A XX. század végének egyik legjellemzőbb sajátossága a különböző jellegű konfliktusok (államok erőszakos felbomlása, polgárháborúk az ún. "csődöt mondott" államokban, fegyveres erőszak alkalmazásának elterjedése, nemzetközi megtorló intézkedések alkalmazása egyes államokkal szemben, a totalitárius rendszerek összeomlását követő rendszerváltások) jelentős száma, amelyek során az emberi jogok durva megsértésére is sor került bizonyos esetekben. E rövid tanulmány keretében két kérdéskörre szeretném a figyelmet felhívni: I. az elkövetett emberi jogi jogsértések orvoslására tett módszerekre, II. a délszláv válság során alkalmazott megoldás tapasztalataira.
A konfliktusok eltérő jellegétől függően eltérő megoldások alkalmazására került sor, azaz nem mutatható ki valamiféle egységes módszer alkalmazása. Azonban a konfliktusok által szétzilált társadalmak életének normalizálását minden esetben az emberi jogi jogsértések orvoslása, az emberi jogokat tiszteletben tartó megoldások révén kísérelték meg megoldani. A jog uralma elvének a helyreállítása feltételezi az elkövetett jogsértések orvoslását, illetve újabb jogsértések elkövetésének a kizárását. Ezen kettős feladat megvalósítása céljából különböző megoldások alkalmazására került sor:
a) speciális (ad hoc jellegű) nemzetközi büntető törvényszékek felállítása az elkövetett súlyos emberi jogi jogsértések (népirtás, háborús bűncselekmények) kivizsgálására. Ide sorolhatók a Ruandában és a volt Jugoszlávia területén elkövetett jogsértések kivizsgálása céljából létrehozott nemzetközi törvényszékek.
- 31/32 -
b) Speciális emberi jogi bíróság létrehozása az egyéb, nem súlyos jogsértések orvoslására és újabb jogsértések elkövetésének megelőzése céljából.[1]
c) Speciális nemzeti vagy vegyes összetételű (ún. hibrid) bűntető törvényszék (bíróság) létrehozása az elkövetett jogsértések kivizsgálására. Ilyennek lehet tekinteni:
- az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények kivizsgálására létrehozott Különleges Iraki Törvényszéket (The Iraqi Special Tribunal for Crimes Against Humanity),
- a súlyos bűncselekmények kivizsgálására létrehozott Tanácsot Kelet-Timorban (Serious Criminal Offences Panels in East Timor),
- a Sierra Leonéban létrehozott különleges Bíróságot (The Special Court for Sierra Leone),
- a Kambodzsai Bíróságok mellett működő Különleges Tanácsokat (Extraordinary Chambers in the Courts of Cambodia).
Az utóbbi három fórum létrehozásában az ENSZ igen fontos kezdeményező szerepet játszott. Így például a Sierra Leonei Különleges Bíróságot és a Kambodzsában működő Különleges Tanácsokat az ENSZ és az érintett két állam által kötött külön megállapodás alapján hozták létre.[2] A súlyos bűncselekmények kivizsgálására létrehozott Tanácsot Kelet-Timorban az ott tevékenykedő ideiglenes ENSZ-adminisztráció (UNTAET[3]) hívta életre. Ezen bíróságok egy része az ún. vegyes (hibrid) jellegű fórumokhoz tartozik. A vegyes jelleg több dolgot jelent: a) egyrészt az adott bíróság, törvényszék tagjai között nemzeti és más államokból kinevezett (nemzetközi) bírák találhatók, b) másrészt a bíróság joghatósága felöleli mind a hazai jog, mind a nemzetközi jog normáinak az alkalmazását, c) a bíróságok létrehozásában szerepet játszanak mint a nemzeti hatóságok, mind az egyes nemzetközi intézmények (pl. ENSZ, ET, EBESZ). Tevékenységük ezért minden esetben nemzetközi ellenőrzés alatt áll.
d) a különböző bíróságok és törvényszékek felállításán kívül egyéb olyan megoldások is napirenden szerepelnek, amelyeket nem lehet bíráskodásként értelmezni. A rendszerváltó államok az ún. lusztrációs (átvilágítási) törvények elfogadásával kísérleteztek. Ezen kísérletek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, azok körül éles nézeteltérések alakultak ki,
- 32/33 -
mivel nem sikerült kellőképpen tisztázni a jog uralma és a törvényesség elvei betartásának követelményeit, pontosabban azt, hogy hogyan lehet azt a gyakorlatban összeegyeztetni a vállalt nemzetközi kötelezettségekkel (az ENSZ és az ET égisze alatt elfogadott fontosabb emberi jogi egyezmények rendelkezéseivel). Egy másik kísérletnek, az ún. igazságfeltáró és békéltető bizottságok (truth and reconciliation commissions)[4] létrehozásának gyakorlata sikeresebbnek mondható. Ezen testületeknek nem feladata az elkövetők üldözése és felelősségre vonása, legfontosabb küldetésük az "igazság feltárása", az elkövetett bűncselekmények pontos dokumentálása, az elkövetők megnevezése. Ezeknek a bizottságoknak felállítására elsősorban a katolikus latin-amerikai államokban került sor. A katolicizmus értékrendjében található olyan erkölcsi szempontok, mint a bűnbánás, megbocsátás, minden bizonnyal szerepet játszottak az ilyen jellegű megoldás alkalmazásában.
Az igazságfeltáró bizottságokban nem szerepelnek külföldi tagok, azok létrehozására nem külföldi kezdeményezés alapján kerül sor, a nemzeti megbékélés célkitűzése elengedhetetlenné teszi, hogy az ilyen testület valóban nemzeti legyen, harmadik fél abban nem vállalhat szerepet, a külföldi beavatkozás abban nem nyerhet olyan teret, amint az a különböző bíróságok és törvényszékek felállítása során észlelhető.
Az egyes bíróságok és törvényszékek (legyenek azok nemzetköziek vagy vegyes jellegűek) felállítása beavatkozást jelent (valamilyen nemzetközi szervezet vagy bizonyos államok koalíciójának a részéről) a szóban forgó állam belügyeibe. E beavatkozás nagyon hasonlít a humanitárius jellegű beavatkozáshoz,[5] azzal az eltéréssel, hogy ezek során nem fegyveres erők bevetésére kerül sor az ún. humanitárius problémák megoldása céljából, hanem a jog és a törvényesség eszközeit próbálják meg felhasználni ezen problémák megoldására. A beavatkozás abból a feltételezésből indul ki, hogy az érintett államban nincsenek reális feltételek (hatékonyan működő igazságszolgáltatási szervek) az adott feladat ellátására, illetve hiányzik a valódi politikai akarat az elkövetők felelősségre vonására. E beavatkozásra esetenként igen nyers formában, az érintett állam akaratának teljes mellőzésével kerül sor. Így például a ruandai és a jugoszláv ügyekkel foglalkozó nemzetközi törvényszékeket a BT döntése alapján hozták létre,
- 33/34 -
amely döntésbe nemcsak az érintett államoknak, de az egyéb államoknak sem lehetett semmilyen beleszólása. A sierra leonei és a kambodzsai vegyes jellegű bíróságok felállítása során nem volt szó a beavatkozás ilyen egyoldalú formájáról, mivel ezekben az esetekben az érintett államokat is bevonták a létrehozandó bíróságok felállításával kapcsolatos tárgyalásokba. A Daytoni Egyezmény alapján létrehozott jogvédelmi mechanizmus létrehozása során köztes megoldás érvényesült: kimutatható a beavatkozás nyers formája (az USA részéről), de a konfliktusban érintettek (Jugoszlávia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina) bevonására is sor került.[6]
A beavatkozás problémáján kívül egyéb problémák is tisztázásra várnak a különböző nemzetközi bíróságok és törvényszékek felállítása fényében.
Egyrészt, fel kell tárni, hogy azok mennyiben mozdítják elő a nemzeti megbékélést, milyen összefüggés van a béke megteremtése, fenntartása és az igazságszolgáltatás között, képesek-e ezen fórumok orvosolni a tömeges jogsértéseket, avagy csak a nemzetközi politikai célkitűzések által motivált kirakatperek lefolytatására alkalmasak (a főkolomposoknak kikiáltott elkövetők felelősségre vonása).
Másrészt, nincsenek kellőképpen tisztázva a különböző típusú bíróságok és törvényszékek felállításának egyes gyakorlati következményei, az esetleges negatív következmények áthidalásának a kérdése nem megoldott. Konkrétabban, a nemzeti bíróságok és törvényszékek (de esetenként a vegyes jellegűek is) a nemzeti jog alkalmazása alapján a kisebb kaliberű elkövetők tekintetében súlyosabb büntetést is kiszabhatnak, mint a nemzetközi bíróságok, törvényszékek, amelyek például nem szabhatnak ki halálbüntetést. Ezért megtörténhet, hogy az ún. főkolomposokra enyhébb büntetés vár, mint egy egyszerű elkövetőre, amennyiben az előbbiek ügyét nemzetközi bíróság tárgyalja.
A délszláv válság következményeinek felszámolása céljából a fentiekben ismertetett módszerekkel való kísérletezés (improvizálás) volt a jellemző. Mivel a nemzetközi közösség nem tudott egységesen fellépni, egységes koncepciót elfogadni a konfliktus következményeinek kezelését illetően,
- 34/35 -
annak különböző összetevői (ENSZ, ET, NATO, EBESZ) saját elképzelésük szerint forszírozták a megoldást.[7] A fentiekben ismertetett módszerek közül többnek az együttes alkalmazására került sor, nemzetközi büntető törvényszék felállítása, emberi jogi bíróság létrehozása, vegyes bíróságok tevékenységének előmozdítása. Annak feltárása, hogy ezen kísérletezés összességében milyen eredménnyel járt, a jövő feladata. E tanulmánynak nem célja egy ilyen általános elemzés elvégzése, inkább a Koszovóban és Bosznia Hercegovinában alkalmazott módszerek tapasztalataira, elsősorban a Boszniában szerzett személyes tapasztalatokra szeretnék kitérni.[8]
Mind a Boszniában történtek, mind a koszovói események rávilágítanak arra, hogy az etnikai alapú fegyveres konfliktusok mennyire szét tudják zilálni a normális társadalmi lét alapjait, mekkora traumát okozhatnak a lakosság széles körében. A normális életkörülményekhez való visszatérés igen idő- és eszközigényes folyamat, a megoldást igénylő feladatok köre nagyon széles. Adott esetben nem csak a jogsértések elkövetőinek a felelősségre vonásáról van szó, hanem a sérelmek orvoslásának a feladatáról is. Ezen sérelmek következményeinek az orvoslását nem lehet teljes mértékben a jog eszközeivel megoldani, azonban a jogba vetett bizalom helyreállításának, a jog uralma elvének következetes érvényesítésének meghatározó szerepe lehet a civilizáltnak tekinthető életkörülmények megteremtésében.
Az ENSZ által létrehozott nemzetközi törvényszék hatásköre kiterjed mind a Boszniában, mind a Koszovóban elkövetett jogsérelmek kivizsgálására. A törvényszék eddigi tevékenységének[9] elemzése alapján megál-
- 35/36 -
lapítható, hogy az nem tud megbirkózni a tömeges jogsértések orvoslásával, az elkövetőkkel szembeni eljárások lefolytatására sincs meg a kapacitása.[10] A törvényszék előtt eljáró főügyész egyértelműen kimondta, hogy az nem alkalmas minden lehetséges elkövetővel szembeni eljárásra, csak azokkal szemben járhat el, akik a legsúlyosabb és legnagyobb mértékű atrocitásokat követték el ("who had committed the worst atrocities on the widest scale").[11] Koszovóban a törvényszék tétlensége (kapacitás hiánya) következtében előállt helyzetet végül is sajátos módon kísérelték meg orvosolni. Az első gondolat az volt, hogy létre kell hozni Koszovóban egy különálló büntető bíróságot a Koszovóban elkövetett háborús és etnikai indíttatású büncselekmények kivizsgálására (Kosovo War and Ethnic Crimes Court). Ez azonban nem történt meg, s az ötlet lassan elhalt. Egy másik sajátos folyamatra azonban sor került, nevezetesen a vegyes bíróságok tevékenységének sajátos intézményesítésére, nem különálló bíróság(ok) felállítása révén, hanem a nemzeti bíróságok vegyes bíróságokká történő transzformálása révén. A nemzetközi közösség - nem bízva a helyi bíróságok szakmai hozzáértésében és függetlenségében - elsősorban a Koszovóban működő ENSZ-adminisztráció (UNMIK)[12] révén próbálta meg "nemzetköziesíteni" a helyi bíróságokat. Ez úgy történt meg, hogy az ENSZ bírákat és ügyészeket verbuvált a tagállamaiból, s megbízta azokat a helyi bíróságokon és ügyészségeken történő munkavégzéssel, a helyi bírákkal és ügyészekkel egyetemben.[13]
- 36/37 -
Bosznia és Hercegovinában a tárgyalt problémakör megoldására más formában tettek kísérletet, noha a koszovói megoldás egyes elemei (vegyes bíróságok létrehozása, az ENSZ által létrehozott Nemzetközi Büntető Törvényszék tevékenységének kiterjesztése az itt történt súlyos jogsértések kivizsgálására) a boszniai konfliktus következményeinek a felszámolása során is érvényesültek. Az eltérés lényegét elsősorban a Daytoni Egyezményben foglaltak alapján lehet kimutatni. Ez az Egyezmény igen sajátos helyzetet teremtett:
1. az emberi jogok biztosítása és a jog uralma elvének érvényesítése céljából egyedi, csak a boszniai konfliktusra jellemző megoldást intézményesített.[14]
2. A vegyes bíróságok létrehozása során nem a koszovói megoldás érvényesült, nem a nemzeti bíróságokat alakították át vegyesé, hanem a speciális, külön létrehozott bíróságokat (Emberi Jogi Bíróság, Alkotmánybíróság, a 2000-ben létrehozott Bosnyák Állami Bíróság (State Court of Bosnia and Hercegovina) vegyes bíróságként működtették.
3. A konfliktus során elkövetett jogsérelmek orvoslása céljából speciális emberi jogi bíróság felállítására került sor (Human Rights Chamber for Bosnia and Herzegovina).[15]
- 37/38 -
A Daytoni Egyezmény alapján létrehozott Emberi Jogi Bíróság feladata nem az elkövetőkkel szembeni eljárás volt (azaz nem a háborús és emberiség ellenes bűncselekményeket elkövetők felelősségre vonása), hanem az egyéb emberi jogi sérelmek orvoslásának lehetséges előmozdítása, a törvényesség és a jog uralma elvének betartatása a helyi hatóságok tevékenysége során. Az elkövetők felelősségre vonása csak egyik, megítélésem szerint, viszonylag egyszerű, közérthető és könnyen megvalósítható (megfelelő politikai akarat esetén) eleme a konfliktusok lezárását követő intézkedéseknek. Felelősségre vonásuk Boszniában ugyanúgy, mint Koszovóban, megakadt a jugoszláv ügyekben illetékes nemzetközi törvényszék túlterheltsége (kapacitás hiánya) következtében. A bosnyák Állami Bíróság létrehozása lényegében a hágai törvényszék tehermentesítése végett történt meg: a kisebb fajsúlyú bűncselekményeket elkövetőkkel szemben az Állami Bíróság vált jogosulttá eljárni. A Bíróságról szóló törvény - amely jogszabály a nemzetközi közösség forszírozása alapján került elfogadásra - értelmében az ügyek jelentős részét a hágai törvényszék "átpasszolta" az Állami Bírósághoz. Még nem lehet pontos választ adni arra, hogy az Állami Bíróság képes lesz-e ezen ügyek gyors és fair módon történő lezárására.
Továbbá az Emberi Jogi Bíróságnak nem volt feladata a konkrét ügyekben való érdemi eljárás, a helyi bíróságok és állami szervek helyett történő eljárás lefolytatása. Elsősorban ezen utóbbi eljárások törvényessége ellenőrzésének a feladatát látta el.
Az Emberi Jogi Bíróság 1996-2003 közötti időszakban működött, 2003 decemberében tevékenységét beszüntette elsősorban annak következté-
- 38/39 -
ben, hogy az USA fokozatosan kihátrált a Bíróságot támogató államok sora közül. 2002-re már az EU-nak volt meghatározó szerepe a Bíróság működésének biztosításában: a Bíróság tevékenységével kapcsolatos költségek 40%-át az USA biztosította, míg az EU 60%-át. E kihátrálás mögött nem pusztán anyagi megfontolások szerepeltek, az okoknak sokkal bonyolultabb a háttere. Először is, az USA külpolitikájában erre az időszakra fokozatosan teret nyert a különböző nemzetközi intézményekkel szembeni bizalmatlanság. Ezt a bizalmatlanságot felerősítették az Emberi Jogi Bíróság egyes döntései, amelyekben közvetetten az USA magatartása is bírálat tárgyává vált.[16] Másodszor az egész nemzetközi közösség "belefáradt" a nemzetközi kötelezettségek folyamatos és bizonytalan idejűnek látszó fenntartásába, ezért kísérletet tett a "kivonulásra", a nemzetközi intézmények nemzetivé tételére ott, ahol ez lehetségesnek tűnt. Boszniában is ez történt meg: radikálisan csökkentették a nemzetközi haderők létszámát, egyes nemzetközi intézményeket pedig megszüntettek.[17] Az Emberi Jogi Bíróság "nemzetiesítése" komoly akadályokba ütközött: a) Bosznia és Hercegovina nem tudta (anyagi és infrastrukturális okok miatt) vállalni a Bíróság korábbi összetételben és hatáskörrel való működtetésének a fenntartását); b) a Bíróság tevékenységének a megszűntetését jogszerűen csak alkotmánymódosítás révén lehetett volna elrendelni.[18] A daytoni alkotmányhoz azonban sem a bosnyák hatóságoknak, sem a nemzetközi közösségnek nem volt mersze hozzányúlni, mivel az veszélyes precedenst teremtett volna további alkotmánymódosítások számára. Ezért a nemzetközi közösség (a Főmegbízott Hivatala révén) nyomást gyakorolt a bosnyák államra a célból, hogy alkotmánymódosítással nem járó külön törvényben rendezze az Emberi Jogi Bíróság sorsát. Erre végül is sor került, s 2003. szeptember 25-én a Főmegbízott Hivatala által kidolgozott törvényt a bosnyák felek (az állam és a két entitás) elfogadták.[19] A törvény értelmében az Emberi Jogi Bíróság 2003. december 31-i hatállyal tevékenységét megszünteti a jelenlegi összetételben és hatáskörben, a Bíróság függő ügyeit (2003 decemberére a Bíróság előtt 9000 egyéni panasz volt
- 39/40 -
függőben) pedig az Alkotmánybíróság veszi át, éspedig az Alkotmánybíróság keretén belül felállításra kerülő Emberi Jogi Bizottság közreműködése révén. A létrehozandó Emberi Jogi Bizottság tagjait az Alkotmánybíróság elnöke nevezi ki a megszüntetésre kerülő Emberi Jogi Bíróság tagjai közül (három nemzeti, egy horvát, egy bosnyák és egy szerb és két nemzetközi bírót).
Az Emberi Jogi Bíróság tevékenységének a megítélése nem egyszerű feladat, annak során figyelembe kell venni a mennyiségi és minőségi szempontokat is. A mennyiségi szempontok vizsgálata alapján megállapítható, hogy a Daytoni Egyezmény által létrehozott Bíróság az egyéb nemzetközi bíróságokhoz és törvényszékekhez hasonlóan nem tudott lépést tartani az ügyek egyre növekvő számával (a kapacitás hiány itt is megmutatkozott). Összességében tevékenységének időszaka alatt (1996-2003) 15 000 egyéni panaszt nyújtottak be a Bírósághoz. Azaz évente átlagosan 2000 panasz benyújtásáról beszélhetünk. Ezen nyilvántartott panaszok kapcsán a Bíróság 225 ügyben hozott döntést a panasz elfogadhatóságáról és érdeméről.[20] Továbbá 1200 panaszt nyilvánított elfogadhatatlannak,[21] s 959 panaszt kihúzott a nyilvántartási lajstromából.[22] Ezen adatok összeadása alapján nem lehet arra következtetni, hogy a Bíróság nem látta volna el hatékonyan feladatát. Az adatok egyszerű összeadása nem is lehet irányadó, mivel a fenti adatok nem tükrözik a Bíróság egyéb tevékenységét, azokban nem szerepelnek a következők:
a) az elfogadhatónak nyilvánított (érdemi döntés nélküli) panaszok száma: 21;
b) a felülvizsgálati kérelmek[23] kapcsán hozott döntések: 152;
c) a jogsérelmek anyagi orvoslása tárgyában hozott külön döntések száma: 12;
d) továbbá az érdemben hozott döntések jelentős részében nem egy, hanem több tucat panaszos szerepel;[24]
- 40/41 -
e) ezen kívül figyelembe veendő, hogy a Bíróság igen sok ügyben hozott ideiglenes végzést.[25] Ezen végzések száma több százra tehető.
Ami irányadó lehet, az a tény, hogy a 15 000 nyilvántartott panaszból 2003. decemberére 9000 volt függőben, s került át az Alkotmánybírósághoz, azaz 6000 panasz ilyen vagy olyan módon megoldódott, lekerült a Bíróság nyilvántartási lajstromáról.
Minőségi szempontok mérlegelése: e mérlegelés során választ kell adni arra a kérdésre, hogy a panaszok mely körét sikerült megnyugtatóan rendezni, mely területeken történt előrelépés a törvényesség és a jog uralma elvének helyreállítása alapján. A Bíróság működésének megkezdésekor Boszniában a jogrend teljes egészében összeomlott, az igazságszolgáltatás rendszerében is érezhető volt a több éves konfliktus hatása: az igazságszolgáltatás infrastruktúrája zömében megsemmisült (a bíróságok, rendőrség és ügyészség épületei nem voltak működőképes állapotban, azokat szétlőtték vagy kiégtek, irattáraik megsemmisültek), a személyzet jelentős része is áldozatul esett a konfliktusnak (vagy elmenekültek, vagy életüket vesztették), s a szakemberhiány akut jellege mindenütt megnyilvánult.
Továbbá a végrehajtott etnikai tisztogatás következményei is jelentkeztek: azokon a területeken, ahol valamely etnikum domináns pozíciót tudott kiharcolni (Szerb Köztársaság, és Kelet-Bosznia egyes részein a szerbek, Hercegovinában a horvátok, Szarajevóban és környékén, Bihacban a bosnyákok), kialakult az "etnikailag tiszta" igazságszolgáltatás rendszere (a domináns etnikumhoz nem tartozókat kizárták a rendszerből), amely nem mindig működött pártatlanul, ha más etnikumhoz tartozók ügyét vizsgálta.
Ahogyan arra már utaltam a megoldást igénylő ügyek köre igen változatos volt. Az egyik legnagyobb probléma a korábbi lakóhelyükről elűzött személyek ügyének a rendezése volt. A boszniai konfliktus során kb. 800 000 menekült el korábbi lakhelyéről, keresett ideiglenes menedéket az országban valahol máshol (rokonoknál, ismerősöknél, etnikailag egynemű közösségekben), ahol biztonságban érezték magukat. Ezen személyek a konfliktus lezárását követően szerették volna rendezni függő ügyeiket (visszaszerezni elhagyott ingatlanukat, rendezni a nyugdíjjogosultságukkal és szociális ellátásukkal kapcsolatos problémáikat). Ezen ügyek rendezése az "etnikailag tiszta" igazságszolgáltatás keretén belül nagyon lassan haladt. Az Emberi Jogi Bíróság döntései révén felgyorsította a folyamatot,
- 41/42 -
amelyekben egyértelműen kimondta, hogy minden menekültnek joga van a korábbi lakhelyére való visszatéréshez, hogy az ingatlanok visszaigénylésével foglalkozó Bizottság (CRPC) döntéseit - amely döntések végrehajtását a helyi hatóságok egyszerűen szabotálták - következetesen végre kell hajtani az ország egész területén.
A korábbi lakások, ingatlanok visszaigénylésének a jogosságát nem minden esetben volt egyszerű elbírálni, mivel tekintettel kellett lenni az elhagyott ingatlan jellegére is, magántulajdonról, önkormányzati bérleményről avagy szolgálati lakásról van-e szó. A kialakult új állami alakulatok (a Szerb Köztársaság, a Föderáció) arra törekedtek, hogy rátegyék kezüket a korábbi önkormányzati és szolgálati lakásokra, ezért ellenezték a panaszosok ilyen lakásokba való visszatérését, akadályokat gördítettek visszaigénylésük elé. Az Ember Jogi Bíróság megállapította, hogy a bérlemény joga is tulajdonnak minősül, amelytől nem lehet önkényesen megfosztani a bérlőket. A Bíróság gyakorlatában komoly problémaként vetődött fel a volt Jugoszláv Hadsereg (JNA) szolgálati lakásainak a sorsa. Az új állam hadserege arra törekedett, hogy szabadon rendelkezhessen ezen lakásokkal, s ellenezte azok visszaszolgáltatását a korábbi bérlőknek arra hivatkozva, hogy azokat az agresszor állam katonái és tisztjei használják. Sőt esetenként, amikor a korábbi bérlő még birtokon belül volt, annak kilakoltatására törekedtek az "ellenséghez való tartozásra" hivatkozva, függetlenül attól a ténytől, hogy a bérlők már évekkel azelőtt nyugdíjba vonultak, s a kialakult konfliktusban semmilyen formában nem vettek részt. A Bíróság döntéseiben védelmet biztosított ezen bérlők számára is.
A menekültek helyzetének rendezetlenségéhez kapcsolódik a nyugdíjrendszer összeomlása. A konfliktus során az országban megszűnt az egységes nyugdíjrendszer, az entitások saját, etnikai alapon szerveződött nyugdíjalapokat hoztak létre, s a korábban szerzett jogosultságok megkérdőjelezése vált általánossá. Az entitások között vita alakult ki arról, hogy kinek kell fizetnie a nyugellátásokat, s a nyugdíjak mértéke között is jelentős különbségek adódtak.[26] A menekülteket befogadó entitás azzal érvelt, hogy a menekülteknek nem nyugdíjat, hanem szociális segélyt folyósított humanitárius megfontolások alapján, amely segély nem illeti meg az egyéneket, amennyiben visszatérnek korábbi lakhelyükre. A korábbi lakhelyükön pedig a hatóságok arra hivatkoztak, hogy hosszadalmas távollétük miatt jogosultságuk megszűnt, illetve hogy a létrehozott új nyug-
- 42/43 -
díjalapokba nem voltak befizetők, ezért nem jogosultak semmiféle ellátásra. Ugyanez vonatkozott a társadalombiztosítási ellátásokra.
A nyugdíjak ügyének rendezetlensége és a nyugellátás közötti különbségek akadályozták a menekültek visszatérését.[27] Az entitások vitáztak, a központi állam pedig tétlenkedett. A Bíróság vonatkozó döntéseinek hatására az állam hozzálátott az egységes nyugdíjrendszer kidolgozásához, az etnikai alapon szerveződött különböző nyugdíjalapok egységesítéséhez.
Igen jelentős számú panasz érkezett a Bírósághoz az ún. "befagyasztott bankszámlák" ügyében: a konfliktus során a jelenlegi központi bosnyák állam elődje, a Boszniai Szocialista Föderatív Köztársaság, törvényt fogadott el az egyéni valutaszámlák ideiglenes zárolásáról. A konfliktus befejezését követően a bankok továbbra is elutasították a zárolt összegek kifizetését arra hivatkozva, hogy a zárolt valutát a belgrádi hatóságok felhasználták fegyverek vásárlására, illetve hogy a bankokat a konfliktus során kirámolták (esetenként tehergépkocsikon szállították el a valutát). Azaz a zárolt valutának nyoma veszett, így a követelések teljesítésére nincs lehetőség. Célszerű megemlíteni, hogy a lakosság igen széles körét érintő problémáról volt szó, mivel az emberek megtakarításaik zömét valutában helyezték el, s a jugoszláv vendégmunkások is valutában utalták haza a megtakarításaikat.[28] A Bíróság a szóban forgó betéteket tulajdonként ismerte el, de nem mondta ki egyértelműen visszafizetésük kötelezettségét, mivel az érintett bankok ebben az esetben azonnal le is húzhatták volna a rolót. Továbbá a Nemzetközi Valutaalap is állandóan ott "lihegett" a Bíróság nyakában, beadványaiban bizonygatta, hogy megengedhetetlen olyan döntést hozni, amely az azonnali visszafizetési kötelezettséget mondaná ki, mivel ezzel megakadályozná a bankok privatizálását.[29] Végül kompromisszumos megoldás született, a Bíróság kötelezte a bosnyák államot, hogy a privatizációs folyamat során (különböző kedvezmények révén) legyenek tekintettel a számlatulajdonosok érdekeire.
A Bíróság gyakorlatában komoly figyelmet fordított a különböző jellegű diszkriminációs gyakorlat felszámolására, az etnikai alapú diszkriminációt sérelmező panaszok száma jelentős volt. Az iszlám közösségnek
- 43/44 -
diszkriminációval szembeni védelmére a Szerb Köztársaságban a Bíróság különleges hangsúlyt helyezett.[30]
A konfliktus során eltűnt személyek hozzátartozói által benyújtott panaszok is gyakoriak voltak, csak a srebrenicai mészárlás kapcsán több ezer panasz benyújtására került sor.[31]
A privatizációs megoldásokat kifogásoló panaszok száma is egyre növekedett. A Bíróság, tevékenységének megszűntetése következtében, nem tudta befejezni ezen panaszok vizsgálatát, csak egyes fontosabbnak tűnő ügyeket tudott lezárni.[32]
A Bíróság kénytelen volt foglalkozni egyéb jellegű panaszokkal is, olyanokkal, mint például építési és bontási engedélyek kiadásának gyakorlata, köztemetők működési rendje, vallási közösségek joga saját temetkezési szokásaik követéséhez, katonai lőterek hazai hadsereg és SFOR által használtak működésének hatása a polgári lakosság életére stb. Mint látható, a sérelmek igen széles spektruma jutott el a Bírósághoz.
Vegyes összetételű bíróságok működése az olyan soknemzetiségű, multikulturális országokban, mint Bosznia, ahol a nemzetiségek közötti ellentétek igen magas hőfokon izzottak, ahol a nemzetiségek egymásnak való feszülése a végletekig fokozódott, elengedhetetlennek mutatkozik. Az etnikailag egynemű bíróságok ugyanis elfogultak az egyéb etnikumhoz tartozókkal szemben, ugyanakkor a több etnikumú bíróságok (minden etnikum méltányos képviselete a bíróságban) egyszerűen működésképtelenek lennének, a különböző képviselők igyekeznének egymást "legyűrni", az etnikai konfrontáció tovább folytatódna a bíróságon. Ezért volt szükséges a fontosabb bíróságokba (alkotmánybíróság, emberi jogi bíróság) külföldi személyeket is bevonni, akik semlegesíteni tudták ezt a konfrontációt. Másrészt, a vegyes összetételű bíróságoknak is voltak hátrányai:
a) Lelassította a ügymenetet különböző okok miatt. Először is - ahogyan ez az emberi jogi bíróság tevékenysége során megnyilvánult a nem-
- 44/45 -
zetiségi ellentétet nem lehetett teljes egészében kiiktatni. (A Bíróság 14 tagú volt, két bosnyák, két szerb és két horvát bíró vett részt benne a hazai oldalról, továbbá nyolc külföldi bíró. Tehát szükség esetén a nemzetközi bírák ellenállhattak a nemzetiségi konfrontációnak. Erre egyébként nem gyakran volt szükség, a nemzeti bírák közötti viszony korrektnek, sőt barátinak is tűnt, hiszen még a korábbi jugoszláv rendszerből ismerték egymást. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy együttműködésük a bíróságon belül teljesen felhőtlen volt. Az alapvető probléma azzal kezdődött, hogy azzal a meggyőződéssel kezdték el munkájukat, hogy ők külön-külön a saját entitásuk érdekeit hivatottak képviselni a Bíróságban. Ezzel a hozzáállással esetenként meg tudták nehezíteni az egész Bíróság életét. Időként zsarolásnak tűnő fenyegetések is elhangzottak (az egyik entitás bírói kijelentették, hogy amennyiben napirendre tűzzük az adott ügy tárgyalását, úgy kivonulnak a Bíróságból; volt arra is példa, hogy az egyes entitáshoz tartozó bírák bojkottálták a Bíróság üléseit).
Az elfogultság más, finomabb formái is megfigyelhetők voltak, mint például az egyes ügyek tárgyalásának elhúzására tett kísérletek. Attól függően, hogy ki szerepelt panaszosként, melyik entitás ellen irányult a panasz, a nemzeti bírák álláspontja előre meg volt jósolható, s esetenként váratlan javaslatokkal is előálltak. Így például az iszlám közösség ügyének tárgyalása során az egyik entitás bírái elfogultsági indítványt kezdeményeztek az egyik szerb bíróval szemben, arra való hivatkozással, hogy ő a konfliktus során az a Szerb Köztársaság alelnökeként tevékenykedett, s ebbéli minőségében felszólalt egy nagy lakossági fórumon, ahol kijelentette, hogy "a mi köztársaságunkban csak a fáknak és a füveknek lesz zöld színe" (vélhetőleg a muzulmánok által kedvelt zöld színre utalva). Az elfogultságot kezdeményezők állították, hogy a felszólalásról rendelkeznek video-felvétellel. Szerencsére a felvétel nem került elő, így a kifogás sem vált meggyőzővé, s a kérdés lekerült a napirendről. Azonban az ügy tárgyalása így is több nappal elhúzódott.
Egy másik ügyben, ahol a horvátok által okozott jogsértésről volt szó, egy bosnyák panaszos állítása szerint patkányokkal volt tele a barak, ahol elszállásolták őket. Az egyik horvát bíró felszólalt és kétségbe vonta a panaszos állítását: "ez a városi ficsúr nem tudja, mit beszél, nem tud különbséget tenni a pockok és patkányok között". Hosszas vita következett, hogy pockokról vagy patkányokról volt-e szó, továbbá elő kellett keríteni más fogva tartottakat is, hogy megfelelő bizonyítékkal rendelkezzen a Bíróság. Mindez napokat vett igénybe.
- 45/46 -
Egy harmadik példa: több ügy tárgyalása során szóba került az ún. "Herceg-Bosznia" entitás ügye, amelyet a Daytoni Egyezmény nem ismert el létezőnek. Éles viták alakultak ki abban a vonatkozásban, hogy az ítéletben hogyan szerepeljen az entitás elnevezése. A szerb bírák azzal érveltek, hogy mivel egy el nem ismert entitásról van szó, így azt idézőjel közé kell tenni. A horvát bírák határozottan kifogásolták a javaslatot.
Gyakoriak voltak a szokásos "csipkelődések" is a nemzeti bírák között, ami szintén meddő vitákat váltott ki. Mi értendő ez alatt? Megtörtént, hogy a szerb bíró hozzászólalását követően a bosnyák bíró azzal kezdte felszólalását: "a tudós kollégám úgy beszélt, mint egy csetnik vezér a nagygyűlésen", vagy a bosnyák bíró felszólalását a szerb vagy horvát bíró azzal szakította félbe: "jól van Alija, megértettük, mit akarsz mondani". Az Alija kifejezéssel a bosnyákokat illették a korábbi Jugoszláviában, annak pejoratív értelme volt (buta, nehéz felfogású bosnyákot jelöltek vele). Az érintettek természetesen mindezt nem hagyták szó nélkül, s az elnöklő bírán múlott, hogy időben és diplomatikusan véget tud-e vetni az így kialakult vitának.
A nemzeti bírák viszonylag gyorsan felismerték a helyzetet, sikeresen alkalmazkodtak a csapatmunkához, megőrizték függetlenségüket és integritásukat. Ennek bizonyítéka, hogy a Bíróság ítéleteinek többségét sikerült közös egyetértés alapján elfogadni. Az ellentétek és ellenségeskedésre utaló események csak a kezdeti tevékenység során voltak jellemzőek. Ez esetenként igen váratlan helyzeteket produkált: például a Bíróság első ügyének érdemi tárgyalása majdnem meghiúsult: a kezdeti időszakban rendhagyónak nem mondható állapotok uralkodtak a tárgyalások lefolytatásának színhelyén, Szarajevóban (az alapvető infrastruktúrák nem működtek, nem volt folyamatos víz- és áramellátás, a bíróságnak nem volt saját tárgyalóterme. A tárgyalások színhelyének meghatározása ad hoc jelleggel történt, azokra vagy egy szállodában, vagy a főmegbízott hivatalában, vagy a városi bíróság tanácstermében került sor. A Matanovics ügy tárgyalása a Főmegbízott Hivatalában kijelölt teremben kezdődött el. Azonban a tárgyalás közepén megszakadt az áramellátás, gyertyákat kellett gyújtani, hogy valamilyen módon folytatni lehessen a tárgyalást. Végül sikerült tisztázni, hogy a bosnyák Kereskedelmi Kamara épületében van villany és rendelkezésre áll egy, a tárgyalás lefolytatására alkalmas terem. A Bíróság szünetet rendelt el és közben átvonult a Kamarába. Azonban ahogyan beléptünk a kijelölt terembe, a szerb bírák azonnal sarkon fordultak és kijelentették, hogy ebben a teremben nem hajlandók ülésezni. Az okot is megnevezték: a terem fel volt lobogózva bosnyák zászlókkal, s
- 46/47 -
az egyik falon ott volt a vakolatba bevésve egy nagy bosnyák címer.[33] A zászlókat bizonyos egyeztetések után sikerült eltávolítani, de a címer problémája továbbra is fennmaradt. Végül azt is sikerült megoldani: egy nagy világatlasszal letakartuk. Az ilyen ellentétek azonban csak a kezdeti időkben voltak jellemzőek. Továbbá igen sok időt, energiát emésztett fel az a tény is, hogy az entitásokból származó bírák ragaszkodtak az írásos anyagok saját nyelvükön való megjelentetéséhez, annak ellenére, hogy értették egymás nyelvét. Így minden ítéletet négy nyelven kellett megfogalmazni, angol, bosnyák, horvát és szerb nyelven.
A nemzeti bírák bekapcsolásának az ítélkezési gyakorlatba voltak előnyei is: hasznos segítséget nyújtottak a hazai jog értelmezése terén (egyes bírák valóban komoly ismeretekkel rendelkeztek az olyan szakkérdésekben, mint a privatizációs törvényhozás), továbbá részvételük a döntésekben legitimizálta az ítélkezési gyakorlatot.[34]
A nemzeti bírák nem voltak könnyű helyzetben. Egyrészt megpróbáltak megfelelni azon elvárásnak, hogy entitásukat képviseljék, másrészt törekedtek integritásuk és függetlenségük megőrzésére. Ezen kettős követelmény gyakorlati érvényesítése óvatosságra intette őket a szavazás során: nemegyszer történt meg, hogy a bizalmi szavazás eredményeit valakik kiszivárogtatták a sajtóhoz, ahol másnap kiemelt hírként jelent meg, hogy az ilyen és ilyen ügyben a Föderáció által delegált bírák a Föderáció elmarasztalása mellett tették le voksukat. Mindez zavaró tényezőként hatott.
A Bíróság hatékony tevékenységét egyéb tényezők is akadályozták (itt elsősorban szervezési-infrastrukturális és hatásköri kérdések átgondolatlanságáról, megoldatlanságáról van szó). A Bíróság működésének megszervezése nem mondható tökéletesnek. Ellenkezőleg, a tevékenységéhez szükséges feltételek biztosítása terén a problémák állandó jelleggel megnyilvánultak. Itt csak néhányat szeretnék megemlíteni.
A működés folyamatossága nem volt biztosítva (a havi egy hetes működés nem volt elegendő). A Bíróság tevékenységének folyamatos finan-
- 47/48 -
szírozása sem volt megnyugtatóan rendezve, a tevékenységét biztosító befizetések igen gyakran megkésve érkeztek,[35] s esetenként még az egyhetes ülésezésről is kénytelen volt lemondani. Az adminisztratív személyzet (amely szintén vegyes összetételű volt: nemzeti és nemzetközi jogászokból tevődött össze) működését sem lehetett kellő módon megszervezni: a nemzetközi jogászok államok, vagy nemzetközi szervezetek részéről történő kikölcsönzés (secondment) alapján kerültek a Bírósághoz, a folyamatosság itt sem volt biztosítva. A Bíróságnak - tevékenységének utóbbi 3 évétől eltekintve - nem volt állandó hivatalvezetője (Registrar). A hivatalvezetőket a kezdeti időszakban az ET delegálta, de csak egy éves időtartamra. Ez azt jelentette, hogy minden évben az újonnan kinevezett hivatalvető, először is kénytelen volt megismerkedni az ügymenettel, másodszor, a bíráknak is alkalmazkodniuk kellett a stílusbeli változásokhoz,[36] hiszen minden egyes hivatalvezetőnek megvolt a saját elképzelése és szövegezési stílusa.
A hatásköri kérdések átgondolatlansága is okozott bizonyos problémát:
a) Így például, a Daytoni Egyezményben nem rögzítették pontosan a Bíróság ítéletei végrehajtásának kérdéseit. Azok végrehajtása az érintettek (a központi állam és az entitások) jóakaratán múlott. Az ítéletek zömét egyébként időben teljesítették. Ez különösképpen jellemző volt az anyagi jellegű kifizetések terén megállapított kötelezettségekre. A megítélt kártalanítási összegeket az elmarasztalt állam vagy entitás majdnem minden esetben kifizette a panaszosnak. Amennyiben valamely érintett mégsem teljesítette az ítéletben foglaltak végrehajtását, a Bíróság kérhette a Főmegbízott Hivatalának a közreműködését, s a Hivatal sikeresen segédkezett a függő ítéletek végrehajtásában. Azonban még a Hivatal által gyakorolt nyomás sem volt elégséges a politikailag érzékeny ügyekben. Példaként említhető az iszlám közösség ügye (a Ferhadija mecset újjáépítésének engedélyezése Banja Lukában), illetve a srebrenicai panaszosok ügyében hozott döntés. Az egyes ítéletekben megfogalmazott döntések végrehajtása annak volt függvénye, hogy a Boszniában jelen lévő nemzetközi közösség (Főmegbízott, ENSZ hivatalai, ET) mennyiben volt következetes a helyi hatóságokra való nyomás gyakorlásban. Így például, a Bíróság első ítéletében (a Matanovic ügyben, amelyben egy katolikus pap és családja szerbek által történő meggyilkolásáról volt szó) foglaltak vég-
- 48/49 -
rehajtására csak 2005-ben került sor, amikor is az ENSZ felügyelete alatt álló nemzetközi rendőrségi erőkhöz vezető beosztásba került egy energikus finn jogász, aki eldöntötte, hogy végére jár a Matanovic ügynek. A lefolytatott nyomozás során sikerült kideríteni, hogy a Prijedorban működő rendőrségnek köze volt a katolikus pap és családjának eltüntetéséhez (a család gépkocsiját a rendőrségi gépkocsiparkban találták meg, majd a vallomások alapján a holttesteket is megtalálták egy kútban). A szerbek a Bíróság előtti eljárás során tagadták, hogy közük lenne a Matanovics család eltűnéséhez, s szabotálták a Bíróság azon rendelkezését is, hogy az ügyben pártatlan és független nyomozást indítsanak. De mivel az ügyben a még szolgálatban lévő rendőrök is érintve voltak, sikerült az ügyet sokáig elfektetni.
b) Hatásköri kérdésekkel függ össze - megítélésem szerint - a következő hiányosság is. A ratione temporis által körülhatárolt megszorítások nem tették lehetővé a jogsértések jelentős számának vizsgálatát, s ez utóbbiak bizonyítására irányuló eljárás is akadályoztatva volt. Az Emberi Jogi Bíróság csak az 1995. december 14. után elkövetett jogsértéseket volt jogosult vizsgálni.[37] A jogsértések zömét a Daytoni Egyezmény előtti időszakban követték el (a konfliktus során). Ezért bármilyen meggyőző bizonyítékokkal is rendelkezett a Bíróság bizonyos jogsértő cselekvések elkövetéséről, azt orvosolni csak akkor volt jogosult, ha a panaszos bizonyította, hogy 1995. december 15. után is folytatódott a jogsértés, hogy ezen időpont után kísérletet tett annak hazai szervek előtti orvoslására. Így például csak akkor volt esély a panasz elbírálására, ha az eltűnt személy hozzátartozója meggyőzően bizonyította, hogy 1995. december 15-két követően az eltűnt személy még életben volt. Vagy a lakásából elűzött egyénnek is csak akkor volt esélye a valódi kártalanításra, ha bizonyította, hogy ezen időpontot követően ténylegesen akadályozták visszatérését, illetve hogy az ingatlanában okozott károk a fenti időpontot követően következtek be. Ennek bizonyítása nem volt mindig egyszerű feladat.
Gyakoriak voltak azok az esetek, amikor a panaszos visszaszerezte ingatlanát, de csak teljesen kifosztott állapotban. A lakást törvénytelenül elfoglaló személy, miután tudomást szerzett arról, hogy hamarosan kilakoltatják, s a korábbi tulajdonost, bérlőt visszahelyezik, minden mozdíthatót (ideértve az elektromos huzalokat is) leszerelt a lakásban, a házban, s a korábbi tulajdonos, bérlő lakhatatlan ingatlant kapott vissza. Még ak-
- 49/50 -
kor is, ha az ilyen fosztogatásra a Daytoni Egyezmény hatálybalépése után került sor, annak bizonyítását a panaszos csak kivételes esetekben tudta elérni (amennyiben rendelkezett az ingatlan állapotáról felvett önkormányzati jegyzőkönyvvel, illetve az ingóságok közjegyző által hitelesített jegyzékével, amely jegyzőkönyvet, illetve jegyzéket 2005. december 14. után készítettek). Ha ezekkel nem rendelkezett, akkor mind a jogosulatlan ingatlant használó, mind a bepanaszolt állam (entitás) képviselője sikeresen tudtak védekezni, arra való hivatkozással, hogy ezeket a károkat nem a jelenlegi lakó okozta. Azokat valóban a konfliktus során (a Daytoni Egyezmény előtti időkben) is okozhatták.
Nem kivételként, hanem inkább szabályként szerepelt az a tény, hogy az ún. elhagyott ingatlanok többször és sorozatosan gazdát cseréltek az eredeti lakó távozását követően. Annak megállapítása, hogy ki által és mikor történt a károkozás, csak a panaszosnak fentiekben hivatkozott okmányok időben történő beszerzése esetén volt lehetséges.
Az ingatlan jogosulatlan birtoklója az esetek többségében átadta az ingatlant a korábbi lakónak, bérlőnek. Bár voltak kivételek is, amikor az ingatlan visszaszolgáltatása a korábbi lakónak csak nagy nehézségek árán (többszöri felszólítást követően) valósult meg. Sőt esetenként rendkívüli helyzetek is előálltak, amelyeket bűntető eljárás kezdeményezése révén (a Főmegbízott Hivatalának nyomásgyakorlását követően) lehetett megoldani. Így például megtörtént az is, hogy a lakás visszaszolgáltatását elrendelő döntést követően a házat jogosulatlanul birtokló lakó (egy szerb nemzetiségű rendőrtiszt) ugyan visszaszolgáltatta a kulcsokat, de az egész házat behuzalozta és tele rakta dinamittal. Szerencsére a korábbi lakó észrevette a gyanús huzalokat és értesítette a rendőrséget. "Ha nem lehet az enyém, akkor másé se legyen" jellegű felfogás jellemző volt az egész ingatlan-visszaszolgáltatási folyamatra.
c) A rationae personae jellegű hatásköri kérdések szintén akadályozták a Bíróságot bizonyos ügyek elbírálásában. Mint ismeretes, Boszniában igen nagy létszámú nemzetközi közösség tevékenykedett (a békefolyamat biztosításában aktív szerepet játszó államok megbízottai és az egyes nemzetközi szervezetek képviselői). A különböző rangú és megbízatású nemzetközi bürokraták - akiknek a kezében összpontosult a tényleges hatalom - létszáma jelentős volt. Ezen bürokraták jogállásáról csak érintőlegesen volt szó a daytoni megállapodásokban. A Bíróság nem volt jogosult velük szemben eljárni, az esetleg általuk okozott sérelmek nem voltak alárendelve a Bíróság vizsgálódási hatáskörének, noha ilyen jellegű panaszok is érkeztek a Bírósághoz, amely azonban csak a bosnyák központi állam és
- 50/51 -
az entitások hatóságai által elkövetett sérelmek kivizsgálására volt jogosult. A nemzetközi közösség nevében eljárók [mind a magas rangú tisztségviselők, Főmegbízott, SFOR parancsnokok, az IPTF (International Police Task Force) vezetői, az EBESZ képviselői, mind a secondment alapján dolgozók[38]] semmiféle független és pártatlan intézmény ellenőrzése alatt nem álltak, annak ellenére, hogy esetenként "élet és halál urai" voltak a helyi döntések meghozatala során. Mindez visszatetszést váltott ki a nemzeti szakember közösségekben, amelynek képviselői gyakran megkísérelték az Emberi Jogi Bíróság előtt érvényesíteni panaszjogukat.
Ahogyan arra már utaltam, a Bíróság nem rendelkezett hatáskörrel, hogy a nemzetközi közösség képviselői intézkedései jogszerűségét illetően eljárjon, azonban a Bíróság esetjogában arra törekedett, hogy az ilyen ügyekben is intézkedhessen. Erre akkor látott lehetőséget, ha a nemzetközi közösség képviselője intézkedésével kapcsolatosan a helyi hatóságok is eljártak (pl. az SFOR parancsnok utasításának megfelelően a bosnyák katonai vezetés hozta meg a végleges döntést (a panasszal élő tábornok felfüggesztését az állásából[39]). Vagy abban az esetben, ha a Főmegbízott által alkotott - s a panaszos által kifogásolt, sérelmesnek tartott - törvény végrehajtásában szerepet vállaltak a helyi hatóságok is.[40]
Véleményem szerint, a jövőbeli konfliktusok lezárásával kapcsolatos nemzetközi intézkedési tervek elfogadása esetén nem szabad szabályozatlanul hagyni ezen kérdéseket sem, mivel azt nem lehet feltételezni, hogy a nemzetközi közösség képviselői minden esetben megfontoltan és hibák elkövetése nélkül látják el feladatukat.[41]
* * *
- 51/52 -
by Masenkó-Mavi Viktor
This paper focuses on various remedies against human rights violations as well as on the experiences of the Yugoslav conflict. The author analyses the activity of various ad hoc international criminal tribunals and also deals with the jurisdiction of the Human Rights Chamber of Bosnia and Herzegovina founded by the Dayton Peace Agreement. (The author was a former member of this court.) One of the task of the Human Rights Chamber of Bosnia and Herzegovina was to promote the principle of the rule of law in the activity of local administrative organs. To sum up, the author states the following: we cannot find common elements in various conflict management methods. Yet every solution tries to normalize with more or less success the life of affected societies with regard to the respect of human rights and prevent further breaches of law.■
- 52 -
JEGYZETEK
* A tanulmány az OTKA T-037311. sz. támogatásával készült.
[1] Ilyennek tekinthető a Daytoni Egyezmény alapján Bosznia és Hercegovinában létrehozott Emberi Jogi Kamara. Ld. a tanulmány II. részét.
[2] Ld. UN-Sierra Leone Agreement of 14 June 2002 Establishing the Special Court; UN-Cambodia Agreement of 6 June 2003 on the Creation of Extraordinary Chambers.
[3] Ld. a BT 1999. évi október 25-én elfogadott 1272. sz. határozatát.
[4] Ilyen bizottságok létrehozására került sor Dél-Afrikában, Argentínában, El Salvadorban, Hondurasban, Haitiben, Guatemalában, Chilében.
[5] A humanitárius beavatkozás fogalmát és problematikáját ld. részletesen: SULYOK G.: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. Gondolat Kiadó, Budapest, 2004.
[6] A Daytoni Egyezmény létrehozásának történetét ld. MAVI V.: A Daytoni Egyezmény és az emberi jogok. Állam- és Jogtudomány, XLII. évf. No. 3-4. 271-286.
[7] A nemzetközi igazgatás különböző formáit, ideértve a délszláv válság során alkalmazott megoldásokat ld. részletesen HALÁSZ I.: Nemzetközi igazgatás a válságövezetekben - adalékok a nemzetközi igazgatás történetéhez és jelenlegi dilemmáihoz. Külügyi Szemle, 2005. 249-267.
[8] 1997-2003 közötti időszakban a Daytoni Egyezmény alapján létrehozott Emberi Jogi Bíróság tagjaként láttam el feladatot.
[9] A törvényszék létrehozásának körülményeiről, tevékenységének elemzéséről ld.: PAYAM, A.: Justice in the Hague. Peace in the former Yugoslavia: a Commentary of the United Nations War Crimes Tribunal. Human Rights Quarterly, Vol. 20. No. 4. 737-816.; Andrews Lucas: Sailing around the Flat Earth: the International Tribunal for the former Yugoslavia as a Failure of Jurisprudential Theory. Emory International Law Review, Vol. 11. No. 2. 471-513.; HOCHKAMMER, K. A.: The Yugoslav War Crimes Tribunal: the Compatibility of Peace, Politics and International Law. Vanderbilt Journal of Transnational Law, Vol. 28. No. 1. 119-172.; JONES, J. R.: The implications of the Peace Agreement for the International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia. European Journal of International Law, Vol. 7. No. 2.; KERR, R.: International judicial intervention: the International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia. International Relations, Vol. XV. No. 2. 17-26.; MARK, T. D.: The Case against an International War Crimes Tribunal for the former Yugoslavia. International Peacekeeping, Vol. 2. No. 4. 536-563.; SCHARF, M.: A Critique of the Yugoslavia War Crime Tribunal. Denver Journal of International Law and Policy, Vol. 25. No. 2. 305-312.
[10] Az eljárások elhúzódásának problémáját ld.: PATRICK, L. R.: Ensuring Fair and Expeditious Trials at the International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia. European Journal of International Law, Vol. 11. No. 3. 569-591.
[11] Ld. del PONTE, C.: Statement on the investigation and prosecution of crimes committed in Kosovo, September 29. 1999. www.un,/org/ICTY/437-e.htm
[12] Az UNMIK hatásköre igen széleskörűen lett meghatározva (a béke és biztonság fenntartása, a polgári közigazgatás megszervezése, a polgári jog rendjének biztosítása, a helyi önigazgatás megerősítése, az emberi jogok ügyének az előmozdítása), amelybe bele lehetett érteni a bíróságok tevékenységének az irányítását és felügyeletét is. Ld. www./unmik/online.org/intro.htm
[13] A bírósági szervezet működésének sajátosságairól Koszovóban ld.: BETTS, W. S.-CARLSON, S. N.-GISVOLD, G: The Post-conflict Transsitional Administration of Kosovo and the Lessons Learned in Efforts to Establish a Judiciary and Rule of Law. Michigan Journal of International Law, 2001. 371. A koszovói nemzetközi igazgatásról részletesen ld. HALÁSZ I.: A válságkezelő nemzetközi igazgatás Koszovóban. Pro Minoritate, 2005. tavasz, 3-34.
[14] Az Egyezmény sajátosságáról ld.: GAETA, P.: The Dayton Agreements and International Law. European Journal of International Law, Vol. 7. No. 2. 147-164.; SLOAN, J.: The Dayton Peace Agreement: Human Rights Guarantees and Their Implications. European Journal of International Law, Vol. 7. No. 2. 207-225. Human Rights in Bosnia and Herzegovina after Dayton-From Theory to Practice. (eds.: Wolfgang Benedek and others). The Hague-Boston-London, 1999; SIMOR, J.: Tackling Human Rights Abuses in Bosnia and Herzegovina: the Convention is up to It; are its Institutions? European Human Rights Law Review, 1997. 664. MASENKÓ-MAVI V.: The Dayton Peace Agreement and Human Rights. Acta Juridica Hungarica, 2001/1-2. 53-68.
[15] A Bíróság tevékenységének elemzését ld. AYBAY, R.: A New Institution in the Field: The Human Rights Chamber of Bosnia and Herzegovina. Netherlands Quarterly of Human Rights, 1997. 258.; Tilman Blumenstock: Menschenrechtsschutz in Bosnien-Hercegovina am Biespiel der Human Rights Chamber for Bosnia and Herzegovina. Arbeitspapiere und Materialien - Forschungstelle Osteuropa, Vol. 26.; CORNELL, T. M.-SALISBURY, L.: The Importance of Civil Law in the Transition to Peace: Lessons from the Human Rights Chamber for Bosnia and Herzegovina. Cornell International Law Journal, Vol. 35. No. 2. 389.; DECAUX, E.: La Chambre des Droits de l'Homme pour la Bosnie-Herzegovine. Revue Trimestrielle des Droits de l'Homme, 2000. 709.; GEMALMAZ, M. S.: Constitution, Ombudsperson and Human Rights Chamber in Bosnia and Herzegovina. Netherlands Quarterly of Human Rights, 1999. 277.; NEUSSL, P.: Bosnia and Herzegovina Still Far from the Rule of Law. Basic facts and Landmark Decisions of the Human Rights Chamber. Human Rights Law Journal, 1999. 290.; NOWAK, M.: Die Menschenrechtsinstitutionen aufgrund Dayton-Abkommen: Verfassungsgerichtshof und die aus Ombudsperson sowie Menschenrechtskammer bestehende Menschenrechrskommission für Bosnien und Herzegowina. Europaische Grundrechte Zeitschrift, 1998. 7.; NOWAK, M.: Lessons for the International Human Rights Regime from the Yugoslav Experience. In: Collected Courses of the Academy of European Law, Vol. VIII. (2000) No. 2.; NOWAK, M.: Individual Complaints Before the Human Rrights Commission for Bosnia and Herzegovina. International Human Rights Monitoring Mechanisms. In: Essays in Honour of Jakob Th. Möller (eds.: Gudmundur Alfredsson and others). Kluwer, The Hague-Boston-London, 2001. 771.; RAUSCHNING, D: Die Menschenrechtskammer für Bosnien und Herzegowina. Europäische Grundrechte Zeitschrift, 1998. 11.; BLUMENSTOCK, T.: Menschenrechtsschutz in Bosnien-Herzegovina am Biespiel der Human Rights Chamber for Bosnia and Herzegovina. Arbeitspapiere und Materialen-Forschungsstelle Osteuropa. Vol. 26. (2001); BERG, L.: The Human Rights Chamber for Bosnia and Herzegovina. A Handbook for Practitioners. Sarajevo, 1999.
[16] Ld. MASENKÓ-MAVI V.: Terrorizmus, nemzetközi jog és emberi jogok: az algériaiak esete Boszniában. Állam- és Jogtudomány, XLIV. évf. (2003) 1-2. szám, 95-108.
[17] Az Emberi Jogi Bíróságon kívül megszüntették az Ingatlanok visszaigénylésével foglalkozó bizottságot (Commission for Real Property Claims-CRPC).
[18] Hiszen az Emberi Jogi Bizottság - amelynek része volt az Emberi Jogi Bíróság is - működésének követelményét az alkotmány is rögzítette.
[19] Ld. Agreement pursuant to Article XIV of Annex 6 to the General Framework Agreement for Peace in Bosnia and Hercegovina.
[20] A Bíróság az egyes ügyekben egyszerre döntött az elfogadhatóságról és az ügy érdeméről, azaz egy ítéletben két döntés is szerepelt. Ez elsősorban időmegtakarítás, a végleges döntéshozatal meggyorsítása céljából történt.
[21] Rationae personae, rationae temporis vagy rationae materiae érvelés alapján.
[22] Vagy azért, mert a panaszos nem akarta ügyének további tárgyalását a Bíróság által, vagy pedig azért, mert az ügy időközben valamilyen módon megoldódott.
[23] A Bíróság 1988-tól két tanácsban működött, a tanácsok döntései ellen felülvizsgálatot lehetett kérni a Bíróság plenáris ülésétől.
[24] A Bíróság széles körben alkalmazta azt a gyakorlatot, hogy az azonos tárgyú panaszokat együttesen vizsgálta, egy döntésben határozott több panaszos ügyében.
[25] Pl. a jogsértő tevékenység azonnali megszűntetésének elrendelése, kilakoltatás felfüggesztése az érdemi döntés meghozataláig.
[26] Így például a Föderációban jóval nagyobbak voltak a nyugdíjak, mint a Szerb Köztársaságban.
[27] Azok, akik valamely entitásban magasabb nyugdíjat kaptak, nem tértek vissza a korábbi lakhelyükre, ahol egyáltalán nem részesültek ellátásban, illetve sokkal alacsonyabb nyugdíjra tarthattak igényt.
[28] Jelentős összegekről volt szó - több milliárd USA dollárról - az éves nemzeti jövedelem többszörösét kitevő összegről.
[29] A visszafizetési kötelezettség jogi elismerése olyan tehertételt jelentene, amely elriasztaná a jövőbeli befektetőket.
[30] Ld. DAKIN, B.: The Islamic Community in Bosnia and Herzegovina v. the Republika Srpska: Human rights in a Multi-etnic Bosnia. Harward Human Rights Journal, Vol. 15. (2002) 245.
[31] A srebrenicai események kapcsán benyújtott panaszok egy részét a Bíróság sikeresen lezárta: ld. a CH/01/8365. sz. ügyet. Selimovic and 48 others v. Republika Srbska.
[32] A privatizációs törvény értelmezését egy bizonyos konkrét ügy kapcsán ld.: BUSCH, A.: Privatization and Human Rights in Countries of Transition: the Repeated Privatization of the Company Agrokosmerc in Bosnia and Hercegovina. Humänitares Völkerrecht- Informationschriften (Zeitschrift des Istitute for International Law of Peace and Armed Conflict of the Ruhr Universitat Bochum), Vol. 4. (2002).
[33] Ekkor még mind három entitásnak megvoltak a saját állami szimbólumai, amit azok kölcsönösen nem ismertek el. A bosnyák állam egységes címerét és lobogóját a Főmegbízott rendeletben állapította meg egy későbbi időpontban.
[34] Mind a nagyközönségre, mind a szakmai társadalomra (jogászságra) megnyugtatóan hatott az ilyen részvétel, s az Emberi Jogi Bíróság tevékenysége nem tűnt olyan elvontnak, távolinak, mint az a "tiszta" nemzetközi bíróságok esetében megfigyelhető (például a hágai törvényszék), amelyek idegenekből állnak és távol az országtól (Hágában) hozzák meg döntéseiket.
[35] A Bíróság költségvetése az államok önkéntes befizetésein alapult.
[36] A hivatalvezető feladata volt az ítéletek kezdeti megszövegezése, majd végleges elkészítése a bírák tanácskozását követően.
[37] Ekkor lépett életbe a Daytoni Egyezmény, s a nemzetközi jog szabályai értelmében csak az életbelépést követő jogsértések orvoslása volt lehetséges.
[38] Többségük fiatal, a húszas éveik elején járó egyén.
[39] Ld. az Obradovic ügyet, CH/02/12740, Decision on admissibility and merits of 7 November 2003.
[40] Ld. a Miholic and others ügyet, CH/97/60. Decision on admissibility and merits of 7 December 2001.
[41] Példaként lehet említeni, hogy a Főmegbízott egyik helyettese gondolt egyet és elrendelte, hogy az adott naptól kezdődően a common law lesz az irányadó a brockoi körzetben. A helyi jogászok és igazságszolgáltatási szervek képviselői, akik a kontinentális jogrenden nevelkedtek fel, lebénultak, csak bámultak "mint borjú az új kapura", nem tudták megérteni, hogy miről is van szó.
Lábjegyzetek:
[1] Masenkó-Mavi Viktor, Tudományos főmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: mavi@jog.mta.hu
Visszaugrás
