A bizonyítás közigazgatási eljárásjogi fogalmának meghatározása nem olyan egyszerű, mint a polgári perjogban, vagy a büntetőeljárásban. Ennek egyik oka az, hogy mindeddig senki sem foglalkozott a közigazgatási eljárás bizonyítási rendszerével, így a jogi szakirodalom is csupán a büntető- és a polgári eljárások bizonyítási szabályait dolgozza fel. Másrészről az előzőekben említett eljárásokkal szemben más jellegű alaki jogviszony jön létre közigazgatási eljárásban az ügyfél és a hatóság között, így a bizonyítás szabályai is speciálisak.
1. A bizonyítás közigazgatási hatósági eljárásban betöltött szerepe többféleképpen értelmezhető:[1] amennyiben a bizonyítás fogalmát kiterjesztően értelmezzük, az egész közigazgatási eljárást egy bizonyítási folyamatnak tekinthetjük,[2] mivel az eljárás megindításától a döntés jogerőre emelkedéséig mindig szükséges valamilyen kérdésnek, ténynek, adatnak az igazolása.
Ebben az értelemben a bizonyítást egy olyan bizonyosságszerzési folyamatnak tekinthetjük, amelynek rendeltetése, hogy a hatóság valamely eljárási jellegű döntés meghozatalát megelőzően meggyőződjön annak szükségességérő, milyenségéről.
Ilyen nézőpontból tekintve az is bizonyításnak minősül, hogy a hatóság az eljárás megindítását eredményező ügyféli kérelmet kizárólag formailag megvizsgálja és eldönti, hogy a kérelem megfelel-e a jogszabályi előírásoknak és nincs-e helye a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának. Hasonlóképpen értelmezhető a hatáskör vagy az illetékesség megállapításának kérdése, hiszen elengedhetetlen a jogi tények gyakorlatban felmerülő körülményekkel való összevetése, ha különböző típusú szervek közül egy bizonyos típusúnak, azok közül is egynek kell felvállalnia az érdemi döntés meghozatalával együtt járó felelősséget. Ha sorra vesszük valamennyi eljárási szakaszt és az összes eljárási cselekményt, megállapíthatjuk, hogy mindegyik esetében szükség van valamilyen körülménynek, ténynek, kérdésnek az előzetes bebizonyítására, a belföldi jogsegélytől a végrehajtási kifogásig, a képviselettől a kizárásig, a határozat visszavonásától a semmisségig, ahhoz, hogy az eljárás érdemben lezárható, befejezhető legyen.
A fentiekkel szemben azonban szólnunk kell a bizonyítás fogalmának szűkebb értelmezéséről is. Ebben a megközelítésben akkor beszélhetünk bizonyításról, amikor valamilyen, az ügyfél jogát, jogos érdekét, jogi helyzetét érintő ügyben indul eljárás, és a hatóság az érdemi döntés meghozatalához - elsősorban - a jogszabályban meghatározott bizonyítási eszközök segítségével felderíti a történeti tényállást. Ezesetben a bizonyítás magában foglalja az egész bizonyítási eljárást, az egyes bizonyítási eszközök alkalmazásával kapcsolatos konkrét bizonyítási aktusokat, a bizonyítékok összevetését, illetve a bizonyítás eredményét.[3]
Egyszerűbb esetekben nem is szükséges bizonyítási eljárás lefolytatása, ám az esetek nagy többségében a
- 417/418 -
döntéshozatalt különféle bizonyítási cselekmények előzik meg.
Összevetve a bizonyítás tágabb és szűkebb értelemben vett fogalmát, a továbbiakban az utóbbi megközelítés jellemzőinek bemutatásával foglalkozunk, ezen belül is elsősorban az új eljárási törvény bizonyításra vonatkozó szabályai kerülnek ismertetésre.
2. Az új eljárási törvényben a bizonyítási eljárás korábbi szabályainak nagyobb része alig változott, hiszen a jogszabály megalkotása során a jogalkotót az vezérelte, hogy az általában jól bevált szabályok kiegészítésre kerüljenek a gyakorlatban kikristályosodó új rendelkezésekkel
Ezzel párhuzamosan azonban részben bonyolultabbá, részben ügyfélbarátabbá váltak a bizonyítási eljárások.
A bizonyítékok köre az Áe-hez képest nagymértékben kibővült, ezzel együtt a bizonyítás szabályozása is részletesebbé, áttekinthetőbbé vált, ám közel sem teljes körűvé.
Az ügyfélbarát szolgáltató közigazgatás elveinek megvalósítása mellett a jogalkotó megfeledkezett a hatóságra háruló többletterhekről, mind a feladatok, mind a felmerülő költségek szempontjából.
A Ket. új rendelkezései - melyekkel a továbbiakban részletesen foglalkozunk -, az alábbiakban foglalhatók össze:
- A bizonyítékok köre némileg kibővült, másrészt megváltozott. A Ket. az Áe-hez képest bizonyítékként nevesíti a tanúvallomást, a szemléről készült jegyzőkönyvet, a szakértői véleményt, a hatósági ellenőrzésen készült jegyzőkönyvet és a tárgyi bizonyítékot.
- A Ket. bevezette a sokügyfeles eljárások intézményét. A törvény kimondja, hogy létesítménnyel kapcsolatos, illetve tevékenység engedélyezésére irányuló eljárásban törvény vagy kormányrendelet előírása együttműködésre kötelezheti az azonos hatáskörű, a hatásterületen illetékességgel rendelkező hatóságokat a tényállás tisztázásában, ezáltal a bizonyítási eljárásban.
- A Ket. teljesen új rendelkezéseket tartalmaz az ügyfél nyilatkozattételre illetve adatszolgáltatásra való kötelezéséről.
- Szigorodtak a bizonyítási eljárás akadályozásának, illetve a rosszhiszemű közreműködés következményeinek szankciói.
- A törvény kiszélesítette az irat fogalma alá tartozó adathordozók körét, és külön rendelkezik a külföldön kiállított közokirat, illetőleg a külföldi hatóság által kiállított vagy hitelesített irat bizonyító erejéről.
- Az új jogszabály bevezette az ún. védett tanú jogintézményét.
- Szigorodtak és részletezésre kerültek a szemle szabályai.
- A Ket. a szakértő igénybevételének két új, jól elkülöníthető esetét szabályozza, az eddigieken túl bevezeti a jogi szakértő közreműködésének lehetőségét is.
- Deklarálja a törvény a szakértői véleményadás megtagadásának eseteit is.
- Az anyanyelvhasználathoz való jog eljárásbani újraszabályozása eredményeként új rendelkezésekkel bővült a tolmácsra vonatkozó Áe-ben megismert szabályozás is..
- A Ket. teljesen új, garanciális intézménye a bizonyítékok ügyféllel való ismertetése.
A modern államok jogrendszerében a büntető és a polgári anyagi jog kodifikációjával párhuzamosan az eljárásjogok egyetlen törvénybe foglalására is sor került. Ezzel szemben a közigazgatási jog területén hosszú ideig az volt a felfogás, hogy a számos, egymástól eltérő jegyeket mutató különös eljárásfajták jellegzetességei miatt lehetetlen egy átfogó, valamennyi eljárásfajtára alkalmazható jogszabály kidolgozása.
A kontinentális jogrendszerekben a bizonyítás legáltalánosabb elvei megtalálhatók az alkotmányokban, illetve a legjelentősebb nemzetközi egyezményekben, vagy a nemzeti eljárási törvényekben.
A common law országokban - elsősorban Angliában és Kanadában- ezzel szemben a joggyakorlat alakítja (közvetetten szabályozza) a bizonyítási jog fejlődését, míg az a törvényekben csak nagyon ritkán fordul elő a bizonyításra vonatkozó konkrét rendelkezés.[4]
A XX. század húszas évtizedétől kezdődően a közigazgatási jogban is uralkodóvá vált egy, az általános és a különös szabályokból álló egységes normaanyag kidolgozásának gondolata, amelyen belül a jogok és kötelezettségek deklarálása mellett garanciális szabályok is helyet kapnak. Ennek a felfogásnak köszönhető, hogy megalkotásra került az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Et.). Az Et. hatályba lépése előtt a jogszabályok csupán egyes, többnyire különös államigazgatási kérdéseket rendeztek, az eljárási szabályok gyakran különböző elvi alapokon nyugodtak,[5] az államigazgatási szervek eljárása többnyire szabályozatlan, kötetlen, inkább szokásokon, semmint normatív szabályozáson alapultak.
Az Et. a maga idejében rendkívüli előrelépést jelentett a magyar közigazgatási eljárásjog fejlődésben, így nem véletlen, hogy jól kimunkált jogszabályként funkcionált közel fél évszázadon át, még akkor is, ha 1981-ben sor került (a továbbiakban: Áe.) az átfogó felülvizsgálatára. A felülvizsgálat nem szorítkozott pusztán az Et. módosítására, hanem kiterjedt az egész
- 418/419 -
közigazgatási eljárásjogra is,[6] elsősorban az általános és a különös eljárási szabályok egymáshoz való viszonyának problematikájára, az eljárás egyszerűsítésének, gyorsításának, korszerűsítésére irányult.[7]
Kilényi Géza az Et. 1981-es változtatás legnagyobb előnyének a "megőrizve meghaladás" elvét tartotta, amelynek lényegét a későbbi, 2004-es törvény (2004. évi CXL. törvény (Ket.) megalkotása során is érvényesített a jogalkotó. Ennek értelmében "a jól bevált és időtállónak bizonyult rendelkezéseken"[8] egyik törvény esetében sem változtattak.
A bizonyítási eljárás szempontjából az Áe. III. fejezete számos jól bevált rendelkezést tartalmazott, mégis egyes kérdésekben kiegészítésre, illetőleg továbbfejlesztésre szorult. Ezeknek a hiányosságoknak a pótlására lett hivatott a Ket.
Az Áe. számos eljárási jogot biztosított az ügyfél számára, amelyek gyakorlása révén az ügyfél hatást tudott gyakorolni az érdemi döntés tartalmára (az iratokba való betekintés joga, nyilatkozattételi jog, részvétel a helyszíni szemlén stb.). Ebből a szempontból azonban az is elmondható, hogy az ügyfél az eljárások túlnyomó részében - a kérelemre indult eljárások kivételével - azért nem tudta gyakorolni törvényes jogait, mert nem értesült az eljárás megindításáról.[9]
Hasonlóképpen problémaként jelentkezett a nagyszámú ügyfelet érintő ügy ún. sokügyfeles eljárások számának növekedése, különösen a létesítmény-engedélyezés körében. Mivel e tárgykörben Európa tanácsi ajánlás is született, nem volt elegendő az Áe. jól bevált szabálya, mely szerint "a jogszabályban meghatározott esetben a nagyszámú érdekeltet érintő eljárás megindítását közhírré kell tenni". Erre való figyelemmel a Ket. intézményesítette a sokügyfeles eljárások fogalmát, mely hatással volt a bizonyítás szabályainak későbbi megállapítására is.
A kormányzás és közigazgatás reformjának részletes vitaanyagáról tartott tudományos szakmai megbeszélések összefoglalója alapján az is megállapítható, hogy az Áe. alapján számos esetben lehetetlennek bizonyult a bizonyítás: például abban az esetben, amennyiben az azonosításhoz szükséges iratok megsemmisültek és nem beszerezhetők.
A jelenlegi nyilvántartási rendszerek kapcsolatának nehézkessége miatt a bizonyíthatatlanság körébe sorolható hiányosságokat a Ket. sem tudta áthidalni. Nem is beszélve azokról az esetekről, amelyek során az ügyfél jóhiszeműséget színlelve megsemmisíti a meglévő tárgyi bizonyítékokat.
A bizonyítás vizsgálata során legkézenfekvőbb annak megemlítése, hogy az Áe-hez hasonlóan a Ket. sem külön, önálló fejezetben deklarálja a bizonyítás és a tényállás megállapításának szabályait: a bizonyítás általános alapelvei és annak garanciái a törvény különböző fejezeteiben, elaprózva, szétszórva találhatók. Ugyanakkor az is említést érdemel, hogy a Ket. jelenlegi rendszerében a bizonyításról és a tényállás tisztázásáról szóló részben más jellegű, nem kifejezetten a bizonyításhoz tartozó fogalmakkal is találkozhatunk (pl igazolási kérelem, egyezségi kísérlet), amelyek megtörik a törvény logikai vonalát.
Erre való figyelemmel a - Ket-ben elszórtan található - bizonyítási szabályok az alábbiakban foglalhatók össze:
- A Ket. 6.§-a a jóhiszemű eljárás elvét fogalmazza meg. Az Et. a fentiekből kiindulva nem tartalmazott alapelvi rendelkezéseket, bár a jóhiszeműség alapelvi szintre történő emelése már az Et. módosítása során is szóba került.[10] Az Áe. 2.§ (6) bekezdése kimondta, hogy az ügyfelet az államigazgatási eljárásban megilleti a nyilatkozattétel és a jogorvoslat joga, köteles viszont legjobb tudomása szerint, jóhiszeműen közreműködni az eljárás során.
- A Ket. részletesebben, kimerítőbben szabályozza a jóhiszeműség problematikáját, amelyből azonban bizonyítási jellegű problémák is adódnak. A Ket. szerint az az ügyfél, aki bizonyíthatóan rosszhiszeműen járt el, elesik a törvény által nyújtott jogvédelemtől. A jóhiszeműség fogalmát a Ket. nem fogalmazza meg, de a megelőző két jogszabállyal ellentétben a rosszhiszemű magatartásnak minősülő cselekményeket nevesíti. A bizonyítás szempontjából fontos, hogy, hogy az ügyfél rosszhiszeműségének bizonyítása minden esetben a hatóságot terheli, mivel az új törvény kimondja, hogy az ügyfél jóhiszeműségét az eljárás során vélelmezni kell. A rosszhiszeműség bizonyítására vonatkozóan azonban a Ket. nem ad eligazítást, holott annak gyakoriságára, illetve nehézkességére tekintettel (pl. hogy az ügyfél megtévesztette-e a hatóságot, vagy valótlant állított) indokolt lett volna annak rögzítése, hogy a rosszhiszeműség vonatkozásában az érdemi döntéshozatali folyamatot megelőző bizonyítási eljárástól elkülöníthető, ún. kiegészítő bizonyítási eljárást kell lefolytatni.
- Az Áe. egyik hibájának tekintették, hogy közel ötven esetben engedett eltérést valamilyen formában az általános szabályaitól. Ennek kiküszöbölésére Ket. többek között - a lépcsős szabályozás elvét követve- úgy rendelkezik, hogy törvény vagy kormányrendelet a Ket. rendelkezéseitől eltérő vagy kizáró szabályokat állapíthat meg - a szóban forgó jogviszonyok speciális jellegére figyelemmel - a haditechnikai eszközök és szolgáltatások, il-
- 419/420 -
letve a kettős rendeltetésű termékek és technológiák külkereskedelmének engedélyezésére irányuló eljárásban többek között a bizonyítékok ismertetésére vonatkozóan.
- A hatásköri illetékességi összeütközés szabályozása kapcsán a törvény leszögezi, hogy először az érdekelt hatóságok kötelesek egymás között haladéktalanul, de legkésőbb az eljárás megindítására irányuló kérelem érkezésétől, illetve a tudomásszerzéstől számított nyolc napon belül megkísérelni a vita eldöntését. Amennyiben az egyeztetés eredményesen ér véget, akkor az a szerv, amelyik a továbbiakban az eljárást már nem folytatja, olyan eljárási cselekményeket köteles végezni, amelyeknek a joghatása következtében nem születik ugyan érdemi döntés, de a szóban forgó hatóság köteles az előtte folyamatban lévő eljárást végzéssel megszüntetni, vagy az eljárás során hozott döntését visszavonni. A hatóság emellett a döntés-előkészítési folyamat során összegyűjtött és esetleg elemzett bizonyítékokat az ügy irataival egyetemben áttenni az eljárást a továbbiakban lefolytató hatósághoz. Ezeknek a szabályoknak a rögzítése az eljárás gyorsítását eredményezik, bár a gyakorlatban eddig is egyértelmű volt, hogy áttétel esetén nem csak az ügy iratait, hanem a releváns bizonyítékokat is továbbítani kell a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatóságnak.
- A belföldi jogsegélyre általában akkor kerül sor, ha a hatóságnak valamilyen olyan többletinformációra, vagy bizonyítékra van szüksége, amely egyébként valamilyen más hatóságnál lelhető fel. Gyakorlatilag a belföldi jogsegély a megkeresés jogintézményének továbbfejlesztéseként jelenik meg az új törvényben. Kiegészült a Ket. azzal a rendelkezéssel, hogy belföldi jogsegélyre sor kerülhet valamilyen bizonyíték hiánya miatt is, vagy valamilyen olyan adat vagy ténybeli ismeret beszerzése érdekében, amely a megkeresett hatóság nyilvántartásából, illetve irataiból szerezhető meg. Hasonlóképpen belföldi jogsegély útján szerezhető be az olyan irat vagy más bizonyíték, amely szükséges a döntés meghozatalához, de a megkeresett hatóságnál (állami, önkormányzati szervnél) van, vagy onnan szerezhető meg. Ebben esetben a megkeresésben meg kell jelölni az adat, irat, más bizonyíték felhasználásának célját, valamint azt, hogy a személyes adat beszerzésére törvény alapján vagy az ügyfél kérelmére és írásbeli hozzájárulásával kerül sor. Az előzőekben említettekhez hasonlóan a Ket-nek ezek a szabályai sem újak. A megkeresés foganatosítása ugyanis eddig is hasonló indíttatásból történt, a személyes adatok beszerzésére vonatkozó rendelkezés pedig csupán az adatvédelmi törvényből levon - eddig sem ismeretlen - következtetés.
- Pozitívumként értékelhető ugyanakkor, hogy a Ket. 72. § (1) bekezdése a határozat tartalmára vonatkozólag is kiegészült. Így a határozat az indokolásában fel kell tüntetni többek között:
• a megállapított tényállást és az annak alapjául elfogadott bizonyítékokat,
• az ügyfél által felajánlott, de mellőzött bizonyítást és a mellőzés indokait,
• a mérlegelési, méltányossági jogkörben hozott határozat esetén a mérlegelésben, a méltányossági jogkör gyakorlásában szerepet játszó szempontokat és tényeket,
• a szakhatósági állásfoglalás indokolását,
• az eljárás során alkalmazott lefoglalás indokait.
Ezek a szabályok a tájékoztatáshoz való jog részét képezik, így garanciális rendelkezést jelentenek arra vonatkozólag, hogy az ügyfél pontos tájékoztatást kapjon arról, hogy milyen bizonyítékok alapján döntöttek ügyében.
- A kézbesítés szabályainak deklarálása tekintetében előrelépés, hogy megfogalmazásra került, egy, a gyakorlatban már régóta problémaként jelentkező és a polgári eljárásjogból átvett szabály, nevezetesen a kézbesítési vélelem kérdése.
A kézbesítési vélelem érdekes a bizonyítás szempontjából is: ha ugyanis a postai úton történő kézbesítés azért hiúsul meg, mert a címzett vagy meghatalmazottja úgy nyilatkozik, hogy a küldeményt nem veszi át, az iratot a kézbesítés megkísérlésének napján kézbesítettnek kell tekinteni. Abban az esetben, ha az irat a hatósághoz "nem kereste" jelzéssel érkezik vissza, az iratot - az ellenkező bizonyításig - a postai kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni.
A hatóság bizonyítvány szabályai között találjuk azt a bizonyításhoz kapcsolható - az Áe.-hez képest kibővült - szabályt, mely szerint a hatósági bizonyítvány kiadására az a hatóság illetékes amelynek területén a bizonyítandó tény bekövetkezett, illetve az állapot tartott vagy megszűnt, illetve az is, amelynek a területén a bizonyítással kapcsolatos dolog van, vagy a bizonyítani kívánt időszakban volt. Ehhez kapcsolódóan a hatósági igazolvány kapcsán deklarálja a törvény, hogy az igazolványt az ott bejegyzett adatok és jogok igazolására - az ellenkező bizonyításáig - mindenki köteles elfogadni. A közokiratok teljes bizonyító erejének szabályai nem újak a közigazgatási eljárásjogban, ám annak kimondására csak a Ket.-ben került sor, hogy a hatósági igazolványban feltüntetett adatok és jogokra nézve az ügyfél más bizonyításra nem kötelezhető.
- A helyszíni ellenőrzésre vonatkozó rendelkezések lényegében az Áe.-szabályainak szerény kiegészítései. A Ket. ugyanis úgy rendelkezik, hogy a hatóság a helyszíni ellenőrzés során az ellenőrzés tárgyával összefüggő bármely iratot, hatósági igazolványt, bizonyítványt, engedélyt, tárgyat vagy munkafolyamatot megvizsgálhat, az ügyféltől vagy képviselőjétől, továbbá az ellenőrzés helyszínén tartózkodó bármely más személytől adatot és tájékoztatást kérhet, az ügyfelet nyilatkozat tételére hívhatja fel, a helyszínről, a megszemlélt tárgyakról, folyamatokról kép- és hangfelvételt készíthet, mintavételt eszközölhet, továbbá egyéb bizonyítást folytathat le.
- A helyszíni ellenőrzés részletesebb szabályozásán túl a Ket.-nek van egy olyan rendelkezése is, amely a tényállás tisztázását jelentős mértékben megkönnyítette, nevezetesen, hogy a hatóság a helyszíni ellenőrzés so-
- 420/421 -
rán a tényállás tisztázása szempontjából fontos iratokat és más tárgyi bizonyítékokat végzéssel lefoglalhatja.
- A törvény értelmében a fellebbezést elbíráló másodfokú szerv abban az esetben, ha a másodfokú döntés meghozatalához nincs elég adat vagy a tényállás további tisztázása szükséges, a döntés megsemmisítése mellett az ügyben első fokon eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja vagy a kiegészítő bizonyítási eljárás lefolytatását maga végezheti el. Ha a másodfokon eljáró szerv megállapítja, hogy az eljárásba további ügyfél bevonása szükséges, az elsőfokú döntést megsemmisítheti, és az ügyben első fokon eljárt hatóságot új eljárásra utasíthatja.
- A Ket. teljesen új intézménye - szintén a polgári eljárásjog területéről ismert - újrafelvételi eljárás, amelynek valamilyen új bizonyíték előkerülése a jogalapja, hiszen a Ket. leszögezi, hogy amennyiben az ügyfélnek a jogerős határozattal lezárt ügyben a határozat jogerőre emelkedését követően jutott tudomására a határozat meghozatala előtt már meglévő, az eljárásban még el nem bírált és az ügy elbírálása szempontjából lényeges tény, adat vagy más bizonyíték, a tudomásszerzéstől számított tizenöt napon belül újrafelvételi kérelmet nyújthat be, feltéve, hogy elbírálása esetén az ügyfélre kedvezőbb határozatot eredményezett volna.
Szintén a Ket. új rendelkezése, a végrehajtási eljárás során előforduló bizonyítási szabály, mely szerint, amennyiben a kötelezett bizonyítja, hogy a teljesítés elmaradása neki nem róható fel, és az egy összegben történő teljesítésre nem képes, illetve az számára aránytalan nehézséget jelentene, kérelmére a végrehajtást foganatosító szerv fizetési halasztást vagy részletfizetést engedélyezhet, ha azt jogszabály nem tiltja, és ahhoz a végrehajtást elrendelő szerv - indokolt esetben a jogosult meghallgatása után - előzetesen hozzájárult.
A perjogból ismert késedelmi pótlék új szabályai között leszögezi a törvény, hogy a késedelmi pótlék mérséklésére vagy felszámításának mellőzésére a nem természetes személy ügyfél csak akkor tarthat igényt, ha bizonyítja, hogy a tőle elvárható mértékben és módon mindent megtett a határidőben történő teljesítés érdekében, és az neki fel nem róható okból hiúsult meg.
Ha valamely bizonyítási eszköz igénybevételét kérelemre indult eljárásban a hatóság, illetve hivatalból indított eljárásban az ügyfél indítványozza, az ezzel összefüggő költség megelőlegezése az indítványozó szervet vagy személyt terheli. Ilyen esetben a költségviselés attól függ, hogy a határozat az indítványnak megfelelő bizonyítási eszközön alapul-e. A Ket-nek ez a rendelkezése irányadó a kérelemre indult eljárásban az ügyfél indítványa nyomán alkalmazott bizonyítással kapcsolatos költség viselésére is.
Az elektronikus eljárási cselekmények teljesen új szabályozása során úgy rendelkezik a Ket., hogy amennyiben azt törvény, kormányrendelet vagy önkormányzati rendelet nem tiltja a az ügyfél nyilatkozata, bejelentése, a hatósághoz intézett bármely beadványa, illetve a bizonyítékok ügyfél elé tárásának határnapját tartalmazó felhívás elektronikus úton is foganatosítható. Itt szeretnénk megjegyezni, hogy a Ket. egyáltalán nem tartalmaz szabályokat az elektronikus úton történő bizonyítás szabályaira vonatkozólag: ha ugyanis pl. valaki elektronikus úton kezdeményezte az eljárást, a Ket. szerint bármikor áttérhet más eljárási módokra, ám arról nem szól a Ket., hogy amennyiben az ügyfél valamilyen lényeges - nem elektronizálható - tárgyi bizonyítékot - és nem iratot - kíván a hatóság elé térni, akkor ahhoz, hogy a bizonyításhoz való jogait érvényesíteni tudja, át kell térnie a hagyományos ügyintézési módok valamelyikére.
1. A Ket.-hez íródott kommentárok az objektív igazság elvének megjelenését vélik felfedezni az új jogszabályban.
Az objektív igazság alapelvi deklarálása a marxi állam- és jogelmélet terméke, de az igazság felderítésének, jogi természetének meghatározása már számos korábbi jogelméleti fejtegetés központi témájaként szerepelt.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a közigazgatási eljárás vonatkozásában nem feltétlenül az igazság keresése a tényfeltárás célja, mint a bírósági szakaszban (a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata során), hiszen a hatóság feladata, hogy az adott eljárásban vagy kérelem vagy hivatali eljárás-kezdeményező cselekmény eredményeként az eljárás tárgyát képező ügyben eljárjon, az ügyfél számára jogot, vagy kötelezettséget állapítson meg, adatot, tényt vagy jogosultságot igazoljon, hatósági nyilvántartást vezessen vagy hatósági ellenőrzést végezzen, illetőleg a Ket.-ben meghatározott esetekben a tevékenység gyakorlásához szükséges nyilvántartásba vegyen vagy onnan töröljön.
Az objektív igazság alapvetően perjogi alapelv, hiszen valaminek az igazsága vagy hamissága kizárólag processzuális feltételek megléte esetén értelmezhető.[11] A perben a feltárt igazság nem általános érvényű, csupán perbeli igazságnak tekintendő.[12] Ezzel szemben a közigazgatási eljárás processzualitása a változtatások ellenére is elmarad a polgári és a büntető eljárásjog eljárási kötöttségétől, amely elsősorban arra vezethető vissza, hogy eltérő a három eljárás célja is.
De hogyan is értelmezhető az igazság objektív jellege? Az objektivitás soha sem jelentheti a teljes bizonyos-
- 421/422 -
ságot, csupán a teljességre való törekvést. A bizonyítási eljárás során ugyanis a bizonyítónak a valósághoz legközelebb állót kell megragadnia, mivel egy olyan folyamatról van szó, amely több, egymásra épülő valószínűsítésből épül fel. Az emberi megismerés korlátozott volta miatt senki sem juthat el valamely tényállás fennforgásának abszolút biztos alapokra épülő megállapításához, még akkor sem, ha egy folyamat közvetlen szemlélője lehet.[13]
A többi eljárásjoghoz hasonlóan a közigazgatási eljárásban is érvényesül az a jogelméleti megállapítás, mely szerint a normatív, azaz a törvényi tényállásban megállapítottak igazolásának nem előfeltétele a tényállás igazsága, csupán annak bizonyíthatósága.
A közigazgatási eljárási alapelvek szabályozása során Fonyó Gyula, már az Et. kidolgozásakor[14] javasolta az objektív igazság alapelvi szintre történő emelését, amely azonban az Et. megalkotásakor nem került deklarálásra. Kilényi Géza az eljárási alapelvek tanulmányozása során rávilágított arra, hogy az alapelvek szabályozásának kérdésében az Et-vel közel azonos időben keletkezett külföldi eljárási kódexek sem egységesek, de megállapítható, hogy számos eljárási kódex-pl. az egykori csehszlovák, illetve jugoszláv törvény - is nevesítette az objektív igazság alapelvét.[15]
A rendszerváltást követően az objektív igazság, mint bizonyítási alapelv helyett a bizonyítási rendszer szabadságára vagy kötöttségére vonatkozó rendelkezések jelentek meg az eljárási törvényekben. A szabad bizonyítás elvét ezzel párhuzamosan többen azonosítják a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvével, sőt a szocialista eljárások alapelvi rendszerében azt az objektív igazság elvének részeként kezelték.[16]
Az Et.-hez íródott kommentárok tanúsága szerint az Et. és a kapcsolódó jogszabályi környezet a bizonyítási rendszer vonatkozásában kettősséget mutat, jelesül az akkori jogtudomány egymással parallel látta érvényesülni a szabad és kötött rendszer sajátosságait.[17]
A szabad bizonyítás elvének érvényesülésének megjelenéseként csupán néhány általános korlátja volt annak, hogy az államigazgatási szerv a tényállás tisztázása érdekében a rendelkezésére álló eszközök közül szabadon válassza meg a legcélravezetőbbet: nem volt pl. felhasználható az eljárás során az eljárás rendjével össze nem egyeztethető, vagy jogszabályba ütköző bizonyítékok köre.
Ezzel párhuzamosan azonban a kötött rendszer jegyeit az egyes különös jogszabályokban, melyek meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazását írták elő,[18] de előfordult az is, hogy az ügy természete tette szükségessé meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazását.[19]
Véleményünk szerint a Ket.-ben sem egyértelmű a bizonyítás szabadságának kimondása és az objektív igazság alapelvi szintre való emelése. Inkább annak vizsgálata célravezető, hogy milyen a Ket. bizonyítási rendszere: kötött, vagy szabad?
A közigazgatási hatóság az eljárás során a bizonyítási eljárás során összegyűjtött tény-elemek közül az ügyre vonatkozó releváns tényeket veszi figyelembe és minden bizonyítékot súlyának megfelelően értékel.
Az általános rendelkezések között deklarálja a Ket. a bizonyítás módjának és terjedelmének ex officio történő meghatározását. Ennek kapcsán kimondja, hogy az eljárás során a tényállás feltárásához nem kifejezetten szükséges bizonyítékok figyelembe vételét a hatóság mellőzheti, azaz továbbra is csak a relevanciával bíró tények vizsgálata az eljáró hatóság feladata. Ez utóbbi azonban kötelezettségként, nevezetesen bizonyítási teherként jelentkezik a hatóság oldalán, tekintettel arra, hogy a történeti és a törvényi tényállás összevetése, majd a döntés meghozatala csak hiánytalan, teljes körű bizonyítási eljárás, és azon keresztül az ügyben relevanciával bíró tények felderítése útján lehetséges.
A magyar törvény legkézzelfoghatóbb forrásának az osztrák eljárási törvény tekinthető (866/1992 - Allgemeines Verwaltungsgesetz). Az osztrák jogszabály dogmatikailag két részre bontható: egyrészt szól az általános tanokról, másrészt pedig a speciális (a független igazgatási szenátus előtti) eljárásokról. A bizonyítás általános szabályaival a nyomozati eljárás témakörében találkozunk,[20] ahol a törvény rögzíti a - későbbiekben nevesített spanyol vagy német törvényhez hasonlóan - a szabad bizonyítás elveit: kimondja ugyanis, hogy az eljáró hatóságnak a nyomozati eljárás eredményeinek gondos mérlegelése alapján szabad meggyőződése alapján kell megítélnie azt, hogy a tényt bizonyítottnak kell-e tekinteni vagy sem. Bizonyítékként minden figyelembe vehető az eljárás során, amely lényegi tényállás megállapítására alkalmas és az adott eset adottságainak megfelelően célravezető.
2. A jogtudományi szakirodalom bizonyítással foglalkozó egyes képviselői szerint a Ket. bizonyítási rendszere szabad. Véleményünk szerint egy intézmény szabadságáról nem lehet maradéktalanul beszélni akkor, amikor az bármilyen módon korlátozha-
- 422/423 -
tó. Ennek a nézetnek az elfogadása mellett a közigazgatási hatósági eljárásban jogszabállyal korlátozható szabad bizonyítási rendszer érvényesül.
Az alábbiakban néhány olyan bizonyításra vonatkozó rendelkezést tekintünk át, amelyek a bizonyítás szabadságára utalnak:
- a törvény leszögezi, hogy a hatóság szabadon választhatja meg az alkalmazandó bizonyítási eszközöket, vagyis a hatóság - a kivételektől eltekintve - bármilyen bizonyítékot felhasználhat, amelyet alkalmasnak tart a tényállás megállapítására,
- a bizonyítékok bizonyító erejét, a bizonyítási eljárás eredményét az eljáró hatóság a saját meggyőződése szerint önállóan ítéli meg,
- egy adott törvényi tényállásban fellelhető tényre vonatkozó, annak igazolására hivatott, több, esetleg egymásnak ellentmondó bizonyítékot a hatóság egyenként és összességükben értékel és saját meggyőződése alapján, a bizonyítási eljárás részeredményeinek mérlegelésével állapítja meg a tényállást,
- a hatósági eljárásban bizonyíték különösen: az ügyfél nyilatkozata, az irat, a tanúvallomás, a szemléről készült jegyzőkönyv, a szakértői vélemény, a hatósági ellenőrzésen készült jegyzőkönyv és a tárgyi bizonyíték. Az Áe.-hez hasonlóan a Ket. nem taxatív, hanem exernplifikatív felsorolással határozza meg a bizonyítékok körét, amelynek köszönhetően sokan a bizonyítási rendszer szabadságára hivatkoznak, hiszen az itt nevesített bizonyítékokon kívül bármilyen egyéb, bizonyításra alkalmas bizonyíték felhasználható a tényállás tisztázása érdekében.
Az osztrák közigazgatási törvény szerint bizonyítékok az okmányok, a tanúk, az érintettek meghallgatása, a szakértők, a szemle illetve a közvetett bizonyítékok. A törvénynek ez a rendelkezése némileg a kötöttség jegyeit hordozza magában, ám az osztrák joggyakorlat egységes abban a vonatkozásban, hogy az osztrák eljárás bizonyítási rendszere szabad rendszer.
A bizonyítás szabadsága nyomatékosabban kifejezésre kerül a német eljárási törvényben, mivel ott a bizonyítási eszközök felsorolása éppen a szabad bizonyítási eljárás elveinek megfelelően nem taxatív, hanem exemplifikatív (insbesondere).
A német eljárásjogban bizonyítási eszköznek minősül: a hatóság bármely módon történő tudakozódása (Auskünfte), érintettek (Beteiligte), tanú, szakértők meghallgatása,; ezek írásbeli nyilatkozatainak beszerzése, okmányok (Urkunde), iratok (Akten) bevonása, illetve szemle (Augenschein) tartása.
A lengyel államigazgatási eljárási törvénykönyv (1960) 4. fejezete részletezi a bizonyítékok szabályait. A törvény deklarálja, hogy bizonyítékként el kell fogadni mindazt, amely az ügy tisztázásához hozzájárulhat, különösen az okiratok, a tanúvallomások és a szakértői véleménynek.
A vizsgált külföldi eljárási törvényekből is kiderül, hogy többnyire azonos a bizonyítékok köre.
A bizonyítás szabadságának teljességét azonban több helyen is korlátok közé szorítja a Ket., hiszen több esetben jogszabály meghatározza az adott ügyben igénybe vehető bizonyítási eszközt, illetve törvény vagy kormányrendelet kötelezővé teheti valamely bizonyítási eszköz alkalmazását, így pl.
- nem használhatók fel a bizonyításban anyagi vagy e járási jogszabályokba ütköző bizonyítási eszközök, így pl. tilos olyan tanút igénybe venni, aki a tanúvallomást jogosan megtagadta, vagy a tanúvallomás felvétele során befolyásolták;
- a közokiratnak és a teljes bizonyító erejű magánokiratnak - ex lege teljes - kötött bizonyító ereje van;
- jogszabály meghatározhatja egy bizonyos szakértő igénybe vételét az eljárás során.
A tényállás tisztázására a jogdogmatikának nincsenek normatív szabályai, így annak eljárásjogi jelentősége is eltérő az egyes jogrendszerekben.
Az angolszász államokban az egész eljárás legfontosabb kérdésének a tényállás tisztázását tekintik, míg a kontinentális jogrendszerek esetében az nem nyer különösebb jelentőséget.[21]
A magyar közigazgatási jogban Kilényi Géza többször idézett tanulmánya[22] is rámutat arra az ellentmondásra, amely a tényállás tisztázását és a bizonyítási teher problemetikáját övezi: a szerzők túlnyomó része ugyanis az Áe. felülvizsgálata kapcsán a bizonyítási teher kérdését egyszerűen betudta azzal, hogy differenciáltabb szabályozás szükséges, azonban a miért és hogyan kérdésekre nem adtak választ.
Éppen ezért egyetértve Kilényi Géza álláspontjával az alábbiak figyelembe vétele indokolt: a közigazgatási jogban érvényesülő bizonyítási teher kérdése nem, vagy csak nehezen hasonlítható a büntető, illetve a polgári jogban érvényesülő bizonyítási teherhez, tekintettel arra, hogy ez utóbbi két eljárásjog egy-egy biztos lábakon álló anyagi jogi háttérrel, nem utolsó sorban pontosan körülhatárolt felelősségi rendszerrel és ehhez igazodó, a bizonyítási teherre vonatkozó kifinomult szabályrendszerrel rendelkezik. Ezzel ellentétben a közigazgatási jog területén nem beszélhetünk egységes felelősségi rendszerről, így a bizonyítási teher ügyfélre vagy hatóságra való hárulása sem egyértelmű kérdés.
Az Et. úgy rendelkezett, hogy az államigazgatási szerv a határozathozatal előtt a tényállást hivatalból köte-
- 423/424 -
les tisztázni. A bizonyítási teher ekként való deklarálása az Et. 1981-es módosítását követően is megmaradt.
A Ket. szerint a döntéshozatalhoz szükséges tényállást ugyancsak a hatóság köteles tisztázni. A tényállás tisztázásának ex officio jellegét az említett külföldi jogszabályok is rögzítik. Ehhez igazodik az 1970-ben kiadott bolgár törvény, amikor kimondja, hogy "amennyiben az államigazgatási szerv keretén belül hiányoznak a megfelelő adatok, a tények és a körülmények tisztázása végett az államigazgatási szerv saját maga, vagy az általa megbízott hivatalos személyek útján azokat megfelelő módon beszerzi."[23]
A kérelemre megindult eljárások esetében a törvény által az ügyfél számára előírt kötelezettségeket úgy kell értelmezni, hogy ilyen esetekben az ügyfélnek együttműködési kötelezettsége van, amely során a saját érdekében megindított eljárásban a tényállás tisztázása során a hatósággal együtt kell működnie. Az együttműködési kötelezettség megtagadható ugyan, de - mint jeleztük - ennek jogi következményeit az ügyfélnek kell viselnie. Ha az eljárás az ügyfél kérelmére indul, a hatóság felhívhatja az ügyfelet is arra, hogy a kérelmével kapcsolatosan nyilatkozzon, pl. adatokat közöljön, okiratokat csatoljon be a hatósághoz. Amennyiben az ügyfél ennek a felhívásnak nem tesz eleget, maga viseli az esetleges hátrányos jogkövetkezményeket. Ez azt jelenti, hogy a hatóság a döntése meghozatalakor a rendelkezésére álló adatok alapján fog dönteni. Nem veszi (veheti) figyelembe azokat az adatokat, amelyeket az ügyfél esetleg nem hozott a tudomására.
Az ügyfél kérelmére indult eljárásban a bizonyítási teher officialitása ugyanakkor nem terjedhet odáig, hogy a hatóság az ügyfél helyett maga kutasson fel alapvetően az ügyfél érdekkörébe tartozó bizonyítékokat. Ennek ellentéteként azonban olyan bizonyítási konstrukciókra is gondolnunk kell, melyek esetében az ügyfél kérelmére indul egy eljárás (pl. adóeljárás). Ilyenkor ugye az ügyfél a saját maga ellen szolgáló bizonyítékokat is köteles lenne előterjeszteni. Ha tovább folytatjuk a gondolatsort annak sincsenek eljárásjogi garanciái, hogy a tényállás felderítésére szolgáló, de az ügy féli pozíciót rontó bizonyítékokat az ügyfél ne semmisítse meg.[24] Bár a Ket. az Áe.-hez képest szigorúbb szankciórendszert állapít meg a bizonyítási eljárásban tanúsított rosszhiszeműség illetve a bizonyítás eredményességének meghiúsítása esetére, mégsem tekinthetjük kielégítőnek a törvényben nevesített eljárási bírság mértékét, hiszen annak legkisebb összege esetenként ötezer forint, legmagasabb összege természetes személy esetén ötszázezer forint, jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet esetén pedig egymillió forint lehet.
Egyértelműen le kell azonban szögezni, hogy az ellenérdekű ügyfelet ugyanolyan ügyféli jogok illetik meg az eljárás során, mint a kérelmezőt, az ellenérdekű ügyfél is bizonyítékokat terjeszthet a hatóság elé, amely ugyanolyan joghatályú, mint a kérelmező bizonyítási indítványa, azaz irányulhat mind egyes bizonyítékok, mind pedig meghatározott bizonyítási cselekmények elvégzésére.
A Ket. előkészítése során felvetődött annak a kérdése is, hogyan lehet a testületi szervek (pl. a képviselőtestület) esetében a meglévő bizonyítási szabályokat hatékonyan alkalmazni: számos esetben előfordul ugyanis, hogy az önkormányzati hatósági ügyek vonatkozásában vagy egyáltalán nem kerül sor megfelelő bizonyítási eljárásra, vagy máskor a teljes körűen feltárt tényállással ellentétes döntés születik. Sajnos az ilyen problémák feloldására nehéz megfelelő megoldást találni, hiszen a testületi szervek működésének nehézkessége és a szoros határidők meglehetősen behatárolják a lehetőségeket, így a probléma orvoslására a Ket. sem ad kielégítő választ.[25]
Erőteljesebb és lényegesen bonyolultabb a bizonyítási teher kérdése a hivatalból indult eljárások esetében, vagyis akkor, amikor a hatóságnak a tényállás tisztázása ex officio kötelezettsége, ha az eljárás hivatalból indult. Ez esetben a bizonyítási teher az eljárás valamennyi mozzanatában a hatóság kötelessége.
A Ket. értelmében a hatósági eljárásban olyan bizonyíték használható fel, amely alkalmas a tényállás tisztázásának megkönnyítésére. A bizonyítékok felsorolása kapcsán a Ket. változtatott az Áe. azon problematikáján, mely a bizonyítási eszközök felsorolása során a bizonyítékokat is magába foglalta - holott a szemle pl. nem bizonyítási eszköz, hanem bizonyítási eljárás, a bizonyíték pedig a szemle során felvett jegyzőkönyv -, hiszen az Áe. 26. § (3) bekezdése szerint bizonyítási eszköznek minősült különösen: az ügyfél nyilatkozata, az irat, a tanúvallomás, a szemle és a szakértői vélemény. Érdemes kiemelni, hogy az Et. -bár szintén rossz megfogalmazással - bizonyítási eszközként emlegette iratokat, a tanúvallomásokat, szemléket és a szakértői véleményeket.
A Ket. kizárólag bizonyítékokra - és nem bizonyítási eszközökre - utal. A törvény új rendelkezése szerint a létesítménnyel kapcsolatos, illetve a tevékenység engedélyezésére irányuló eljárásban törvény vagy kormányrendelet előírása együttműködésre kötelezheti az azonos hatáskörű, a hatásterületen illetékességgel rendelkező hatóságokat a tényállás tisztázásában. Ennek az új rendelkezésnek az a rendeltetése, hogy a sokügyfeles eljárásokban könnyebben lefolytatható legyen a bizonyítási eljárás. Ennek érdekében a Ket. az eljárás minden résztvevője számára egy aktív, vagyis tevőleges magatartást ír elő, mivel az ilyen típusú ügyek nem ritkán több település-
- 424/425 -
re, esetleg két-három megyére is kiterjedhetnek (pl. egy autópálya-építés), amikor több azonos hatáskörű hatóságnak kell az ügy érdemében határoznia; ilyenkor a döntés meghozatalát egyértelműen késleltetné, ha a hatásterületen belül önálló illetékességgel rendelkező, azonos hatáskörű szervek egymástól függetlenül, folytatnák le a bizonyítási eljárást.
A Ket. szerint a hatóság által hivatalosan ismert és köztudomású tényeket nem kell bizonyítani. Ezt a rendelkezést már az Et. is ismerte, ám ezeknek a kategóriáknak az értelmezése az utóbbi időben számottevően átalakult. Az Et. kommentárja értelmében ugyanis azokat a tényeket tekinthetjük köztudomásúnak, amelyekről a szerv vezetőjének vagy dolgozóinak, illetve a lakosságnak tudomása van, míg hivatalosan ismertek az olyan tények, amelyekről az eljáró szerv vezetőjének vagy ügyintézőjének hivatali beosztásánál fogva tudomása van.[26] A Toldy-Pákay féle kommentár nyomatékosan is leszögezi, hogy az Et. említett rendelkezéséből az következik, hogy más államigazgatási szerv rendelkezésére álló, vagy nyilvántartásában szereplő adatokat nem lehet hivatalosan ismert tényekként kezelni. A hatóság előtt azok a tények ismertek hivatalosan, amelyekről a hatóságnak a nyilvántartások vagy egyéb hivatalos iratokból tudomása van. Ezzel szemben köztudomású az a tény, amelyet a közvélemény szélesebb körében ismert (pl. az évszakok, a napszakok, a naptári adatok).
Az osztrák törvény szerint "azon tényállások, amelyek a hatóság rendelkezésére állnak, valamint azok, amelyeknek a meglétét a törvény vélelmezi, nem igényelnek bizonyítást".[27]
A Ket. új rendelkezése, hogy a hatóság a valóság felderítése szempontjából fontos tárgyi bizonyítékot és a bizonyítékként felhasználható iratot - jegyzőkönyv felvétele mellett - végzéssel lefoglalja.
Ennek a rendelkezésnek az az elsődleges célja, hogy az eljárás során felmerült bizonyítékok a későbbiekben is a hatóság rendelkezésére álljanak, kizárva azok megsemmisítésének vagy meghamisításának lehetőségét.
Másodsorban előfordulhatnak olyan bizonyítékok (pl. a rendkívüli haláleset körébe tartozó öngyilkosság elkövetéséhez használt kötél, amely jellegénél fogva bizonyítékként fog szolgálni az eljárásban), amelyeknek bizonyító ereje csak szakértői vizsgálat eredményeként tárható fel.
Harmadsorban vannak olyan közigazgatási eljárások pl. építéshatósági eljárások vagy adóeljárások, amelyek során terjedelmes iratmennyiséget kell a hatóságnak a megfelelő bizonyításhoz felhasználnia.
A törvény kitér arra is, hogy a lefoglalt iratról az ügyfél illetve az irat birtokosának kérésére és költségére az eljáró hatóság hitelesített másolatot ad ki. Ezáltal lehetővé válik, hogy az irat jogosultja egyéb eljárások, vagy magánjogi ügyletek alkalmával az iratot használja.
A Ket. említett rendelkezései azonban hiányosan kerültek szabályozásra, mivel ha a fentieket leírtakat követjük, szembetűnő, hogy akár kérelemre, akár hivatalból indult is egy eljárás, a hatóság döntése alapján az ügyfél köteles beszolgáltatni egy bizonyító erejű iratot, pl. az egyetemi diplomáját, melyről a saját költségén, kérésére a hatóság, akit a bizonyítási teher illet, kibocsát számára egy hiteles másolatot. Ebből azért érezhető, hogy a tisztességes eljárás Európa tanácsi elve nagymértékben sérül.
Az Et-hez, majd az Ae-hez hasonlóan a Ket. is rendelkezik az ügyfél nyilatkozattételi jogáról, amely az ügyfél alanyi jogaként értelmezhető jog és amely az ügyfelet az eljárás során mindvégig megilleti, arról az ügyfél bármikor lemondhat, azt mind írásban (papír alapú és elektronikus úton), mind szóban gyakorolhatja.
Az ügyfél nyilatkozatának szabályai alapjaiban nem változtak, hiszen a Ket. 51.§-a szinte szó szerint megegyezik az Áe. 27.§-ával.
A hatósági döntések jellegéből adódóan azonban új eleme a Ket-nek, hogy amennyiben az ügyfél nem nyilatkozik és az eljárást meg kell szüntetni, a megszüntetés elrendelése végzéssel történik.[28]
Az Áe. 21.§ (3) bekezdése úgy rendelkezett, hogy a közigazgatási szerv nem hívhatja fel az ügyfelet olyan adat közlésére, amelyet a közigazgatási szerv jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell. Ezzel szemben a Ket. teljesen új rendelkezéseket tartalmaz az ügyfél nyilatkozattételre illetve adatszolgáltatásra való kötelezése vonatkozásában. Az új rendelkezések szerint, abban az esetben, amennyiben a tényállás tisztázása azt szükségessé teszi, a hatóság az ügyfelet a kérelmére indult eljárásban nyilatkozattételre hívhatja fel, melyben közli a nyilatkozattétel elmaradásának következményeit, továbbá törvény vagy kormányrendelet azt is kötelezővé teheti, hogy az ügyfél a hivatalból folytatott eljárásban a hatóság erre irányuló felhívására közölje az érdemi döntéshez szükséges adatokat. A személyes adatok vonatkozásában azonban az ügyfél nyilatkozattételre, illetve adatszolgáltatásra való kötelezése csak törvényi felhatalmazás alapján lehetséges.
Szintén a Ket. új rendelkezése, hogy a jogszabályon alapuló adatszolgáltatást - az államtitok és a szolgálati titok kivételével - nem lehet megtagadni a törvény által védett egyéb titokra való hivatkozással, kivéve
- 425/426 -
abban az esetben, amennyiben az ügyfél nem kapott felmentést az államtitoknak vagy szolgálati titoknak minősített adatra vonatkozó titoktartási kötelezettség alól, illetve ha a nyilatkozatával saját magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná.
A fentiekben említetteken kívül célszerű lett volna a bizonyítás szabályai között is rendelkezni olyan esetekről, amelyekben nem szükséges az ügyfél meghallgatása.[29]
Az Et. 22.§ (2) bekezdése azt is lehetővé tette, hogy amennyiben az eljárásban több ügyfél vett részt, az ügyintéző az ügyfeleket egymás jelenlétében hallgassa meg, és az ellenérdekű ügyfelek egymáshoz kérdéseket intézzenek. Gyakorlatilag ez a közös meghallgatás, vagy kvázi szembesítés alakult át 1981-ben az Et. felülvizsgálata során, amelynek eredményeként az Áe. a tárgyalásra vonatkozó rendelkezések között leszögezte, hogy az ügyfél és képviselője a tárgyaláson elhangzottakra észrevételt tehet, a meghallgatott személyhez kérdést intézhet, és más személy meghallgatását vagy más bizonyíték beszerzését indítványozhatja.[30] A Ket. 62.§ (3) bekezdése követi az Áe. eredeti rendelkezéseit és lehetővé teszi, hogy az ügyfél és képviselője észrevételt tegyen a tárgyaláson elhangzottakra, kérdést intézzen a meghallgatott személyhez, és indítványozhassa más személy meghallgatását, vagy más bizonyíték beszerzését.
Az ügyfélnek a nyilatkozattétellel kapcsolatban a jogosultságokon túl kötelességei is származnak: éppen a már említett jóhiszemű eljárás elvének az érvényesülése érdekében az ügyfélnek kötelessége, hogy a nyilatkozattétel során jóhiszeműen járjon el, vagyis a tényeket valósághűen tárja fel, együttműködjön a hatósággal, annak munkáját ne késleltesse, ne okozzon felesleges költségeket az eljárás során. Éppen ezért a korábbiakban már említettek szerint a Ket-ben új megfogalmazást kap a rosszhiszemű ügyfél fogalma.
Az Et. egyik hiányosságának tekintették az eljárási rendzavarások, illetve egyéb rosszhiszemű magatartások szankcionálását. Pákay Barnabás 1959-ben az általános államigazgatási eljárási szankciók megállapítását még a büntetőjog területéhez tartozónak tekintette. Az Et. módosítását követően az Áe. 21. § (4) bekezdése kimondta, hogy az ügyfél vagy képviselője, aki rosszhiszeműen az ügy szempontjából jelentős valótlan tényt állít, ötezer forintig terjedő bírsággal sújtható. Kilényi Géza többször a komikum világába tartozónak vélte az Áe. alapján kiszabható bírságok összegét, így nem meglepő, hogy a Ket. az előzőekben említett új szabályokra is figyelemmel is úgy rendelkezik, hogy amennyiben az ügyfél vagy képviselője, ha más tudomása ellenére az ügy szempontjából jelentős valótlan tényt állít, illetve a kötelező adatszolgáltatás körébe tartozó nyilatkozatában az ügy szempontjából jelentős tényt elhallgat, eljárási bírsággal sújtható.[31] A bírság legkisebb összege esetenként ötezer forint, legmagasabb összege természetes személy esetén ötszázezer forint, jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet esetén pedig egymillió forint lehet.
Érdemes lett volna a Ket-ben is deklarálni, hogy egyes esetekben az ügyfél személyesen köteles a nyilatkozattételre - ahogyan azt a finn eljárási törvény is deklarálja.
A törvényalkotó az iratokra vonatkozó szabályok megalkotása során a továbbiakban is abból indul ki, hogy az egyszerű eljárásokban a bizonyítási eljárás többnyire iratok alapján történik.
Az Et. 24. §-a még az írásbeli bizonyítékok cím alatt rendelkezett az irat fogalomkörébe sorolható bizonyítékokról. A hivatkozott rendelkezés szerint az államigazgatási szerv a tényállás megállapítása céljából az ügyfelet okirat vagy más irat bemutatására hívhatta fel. Ha a személyi állapotra vonatkozó adatot vagy tényt igazoló iratot külföldről kellett beszerezni és az irat beszerzése nehézségbe ütközött, az ügyfél az irattal tanúsítandó adatra vagy tényre vonatkozóan írásban nyilatkozatot tehetett. Ez a nyilatkozat az eljárásban a hiányzó iratot pótolhatta.
Az államigazgatási szerv a tényállás megállapításához adatokat, okiratokat, iratokat más állami szervtől is beszerezhetett.
Az Áe. 28. § (1) bekezdése az Et.-hez képest azzal a rendelkezéssel bővült, mely kiterjesztette az ügyfél nyilatkozattal történő iratpótlási lehetőségét, abban az esetben ha aránytalanul nehezen beszerezhető irat volt szükséges a bizonyítási eljárás során.
Az Áe. vezette be az iratra vonatkozó rendelkezések minden olyan tárgyra való alkalmazását, amely - általában műszaki vagy vegyi úton - adatokat rögzített (fénykép, film-, hangfelvétel, mágneslap, mágnesszalag, elektronikus dokumentum stb.).
A Ket. elsősorban az utóbbi szabály további bővítésével kiszélesítette az irat fogalma alá tartozó adathordozók körét, így ide sorolja a fentieken túl az optikai lemezt, a mágnesszalagot, a mágneses adathordozót is. A nehezen beszerezhető iratok ügyféli nyi-
- 426/427 -
latkozattal való pótlására a Ket. is tartalmaz rendelkezéseket, lényegében az Áe. szabályait megismételve. A nyilatkozat megtételére azonban az ügyfélnek csak akkor van lehetősége, ha a jogszabály eltérő rendelkezést nem tartalmaz. Ebben az esetben a hatóság mérlegeli, hogy az iratpótló nyilatkozatnak milyen a bizonyító ereje és fennállnak-e a feltételek az irat nyilatkozattal történő pótlására, hiszen az ügyféli nyilatkozat csak a folyamatban lévő, éppen érintett eljáráshoz kapcsolódóan és nem általában pótolja a hiányzó iratot.
Amennyiben a hatóság véleménye szerint a szóban forgó iratot az ügyfél nem pótolhatja nyilatkozattal, az ügyfél köteles beszerezni és bemutatni magát az iratot.
A törvény egészen új szabályokat állapít meg a külföldön kiállított közokirat, illetőleg a külföldi hatóság által kiállított vagy hitelesített irat bizonyító erejére vonatkozólag.
Ennek megfelelően az ilyen irat - hacsak az adott ügyre vonatkozó jogszabályból, nemzetközi szerződésből, viszonossági gyakorlatból más nem következik - a magyar törvény szerint bizonyító erővel akkor rendelkezik, ha azt a kiállítás helye szerinti államban működő magyar külképviseleti hatóság diplomáciai felülhitelesítéssel látta el.
A törvénynek ez az új rendelkezése azért került deklarálásra, mert nem várható el a magyar hatóságoktól, hogy egyrészt a külföldön kiállított okiratok hitelességének szabályait ismerjék, másrészt pedig, hogy azok hitelességét ellenőrizhessék.
Az ügyfél egyik legfontosabb joga az eljárás irataiba való betekintés. Az Et. 36. § (1) bekezdése kimondta, hogy az ügyfél, illetőleg képviselője az eljárás során keletkezett iratokba betekinthet és azokról másolatot készíthetett. Az államigazgatási szerv azonban az ügyfélen vagy képviselőjén kívül más személynek (szerv képviselőjének) is megengedhette az iratokba való betekintést vagy másolat készítését, ha igazolta, hogy az iratok tartalmának ismerete jogainak biztosítása vagy feladatainak ellátása céljából szükséges.
Ugyanitt az is olvasható, hogy az államigazgatási szerv nem mutathatta meg a tanácskozásról és szavazásról készített jegyzőkönyvet, továbbá a határozatok tervezetét, valamint azokat az iratokat, amelyek államtitkot vagy hivatali titkot tartalmaznak. Hivatali titok címén azonban nem lehetett kizárni annak az iratnak a megtekintését vagy róla másolat készítését, amelyen az érdemi határozat alapszik.
Az Áe. 41. §-a szinte szó szerint megismételte az Et. említett rendelkezéseit. A Ket. 68. § (1) bekezdése lehetővé teszi, hogy az Áe-ben megismert szabályokhoz képest az ügyfél személyesen, illetve a törvényes vagy írásban meghatalmazott képviselője útján nem csak betekinthet az eljárás során keletkezett iratba, arról másolatot, hanem kivonatot is készíthet vagy másolatot kérhet. Sőt a Ket. azt is kimondja, hogy ez a jog akkor is megilleti, ha korábban egyénként az eljárásban nem vett részt.
A hivatkozott jogszabályhely azt is tételesen meghatározza, hogy milyen esetekben nincs helye az iratbetekintési jog gyakorlásának [Így nem tekinthet be az ügyfél a határozat (végzés) tervezetébe, a zárt tanácskozásról készült jegyzőkönyvbe, a tanú vagy a bejelentő természetes személyazonosító adatait tartalmazó jegyzőkönyvbe (iratba), ha a hatóság a tanú, illetve a bejelentő természetes személyazonosító adatait zártan kezeli, betekintési vagy megismerési engedély hiányában az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó iratba, a törvény által védett egyéb adatot tartalmazó iratba, ha azt az érintett adat védelmét szabályozó törvény kizárja, vagy ha a védett adat megismerésének hiánya nem akadályozza az e törvényben biztosított jogai gyakorlásában.]
Az egyes eljárásjogok egymáshoz való közelítésének eredménye, hogy a Ket. szerint a szakértő és a hatósági közvetítő saját feladataik ellátásához szükséges körben és mértékben ismerhetik meg a tevékenységük ellátásához szükséges iratokat, sőt a Ket., illetve az egyes ágazati jogszabályok is lehetővé tehetik más hatóságok számára (pl. ügyész) a hatóság előtt folyamatban lévő ügy iratainak megtekintését.
A törvény új rendelkezése, hogy az ügyfél az adatok konkrét megjelölésével kérheti az ellenérdekű ügyfél iratbetekintési jogának kizárását az ügyfél személyes adatainak, továbbá üzleti és más méltányolható magánérdekének védelmében. A hatóság az ügyfél erre irányuló a kérelemének csak abban az esetben adhat helyt, amennyiben az adatok megismerésének hiánya az ellenérdekű ügyfelet nem akadályozza a Ket.-ben foglalt jogai érvényesítésében.
A harmadik személy iratbetekintési jogát a törvény szintén korlátozza azzal a rendelkezésével, hogy a harmadik személy nem tekinthet be a határozat (végzés) tervezetébe, a zárt tanácskozásról készült jegyzőkönyvbe, továbbá a tanú vagy a bejelentő természetes személyazonosító adatait tartalmazó jegyzőkönyvbe.
Az okirati bizonyítás szempontjából érdemes lett volna az osztrák törvényhez hasonlóan az iratok hitelességének megállapítására vonatkozó szabályok rögzítése. Az osztrák eljárás során ugyanis a köz- és magánokmányok bizonyító erejét egy külön eljárásformájában, a polgári peres eljárásra vonatkozó törvény alapján kell a hatóságoknak eldönteniük. Amennyiben a hatóságnak aggályaik vannak azzal kapcsolatban, hogy az okmány hiteles-e, vagy alkalmas-e az adott tény bizonyítására, akkor a felet kötelezheti arra, hogy más módon szolgáltasson bizonyítékot.
A tanúra vonatkozó törvényi szabályok a lényegüket tekintve nem változtak, hiszen a jogintézmény rendeltetése sem változott. A Ket. új szabályai inkább az Áe.-ben rögzítésre nem került, de az eljárásra vonatkozó szakirodalomban már régóta ismert jogintézményeket nevesítenek.
- 427/428 -
Az Et. 25. § (1) bekezdése úgy rendelkezett, hogy az ügyre vonatkozó egyes tényállítások tanúval is bizonyíthatók.
Az Áe. 29. § bekezdése értelmében az Et. annyiban került kiegészítésre, hogy a tanúként megidézett személy köteles a meghallgatása végett megjelenni és tanúvallomást tenni. A hatályos jogszabály ezeket, a tanú kötelezettségeire vonatkozó szabályokat maradéktalanul átvette.
A tanúságtétel akadályainak szabályozása során az Et. úgy rendelkezett, hogy tanúként nem volt meghallgatható akitől testi vagy szellemi fogyatékossága miatt bizonyítékként értékelhető vallomás nem várható, illetve akit hivatali vagy hivatásbeli titoktartás kötelez és ez alól az arra jogosított szervtől vagy személytől felmentést nem kapott. A felmentés megadására a bírósági eljárásra megállapított szabályok az irányadók.
A tanúságtétel megtagadásának relatív akadályainak szabályozása kapcsán az Et. leszögezte, hogy - ha jogszabály másként nem rendelkezik - a tanúvallomás megtagadható volt, ha a tanú az ügyfelek valamelyikének egyeneságbeli rokona vagy ennek házastársa, örökbefogadó vagy nevelő szülője, örökbefogadott vagy nevelt gyermeke, testvére, házastársa vagy élettársa volt. Hasonlóképpen megtagadható volt a tanúvallomás az olyan kérdésben, amelyben vallomásával a tanú saját magát vagy az előző bekezdésben megjelölt hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná.
A tanúságtétel akadályai vonatkozásában az Áe. már említett 29. §-a átvette az Et. említett rendelkezéseit.
A Ket. egészen új rendelkezése a ún. védett tanú jogintézményének bevezetése. A védett tanúra vonatkozó szabályokat a büntetőeljárási jog már régóta ismeri: a tanúvédelem célja, hogy az ügyfél ne tudja beazonosítani a védett tanút, vagyis annak kiléte mindvégig ismeretlen maradjon.
A törvény értelmében a tanú indokolt kérelme alapján a hatóság vezetője elrendelheti a tanú személyazonosító adatainak zártan való kezelését, ha a tanú valószínűsíti, hogy őt tanúvallomása miatt súlyosan hátrányos következmény érheti. Ilyen körülmény lehet például, ha valószínűsíti, hogy vallomása esetén elveszíti a munkahelyét, vagy őt, esetleg családját fizikai bántalmazással fenyegették, vagy annak végrehajtását helyezték kilátásba.
Mivel ebben az esetben valószínűsítésről van szó, érdemes erre vonatkozólag is kiegészítő bizonyítási eljárás lefolytatása, bár a fenyegetettség fennállásának tisztázása rendkívül nehéz feladat.
A védett tanúra vonatkozó szabályok kiterjednek arra a magánszemélyre is, akinek a bejelentése alapján indította meg hivatalból a hatóság az eljárást.
A védett tanú adatainak zárt kezelése azt jelenti, hogy a védett tanúnak, illetve a bejelentőnek a személyazonosító adatait az ügy iratai között lezárt és lepecsételt borítékban kell elhelyezni. Ebben az esetben azonban az intézmény jogi rendeltetését csak akkor tudja megvalósítani, amennyiben nem csak a személyes adatok, hanem a tanú vallomásából minden olyan részletet titkosításra kerül, amely alapján a tanú személyazonossága felfedhető, vagy arra következtetni lehet.
Harmadsorban pedig igen fontos, hogy a védelem az egész eljárás alatt érvényesüljön, vagyis, ha bármilyen oknál fogva más hatósághoz, más ügyintézőhöz, vagy másodfokra kerül az ügy, nem szabad szem elől téveszteni a védelem kötelező erejét, hiszen a lezárt boríték felnyitására csak az ügy előadója és a hatóság vezetője jogosult, rajtuk kívül pedig kizárólag a felügyeleti szerv arra felhatalmazott ügyintézője és vezetője, illetve az illetékes ügyész, valamint a bírósági felülvizsgálat során eljáró bíró.
A biztonsági előírások azt célozzák, hogy csak a legilletékesebbek ismerjék meg a védett tanú személyazonosító adatait, így megelőzhető legyen a védett tanú és a bejelentő zaklatása. Éppen ezért nem ajánlatos pl. nyitva felejteni bármikor is a borítékot, vagy óvatlanul a benne szereplő adatokról feljegyzést készíteni, hiszen könnyen előfordulhat, hogy azok illetéktelen személyek tudomására jutnak.
Értelemszerűen a védett tanú meghallgatásánál az ügyfél és annak képviselője nem lehet jelen.
A Ket. egészen önálló rendelkezéseket tartalmaz a hatósági tanúra, aki a hatósági cselekmények alkalmával történt cselekményeket és tényeket tanúsítja, elsősorban azért, hogy a későbbiek folyamán az egyoldalúnak tűnő hatósági cselekmények (pl. feljegyzések) valóságát nyomatékosan bizonyítsa.
Az új rendelkezések szerint a hatóság a szemlénél, a hatósági ellenőrzésnél hatósági tanút vehet igénybe az alábbiakra figyelemmel:
- célszerű olyan tanút igénybe venni, aki később is a hatóság rendelkezésére áll
- amennyiben a hatósági tanú nem beszéli a magyar nyelvet, az a későbbi bizonyítási eljárást megnehezítheti
- nem lehet hatósági tanú az ügyfél hozzátartozója, az eljáró hatósággal közszolgálati, illetve egyéb munkavégzésre jogviszonyban álló személy és a kiskorú személy
- hatósági tanú lehet az, akit erre a hatóság felkér, aki tanúsítani tudja az eljárási cselekmény során történt eseményeket és az általa tapasztalt tényeket
- a hatósági tanút a hatóság előre biztosíthatja a törvényben felsorolt eljárási cselekmények vonatkozásában, vagy lehetőség van arra is, hogy csak a helyszínen vegye igénybe, amennyiben az adott körülmények annak alkalmazását igénylik. Ez utóbbi esetben hatósági tanú lehet bárki, aki hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy a hatóság milyen eljárási cselekményeket és milyen körülmények között folytatott le.
Érdekességként megjegyezzük, hogy a német jogszabály ismeri az eskü alapján tett nyilatkozatok körét - az angolszász jogrendszerekhez hasonlóan: "A hatóság a ténymegállapítás során akkor követelhet és fogadhat el eskü alatti állítást, ha ezt az adott ügyben, eljárásban törvény vagy törvény felhatalmazása alapján kiadott rendelet megengedi. Eskü alatti bizonyítást akkor lehet köve-
- 428/429 -
telni, ha az igazság kiderítéséhez más eszköz nem áll rendelkezésre, nem vezetett eredményre, vagy aránytalanul nagy ráfordítást igényelne. A Polgári Perrendtartás (Zivilprozessordnung) értelmében esküképtelen személyektől eskü alatti állítást bizonyossággal elfogadni nem lehet.[32]
Az Et. 27. § (1) bekezdése szerint a tényállás tisztázása érdekében szemle rendelhető el. Ennek foganatosítása során a szemletárgy birtokosa a szemletárgy felmutatására volt kötelezhető, illetve helyszíni szemle volt tartható. Ennek okán a szemlére a szemletárggyal rendelkezni jogosult személyt meg kell idézni, más érdekeltet pedig a szemléről értesíteni kell. Amennyiben a szemletárgy birtokosa a szemletárgy felmutatását megtagadhatja, ha őt a szemletárgyra vonatkozóan hivatali vagy hivatásbeli titoktartás kötelezi és ez alól az arra jogosított szervtől vagy személytől felmentést nem kapott.
Ha a szemle elkerülhetetlenül károkozással jár, az államigazgatási szerv a kár megtérítéséről külön határoz. A határozat ellen fellebbezésnek volt helye.
Az Et. rendelkezéseire figyelemmel az Áe. kiegészült még néhány további rendelkezéssel is, így például úgy rendelkezett, hogy ha a szemle eredményét az érdekeltek előzetes idézése vagy értesítése veszélyeztetné, a szemle elrendelését megkezdése előtt szóban kell közölni. Ugyanakkor az Áe-ben már nem kerültek szabályozásra a szemle során okozott kár megtérítésére vonatkozó kérdések.
A Ket.-ben az eddigi gyakorlaton túl néhány garanciális szabály deklarálására is sor került. Ilyen új rendelkezés vonatkozik arra az esetre, amikor magánlakásban kerül sor szemle lefolytatására, vagy a lakás használójának kérelme alapján vagy életveszély vagy súlyos kár elhárítása érdekében annak akarata ellenére.
A szemle, mint bizonyítási eljárás alanya nem feltétlenül azonos az ügyféllel, aki egyébként az előzetes értesítés nélkül tartott szemle kivételével jogosult a szemlén részt venni, illetve köteles a hatóság és a szemlén résztvevő egyéb személyek eljárását segíteni.
A törvény előírása szerint szemletárgynak minősülhet az ügy tárgyával összefüggő irat is, mint például az üzleti könyv, szerződés, elektronikus dokumentumok, vagy bármilyen más eljárással, rögzített adatot tartalmazó adathordozó, illetve a tisztázásához segítségégül szolgáló bármely dolog is, mint pl. a gépjárművek vagy egyéb berendezések, felszerelések, illetve szemle alá vonható a Ket. 92.§-a által említett más tárgyi bizonyítékok is, amelyek birtoklását a törvény tiltja, vagy engedélyhez köti.
A szemle kapcsán érintettnek a szemléről való értesítést a szemle előtt kézhez kell kapnia, kivéve azt az esetet, amikor az előzetes értesítés veszélyeztetné a szemle lefolytatásának eredményességét. Persze a szemletárgy birtokosának, illetőleg a szemle alá vont dolog tulajdonosának vagy használójának a távolléte a szemle megtartása szempontjából nem jelent akadályt.
Abban az esetben, amennyiben a hatóság munkáját szemle során akadályozzák, pl. a hatóság tagjait nem engedik be a szemlézni kívánt ingatlanra, vagy az ügyfél az eljárás akadályozása érdekében szabadon engedi házőrzőit, a hatóság a szemle foganatosításához a rendőrség közreműködését kérheti.
A törvény előírja, hogy amennyiben a hatóság az ott tartózkodó személy akarata ellenére kíván magánterületre behatolni, a hatóság a rendőrség közreműködését kérheti. Ehhez azonban az ügyész jóváhagyása szükséges, kivéve azt az esetet, amikor az előzetes jóváhagyás beszerzése olyan mértékű késedelmet idézne elő, amely veszélyeztetné a bizonyítási eljárás eredményességét, a szemle az ügyészi jóváhagyás nélkül is megtartható. Nyilván az ilyen helyszíni szemléről készült jegyzőkönyvet is köteles a hatóság három napon belül az ügyésznek megküldeni.
Ha a szemletárgy birtokosa a szemletárgyat a hatóság szabályszerű felszólítására nem mutatja be, vagy annak a helyszíni szemle alá vonását jogellenesen meghiúsítja, a hatóság a szemletárgyat szükség esetén a rendőrség közreműködésével lefoglalhatja és hivatali helyiségébe vagy a hatóság által megjelölt helyre szállíthatja.
Ebben az esetben is csak jegyzőkönyv felvétele mellett történhet a szemletárgy lefoglalása. A törvény garanciális szabálya, hogy a lefoglalt szemletárgyat soron kívül kell megvizsgálni és annak átvizsgálása után legkésőbb nyolc napon belül vissza kell adni annak, akitől azt lefoglalták. Fontos új szabálya a törvénynek, hogy a lefoglalás lehetőségét korlátozza, hogy személyes adatokat tartalmazó nyilvántartás vagy adatbázis csak akkor foglalható le, ha azt az adott eljárásban a törvény lehetővé teszi.
A Ket. 61.§-a értelmében a szemletárgy birtokosa, valamint az eljárásban részt vevő más személy eljárási bírsággal sújtható, ha a szemle megtartását vagy eredményes lefolytatását akadályozza.
A közigazgatási hatósági ügyek jelentős részének eldöntéséhez különleges szakértelemre van szükség.
Az Et. 28. §-a szerint szakértő igénybe vételére akkor kerülhetett sor, ha a az ügyben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem volt szükséges vagy szakértő meghallgatását jogszabály rendelte. Ilyenkor az eljáró államigazgatási szerv szakértelemmel rendelkező dolgozójának bevonására került sor az eljárásba. Amennyiben az eljáró államigazgatási szerv a szakkérdés eldöntéséhez szükséges szakértelemmel ren-
- 429/430 -
delkező dolgozóval nem rendelkezett, a szakértő kirendelése iránt más állami szervet vagy szakértőtestületet kellett megkeresni. Szakértőként indokolt esetben szakértelemmel rendelkező személy közvetlenül is kirendelhető volt, sőt a szakértő személyére az ügyfél is tehet javaslatot.
Az ügyfél kérelmére az államigazgatási szerv a kirendelt szakértő mellett - akár véleményének előterjesztése előtt, akár az után - más szakértőt rendelhetett ki, feltéve, hogy a szakértő költségeit az ügyfél viselte és előlegezte. A törvény azt is deklarálta, hogy szakértőként nem járhatott el az, aki az ügyben a tanúságtételt megtagadhatta, aki tanúként nem hallgatható ki, vagy akivel szemben kizáró ok állt fenn.
A szakértővel mindazokat az adatokat közölni kellett, amelyekre feladatának teljesítése céljából szüksége volt. Evégből a szakértő az ügy iratait megtekinthette, az ügyfél meghallgatásánál, a tanú kihallgatásánál, a szemlénél jelen lehet, az ügyfélhez, a tanúhoz kérdéseket intézhetett. Ám a szakértőt a véleményadás előtt figyelmeztetni kell a hamis véleményadás következményeire.
Ezen túl az Et. úgy rendelkezett, hogy az államigazgatási szerv a szakértőt az ügyfél jelenlétében is meghallgathatta. Ha az eljárás az ügyfél kezdeményezésére folyt, kívánságára a szakértő meghallgatásához őt is meg kellett hívni.
Az Et. fenti rendelkezéseit az Áe. majd teljes mértékben átvette, azzal a kiegészítéssel, hogy amennyiben a közigazgatási szerv a szakértőt tárgyaláson kívül hallgatta meg, a meghallgatásra a tárgyalás szabályait kellett megfelelően alkalmazni.
A Ket. a szakértő igénybevételének két esetét ismeri:
- amennyiben valamilyen jelentős tény, vagy körülmény meghatározására van szükség
- az alkalmazandó jogkérdésben való állásfoglalás kérdéses.
Ez utóbbi magyarázata az, hogy a hatósági jogalkalmazás rendkívül szerteágazó, összetett folyamat, így nem ritka, hogy az egyes ügyfajtákra vonatkozó jogszabályok értelmezése további jogi ismereteket igényel.
A Ket. nevezett megoldása szempontjából azonban jogdogmatikai szempontból meg kell jegyeznünk, hogy a hagyományos értelemben vett szakértő véleménye mindig bizonyíték, míg a jogi szakértő véleményét nem lehet bizonyítékként értékelni.
Dogmatikailag éppen ezért helyesebb lett volna a szakértőtől elkülönülten a jogi szaktanácsadó fogalmának bevezetése.
A hatóság köteles szakértőt bevonni az eljárásba, amennyiben ezt jogszabály előírja. A megfelelő szakértő kiválasztásának szabályairól a Ket. is külön rendelkezik: szakértőként elsősorban az ügy kapcsán jogszabályban meghatározott szervet kell megkeresni. Amennyiben jogszabály ilyen rendelkezést nem tartalmaz, más szervet vagy szakértői testületet, intézményt vagy személyt, indokolt esetben igazságügyi szakértőt vagy testületet kell a szakértői vélemény beszerzése végett megkeresni. Ha ezekkel a módszerekkel nem, vagy csak aránytalanul nagy idő- és költségráfordítással lehetne szakértőt biztosítani, a hatóság indokolt estben szakértőként a megfelelő szakértelemmel rendelkező magánszemélyt (pl. orvost) is kirendelhet.
A fenti szabályokon túl a szakértő személyére az ügyfél is tehet javaslatot (ellenszakértő), melyet azonban a hatóság nem köteles elfogadni.
Törvény vagy kormányrendelet kimondhatja továbbá, hogy a hatóság a jogszabályban meghatározott esetben csak valamely meghatározott tudományos vagy szakmai testületet vegyen igénybe szakértőként melynek ennek véleményéhez kötve van. Véleményünk szerint a Ket-nek ez a rendelkezése eljárás-technikai és dogmatikai szempontból is problematikus, hiszen jogorvoslati eljárásban ugyanez a szakértői testület jár el, csak esetleg más személyi összetételben, mint az elsőfokú döntés meghozatala alkalmával, így gyakorlatilag inkább "quasi szakhatóságként" funkcionálnak, semmint pártatlan szakértőként. Ezt a nézetet támasztja alá az is, hogy az ilyen testület a kirendelést nem is utasíthatja vissza, mivel nincs másik ugyanilyen jogállású szakértői fórum.
A szakértő kirendelésével kapcsolatban a Ket. leszögezi, hogy a szakértői véleményadás visszautasítható, s ebből adódóan nem szankcionálható:
- a szakértő saját maga dönti el, hogy a hatóság kirendelését elfogadja-e vagy sem, kivéve azt az esetet, amikor a szakértői testületet a jogszabály kizárólagosan jelöli ki,
- amennyiben a szakértő a kirendelést visszautasítja, azt a hatóság végzésének kézhezvételét követő öt napon belül teheti meg,
- a kirendelésének visszautasítását a szakértő indokolni köteles,
- amennyiben a kirendelést nem utasítja vissza, úgy a szakvéleményt köteles a kirendelő végzésben megállapított határidőre elkészíteni.
A szakértői vélemény elkészítése tekintetében a törvény arra is lehetőséget ad, hogy a szakértő a véleményének elkészítésére, a kirendelő végzés kézhezvételétől számított öt napon belül, az ok megjelölésével kérje a rendelkezésére álló határidő meghosszabbítását. Abban az esetben, ha valamilyen később felmerülő tényező késleltetné a határidő betartását, annak felmerülését követő öt napon belül, az akadály közlésével egyetemben kérhet határidő hosszabbítást.
A szakértő eljárási bírsággal sújtható, ha a szakvélemény elkészítését vállalta és azt határidőre nem teljesítette és nem kérte a határidő meghosszabbítását vagy akadályoztatását nem jelentette be.
A Ket. azt is meghatározza, hogy mit kell tartalmaznia a szakértői kirendelést előíró végzésnek: így tartalmaznia kell a szakértői vizsgálat tárgyának megjelölését, a szakkérdés ismertetését, azokat a kérdéseket, amelyre a szakértőnek nyilatkoznia kell, a szakértő jogait és kötelességeit, az esetek többségében az ügy iratait, a szakvélemény előterjesztésére vonatkozó határidőt.
A szakértői költségeket a Ket. 153-154. §-a szerint - kivéve, ha törvény másként rendelkezik -, a kérelem
- 430/431 -
elutasítása esetében a kérelmező ügyfél, a kérelemnek helyt adó döntés esetén pedig az ellenérdekű ügyfél viseli.[33]
Az Et. 30. § (1) bekezdése kimondta, hogy idegen nyelv használata esetén tolmácsot kell alkalmazni, kivéve, ha az ügyintéző a használt idegen nyelvet érti. Amennyiben az államigazgatási eljárásban süket, néma vagy süketnéma személy vesz részt, tolmácsot lehet alkalmazni, amelyre a szakértőre irányadó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni.
Az Áe. 34. §-a átvette az Et. tolmácsra vonatkozó rendelkezéseit is.
A Ket. 9. §-a értelmében a Magyar Köztársaságban a közigazgatási hatósági eljárás hivatalos nyelve a magyar. Ez azonban nem akadálya a külképviseletek és a Külügyminisztérium eljárása, valamint a külföldi vagy nemzetközi szervekkel való érintkezés során más nyelv használatának.
A Ket. teljesen új rendelkezései szerint a kisebbségi települési önkormányzat képviselő-testülete a rendeletében, valamint az országos kisebbségi önkormányzat testülete meghatározhatja a hatáskörébe tartozó hatósági eljárás magyar nyelv melletti hivatalos nyelvét.
A kisebbségi szervezet, valamint az a természetes személy, aki a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény hatálya alá tartozik, a közigazgatási hatóságnál mind szóban, mind írásban használhatja az adott kisebbség nyelvét.
Amennyiben az ügyfél, a tanú vagy a szakértő által használt idegen nyelvet az ügyintéző nem beszéli, meghallgatásukhoz tolmácsot kell alkalmazni, továbbá akkor is, hogy az ügyfél és az ügyintéző beszéli ugyan az idegen nyelvet, de az ellenérdekű ügyfél vagy az eljárás egyéb résztvevője (szemletárgy birtokosa) nem.
A nyelvhasználat alapelvének köszönhetően kibővült a tolmács alkalmazásának köre: a fent említett esetekben a nem magyar nyelv eljárási nyelvként való alkalmazását, illetve ilyen jellegű eljárási cselekményeket a hatóságnak jegyzőkönyvben kell rögzítenie.
A meghallgatások alkalmával idegen nyelven elhangzott nyilatkozatot magyar nyelven kell a jegyzőkönyvben rögzíteni. A jegyzőkönyv aláírása előtt az idegen nyelvet beszélő résztvevő számára a jegyzőkönyv tartalmát az általa használt nyelvre le kell fordítani.
Tolmács közreműködésére akkor is szükség van, ha az eljárásban siket, néma vagy siketnéma személy vesz részt, kivéve, ha az írásbeli érintkezés különösebb nehézség vagy jelentősebb időveszteség nélkül lehetséges.
Külön szabályokat tartalmaz a törvény a hatósági ellenőrzés során alkalmazandó tolmácsra is, amikor leszögezi, hogy a hatóság a tényállás tisztázásához, ha az más módon nem lehetséges, a hatósági ellenőrzés során az ellenőrzés helyszínén tartózkodó, idegen nyelvet beszélő személyt tolmácsként veheti igénybe.
A Ket. az Áe-től eltérően nem az egyes bizonyítékok, illetve az Áe. megfogalmazásában bizonyítási eszközök szabályozása során állapítja meg az eljárás akadályozásának szankcióit, hanem önálló cím alatt, egységesen, valamennyi, a bizonyítási eljárásban résztvevő számára.
A törvény szerint meghatározott esetekben az eljárási kötelezettség megszegése eljárási bírság kiszabását vonja maga után: az eljárási bírság összegének felső határa az Áe.-ben mindössze ezer, illetve az ügyfél nyilatkozattétele esetén felmerült rosszhiszeműsége esetén ötezer forint volt. Ezek az összegek azonban mértéküknél fogva nem rendelkeztek különösebb ösztönző vagy visszatartó erővel, ezért a törvény az eljárás akadályozásának következményeit, ezen belül konkrétan az eljárási bírság összegét megemelte.
Az eljárási bírság legkisebb összege ötezer forint, míg felső határa magánszemély esetén ötszázezer forint, jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet esetén egy millió forint lehet.
A törvény megállapítja azokat a szempontokat, amelyeket a hatóságnak az eljárási bírság kiszabása során figyelembe kell vennie, így a hatóságnak mérlegelnie kell, hogy az eljárás akadályozása milyen súlyú volt, ebben a kötelezettség megszegése milyen mértékben róható fel az érintett terhére. Mérlegelnie kell a mulasztó, kötelességszegő személy vagyoni helyzetét és jövedelmi viszonyait. Emellett az eljárási bírság nem veszélyeztetheti az érintett személy létfenntartását. Azt is figyelembe kell venni, hogy ugyanabban az eljárásban korábban hány alkalommal kellett a hatóságnak bírságolnia, az egyes bírságolási összegek milyen nagyságúak voltak és az említett tényezők ismeretében kell megállapítani a bírság megfelelő mértékét.
A törvény szerint a hatóság az eljárási bírság összegét mérsékelheti, ha annak kiszabása után az ügyfél kiküszöböli a hiányosságokat, vagy az eljárás más résztvevője teljesíti törvényből fakadó kötelezettségét (pl. a tanú vallomást tesz). Megjegyezzük, hogy az idézett személy igazolja távolmaradásának vagy idő előtti eltávozásának indokát, a bírságoló végzést vissza kell (vagyis nem lehet) vonni.
Új rendelkezése a törvénynek, hogy azt a személyt, akinek jogellenes magatartása miatt valamely eljárási cselekményt meg kell ismételni, az eljárási bírságon túlmenően a hatóság többletköltség megfizetésére is kötelezheti.
Az eljárás akadályozásával kapcsolatban arra is fel-
- 431/432 -
hívjuk a figyelmet, hogy az említett jogellenes magatartásnak az eljárási bírság kiszabásán túl, büntetőjogi következményei is lehetnek.
Az ügyfél adatszolgáltatásra illetve a nyilatkozattételre történő felhívása során az Áe. - szerint a hatóság saját diszkrecionális jogköre volt annak eldöntése, hogy egyáltalán felhívja az ügyfelet nyilatkozattételre, adatszolgáltatásra, vagy sem. Ebből pedig az következik, hogy a hatóságnak lehetősége volt az ügyfél jogát vagy jogos érdekét súlyosan sértő döntések meghozatalára (pl. engedélyezési eljárások folyamán) úgy, hogy az ügyfélnek nem is ad lehetőséget érdemi ellenbizonyítékok előterjesztésére.[34]
A Ket. egy új, a jogállamiság követelményeit érvényesítő megújult közigazgatási eljárás alapjait kívánta lerakni. Ennek kapcsán az ügyfél jogainak érvényesülését szolgálja a büntető eljárásjogból származtatott új jogintézmény, a bizonyítékok ügyflekkel történő ismertetése. A Ket-nek ez a rendelkezése szoros összefüggésben áll a hatóságot terhelő és az eljárás megindulására vonatkozó értesítés-kötelezettségével. Az értesítés bevezetésének indoka, hogy az ügyfél ne csak az érdemi határozat kézhezvételekor szerezzen tudomást arról, hogy ügyében eljárás van folyamatban.
Abban az esetben, ha az eljárás megindításáról szóló értesítést a hatóság mellőzte, a lefolytatott bizonyítási eljárás befejezésétől számított öt napon belül az ügyfelet e tényről értesíteni köteles. Ennek során felhívja az ügyfél figyelmét arra, hogy a keletkezett ügyiratokba betekinthet, a bizonyítékokat megismerheti, azokra - öt napon belül - nyilatkozatot, észrevételt tehet és bizonyítási indítványt terjeszthet elő.
Ennek az intézménynek a bevezetése azt is szolgálja, hogy az ügyfél legkésőbb ekkor érvényesíthesse eljárási jogosultságait, nem utolsó sorban pedig ezáltal befolyásolhatja a bizonyítási eljárás alapján levont következtetéseket, majd az azok alapján meghozott döntés alakulását. Ennek az a magyarázata, hogy az ügyfelet érintő, vagy vele kapcsolatba hozható ügyben az ügyfél ismeri leginkább azokat a tényeket, amelyek az objektív valóságnak megfelelő döntést támasztják alá, így vélhetőleg ő az, aki a legközelebbről tud nyilatkozni arra vonatkozólag is, hogy milyen további bizonyítási eljárási cselekmények lefolytatása célszerű.
Az ügyfél természetesen nem köteles élni ezekkel a jogokkal, mivel - hacsak törvény vagy kormányrendelet arra nem kötelezi- a nyilatkozattétel az ügyfél joga, de nem kötelezettsége. Amennyiben az ügyfél vagy az ellenérdekű ügyfél a megadott határidőben nem él a törvény által felkínált nyilatkozattételi jogával, az eljárás befejezhető és a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a döntés meghozható.
Nem kötelező az ügyfél, vagy az ellenérdekű ügyfél értesítése, amennyiben az eljárás folyamán az ügyfélnek módjában állt valamennyi bizonyítékot megismerni és ügyféli jogát teljes körűen gyakorolni, illetve az ügyben ellenérdekű ügyfél nem vett részt és az ügyfél nélküli ügyben a hatóság teljesíti az ügyfél kérelmét.
A Ket-hez hasonlóan a spanyol jogszabály is rögzíti, hogy a közigazgatási szerv kellő időben értesíti az ügyfeleket a megengedett bizonyítékok érvényesítéséhez szükséges eljárási cselekmények kezdeményezéséről. Az értesítésben fel kell tüntetni azt a helyet, napot és órát, amikor a bizonyítás megtörténik, adott esetben azzal a figyelmeztetéssel, hogy az ügyfél szakértőt nevezhet meg.[35] Az idézett rendelkezésből kitűnik, hogy - a Ket. ezt az intézményt is csak részben deklarálja, hiszen célszerű lett volna a bizonyítékok ismertetésének szabályait részletesebben, pontosabban deklarálni.
A Ket. bizonyítási rendszere számos új jogintézményt vezetett be, ugyanakkor figyelmen kívül hagyott néhány, a nemzetközi szakirodalomban ismert jó néhány hasznos rendelkezést.
A finn eljárási törvényhez hasonlóan célszerű lett volna külön szabályozni a párhuzamos eljárásokra vonatkozó bizonyítási szabályokat is. Az említett jogszabály 14. §-a szerint "Ha egy időben több folyamatban lévő ügy van, amelyekben olyan érdekeket igényelnek és jogokat követelnek, amelyek az érintett felek nagy száma miatt nem biztosíthatók mindenki számára, az ügyeket egyidejűleg kell előkészíteni és eldönteni, feltéve, hogy az nem okoz káros késedelmet."
Gyakorlatilag ez a párhuzamos és a folyamatos eljárások együttszabályozását jelenti. A Ket-ben a sokügyfeles eljárások szabályozásokra vonatkozó bizonyítási szabályok lefektetésre kerültek, ám a párhuzamos eljárásokról a Ket. nem szól, bár számos esetben könnyebb lenne az azonos tárgyú ügyekre vonatkozó bizonyítási eljárásokat összevontan lefolytatni. Az általunk említett eljárás-forma azonban nem azonos a sokügyfeles eljárások során érvényesülő együttműködés következtében lefolytatott bizonyítási eljárásokkal, hiszen az általunk említett eljárásokban az ügy típusa azonos, vagy hasonló, míg a
- 432/433 -
sokügyfeles eljárások esetén a hatásterület miatt kerül sor összehangolt bizonyítási eljárás lefolytatására.
Sajnos a Ket. megalkotása során nem került sor a bizonyítási eljárás mellőzésére vonatkozó szabályok lefektetésére, holott számos kontinentális jogrendszerbeli jogszabály szabályozza azokat az eseteket, amelyek egyszerűségükre, vagy egyéb körülményekre tekintettel, nem kívánják meg a bizonyítási eljárás lefolytatását. A finn eljárási törvény például úgy rendelkezik, hogy az ügyben az ügyfél meghallgatása nélkül döntést lehet hozni például akkor, ha a kérelmet visszautasítják vagy azonnal elutasítják, vagy ha a fenntartott kérelem nem érint másokat, vagy ha a meghallgatás más nyilvánvaló ok miatt felesleges, vagy amennyiben az ügyben való döntést nem lehet elhalasztani.
Hasonlóképpen hiányosságnak tekinthető, hogy egyetlen rendelkezés sem vonatkozik a bizonyítási eljárásokra, illetve önálló bizonyítási eljárások megnyitására, holott erre is számos példája ismert a külföldi szakirodalomban. A spanyol közigazgatási törvény 80. cikkének 2. pontja rögzíti, hogy "Ha a közigazgatási szerv nem tartja biztosnak az ügyfelek által előadott tényeket, vagy ha az eljárás természete azt megköveteli, az eljárás lefolytatója a szükségesnek ítélt bizonyítások érvényesítése céljából elrendeli új bizonyítási szakasz megnyitását, amelynek időtartama nem haladhatja meg a harminc napot és nem lehet kevesebb tíz napnál."
Szintén célszerű lett volna a polgári eljárásban és a nemzetközi irodalomban is ismert közvetett bizonyítás lehetőségeinek a deklarálása. A belföldi jogsegély ennek a problémának egy részét ugyan feloldja, ám a spanyol jogszabályhoz hasonlóan lehetett volna deklarálni, hogy a hatóságok bizonyítási eljárást az arra megkért vagy megbízott igazgatási szervek vagy egyes azzal megbízott hivatali szervek útján is elvégeztethetnek."[36] A Ket. hiányosságaként értékelhető az is, hogy nem szabályozza, milyen esetben és hogyan - a döntés jellegéből adódóan végzéssel- kerülhet sor kiegészítő bizonyítási eljárás lefolytatására, vagy a bizonyítás megismétlésére. A Ket-szerint ugyanis az ügyfél bizonyítási indítványai nem kötik a hatóságot, ám arról nem szól, mi a teendő abban az esetben, ha az ügyfél bizonyítási indítványa ugyan nem vezet eredményre, ám annak következményeként a hatóság által lefolytatott addigi bizonyíték-értékelés más megvilágítás alá esik, vagy egészen más döntést eredményezhet.
A kormányzás és közigazgatás reformjának részletes vitaanyagáról tartott tudományos szakmai megbeszélések összefoglalója. In.: Magyar Közigazgatás. 1996/6 321-336.
A közigazgatási eljárási törvény kommentárja, (szerk.: Kilényi Géza) KJK-Kerszöv, Budapest, 2005., 507.
A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályai. Kommentár a jogalkalmazók számára (szerk.: Szabó Lajos) Unió Kiadó, Budapest, 2005., 620
Az eljárási törvényről: kézikönyv az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény módosításáról és egységes szövegéről alkotott 1981. évi I. törvény alkalmazásához (szerk..: Raft Miklós). Budapest, 1981., 183.
Boros Anita: Bizonyítás a külföldi államok eljárásjogában. In.: Magyar Közigazgatás 2005/4:230-238.
Döring, Erich: Die Erforschung des Sachverhalts im Prozess. Dunkler&Humblot, Berlin, 1964., 496.
Ficzere Lajos - Szalai Éva: Gondolatok az államigazgatási eljárási kódex felülvizsgálatának kapcsán. In.: Magyar Közigazgatás. 1998/7:385-401.
Fonyó Gyula: Az államigazgatási eljárás általános szabályai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1974., 404.
Fonyó Gyula: Az államigazgatási eljárás, Kézirat, Budapest, 1982., 46
Fonyó Gyula: Az államigazgatási jog fontosabb szabályai. Magyar Jogász Szövetség. Budapest, 1975., 112
Fonyó Gyula: Az első fokú eljárás. In.: Állam és Igazgatás (I.). 1982/4:289-301.
Fonyó Gyula: Az első fokú eljárás. In.: Állam és Igazgatás (II.). 1982/5:385-409.
Ganczerné Rausch Mária: Az eljárási törvény módosításának szükségessége - a gyakorlat tükrében. In.: Magyar Közigazgatás. 1998/2:101-108.
Kilényi Géza: A közigazgatási eljárásjog átfogó tudományos elemzése. In.: Magyar Közigazgatás. 200/3 129-156.
Kilényi Géza: A közigazgatási hatósági eljárás általános szabályairól szóló törvény szabályozási koncepciója. In.: Magyar Közigazgatás 2002/1:1-12.
Kilényi Géza: Alapelvek az államigazgatási eljárásban. In.: Állam és Igazgatás. 1981/7:593-602.
Közigazgatási eljárásjog, (szerk.: Lőrincz Lajos) HvG Orac, Budapest, 2005., 704.
Pákay Barnabás: Az államigazgatási eljárás általános szabályai. In.: Állam és Igazgatás 165/7-8:434-452.
Szűcs István: Az államigazgatási hatósági eljárás főbb elméleti kérdései. KJK, Budapest, 1976., 280.
Toldi Ferenc-Pákay Barnabás: Az államigazgatási eljárás általános szabályai. KJK, Budapest, 1956., 356.
Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete. Akadémiai Kiadó, Budapest 2003. 210.
Zsuffa István: Új intézmények az eljárási törvényben. In.: Állam és Igazgatás. 1981/7:603-611. ■
JEGYZETEK
[1] Egyes szerzők a bizonyítást, mint tevékenységet helyezik előtérbe. A logikai felfogás követői szerint a bizonyítás egy logikai tevékenység. A polgári perjog klasszikusa, Magyary Géza szerint a bizonyítás egy olyan következtetési folyamat, amelynek során az ismert tényekről következtethetünk az ismeretlen tényekre, azaz szillogisztikus következtetés útján juthatunk el a bizonyító tényektől a bizonyítandó tényekig. Hasonló elveket vall a büntetőeljárási jog jeles szakértője, Nagy Lajos is, aki a bizonyítás lényegét valamely tétel igazságosságának igazolásában látta.
A processzuális irányzat képviselői a bizonyítást jogilag szabályozott eljárási cselekmények összességeként jellemzik, amely magában foglalja a bizonyítási cselekmények előkészítő folyamatait, illetve a bizonyítékok mérlegelését.
[2] Vö.: E. Döring: Die Erforschung des Sachverhalts im Prozess. Dunkler&Humblot, Berlin, 1964., 5.
[3] Vö,: C. Dedes: Beweisverfahren und Beweisrecht. Berlin, 1992. 57.
[4] Az elmondottak ellenére rendkívül jelentős azonban Angliában a Police and Criminal Evidence Act (1984), vagy az Egyesül Államokban 1975-ben elfogadott Federal Rules of Evidence.
[5] Toldi F.-Pákay B.: Az államigazgatási eljárás általános szabályai. KJK, Budapest, 1959., 3.
[6] 1005/2003. (I. 30.) Korm. határozat a közigazgatási hatósági eljárás általános szabályairól szóló törvény szabályozási koncepciójáról. 3. sz. melléklet
[7] Vö.: Kilényi Géza: A közigazgatási eljárásjog átfogó tudományos elemzése. In.: Magyar Közigazgatás. 2000/3:131.
[8] Kilényi Géza: A közigazgatási eljárásjog átfogó tudományos elemzése. In.: Magyar Közigazgatás. 2000/3:131.
[9] Vö.: Tilk Péter: Néhány gondolat a közigazgatási hatósági eljárás általános szabályairól szóló törvény szabályozási koncepciójához. In.: Magyar Közigazgatás. 2003/7:400.
[10] Szűcs István: Az államigazgatási hatósági eljárás főbb elméleti kérdései. KJK, Budapest, 1976., 151-152.
[11] Varga Cs.: A bírói ténymegállapítási folyamat természete. Akadémiai Kiadó, Budapest 2003. 130.
[12] Ennek kapcsán Varga Csaba Perelman nyomán azt is megjegyzi, hogy a bizonyítás és az igazság nem mások, mint csupán eszközök annak megvalósítására, amit az adott társadalom igazságosnak tekint.
[13] Hellwig A.: Moderne Kriminalistik. Leipzig: Teubner, 1914., 86.,
[14] Fonyó Gy.: Az államigazgatási eljárás korszerűsítése elé (II.) In.: Állam és Igazgatás
[15] A csehszlovák törvény objektív, míg a jugoszláv eljárási törvény anyagi igazságról beszél.
[16] Szűcs I.: Az államigazgatási hatósági eljárás főbb elméleti kérdései. KJK, Budapest, 1976., 151.
[17] Toldi F.-Pákay B.: Az államigazgatási eljárás általános szabályai. KJK, Budapest, 1956., 107.
[18] például a különböző engedélyezési eljárások.
[19] Toldi-F.- Pákay B.: Az államigazgatási eljárás általános szabályai. KJK, Budapest, 1956., 107.
[20] A törvény 37. §-a értelmében a nyomozati eljárás célja az, hogy a valamely igazgatási eljárás elintézése során kialakult tényállást megállapítsa, és a feleknek lehetőséget adjon arra, hogy jogaikat érvényesítsék és jogi érdekeiket megfogalmazzák, vagyis szorosabb értelemben tekinthetjük ezt a tényállás megállapításának is.
[21] Erich Döring: Die Erforschung des Sachverhalts im Prozess. Dunkler&Humblot, Berlin, 1964., 5-6.
[22] Kilényi Géza: A közigazgatási eljárásjog átfogó tudományos elemzése. In.: Magyar Közigazgatás. 2000/3:131.
[23] 17. §
[24] Vö.: Kilényi G.: A közigazgatási eljárásjog átfogó tudományos elemzése. In.: Magyar Közigazgatás. 2000/3:156.
[25] Vö.: Patyi A.: Néhány kodifikációs szempontú megjegyzés az önkormányzati hatósági eljárások szabályairól. In.: Magyar Közigazgatás. 2001/1:18-37.
[26] Toldi F.-Pákay B.: Az államigazgatási eljárás általános szabályai. KJK, Budapest, 1956., 109.
[27] 866/1992. sz. törvény 45.§ (2)
[28] A Ket. hatályba lépése előtt számos esetben kérdéses volt a döntések érdemi, avagy eljárási jellegének megállapítása, tekintettel pl. arra, hogy csak az érdemi döntések esetében lehetett azok bírósági felülvizsgálatát kérni. A Ket. hatályba lépése és az eljárási döntések végzés, az érdemi döntések határozat formájában történő meghozatala feloldotta az említett problémát.
[29] A finn eljárási törvény 15. §-a leszögezi, hogy az ügyfél meghallgatása nélkül döntést lehet hozni, ha a kérelmet visszautasítják vagy azonnal elutasítják, vagy ha a fenntartott kérelem nem érint másokat. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha a meghallgatás más nyilvánvaló ok miatt felesleges, az ügy valamely személy alkalmazásának vagy önkéntes képzésének elfogadásával kapcsolatos, vagy a kérelmező körülményeinek értékelésén alapuló segély biztosítására vonatkozik, illetve ha a meghallgatás károsan befolyásolná a döntés célját, illetve amennyiben az ügyben való döntést nem lehet elhalasztani.
[30] 36. § (3) bek.
[31] 51. § (6) bek.
[32] VwVfG. 27.§ (1)
[33] Vö.: Rausch M.: Az eljárási törvény módosításának szükségessége - a gyakorlat tükrében. In.: Magyar Közigazgatás. 1998/2:107.
[34] Vö.: Ficzere L-Szalai É.: Gondolatok az államigazgatási eljárási kódex felülvizsgálatának kapcsán. In.: Magyar Közigazgatás. 1998/7:385-401.
[35] A törvény az említetteken kívül deklarálja, hogy abban az esetben, ha az ügyfél kérésére foganatosított bizonyítékok realizálása olyan költségekkel jár, amelyeket nem a közigazgatás visel, ez utóbbi a költségekre előleget kérhet azzal a kikötéssel, hogy a költségek teljes kiegyenlítésére akkor kerül sor, amikor a bizonyítás lefolytatása megtörtént. A költségek elszámolása a fennforgásukat és összegszerűségüket igazoló bizonylatok összesítése útján történik
[36] 866/1992. sz. törvény 55. § (1), de csak a törvényben nevesített esetekben
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Corvinus Egyetem (Budapest).
Visszaugrás
