Detre Csongor István: "Újjá kell építenünk az európai családot!"[1] Recenzió Máthé Gábor Szuverenitási kérdések (16-21. század) című könyvéről (ABSz, 2026/1., 72-75. o.)

Máthé Gábor 2025-ben a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Egyetemi Kiadójának gondozásában megjelent Szuverenitási kérdések (16-21. század) című könyve[2] a szuverenitás fogalmának történeti fejlődését vizsgálja az újkor hajnalától napjainkig, különös tekintettel a - hajdan volt, Habsburgok kormányozta közép-európai államalakulat közjogi berendezkedésének kontextusában értelmezhető - magyar alkotmányfejlődésre, továbbá az európai integráció és a nemzeti szuverenitás jelenlegi dilemmáira.

Az európai integráció mélyülésével párhuzamosan az elmúlt évek alkotmányjogi szakirodalmának ismét egyik kiemelkedő jelentőségű vizsgálati témáját adják az állami szuverenitással kapcsolatos kérdések.[3] Ennek oka, hogy az állami szuverenitás tanára épített világrend - amelynek kialakulását vagy legalábbis megszilárdulását leggyakrabban a vesztfáliai békerendszerhez (1648) kötik[4] -, a globalizmus korszakában új kihívásokkal szembesül, különösen az Európai Unió tagállamaiban, amelyeknek az együttműködése a mai formájában alapvetően veti fel a tagállami szuverenitás értelmezésének, esetleg újra értelmezésének igényét. Ebbe a tudományos diskurzusba kapcsolódik be a jelen mű is, amelynek szerzője már a kötet elejére illesztett mottóválasztással[5] egyértelművé teszi, hogy nemzeti szuverenitást megkerülhetetlennek, annak megtartását pedig a sikeres nemzetközi együttműködés zálogának tekinti. A kötetben e mellett érvel, teszi mindezt tudományos alapossággal, mégis olvasmányos és polemizáló stílusban.

A kötet koncepciója szerint három jól elkülöníthető - ám az állami szuverenitás mint központi kérdésen keresztül - mégis szorosan összekapcsolódó szerkezeti egységből épül fel. Ezek közül az A rész a szuverenitás fogalmának történeti kontextusát körüljárva, a kora újkori Magyar Királyságot magában foglaló Habsburg Monarchia és az Osztrák-Magyar Monarchia közjogi fejlődését, a Habsburgok "globalizációját" vizsgálja, bemutatva azt a kohéziós erőt, amely a különféle kulturális és nemzeti identitásokat egy dinasztikus államalakulatban összefogta. A kötet B részében a szerző - a jogtörténeti fejezetben bemutatottakra szervesen építve - napjaink fontos problémáit, az Európai Unióval és a tagállami szuverenitással kapcsolatos kérdéseket elemzi. A "záró" részben szerepeltetett két műhelytanulmány közül sorban az első összehasonlítja a klasszikus jogállam jogelméleti alapjait az államiság nélküli uniós jog sajátos intézményrendszerével, míg a második a hatalommegosztás differenciáltabb rendszerének kialakításával - Magyary Zoltán professzor munkásságából merítve - foglalkozik.

A Kötet A részének első három fejezetében a szerző olyan történeti áttekintést ad, amely megalapozza a szerkezeti egység szűkebb témájának - a Habsburg integrációnak és a Magyar Királyság szuverenitásának - vizsgálatát. A szerző - Pálffy Géza munkájára építve - a Habsburgok Dunai-Monarchiájának integráló erejére hívja fel a figyelmet, kiemelve, hogy ez az origója Közép-Európa ma használt fogalmának és a régiót összekötő közös történeti tapasztalatoknak,[6] ugyanakkor rávilágít arra is, hogy ez az integráló erő és hatalom soha nem számolta fel a Magyar Királyság szuverenitását, a magyar rendi államot, sőt a kettő között feszülő ellentét feloldhatatlansága is csak látszóla-

- 72/73 -

gos.[7] A II. fejezet a Szent Koronának mint állami felségjelvénynek és egyben a szuverenitás történeti megfelelőjének különös közjogi jelentőségével és értékével foglalkozik.[8] A III. fejezetben a szerző először az európai legisztika-canones fejlődési ívét tekinti át, majd a ius commune recepciójának kérdéskörével, végül, az usus modernus pandectarum XVI. századtól fokozatosan kiteljesedő eredményeivel foglalkozik.[9] E három - ha úgy tetszik bevezető - fejezet tehát együttesen kiváló körképet ad arról, hogy milyen történeti kontextusban értelmezendő a vizsgálat témája, vagyis, hogy milyen a Magyar Királyság és Európa jogászságának gondolkodási horizontja a vizsgált korszak kezdetén, és miként formálódik annak során.

A szerző ezt követően bemutatja, hogy az I. Ferdinánd regnálásától kezdve a Habsburgok dunamenti tartományaival közös uralkodó által kormányzott, de közjogi függetlenségét fel nem adó Magyar Királyság milyen szerveken keresztül kapcsolódott a rendi monarchisztikus államok közös uniójába,[10] majd ez a konstrukció hogyan fejlődött differenciált föderalizmussá úgy, hogy a tartományok elvesztették addigi állami jellegüket, de mint "politikai történeti individuumok" - vagyis a föderatív állam jól azonosítható saját identitással bíró alkotóelemei - megmaradtak.[11] Utána a szerző azt elemzi, hogy miként következett szervesen ebből az alkotmányfejlődésből az, hogy amikor a Szent Szövetség garantálta európai rend az 1848-as forradalmak során megremegett, az április 11-i magyar alkotmányos törvények lehetővé tették a szuverenitás kinyilvánítását és a monarchia perszonálunióvá "osztását", majd a vesztes szabadságharc után két évtizeddel milyen politikai kompromisszum realizálódhatott az Osztrák-Magyar Monarchia képében, amikor a kiegyezéssel az államalakulat differenciált föderalizmusa dualizmussá alakult.[12] Máthé alapos elemzésében azt mutatja be, hogy ez a soknemzetiségű dualisztikus monarchia a XIX. században, a modern nemzetállamok létrejöttének nagy korszakában miként adaptálódott - egyértelmű álláspontja szerint sikeresen - a korszakot átható nemzetállami és jogállami gondolatokhoz.[13]

Az A rész zárógondolataiban Máthé rávilágít az Osztrák-Magyar Monarchia jogállami intézményrendszer kiépítésével és a gazdasági integrációval kapcsolatos eredményeire - teszi mindezt úgy, hogy a modellt nem idealizálja, hanem tényszerűen mutatja be, a korlátaival együtt. Ezzel kontrasztba állítja a szerző az első világháborút lezáró a "győztes mindent visz logikájára" épülő békerendszer hibáit, határozottan állást foglalva amellett, hogy azok közvetlenül vezettek el a második világháborúhoz, amely után ismét nem találta meg Európa az elvesztett egyensúlyt. Máthé a Henry Kissingertől származó gondolat mellett érvel, miszerint "[a] második világháború után a párizsi békemegállapodással Európa megindult a transzatlantivá válás útján, elvesztve világpolitikai befolyását", és ez a két békerendszer együtt ágyazott meg a kontinens máig ható kettéosztottságának.[14] Az A rész lezárásaként és egyben a B rész gondolati ívének megalapozásaként a szerző bemutatja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szellemi örökségének mely elemeit látja beépítendőnek az Európa jövőjéről szóló gondolkodásba.[15]

A kötet B része egyetlen nagy érvelési ívként olvasható, amelynek fő kérdése a következő: milyen működési anomáliák azonosíthatóak az Európai Unióban és mit lehetne tenni ezek kiküszöbölésére? E kérdés mentén érvel a szerző világosan amellett, hogy az Európai Uniónak "új jogdogmatikai rendszerre van szüksége".[16]

Ezen gondolati ív vezérfonala, hogy az Európai Unió jelenlegi válságjelei nem elsősorban gazdasági vagy politikai, hanem jogdogmatikai alapúak, mert hiányzik az a koherens elméleti alap, amely a szuverenitás, a jogállam és a demokratikus legitimáció fogalmait egy egységes, működőképes rendszerben tartaná. Máthé nem elveti az integrációt - sőt szükségesnek tartja az együttműködést - de azt állítja, hogy ez az együttműködés csak akkor lehet tartós, ha jogilag megalapozott, és ha a tagállami alkotmányos identitás nem oldódik fel benne. A Habsburg Monarchiát éppen azért állítja példaként, mert a differenciált föderalizmus keretében kulturális és jogrendszeri sokszínűséget tudott egységben tartani - ezt a tanulságot kellene Máthé szerint az európai jogi térség kialakítása során észben tartani.