1. A 20. század hajnalán a demokrácia mindenek felett álló fontossága és a jogpozitivizmus, a meggyőződés, hogy "a többség akarata = törvény", úgy tűnt, végleg háttérbe szorítja a természetes jog, az erkölcsi töltetű társadalmi norma, a minden embert megillető szabadságjogok érvényébe vetett meggyőződést. Ezzel együtt háttérbe szorult az európai kultúra egyik pillérét jelentő, az európai közös joggá (ius commune, Gemeines Recht) kidolgozott római jog, oktatásban, jogtudatban egyaránt.
A többségi akarat mindenhatóságába vetett hit, a formai jog elsőbbségének vallása a tartalmi jogossággal és igazsággal szemben, keserves ébredést hozott egy fél századon belül világszerte. A háborút követőn az erősebb jogán alapuló moralizáló elszámolás csak fokozta azt a hiányérzetet, amit az elvesztett sarkpont, Verlust der Mitte, az emberiség számára a társadalmi együttélésben jelentett. Megindult az elvesztett jog keresése.
A római jog és a belőle kialakult európai közös jog legtovább az államilag is széttördelt német kultúrterületen maradt élő: a 19. század a német pandektatudomány nagy korszaka. A század végén a német egység megteremtése által a német jogegység megteremtése is elkezdődött: ez jelentette a német törvénykönyvek, így a BGB megfogalmazását, a német államjog megszilárdulását, germán gyökerek keresését a közös európai gyökerek helyett. A római jog tételes jogból történeti tudománnyá vált Németországban, s noha annak óriásai születtek, mint Mommsen vagy Mitteis, noha csodálatos forráspublikációi és a forráskritika, az interpoláció kutatás révén a forrásismeret ugrásszerűen megnőtt, mégis úgy tűnt, hogy mindenki jogából a tudósok kutatási területére kerül át a római jog. A német fajelmélet aztán igyekezett onnét is száműzni.
A nemzeti szocialista fajelméleten alapuló tudomány és jog látványos csődje után a 20. század második felében megindult a közös jog és a közös, természetadta értékrend keresése. A német tudomány négy nagy alakjának érdeme, hogy a római jogon nyugvó közös alapot újra felfedezték, tudatosították és a jogi oktatás és kutatás számára megmentették, közkinccsé tették. Wolfgang Kunkel, a müncheni egyetem professzora, kiváló művelője a római ius publicumnak és kutatója a római jogtörténetnek, Max Kaser, Münster, Hamburg majd Salzburg egyetemén a római magánjog, perjog és forráselemzés kiváló mestere, Franz Wieacker, aki a római jogtörténet és az európai magánjogtörténet összefogó feldolgozása mellett szinte a jogtudomány minden ágában bemutatta az időszerű történeti szemlélet eredményeit. Mindhárman távoztak már közülünk, s most követte őket a negyedik, Helmut Coing, a frankfurti egyetem professzora, az európai magánjog-történeti intézet alapítója, a ius commune elméletének és gyakorlatának kiváló művelője és terjesztője. Szimbolikusnak tartom, hogy a 20. század utolsó évével e nagy négyes mindenik tagja átment az örök igazság országába, ránk hagyva, hogy értékes munkásságuk alapján tovább építsük a sokszínű közösség európai világát, és újra megalkossuk, tudatosítsuk és érvényesítsük a ius commune Europaeum rendjét.
2. Helmut Coing 1912-ben született Cellében, északnémet katona családból. Tartását, megjelenését, tartózkodó, barátságos de zárkózott lényét e környezetből hozta. Talpig úr, aki maga szabta törvényét, aki a noblesse obiige tiszta elvi alapján nem jogot, hanem többlet-kötelezettséget származtatott képességeiből, tudásából. A német tudomány legjobb hagyományait történeti érdeklődése révén fel tudta fedezni egy azoknak nem kedvező korban is. Franciaországi tanulmányai az európai humanista filozófia világában tették otthonossá, nagy nyelvtudása megnyitotta számára az összehasonlító jellegű jogtanulmányozás lehetőségét. E három vonalon fejtette ki munkásságát. A gyakorlat időszerű kérdéseihez is bátran és nagy szakértelemmel nyúlt s ott mutatta meg a hármas elméleti alap fontosságát s közvetlen hasznosíthatóságát.
1940-ben lett a frankfurti egyetem magántanára, A római jog recepciója Majna-Frankfurtban című jelentős, de akkor még nem kellő visszhangot kiváltott tanulmányával. A háború a frontra szólította, de onnét visszajött és mivel politikailag érintetlen maradt a náci korszakban, szerepet vállalhatott és vállalt a frankfurti Goethe egyetem újjászervezésében. 1948-ban lett egyetemi tanár, 1950/51 -ben a Kar dékánja, 1955/57-ben az egyetem rektora, 1956/57-ben a Nyugatnémet Rektori Tanács elnöke, 1958/61 között a Szövetségi Köztársaság Tudományos Tanácsának elnöke.
Munkássága először az elveszett jogi értékrend keresése felé irányult. 1948-ban jelent meg A jog legfelsőbb alapelvei munkája, 1950-ben a Jogfilozófia alapjai, amelyet Szabó Béla fordításában a magyar oktatás is hasznosít a rendszerváltozás óta.
3. A római jog tanára jogfilozófiai munkásságával párhuzamosan a modern magánjog területén is dolgozott. 1953-ban megjelent Az öröklési jog tankönyve, majd a Polgári jog Staudinger féle kommentárjának egyik szerzője 1957-ben, az általános részhez. 1964-ben és 1967-ben adja ki szűkebb tudományterületével kapcsolatban A római jog Németországban és A jogtörténet korszakai Németországban c. munkáit. Munkásságának előterében ekkor már a római jogon alapuló európai közös magánjog kutatása, létének tudatosítása állott. A tárgy időszerűsé-
- 477/478 -
ge a kialakuló európai egység szempontjából nem szorult indokolásra, ha nem is talált általános elfogadásra éppen a jogtörténet és római jog művelői között.
4. Szerencsére a német tudományos világ szervezői körében Coing tekintélye az új szemléleten alapuló kutatási programnak pártfogókat tudott szerezni. A hajdani Kaiser Wilhelm alapítványból átalakult Max-Planck-Stiftung felvállalta frankfurti székhellyel egy új kutatóintézet alapítását, az újabb (értsd 1000 utáni) európai magánjogtörténet kutatására, s annak első igazgatója Helmut Coing lett. Kitűnő munkatársi csapatot szervezett maga köré, jórészt tanítványai közül válogatva. Első feladatul a könyvtár szervezésén és az európai közös jog gondolatának tudományos igényű terjesztésén túl az európai magánjog forrásainak és irodalmának kézikönyve kiadását tűzte ki. Az azóta - ha csonkán is - megvalósult sorozat közönségesen Coings Handbuch címen nyer említést. Három részre osztva gyűjti össze szöveges magyarázat és összefoglalás után a jogtörténet forrásait, korabeli és modern irodalmát. A részek a Tudomány, Bíráskodás és Jogalkotás tárgykörben épülnek fel. Időrendben az első kötet, amely 1973-ban megjelent, a középkort dolgozza fel a 15. század végéig. A második rész több kötetre bontva a koraújkori szakasz, a római jog recepciója, annak gyakorlata (usus modernus) és a természetjogi iskola feldolgozása a 18/19 századforduló kodifikációig. A harmadik rész a 19. századi fejlődést tartalmazza, lényegében az első világháborúig. Ennek jogtudománnyal és bíráskodással foglalkozó központi kötete nem készült el, csak a skandináv és balkáni jogfejlődéssel foglalkozó 4/5 kötet készült az eredeti teljes terv alapján.[1]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
