Az angol és az európai esküdtszék története szorosan összefonódik a büntető eljárásjoggal, azonban méltánytalanul kevés szó esik arról, hogy - legalábbis a szülőföldjének tekintett Angliában - a magánjogi viták bírói eldöntésében is éppen olyan fontos szerepet töltött be, mint a bűnvádi törvénykezésben. Ennek eredete az esküdtbíráskodás gyökeréig hatol vissza a jogtörténelemben: az angol szokásjog, a common law kialakulásának kezdeti időszakáig, amelynek hőskora a 12. század második fele és a 13. évszázad volt. Az időszakra jellemző magyarországi forráshiánnyal szemben a korai angol joggyakorlatról kifejezetten nagyszámú dokumentumot tárt fel s őrzött meg a történetírás. Közülük a Glanvill-ként ismert joggyűjtemény hazánkban eddig jobbára elkerülte a figyelmet - noha a birtokjogi esküdtszék létrejöttének folyamata érzékletesen rajzolódik ki benne -, csakúgy, mint II. Henrik azon törvényei, melyek a vádesküdtszék ősét hívták életre.
Az első jelentős tartományi jogkönyvek keletkezésének ideje, a 13. század eleje a társadalmi és közjogi megújulást hozó rendiség formálódása mellett az alacsony- és a magasbíráskodás kialakulásának kora volt kontinensünk római katolicizmus áthatotta területein, bár a magánjogi s a büntető ügyszak a bírói ítélkezésben még nem vált el egymástól, miként a bíráskodás és a közigazgatás sem különült el intézményeiben, sem egzakt funkcióiban. Mindezeken túl az említett évszázad az akkuzatórius és az inkvizitórius eljárás időbeli választóvonalát jelentette Nyugat-Európában, amelynek következtében a bírák, a bíróságok és a felek joghelyzete számos változáson ment keresztül.[1] Lényeges megemlíteni az egymással párhuzamosan fejlődő civilisztika és kanonisztika tudományát, módszertanát (glosszátorok, kommentátorok) is, amelyek képviselői a posztklasszikus kori római jogi műveltséget, a justinianusi magánjogi intézményeket,[2] valamint a latin szaknyelvet továbbították Itáliából és Bizáncból Európa nyugati, majd középső részei, régiói felé a jogtudó hivatalnokértelmiségen (praktikusok), illetve az egyetemeken (legisták) keresztül.[3]
Az angol jogtörténet első olyan forrása, amely a 12-13. századi német [pl. a Szász, a Sváb, a Német és a Frank tükrök (Spiegels)],[4] észak-itáliai (pl. Libri Feudorum) és francia (pl. Coutumes de Beauvaisis) jogköny-
- 401/402 -
vek,[5] valamint a kánonjogi Decretum Gratiani[6] analógiájára az élő szokásjog összegzésének volt tekinthető, a Glanvill nevű szerzőnek tulajdonított Tractatus de legibus et consuetudinibus regni Anglie[7] Az angol királyság common law jogáról és jogi relevanciája szokásairól tudósított, pontosabban arról a jogról, amelyet a 12. századvégi westminsteri felsőbíróságokon - különösen a királyi Court of Excequer-en - alkalmaztak, továbbá az akkori writ-ekről,[8] melyeket kereseteknek vagy királyi parancsoknak szokás fordítani. Az angol "közönséges jog" kialakulásának időszaka, hőskora volt, amelyben a mű fogant, tehát nem a kiforrott angolszász és normann alapú szokásjogot, hanem az evolúció útján biztosan haladó, még "nyers" common law-t tükrözi vissza.[9]
Az "Értekezés" (tractatus, treatise) formai érdekessége, hogy mind a szerzőjének kiléte, mind a keletkezésének pontos kelte máig vita tárgyát képezi az angol történészek között. Az ismert kéziratok relatíve magas száma (38 darab) ugyancsak bonyolulttá teszi e kérdéseket. Abban egyetértenek a tudósok, hogy II. Henrik uralkodásának idején írták a művet, a belőle előtűnő bírósági döntések alapján valamikor 1187. november 29. és az uralkodó elhunyta, 1189. július 6. között.[10] Ebből a kiindulópontból nézve bizonyossággal állítható, hogy II. Henrik valamely kánonjogot és római jogot is tanult bírája, bírái avagy egyéb jogásza(i) volt(ak) a tényleges szerző(k). Az idevonatkozó elméletek négy konkrét személyre irányítják a figyelmet a szerzőség szempontjából: magára Ranulf de Glanvill királyi és utazóbírára (justiciar, voyaging emissary), valamint az unokaöccsére, Hubert Walter Canterbury-i érsekre (1193-1205), továbbá Geoffrey Fitz Peter érsekre és e méltóságban Hubert utódjára, illetve Godfrey de Lucy winchesteri püspökre (1189-1204), egyben Glanvill hivatali jogelődjének a fiára. Minden esetre az opus tartalma arra engedi következtetni a kutatókat, hogy nem egy már nyugalmazott államférfiról s annak visszaemlékezéseiről van szó, hanem inkább azon tizenhárom aktív királyi bíró egyikéről, akik az említett időszakban a curia regis-ben - azon belül a kincstári javakért 1118-tól felelős ún. "sakktáblakamarában" - tevékenykedtek (barones de scaccario).[11]
Ami Ranulf de Glanvill (1112-1190) mellett szól, az a jelentős tény, miszerint a 13. században már az ő nevével illették a kompilációt, továbbá, hogy az első könyv 6. artikulusa kifejezetten megemlíti a teljes nevét egy, az idézésről írt példálózó formulánál. Ugyanakkor annak a valószínűsége sem zárható ki, hogy nem egy szerzőt, hanem többet jelöl a Glanvill szó, mivel a középkori "szerzői jog" más tartalmi elemeket rendelt a szerzőséghez és az idegen szövegek átvételéhez, mint a modern.[12]
Némelyek azt is gyanítani vélik, hogy a mű befejezetlen: valójában csak egy nagyobb könyv tervezete volt, s talán Oroszlánszívű Richard (1189-1199) keresztes hadjárata miatt hagyták torzóban.[13] Végül is e rejtély megoldása inkább érdekes, mint lényeges; de az bizonyos, hogy a Tractatus alkotója a királyi kúriának a 12. század utolsó harmadára eső működését, valamint szokásjogát magabiztosan és autentikusan, egy magasan képzett gyakorló jogász tollával írta meg.[14]
A sokszor így csak Glanvill-ként emlegetett jogkönyv a kialakulóban lévő angol jogrendszerből első olvasatra a kereseteknek és a királyi parancsoknak (writs) szenteli a figyelmet, de ennél jóval többet tartalmaz: a formulákból kiindulva az alkalmazott jog egy szignifikáns részét tárja elénk. A szövegváltozatok nyelvezete különböző szintű, de többnyire átlagos latin, amelyből arra következtethetünk, hogy a szerző kellően ismerte a római jogi szaknyelvet, de nem azt, hanem feltehetően a középkori angolt vagy a franciát használta a mindennapi törvénykezésben.
A Glanvill-féle mű forrásait feltehetően a szerző által ismert keresetgyűjtemények és néhány törvény szövege képezte. Utalások találhatók benne olyan jogintéz-
- 402/403 -
menyekre, melyeknek az eredete ma is ismert: például a Clarendon-i Constitutio-ból (1164), a Clarendon-i Assize-ból (1166) s a Northampton-i Assize-ból (1176), valamint az angol lordkincstárnok és az Exchequer tevékenységéről, működéséről szóló Dialogus de Scaccario-ból (1179).[15] Justinianus Institutiones-ének (533) némely fordulatai s számos, a római jogban használt latin kifejezés szintén felfedezhetők benne, azonban a pontos jelentésükre csupán következtetni tudunk, mivel a római jog legfeljebb a szerzőre gyakorolt doktrinális hatást, nem pedig a rendszerezett joganyagra.[16] A kánonjog forrásaira való kifejezett utalás nyomokban fedezhető fel benne, konkrétan csak III. Sándor pápának a gyermek törvényességét legitimáló utólagos házasságkötésre vonatkozó dekrétumára található tartalmi "hivatkozás". A római és a kánonjog angliai hatásai vagy azok nem léte egyébként is megosztja a tudományosságot.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
