A felperes az örökhagyó testvére, az I-IV. rendű alperesek az örökhagyó végrendeleti örökösei. Az örökhagyó a 2012. augusztus 31-én kelt, közjegyzőnél letett magánvégrendeletével a hagyatékát az alperesekre hagyta egymás közt 1/4-1/4 arányban. Az örökhagyó 2012. október 1-jén elhunyt. A haláleset napján a III-IV. rendű alperesek édesanyja telefonon értesítette az örökhagyó édesanyját (a továbbiakban: jogosultat) arról, hogy a fia végintézkedés hátrahagyásával elhunyt, végrendeleti örökösei az alperesek.
A jogosult 2012. október 7-én combnyaktörés miatt kórházba került, ahol megműtötték és 2013. januárjáig kórházi kezelés alatt állt, majd ezt követően szociális otthonban került elhelyezésre. Fizikailag fokozatosan leépült, majd 2013. július 28-án meghalt. Jogutódja - törvényes örököseként - a felperes.
A hagyatéki leltárban rögzítették, hogy az örökhagyó után végrendelet maradt, végrendelet hiányában törvényes örököse a jogosult mint felmenője és az apjától örökléssel szerzett hagyaték körében a felperes lenne. A hagyatéki leltárt a III-IV. rendű alperesek édesanyja írta alá.
Az örökhagyó után a hagyatéki eljárást lefolytató közjegyző a hagyatéki tárgyalást 2013. január 15-én tartotta meg, amelyre elmulasztotta idézni az előzőekben megjelölt törvényes örökösöket. Az örökhagyó hagyatékát a 2013. február 7-én jogerőre emelkedett hagyatékátadó végzésével az alperesek részére adta át egymás között egyenlő arányban végrendeleti öröklés címén azzal, hogy kötelesrészre jogosult nincs.
A felperes 2013. november 10-én jelentette be kötelesrész iránti igényét a hagyatéki ügyben eljárt közjegyzőnél. Az alperesek az igény érvényesítését jogalapjában és összegszerűségében is vitatták. A közjegyző a megismételt hagyatéki eljárás során az örökhagyó hagyatékát ideiglenes hatállyal átadta az alperesek részére.
- 85/86 -
A felperes keresetében kérte kötelezni az alpereseket személyenként 2.020.986 forint tőke és ennek 2012. október 1-jétől számított törvényes mértékű késedelmi kamatának megfizetésére kötelesrész jogcímén. Arra hivatkozott, hogy a kötelesrészre jogosult az igényét érvényesíteni kívánta, ebben azonban menthető okból akadályoztatva volt.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Védekezésük szerint a jogosultnak nem volt kötelesrész iránti igénye, mert tiszteletben tartotta az örökhagyó akaratát. Vitatták a felperes követelésének összegszerűségét is.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Indokolása szerint az örökhagyó után kötelesrészre jogosult a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 661. §-a értelmében az örökhagyó szülője lett volna. Rámutatott, hogy a kötelesrészre jogosult jogutódjának saját nevében történő igényérvényesítését az ítélkezési gyakorlat akkor ismeri el, amikor egyértelműen megállapítható, hogy a kötelesrészre jogosult igényét maga is érvényesíteni kívánta, de abban valamilyen akaratán kívülálló ok akadályozta meg. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes nem bizonyította, hogy az édesanyja saját maga érvényesíteni kívánta volna a kötelesrész iránti igényét.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást ítélkezése alapjául elfogadta és érdemben egyetértett az arra alapított jogi következtetéseivel is, azonban a jogi indokolást kiegészítette a következőkkel. A BH 1996.426. szám alatt közzétett eseti döntésre hivatkozással azzal érvelt, hogy a felperes mint az örökhagyó testvére saját jogán nem jogosult kötelesrészre, csak abban a "kivételes" esetben, ha egyértelműen megállapítható, hogy a jogosult - az örökhagyó szülője - igényét érvényesíteni kívánta és abban menthető okból akadályoztatva volt. Hangsúlyozta, hogy a kötelesrész sajátos jogintézmény, amelyet a jogosultnak kell érvényesítenie. Emellett rámutatott, hogy a már érvényesített kötelesrész iránti igény, mint minden más kötelmi igény, engedményezhető. Álláspontja szerint a kötelesrész iránti igény személyhez kötött, de a már kinyilvánított igény átszállhat a kötelesrész jogosultjának örökösére vagy olyan személyre, akire a jogosult azt átruházta, engedményezte. Hangsúlyozta, hogy a felperest terhelte annak bizonyítása: a jogosult a kötelesrész iránti igényét kifejezésre juttatta vagy erre menthető okból semmiképp nem volt lehetősége.
A fellebbezés kapcsán a másodfokú bíróság továbbá rámutatott arra, hogy a közjegyző eljárási szabálysértést követett el, amikor a hagyatéki tárgyalásra elmulasztotta idézni a kötelesrészre jogosult törvényes örököst, ez az eljárási szabálysértés azonban nem zárta el a kötelesrészre jogosultat attól, hogy a kötelesrész iránti igényét valamilyen módon ki-
- 86/87 -
fejezésre juttassa, különös tekintettel arra is, hogy a rendelkezésére álló adatok alapján tudott az örökhagyó haláláról és arról is, hogy a végrendeleti örökösök az alperesek. Ezt az eljárási szabálysértést nem tekintette olyannak, amely önmagában bizonyítja azt, hogy a felperes jogelődje menthető okból nem érvényesítette kötelesrész iránti igényét.
Egyebekben a döntését azzal indokolta, hogy bár az örökhagyó és a jogosult halála között mindösszesen tíz hónap telt el, a rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható meg, hogy a jogosult ebben az időszakban olyan állapotban lett volna, ami akadályozta a kötelesrész iránti igénye kinyilvánításában. Ezt az igényt ugyanis álláspontja szerint nem csak a hagyatéki eljárásban vagy peres úton, de más formában is (pl. tanúk előtt) ki lehet nyilvánítani. Rámutatott: arra sem volt peradat, hogy a jogosult az igényérvényesítésről lemondott volna. Hangsúlyozta, hogy a felperes e körben felhívás ellenére sem terjesztett elő bizonyítási indítványt arra vonatkozóan, hogy a jogosult érvényesíteni kívánta a kötelesrész iránti igényét.
A Kúria a jogerős ítélet ellen a felperes által előterjesztett felülvizsgálati kérelmet az alábbiak szerint alaposnak találta és közbenső ítéletével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva megállapította, hogy a felperes az édesanyja mint jogosult kötelesrész iránti igényét öröklés jogcímén megszerezte.[1]
Az első- és másodfokú ítéletben foglaltakkal egyezően kifejtette, hogy a kötelesrész sajátos öröklési jogintézmény: a kötelesrészre jogosult azonban nem minősül örökösnek, a kötelesrész iránti igény kötelmi követelés. Utóbbi kapcsán rámutatott, hogy a csak személyesen érvényesíthető követelések az ún. célkötelmek, amelyek a jogosulthoz kötődő célt szolgálnak, esetében a jogutódlás nem megengedett. E követelések esetében (pl. tartási szerződés megszüntetése) az arra jogosultnak kell megindítania az igényérvényesítés iránti eljárást, a jogosult által már megindított eljárásba viszont a jogutód (pl. örökös) beléphet. Ehhez képest mutatott rá a Kúria, hogy a kötelesrész iránti igény nem célkötelem, mert a nyújtott szolgáltatás rendeltetése, célja közömbös. Önmagában az, hogy a törvény meghatározza a kötelesrészre jogosult alanyi kört, nem teszi a kötelesrész iránti követelést célhoz kötött kötelemmé. Kiemelte: a BH 1994.367. számon közzétett eseti döntésben a Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy a kötelesrész iránti igény nem személyhez kötött követelés, így az más személyre engedményezhető, az engedményezés nem ütközik a régi Ptk. 328. § (2) bekezdésének tiltó rendelkezésébe sem, nincs tehát jogszabályi akadálya annak, hogy a kötelesrészre jogosult a kötelesrész iránti jogát mint követelést másnak átengedje. Hangsúlyozta, hogy ennek az eseti döntésnek az elvi tartalma dogmatikailag ellentétben áll a másodfokú bíróság által hivatkozott BH 1996.426. számú eseti döntésben foglalt jogtétellel, amely szerint a kötelesrészre jogosult jogutódjának saját nevében történő igényérvényesítését az ítélkezési gyakorlat csak kivételes eset-
- 87/88 -
ben ismeri el, amikor egyértelműen megállapítható, hogy a kötelesrészre jogosult igényét maga is érvényesíteni kívánta és abban csak valamilyen kívülálló ok akadályozta meg.
Nem találta helytállónak a másodfokú bíróságnak azt az okfejtését, amely szerint a már érvényesített kötelesrész iránti igény az, amely, mint minden más kötelmi igény, átszállhat a kötelesrészre jogosult örökösére vagy olyan személyre, akire a kötelesrészre jogosult ezt az igényét engedményezte stb. Ezzel összefüggésben hangsúlyozta a Kúria, hogy nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely az engedményezés feltételeként szabná az "eredeti jogosult" általi igényérvényesítést a kötelezettel szemben. Ebből adódó további következtetése szerint, amennyiben a kötelmi követelés engedményezhető, úgy az öröklés mint egyetemes jogutódlás sem zárható ki. A kötelesrész ugyanis - érvelt - az előzőek szerint nem öröklési jogcímen illeti meg a jogosultat, hanem kötelmi jellegű igény, és mint a jogosultat e jogcímen megillető pénzkövetelésben az alanyváltozás megengedett.
A Kúria rámutatott, hogy azt a kérdést: a kötelesrész iránti jog, ha a kötelesrészre jogosult annak érvényesítése előtt meghal, átszáll-e az örököseire, a Kúria - értve ez alatt a Magyar Királyi Kúriát - a 43. számú Teljes Ülési Döntvénnyel P.H.T.293. számon már eldöntötte, kimondván: "a törvényes osztályrészre (kötelesrészre) jogosultnak a kötelesrészhez való joga, ha annak érvényesítése előtt meghalt, átszáll az ő örököseire" (1889.V.17.).[2] Általánosan érvényesülő szabálynak tekintette, hogy a kötelesrészre jogosultnak a kötelesrészhez való igénye, ha annak érvényesítése előtt meghal, átszáll az örököseire. Rámutatott: a jogutódlás nem függhet attól a jogilag értékelhetetlen követelménytől, hogy az eredeti jogosult tervezte-e az igényérvényesítést.
Figyelemmel arra, hogy az előzőekben kifejtettek szerint a kötelmek személyes jellegét a szolgáltatások tárgya, és nem a szerződés alanya határozza meg, a Kúria hangsúlyozta: a kötelesrész címén érvényesített igény főszabályként a régi Ptk. 672. § (1) bekezdése szerint pénzkövetelés, de a (2)-(3) bekezdések alkalmazásában is mindenképpen vagyoni igény. Miután ez a követelés nem személyhez kötött, nincs olyan rendelkezés - mutatott rá -, amely a kötelmi igény érvényesítésére irányadó ötéves elévülési időn belül kizárná a jogutódlást.
Mindezek alapján úgy foglalt állást, hogy a kötelesrész iránti követelés az adott ügyben alkalmazandó régi Ptk. 598. §-a szerint a hagyaték részeként átszállt a jogosult örökösére, mint általános jogutódra, azaz a felperes a kötelesrészre jogosult édesanyjának törvényes örököseként megörökölte annak hagyatékát és annak részeként a kötelesrész iránti követelést.
Az alperesek mint az örökhagyó végrendeleti örökösei az eljárás során mindvégig vitatták a felperes követelésének nem csak a jogalapját, hanem az összegszerűségét is, ezért a Kúria a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: régi Pp.) 213. § (2) bekezdése alapján közbenső ítéletet hozott és a jogalapra vonatkozó - fent ismertetett - rendelkezése mellett a követelés összegszerűsége tárgyában az eljárás folytatása végett az iratokat a régi Pp. 253. § (4) bekezdés első fordulata alapján visszaküldte az elsőfokú bíróságnak.
- 88/89 -
Az ismertetett eseti döntés különös figyelmet érdemel, tekintve, hogy a Kúria azt kifejezetten a kapcsolódó ítélkezési gyakorlat értékelésével hozta meg. Ezúttal a peres felek által hivatkozott, a Bírósági Határozatok (BH) folyóiratban közzétett eseti döntések érdemi elemzését nem hárította el azzal a - sokszor kritizált[3] - formulával, hogy "azok a jogalkalmazás során az eljáró bíróságokat nem kötik" vagy a "közzétett eseti döntés tényállása a perbelitől jelentős mértékben eltért".[4] Ellenkezőleg, az irányadó tényállás hasonlósága és az alkalmazott jog azonossága mellett az utóbbi években általa és a kapcsolódó jogirodalmi álláspont szerint is irányadónak tartott bírói gyakorlattól eltérő következtetésre jutott az adott jogkérdés megítélésében. Tette ezt a Kúria ítélkező tanácsa a perorvoslati eljárás általános szabályai szerint, amit azért tehetett meg, mert a közbenső ítéletében értékelt eseti döntések nem elvi bírósági határozatként (EBH) vagy elvi bírósági döntésként (EBD kerültek közzétételre. Mindazonáltal a Kúria anélkül hozhatott a korábbi döntéseitől elvi tartalmában eltérő határozatot, hogy a felülvizsgálati eljárás felfüggesztése mellett ebben a kérdésben jogegységi eljárást kellett volna lefolytatni.[5]
A Kúria ezzel a döntésével visszatért a régi magánjogunkban elfogadott dogmatikai felfogáshoz, miszerint a kötelesrészre jogosultnak az örökhagyó haláláig várománya van a kötelesrészre, majd ez a váromány - a túlélés feltételeinek teljesülését követően - átfordul igénnyé, ez az igény pedig a vagyonjog általános szabályai alá esik, így az igényjogosult halálával átszáll annak örököseire. Meg kell jegyezni, hogy ezt, a Magyar Királyi Kúria Teljes Ülése hivatkozott döntvényével egyező álláspontot követte sokáig a régi Ptk.-hoz kapcsolódó jogirodalom is: "A kötelesrészre jogosultnak a kötelesrészhez való igénye, ha annak érvényesítése előtt meghalt, átszáll az örököseire (etc.)".[6]
Ebben a felfogásban hozott változást a felülvizsgálattal támadott ítéletek szerint is irányadónak tekintett BH 1996.426. szám alatt közzétett eseti döntés, amelyben a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy "a kötelesrészre jogosult akaratelhatározásától függ, hogy kötelesrészét érvényesíteni kívánja-e, vagy olyan mértékben tiszteletben tartja az örökhagyó végakaratát, hogy kötelesrészére nem tart igényt." Ez, az "akarati elv" dominálta megszorító értelmezés vélhetően Szladits Károly e témában kifejtett gondolatmenete egy mondatának a szövegkörnyezetéből való indokolatlan kiemelésén alapszik, miszerint "[e]gyébként azonban a kötelesrész a jogosultnak a legszemélyesebb joga, s minthogy a kötelesrész érvényesítése a halott iránti kegyeletet érinti, ezt a jogot a kötelesrészes akarata ellenére nem lehet érvényesíteni".[7] Megelőzően azonban Szladits a már
- 89/90 -
hivatkozott gondolatsorral teljes összhangban azt fejtette ki: "A kötelesrész az örökhagyó halálával várományból szerzett joggá válik. Ennélfogva, ha a kötelesrészre jogosult az örökhagyót túlélte, de meghalt, mielőtt a kötelesrészhez való jogát érvényesítette volna, ezt a jogot az ő örökösei és pedig akár törvényes, akár végrendeleti örökösei érvényesíthetik".[8]
Mindezekből következően az említett "akarati elv" csak úgy értelmezhető, hogy ha a kötelesrészre jogosult kinyilvánította azt az akaratát, hogy nem kívánja az igényét érvényesíteni, akkor ez a jogutódai számára sem nyílik meg. Az adott esetben azonban erre maguk az alperesek sem hivatkoztak. Márpedig helyes álláspont szerint a jogutód kötelesrész iránti igényét el nem ismerő fél - ebben az esetben: az alperesek - kötelessége annak bizonyítása, hogy a jogosult nem kívánta az igényét érvényesíteni. Azaz - szemben az elsőfokú bíróság érvelésével - nem a felperesnek kellett bizonyítania, hogy a jogelődje érvényesíteni kívánta a kötelesrész iránti igényét.
Mindazonáltal nem igazolható a későbbi bírói gyakorlat részéről a "menthető ok" elvének (BH 2004.113.) bekapcsolása sem. Tény viszont, hogy a bíróságok az utóbbi időben az "akarati elv" és a "menthető ok elve" mentén, csak a jogerős ítéletben is hivatkozott "kivételes esetben" ismerték el a jogutódlást, vagyis csak akkor, ha egyértelműen megállapítható volt: 1. a jogosult az igényét érvényesíteni kívánta (akarta) és 2. abban menthető okból akadályoztatva volt.
A Kúria ismertetett közbenső ítéletéhez fűzött fenti kiegészítések mind abba az irányba mutatnak, hogy a Kúriának - ez esetben reflektálva valamennyi kapcsolódó közzétett eseti döntésre[9] - az adott ügyben vitás jogkérdésre a BH 1994.367. szám alatt közzétett eseti döntés elvi tartalmával megegyező választ kellett adnia. Annál is inkább, mert a hivatkozott eseti döntés alapjául szolgáló ügynek nincs olyan - a másodfokú bíróság által elhatároló ismérvként kiemelt - eleme, hogy a jogosult az általa már "érvényesített" kötelesrész iránti igényét engedményezte. A konkrét eseti döntés alapjául szolgáló tényállást ugyanis a jogirodalom egészítette ki azzal, hogy a kötelesrész jogosultja akkor engedményezte az igényét "miután kötelesrész iránti igényét érvényesítette".[10] ■
JEGYZETEK
[1] Kúria Pfv.I.20.688/2018/8. számú közbenső ítélete
[2] Sándorfalvi Pap István: Kötelesrész. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar Magánjog VI. Öröklési jog, Grill Károly. Kkv., Budapest, 1939., 393. o.
[3] Bencze Mátyás: A magyar legfőbb ítélkezési fórum jogegységesítő szerepének jogszociológiai dilemmái. Jogesetek Magyarázata (JeMa) 2012/4., 89. o.
[4] Lásd pl. a Kúria Pfv.I.21.405/2016/9. számú ítélet indokolásában
[5] Bszi. 32. § (1) bekezdés b) pont
[6] Petrik Ferenc (szerk.): Az öröklés joga. KJK, Budapest, 1991., 236. o.
[7] Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata II. Grill Károly Kkv., Budapest, 1937. (reprint: Pécs, 1999.), 466. o.
[8] Szladits: i.m. 466. o.
[9] Ződi Zsolt: A korábbi esetekre történő hivatkozások mintázatai a magyar bíróságok ítéleteiben. In: MTA Law. Working Papers, 2014/01., http://jog.tk.mta.hu/uploads/files/mtalwp/2014_01_Zodi_Zsolt.pdf (letöltés ideje: 2020. március 12.), 23. o.
[10] Sőth Lászlóné: Öröklés a családban. A törvényes öröklés és a kötelesrész. HVG-ORAC, Budapest, 2006., 252-253. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Kúriai bíró.
Visszaugrás
