Finkey Ferenc 1914-ben a kolozsvári tudományegyetem büntetőperjogi professzoraként írta az akkori román büntető törvénykönyv fordításának előszavában, hogy a magyar nyelvű megjelenést "teljesen indokolja és örvendetessé teszi a közeli szomszédság s az a szoros érintkezés, melyben mi Romániával vagyunk".[1]
Az elmúlt száz év változásai következtében e kijelentés még aktuálisabb mint leírása idején, így különösen üdvözlendő, hogy Kolozsváron 2017 decemberében a Forum Iuris Könyvkiadó megjelentette a Román büntető törvénykönyv című 141 oldalas kötetet. A kiadvány a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Intézetének sorozata - amely Románia jogszabályait teszi nyelvünkön megismerhetővé - tagjaként látott napvilágot Magyarország Igazságügyi Minisztériumának támogatásával. A kódex fordítását az ottani gyakorlati és elméleti jogélet művelői készítették: Fábián Gyula PhD kolozsvári ügyész, a Babeş-Bolyai és a Sapientia egyetemek docense, Kádár Hunor PhD nagyváradi ügyvéd, a Sapientia adjunktusa, Bogdán Andrea és Mohácsek Magdolna, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet jogtanácsosai.
A román büntető törvénykönyvek magyar nyelvű megjelenésének évszázados hagyományai vannak, így indokolt röviden áttekinteni a szabályozásokat és fordításokat.
Az 1862-ben Havasalföld és Moldva egyesülésével létrejött Románia első büntető törvénykönyve 1864-ben született. Az uralkodóról, Alexandru Ioan Cuzáról elnevezett kódexnek az időközi módosításokat is figyelembe vevő fordítását A román büntető törvénykönyv címmel Léhmann Róbert kolozsvári ügyvéd, bírósági tolmács készítette el az itteni járásbíró, Hatiegán Emil közreműködésével, s az Erdélyrészi Jogi Közlöny 1913-14-es sorozatában látott napvilágot, majd 1914-ben kötetben is megjelent.[2]
E három könyvből, 400 cikkből állt törvénykönyv az 1810-es francia és az 1851-es porosz kódexeken alapult: jellemzői a bűncselekmények trichotom felosztása, részletesen kidolgozott szankciórendszerét a halálbüntetés hiánya (legsúlyosabb szankciója az életfogytig tartó kényszermunka volt), a szabadságvesztés végrehajtási fokozatai (fegyház, börtön, javító intézet, fogház), a polgári becsület lefokozása és a pénzbüntetés jellemezték. A bűncselekmények mikénti meghatározását (bűntett, vétség, kihágás) a büntetési nemhez kötötte. Az elkövetői tudattartalmat az egyes különös részi tényállásoknál említette (pl. szándékos, előre megfontolt, gondatlan). A stádiumokat illetően a befejezettségen túl a kísérletet ismerte, bűntett esetében differenciáltan, vétség esetén csak a törvény által kimondott esetben, kihágásnál pedig nem büntetve. Elkövetőként a tettest, felbujtót, részest határozta meg. A büntethetőség határát a 8. életévben jelölte meg. Büntetést kizáró okként tartalmazta az őrültséget és a jogos védelmet. A különös rész felépítésében az állam (pl. felségárulás) elleni cselekményektől haladt a közérdeket sértő bűntetteken és vétségeken (pl. okirathamisítás, hivatali bűncselekmények) át a magánosokat érintő (pl. személy, jó erkölcs, tulajdon elleni) tettekig. Kihágásként számos, az együttélés rendjét és az igazgatási előírásokat sértő cselekményt büntetett. A kódex mellett léteztek más büntető normák is - amely megoldás máig él a román jogban -, így pl. a fordításba felvett, a kereskedelmi törvénykönyvben meghatározott gazdasági bűncselekmények.[3]
Az I. világháborút lezáró békerendszer eredményeként területében és lakosságában nagyra nőtt Romániában több jogforrás létezett: az addigi ókirályságban (Regat) a cuzai Btk. érvényesült, amelynek alkalmazását kiterjesztették az Oroszországtól elfoglalt Besszarábiára és a Bulgáriától megszerzett Dél-Dobrudzsára, de e területeken a korábbi orosz és bolgár jog is hatályosult, a volt magyarországi részeken Erdély büntető törvénykönyveként (Codul penal din Transilvania) hatályban maradt a Csemegi-kódex és más törvények, míg az Ausztriához tartozott Bukovinában az 1852-es birodalmi kódex.[4]
A büntetőjog egységesítését az 1936-ban megalkotott, az uralkodóról elnevezett kódex (Codul Penal Carol II.) tette meg, amelynek fordítását II. Károly király büntető törvénykönyve címmel Keller Samu ügyvéd és Keller Ferenc jelentette meg Szilágysomlyón még a kihirdetés évében, szolgálatot téve a kisebbségbe került, nyelvhasználatában erősen korlátozott magyarságnak.[5]
Az 1930-as olasz kódex figyelembevételével és a volt magyar jog felhasználásával is készült törvénykönyv 603 cikke négy könyvre tagozódott: az első az általános részt, a második a bűntetteket és vétségeket, a harmadik a kihágásokat, a negyedik az átmeneti rendelkezéseket tartalmazta.
- 310/311 -
Az első könyv nagy része a differenciált szankciórendszerrel foglalkozott: a bűntettek és vétségek miatt léteztek fő- (életfogytiglani vagy határozott tartamú kényszermunka, különböző fokozatú intézetekben töltendő szabadságvesztés), kiegészítő (jogoktól való megfosztás, elítélés közzététele, pénz-) és járulékos büntetések (pl. javító tilalmak). A közönséges bűncselekményekhez képest más büntetése volt a politikaiaknak. A kódex az elítélt társadalomba visszavezetése érdekében ismerte a közvetítő intézetet, lehetőség volt a feltételes szabadságra bocsátásra, a végrehajtás felfüggesztésére. Meghatározott elkövetőknél biztonsági intézkedéseket írt elő: pl. az elmebetegek gyógyintézetbe, a fogyatékosok menhelyre, a csavargók és koldusok dologházba kerültek, míg a megrögzötteket büntetésük letöltése után különleges intézetbe lehetett utalni. Lehetőség volt meghatározott helyeken való tartózkodás eltiltására, helyiségek bezárására, a jogi személy vezetői által szervezetük felhasználásával elkövetett bűncselekmények esetén a társaság, szövetkezet, testület megszüntetésére vagy működésének felfüggesztésére. Az elítéltnek további hátrányt jelentett, hogy elítélése közzétételre került. Kihágási szankciók az elzárás vagy pénzbírság voltak. 1938-tól halálbüntetést is ki lehetett szabni politikai bűncselekmények és rablógyilkosság miatt.[6]
Az egyes tényállások a törvény által rájuk előírt büntetési nem szerint minősültek bűntettnek, vétségnek, kihágásnak, de létezett a korrekcionalizáció, amely megváltoztatta ezt. Az elkövetőket (tettes, felbujtó, bűnsegéd) a befejezett cselekményen túl a cuzai kódexhez hasonlóan lehetett büntetni a kísérletért. Az előkészület néhány (pl. az állam belbiztonsága elleni) tényállásnál volt büntetendő.
A büntethetőség korhatára a 14. életév volt és a 19. évig tartott a kiskorúság: az e két időpont közötti életkorú elkövető akkor tartozott felelősséggel, ha bebizonyosodott, hogy ítélőképessége birtokában valósította meg a bűncselekményt. Viszont a bűnelkövető gyermekkel és a belátási képesség nélküli kiskorúval szemben javító-nevelő rendszabályokat alkalmazott a bíróság (pl. tisztességes személyre bízhatta, javítóintézetbe utalhatta). A felelőssel szemben sor kerülhetett dorgálásra, fogház- vagy pénzbüntetés kiszabására.
Az elkövetői felelősséget kizárta pl. az elmebaj, az akarattól függetlenül bekövetkezett részegség vagy kábítószerhatás, kényszer, jogos védelem, tévedés, jogszabályi vagy hatósági engedély. Vétségek és kihágások esetén a büntetendőséget megszüntette törvény által megengedett esetekben (pl. rágalmazás) a felek kibékülése. A kódex tartalmazta a becsület helyreállításaként az elítélés miatti mentesítést mint bírói rehabilitációt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
