Stewart bíró ebben az ügyben mondta a következőket: "Minden egyes adófizető számára adott a lehetőség, hogy alkotmányos jogát érvényesítse annak érdekében, hogy ne kelljen vallásos szervezetek támogatásáért adóznia. Adófizetők egy csoportja keresetet nyújtott be Bush különböző programjai, köztük számos hivatalos konferencia, beszéd és adomány ellen, melyek célja a vallási szervezetek közösségi tevékenységekben betöltött szerepének dicsérete és támogatása volt.
Alito bíró, az 5:4 arányú többségi vélemény szerzője cáfolta, hogy ezek az adófizetők jogosan nyújthattak volna be keresetet. Az alapján különböztette meg ezt az esetet a Flast-precedenstől, hogy az utóbbiban a Kongresszus, míg a mostaniban a végrehajtó hatalom foganatosította az alkotmányellenesnek tekintett programot. Ez a különbségtétel nyilvánvalóan és zavarba ejtő módon irreleváns. Ahogy arra Souter bíró különvéleményében - amelyhez Stevens, Ginsburg és Breyer bíró is csatlakozott - rámutatott, Alito nem volt képes egyetlen érvet sem felhozni amellett, hogy az alkotmányellenesnek tekintett határozat intézményi forrása miért jelentene bármilyen különbséget. Scalia párhuzamos véleményében ugyanezen az állásponton volt; szerinte a bíróság két lehetőség közül választhatott: érvényteleníthette volna a Flast-precedenst, ahogyan azt ő is javasolta, vagy kénytelen lett volna elismerni az adófizetők jogát az elnök elleni kereset benyújtására. Alito különbségtétele szerinte abszurd volt. Alito feleletül csak azt a szerencsétlen választ volt képes adni, hogy "a stare decisis szükségszerű velejárója, hogy abban nem mindig mennek el a precedensben rejlő logika határáig."
Mindez súlyos jogtudományi zűrzavart jelez. Először is, az alkotmányjog alapértéke az integritás: az egyes polgárokat védő valamely alkotmányos alapelvből származó előnyöknek elérhetőnek kell lenniük az összes többi polgár számára is. Ez az, amit a polgárok egyenlősége jelent és megkövetel. Az alsóbbrendű bíróságoknak időnként tiszteletben kell tartaniuk a fellebbviteli bíróságok által hozott olyan döntéseket is, amelyeket felülbírálni ugyan nem tudnak, de közbelépő doktrínák segítségével szálaikra bonthatnak és szűken értelmezhetnek. Ezzel szemben a Legfelső Bíróság számára a stare decisis - vagyis a precedens tiszteletben tartása - valami mélyebb és fontosabb dolgot jelent: nem pusztán a korábbi esetekben hozott egyes döntések, hanem a mögöttük álló és a döntéseket igazoló alapelvek tiszteletbeli tartását.
A Hein-ügv bizonyítja ennek a követelménynek a fontosságát: az alapelvek figyelmen kívül hagyása lehetővé teszi a bírák számára, hogy elfogult, egyoldalú döntéseket hozzanak. Ebben az ügyben lehetővé tette az öt konzervatív bíró számára, hogy meggátolja a konzervatív elnök vallási, alapú indítványainak alkotmányossági vizsgálatát. Vajon ugyanerre az eredményre jutottak volna, ha egy másik elnök az ateizmus támogatására és terjesztésére indított volna programokat?
Valójában a többség tehát érvénytelenítette a Flast-ügyet, miközben úgy tett, mintha mindössze egy egyszerű kis különbségről lett volna szó. Mint ahogyan arra az adófizetők ügyvédei rámutattak, a többségi döntés lehetővé teszi az elnöknek, hogy templomokat építtessen és finanszírozzon költségvetési forrásokból anélkül, hogy bármely állampolgár megkérdőjelezhetné bíróság előtt az első kiegészítés ilyen nyilvánvaló megsértését. Alito válasza az volt, hogy eddig ez még nem történt meg (ami csekély vigaszt jelent), illetve azt, hogyha mégis megesne, akkor a Kongresszus közbeléphetne, megtagadva az elnöktől az ehhez szükséges hatalmat - ami viszont nemcsak elméleti, hanem más szempontból is valószínűtlen. Még ha a szenátus a másik oldal pártját is fogná, nehéz volna meggyőzni arról mind a hatvan szenátort, hogy zárják le a köztük lévő vitát arról, hogyan lehetne a közvélemény vallásos részének leírni, miként fest egy vallásellenes törvénytervezet. Mindenesetre az alkotmány pontosan azért van, hogy megvédje a polgárokat attól, hogy a politikai nézetek váltakozó népszerűségére kelljen hagyatkozniuk legalapvetőbb jogaik védelmekor.
A Flast-ügyben alkalmazott alapelv tiszteletben tartása meggátolta volna a bíróságokat abban, hogy válogatás nélkül utasítsák el az adófizetők kereseteit, amelyek számos különböző alkotmányos jog érvényesítését követelték. Az a cikk, amely megtiltja a kormányzatnak, hogy vallást alapítson, lehetővé te-
- 13/14 -
szi a Flast-ügy kivételként való kezelését. Amikor a kormány rendelkezései alkotmányos jogokat sértenek, akkor a rendelkezésekre fordított költségek csak további sérelmekkel járnak. Ha a kormány jogszerű eljárás nélkül csukat börtönbe valakit, akkor nem a börtönökre fordított költségvetési pénz miatt éri sérelem, hanem amiatt hogy fogva tartják,
A vallásalapításra vonatkozó paragrafusnál más a helyzet: amikor a kormányzat a vallás támogatására költött összegekkel megsérti ezt a cikket, akkor a költségvetési kiadás nem pusztán a későbbi sérelmek eszköze, hanem maga a sérelem. Az emberek szabad meggyőződéshez való jogának része, hogy az ő felhatalmazásukból és az ő nevükben fellépő kormány ne támogasson semmilyen vallást vagy vallásos intézményt.
Scalia mindezt félreértve azt állította, hogy a Flast-ügyben érvényesített alapelv a "fizikai" sérelmektől való védelmet biztosítja, míg ha a kormány a vallás irányában elfogult, az legfeljebb pszichológiai természetű kárt okozhat. A kár azonban az összes állampolgár vallásszabadságát éri. A Legfelső Bíróságnak az alkotmányos aggályokat súlyuknak megfelelően kellett volna elbírálnia. Talán ebben az esetben is úgy döntött volna, hogy a Bush beszédei és konferenciái miatti feltételezett alkotmányos sérelmek jelentéktelenek voltak. De ez sokkal kielégítőbb és szakszerűbb lett volna, mint elbújni egy elvtelen különbségtétel mögé, és válogatás nélkül elutasítani a vallási indíttatású programokkal szemben benyújtott kereseteket.
Egy másik 5:4 arányú döntés a nemzeti jelentőségen túlmutató, alapvető társadalmi szabályokkal kapcsolatos ügyben született.[15] Keith Bowlest gyilkossággal vádolták, és tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. Egy szövetségi bíró és saját ügyvédje is azt mondta neki, hogy február 27-ig bármikor fellebbezhet a habeas corpus megtagadása miatt, és ezt ő február 26-án meg is tette. A bíró viszont tévedett, mert a törvény által megszabott határidő február 24-én lejárt. Vajon ebben az esetben kizárt-e a fellebbezés? A kérdés megválaszolása egy technikai különbségtételtől függ. Ha a határidőt eljárási, igazságszolgáltatási jellegűnek tekintjük - azaz olyannak, amely a fellebbviteli bíróságot mint törvényes autoritást irányítja az adott ügy mérlegelésekor és megítélésekor -, akkor a fellebbezés benyújtásának lehetőségét szükségszerűen zárták le, mivel ezt a fellebbezést már egyetlen bíróság sem vehette figyelembe. De ha a határidőt szükséges feltételnek tekintjük - azaz a vádlottnak nincs joga a fellebbezéshez annak eltelte után -, akkor egy fellebbviteli bíróság figyelembe veheti a fellebbezést, a méltányos eljárás elvének gyakorlásával, ami ebben az esetben helyénvaló is lett volna. Néhány évvel ezelőttig a Legfelső Bíróság a határidőt igazságszolgáltatási jellegűnek tekintette. De egy sor újabb ítéletben a terület egyhangúlag úgy döntött, hogy ennek a technikai fogalomnak a többértelműsége félrevezető, ezért az ilyen határidőket inkább kötelező elemnek kellene tekinteni. Thomas bíró, aki a Bowles-ügy többségi véleményének szerzője, figyelmen kívül hagyta ezeket a megismételt állításokat, és amellett foglalt állást, hogy a fellebbezés benyújtására nyitva álló határidő lejárt, függetlenül attól, hogy azt egy szövetségi bíró útmutatása alapján nyújtották be késve. Azt gondolhatnánk, hogy a bírák minden erőfeszítési; megtesznek, hogy elkerüljenek egy ilyen igazságtalanságot, ha az lehetséges az elfogadott alapelvek megsértése nélkül. Ahogy Souter bíró rámutatott a négy másik liberális bíró által is osztott különvéleményében, Thomasak szándékosan figyelmen kívül kellett hagynia széles körben elfogadott alapelveket ahhoz, hogy elérhesse méltánytalan célját.
Egy másik 5:4 arányú döntésben a jobboldali bírák (szokás szerint Kennedy-vel kiegészülve) egy másik, még hosszabb ideje érvényben levő precedenst érvénytelenítettek - ebben az esetben inkább nyíltan, mint csendben.[16] 1911-ben a Dr. Miles-ügyben a bíróság úgy határozott, hogy a Sherman-féle trösztellenes törvény értelmében per se illegális - azaz minden körülmények között jogsértő -, hogy a gyártók a termékeikre rögzített minimálárát szabjanak meg a viszonteladók számára, Az új esetben, a Leegin Creative Leather Products-ügyben. a többség kijelentette, hogy ezentúl az ilyen egyezmények "ésszerű elbírálás" alá esnek, azaz tesztelni fogják őket, hogy kiderüljön, az adott eset az összes felmerülő körülmény mellett jár-e versenyt korlátozó következményekkel vagy sem. Ahogyan arra különvéleményében Breyer rámutatott, a gyártók által üdvözölt ítélet lehetne jogszerű vagy jogszerűtlen, ha a bíróság a precedenstől függetlenül hozta volna meg döntését. De mivel a közgazdászok véleménye élesen eltér azt illetően, hogy a minimálárak minden körülménytől független tilalma bölcs döntés-e vagy sem, nincs rá igazán, indok, hogy felülbíráljanak egy év-
- 14/15 -
százados precedenst, amelyhez a kereskedelmi gyakorlat hosszú ideje alkalmazkodott.
Kennedy, a többségi vélemény szerzője, amellett érvel, hogy bár a Dr. Miles-ügyet soha nem bírálták fölül, de a bíróság a korábbi években számos olyan döntést hozott, amely összeegyeztethetetlennek tűnik ennek a régi precedensnek az elvi alapjaival. Példának okáért a bíróság már engedélyezte a gyártók számára, hogy szerződéseikben "javasolt" minimálárakat köthessenek ki, és hogy megszüntessék azoknak a viszonteladóknak az ellátását, akik kevesebbet fizetnek. A "Dr. Miles szabály - mondja Kennedy - elvi értelemben sem konzisztens, mivel nem sok gazdasági értelme van, amikor a bíróság más vertikális korlátozó döntésével együtt elemezzük". A következőket idézte egy 2000-es ítéletből: "Amikor a később hozott döntéseink aláásták a precedensdöntés elvi alapjait, felülbíráltuk precedensünket."
Ez két ok miatt is figyelemre méltó. Először is, ez a jog integritásának pontosan megfogalmazott elve, amelyet Alitó világosan elvetett (mégpedig egy olyan véleményben, amelyet Kennedy "teljes egészében" osztott), amikor ragaszkodott egy teljességgel önkényes megkülönböztetéshez a Hein-ügyben. Talán a konzervatív bírák érzékenyebbek az integritás követelményeire, amikor annak haszonélvezői a gyáriparosok, mint amikor a Bush vallási indítványaival szembehelyezkedő adófizetőkről van szó. A második ok sokkal nyugtalanítóbb. A korábbi írásomban tárgyalt abortuszdöntés és az ebben az esszében elemzett 5:4 arányú ítéletek egy hosszabb távú stratégia részének is tekinthetők, amellyel "aláássák" a látszólag állva hagyott, rendkívül fontos precedensek elvi alapjait. Kennedy véleménye az abortuszdöntésben ellentmond a terhességmegszakításhoz való jogot igazoló alapelveknek. Roberts döntése az iskolai felvételi ügyében összeegyeztethetetlen a bíróságnak a Grutter-döntésben alkalmazott alapelveivel, és általánosabb értelemben a bíróságnak a megerősítő intézkedésekre vonatkozó elveivel. A Wisconsin Right to Life javára hozott döntése, amely lehetővé tette, hogy ez a szervezet politikailag elfogult "közérdekű hirdetést" sugároztasson, ellentmondásban van a bíróságnak a McConell-ügyben hozott korábbi döntésével, és így az annak kapcsán megalkotott kampány finanszírozási törvény szerkezetével, Roberts döntése, amely lehetővé tette az iskolák számára, hogy megbüntessék azt a diákot, aki egy kétértelmű transzparenst mutatott fel, összeegyeztethetetlen a bíróság korábbi Tinker-döntésével, és így az iskolai szabad véleménynyilvánításra vonatkozó joggyakorlattal. Alito önkényes megkülönböztetése, amely megakadályozza Bush vallási alapú indítványainak bíróság általi felülvizsgálatát, gyökeresen ellentmond a bíróság Flast-ügyben hozott döntésének, ezáltal tagadja, hogy a lelkiismereti szabadság az amerikaiak egyik legfontosabb joga.
Szenátusi meghallgatásakor Roberts és Alito is hangsúlyozta a precedensek tiszteletét; és talán vonakodnának nyíltan, bevallani, hogy félrevezették a Szenátust és a közvéleményt. Ezért nem abszurd azt feltételezni, hogy ezeknek a különös ítéleteknek a sora, amelyek fontos precedenseket bírálnak felül rejtett módon, egy olyan stratégia része, amely a későbbi nyílt felülbírálatot készíti elő. Roberts körültekintően járt el, amikor úgy tett ígéretet a precedensek tiszteletben tartására a Szenátusnak, hogy közben kikötötte: ennek ellenére felülvizsgálhat egy precedenst, ha annak "elvi alapjait [...] a későbbiekben bekövetkezett fejlemények már erodálták". Ő nem túl régóta bíró; gyakorlatát ügyvédként szerezte, és azok a stratégiák, amelyeket fentebb leírtam, ebben a mesterségben megszokottak.
A jól képzett vállalati jogászok úgy gondolkodnak előre, mint a biliárdjátékosok: szűk terepen érvelnek ügyfeleik érdekében, remélve, hogy az egyre növekvő sikerek később majd sokkal nagyobbakba fordulnak. Talán Roberts megtartja a szavát, és a jövőben megpróbál új konszenzust teremteni, amely hűségesebben tükrözi a bíróság hagyományait. De gyanítom, hogy a Szenátus előtti tanúságtétele valójában az amerikai alkotmány folyamatos aláaknázásának kódolt forgatókönyve volt. A legrosszabb csak ezután jön. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány The Supreme Court Phalanx címmel 2007. szeptember 27-én a The New York Review of Books című folyóiratban jelent meg (Volume 54, Number 14). Az írás fordítását a szerző és a folyóirat engedélyével közöljük.
Fordította: Kiss Dávid
[1] Mr. Tom Dooley a humorista Finley Peter Dunne által alkotott figura.
[2] Bush versus Gore, 531 U.S. 98 (2000). Lásd A Badly Flawed Election című írásomat a The New York Review 2001. január 11-i számában.
[3] Lásd The Court and Abortion. Worse Than You Think című írásomat a The New York Review 2007. május 31-i . számában.
[4] Lásd The Center Holds című írásomat a The New York Review 1992. április 13-i számában. [A cikket magyar nyelven A megőrzött közép címmel a Hiány 1992, októberi száma közölte.]
[5] Lawrence versus Texas, 539 U.S. 558 (2003).
[6] Williamson versus Lee Optical Co., 348 U.S. 483 (1955).
[7] City of Richmond versus J. A, Croson Company, 488 U.S. 469 (3989). Lásd a Sovereign Virtue című könyvem 12. fejezetében található vitát (Cambridge, Mass., Harvard University Press, 2000).
- 15/16 -
[8] Grutter versus Bollinger. 539 U.S. 306 (2003). |A döntés összefoglalóját magyar nyelven lásd a Fundamentum 2003/3-4. számában.] Lásd még The Court and the University című írásomat a The New York Review 2003. május 15-i számában.
[9] Lásd Why Bakke Has No Case című írásomat a The New York Review 1977. november 10-i számában.
[10] Lásd Mark Mellman, Richard Wirthlin: Public Views of Party Soft Money, in Inside the Campaign Finance Battle. Court Testimony on the New Reforms, eds. Anthony Corrado, Thomas E. Mann, Trevor Potter, Washington, DC, Brookings Institution, 2003, 267. Ezt a könyvet Souter bíró idézi az ehhez az ügyhöz írt különvéleményében. Lásd McConnel versus Federal Election Commission. 540 U.S. 93 (2003).
[11] A bíróság a Yellowtail-ügyet annak példájaként idézte, hogy az eljárás teljességgel törvénybe ütköző is lehet, és egy újabb példaként kitalált egy mintahírdetést, amely az elképzelt jelölt kinyilvánított nézeteivel szembeni álláspontot tükrözött, arra utasítva a nézőket, hogy "hívják fel XY-t".
[12] Emellett érvelek Sovereign Virtue című könyvem 10. fejezetében.
[13] Morse et al versus Frederick, 2007. június 25-i döntés.
[14] Hein Director, White House Office of Faithbased and Community Initiatives, et al versus Freedom from Religion Foundation, Inc., et al. 2007. június 25-i döntés,
[15] Bowles versus Russell, Warden, 2007. június 14-i döntés.
[16] Leegin Creative Leather Products Inc. versus PSKS Inc., 2007. június 28-i döntés.
Visszaugrás
