"...azon kopár sivatagon, mellynek miveletlen földe felett a 'butaság' s 'tudatlanság' sűrű köde lebeg, szabadság, emberhez méltó szabadság nem virágozhatik, az bizonyos."[1]
A fontosabb értelemben vett századvégen már túl vagyunk - írja John Lukacs 1992-ben. A XX. század, ha kronológiailag nem is, de történelmileg véget ért 1989 eseményeivel.[2] A kronológiailag vett XXI. századig azonban még volt egy évtized, mely lehetőséget nyújtott volna a közelmúlt szennyesének eltakarítására, hogy azután az új évezredet a diktatúra örökségének béklyója nélkül kezdhessük: feltárhassuk a bukott rendszer szervezetét, működését, megismerhessük és megbocsáthassuk bűneit, azaz ténylegesen felszabadulva indulhassunk az új évezrednek. Magyarország ezt a lehetőséget elszalasztotta. A jogalkotó pedig ahelyett, hogy a szégyentől vöröslő arccal kérne a társadalomtól bocsánatot azért, mert képtelen volt ezt a kérdést alkotmányosan megoldani, rendíthetetlen nyugalommal veszi hallatlanra az ügy tisztázását sürgető szakértők véleményét. Ez a tisztázatlanság az, amely néhány kutatót arra indít, hogy a kérdésben a saját maga által alkotott szabályok szerint járjon el, megingatva ezzel a szabadságok egymást korlátozó egyensúlyát.
Noha az információs kárpótlás körébe a diktatúra egészének megismerése és megismertetése beletartozna, ezúttal csak az egykori állambiztonsági iratokhoz való hozzáférés magyar történetének nagyobb állomásait mutatjuk be.
Az első lépést a múlt feltárásának ügyében a népköztársaság utolsó parlamentje tette meg azzal, hogy a megfigyelési botrány - az úgynevezett Duna-gate - ügyében vizsgálóbizottságot állított fel. A bizottság jelentését[3] az Országgyűlés utolsó ülésnapján, 1990. március 13-án fogadta el.
Az iratok sorsát tekintve a bizottságnak az a legfontosabb megállapítása, hogy "a bizottság ténymegállapító munkáját nagymértékben akadályozta, hogy a BM III/III. csoportfőnökség majdnem teljes iratanyagát gyorsított ütemben megsemmisítették, és hasonló módon jártak el a budapesti, valamint a megyei főkapitányságokon is.
A belső szabályzatok lehetővé tették, illetve elő is írták a rendszeres, jegyzőkönyvezett iratmegsemmisítést. Ezt indokolta a szinte határtalan adatgyűjtési munka, amely eredményének nagy része vagy értéktelen információkat tartalmazott, vagy rövid időn belül elvesztette értékét. 1989 decemberében azonban indokolatlanul nagyarányú iratmegsemmisítés kezdődött a III/III. csoportfőnökségen. Kezdetben csak a valóban elavult iratokat selejtezték, majd azokat, amelyek megtartása az Alkotmány, illetve a Büntető Törvénykönyv változásai következtében törvénysértővé vált, december végére azonban már szinte válogatás nélkül történt az iratmegsemmisítés.[4]
A bizottság megállapította, hogy a III/III. belbiztonsági csoportfőnökség csaknem egész iratanyagát megsemmisítették 1989 decemberében és 1990 januárjának első felében.[5]
Az állambiztonsági szervek munkáját dokumentáló anyagok, munka- és beszervezési dossziék mellett nagy jelentősége volt az állambiztonsági szervek operatív nyilvántartásának is. Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy kik kerültek ebbe az adatbázisba.
Az operatív nyilvántartás gyűjtötte, tárolta és rendszerezte az állambiztonsági szervek operatív munkája során keletkezett, szerzett adatokat, információkat. Az összegyűjtött adatok tették lehetővé bizonyos joghátrányok érvényesítését, másrészt a nyilvántartás segítségével olyan tényeket, körülményeket tudtak megállapítani, amelyek felderítése egyébként hosszas nyomozást igényelt volna. Az operatív nyilvántartások általában tartalmazták az állam elleni bűncselekményt elkövetők, a társadalmi, gazdasági és politikai renddel szembehelyezkedők, a politikai előélet alapján kompromittáltak, valamint a fontos események, objektumok és vonalak adatait. [6]
Összességében a szerv alkalmazottainak, külső se-gítőinek[7] és a megfigyelteknek[8] adatait tartalmazó irategyüttes sorsáról, egyidejűleg az alaptörvényben meghatározott jogok érvényesülését is biztosító kezeléséről és felhasználásáról kellett volna a jogalkotónak törvény alkotni.
Az úgynevezett Demszky-Hack-féle tervezet foglalkozott az Országgyűlésben először a témával. Tekintsük át, mit is tartalmazott a két országgyűlési képviselő által benyújtott javaslat.[9] E javaslat - minden azóta kialakult legenda ellenére - az egykori állambiztonsági szolgálatok megbízásából tevékenykedő, vagy azokkal együttműködő személyek közéleti és politikai szereplésének kívánt korlátot állítani
- 123/124 -
és nem szólt sem az érintettek (egykori megfigyeltek) irat-betekintési, sem a kutatók irat-megismerési lehetőségeiről.
A javaslat szerint - a törvény hatálybalépését követő nyolc napon belül(!) - nyilvántartást kellett volna készíteni azoknak a személyeknek az adatairól, akik a Belügyminisztérium egykori III/III-as ügyosztályának kötelékében szigorúan titkos tiszti állományba tartoztak, és akik ugyanezen szervezet megbízásából mint hálózati személyek a Belügyminisztérium nyilvántartásában szerepeltek (a hivatásos állomány tagjairól és a többi csoportfőnökség munkatársairól a javaslat nem szól). A nyilvántartásból egy példányt a köztársasági elnöknél, egy példányt a miniszterelnöknél és egyet az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságánál kell elhelyezni.
Időrendben a következő a kormány javaslata[10] volt, amely a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége hivatásos, valamint szigorúan titkos állományú tisztjei és hálózati személyei adatait tartalmazó 1990. február 14-én lezárt nyilvántartásának, továbbá az egykori államvédelmi szervek és karhatalmi alakulatok tisztjei adatainak felhasználásáról szólt. A javaslat - az előzőhöz hasonlóan - még mindig csak a demokratikus államélet előmozdításáról szól, az átvilágítást a belügyminiszter végezné, és annak eredményéről tájékoztatná a köztársasági elnököt, az Országgyűlés elnökét, a miniszterelnököt és az Alkotmánybíróság elnökét. A négy legfőbb közjogi méltóság együttes megítélésére bízza az előterjesztő, hogy az érintett személyt tisztségéről való lemondásra, illetve felmentésének kezdeményezésére felszólítják-e.[11]
A kormány javaslatának parlamenti tárgyalá-sát[12] az előadó miniszter a következőkkel kezdte: "A társadalom igazságérzete megkívánja, hogy nyíltan neveztessenek meg azok, akik a korábbi rendszert leghívebben kiszolgáló, politikai elnyomó feladatokat ellátó szervek tagjai vagy azok ügynökei voltak, és ma is közbizalmat élvező állásokat, megbízatásokat töltenek be." "Amit mindenki elvárhat az az, hogy a közbizalmat igénylő, a közvélemény formálásában jelentős szerepet játszó személyek közül senki ne mentesüljön a korábbi politikai tevékenységével való szembesítés alól. Ugyanakkor azok, akik a jelentősebb közéleti szerepléstől távol tartják magukat, módot kapjanak arra, hogy saját lelkiismeretükkel számolják el a múltjukat." - mondta a belügyminiszter.
A sok kritika és ellenvetés miatt a kormány nevében a belügyminiszter az Országgyűlés nyári rendkívüli ülésszakán bejelentette, hogy a Nemzetbiztonsági Bizottság egyhangú döntéssel meghozott javaslatára átdolgozásra visszavonják a javaslatot, mivel arra száznál több módosító indítvány érkezett.
Fél évvel az előző javaslat kudarca után, 1993. február 15-én az Országgyűlés sürgősséggel napirendjére vette a kormány által 1993. február 4-én 8955. számon benyújtott újabb előterjesztést az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről szóló törvényjavaslatról.
A belügyminiszteri expozé szerint "belpolitikai életünk eseményei arra hívják fel figyelmünket, hogy ez a probléma nem kerülhető meg. A demokratikus közélet tisztasága iránti igény megköveteli a múlttal való kendőzetlen szembenézést mindazoktól, akik a közélet formálásában jelentős szerepet játszanak. Ennél többet nem is kíván elérni ez a törvényjavaslat. Nem célja a büntetőjogi felelősségre vonás. Ha valaki ezt a terhet sem képes elviselni, annak a törvényjavaslat megadja a lehetőségét, ha önként távozik tisztségéből, adatait 30 évig zárolják, azok nem kerülnek nyilvánosságra."
Az első szabadon választott parlament mandátumának lejártakor, 1994-ben született meg e harmadik javaslatból az átvilágításról szóló törvény,[13] amely néhány hónap múlva lényegét tekintve megbukott az alkotmányossági vizsgán.
Az Alkotmánybíróság a törvénnyel kapcsolatban - indítvány alapján - meghozta az információs jogok területén egyik legjelentősebb, azóta is leggyakrabban hivatkozott és sokszor vitatott döntését.
"1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: a jogállamban közhatalmat gyakorló vagy a politikai közéletben részt vevő személyek - köztük azok, akik a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítják - arra vonatkozó adatai, hogy korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak, vagy olyan szerv tagjai voltak, amely korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytatott, az Alkotmány 61. § szerinti közérdekű adatok.
A nem jogállami rendszerben keletkezett politikai rendőrségi nyilvántartások titkosságának fenntartása a nem közérdekűnek nyilvánított adatok tekintetében sem korlátozhatja az érintettek információs önrendelkezési és az érdekeltek egyéb jogait. [...]
5.a) Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Országgyűlés alkotmányellenességet idézett elő azzal a mulasztásával, hogy nem biztosította az információs önrendelkezési jog gyakorlását, különösen az érintett jogát a személyes adataiba való betekintéshez és ezek törléséhez ama személyek vonatkozásában, akikről a törvény 1. § a)-b) pontjában megjelölt szervek és személyek adatot gyűjtöttek, vagy a jelentéseikben szerepelnek."
- 124/125 -
Az Alkotmánybíróság határozata az átvilágításra vonatkozó szabályok vizsgálata mellett jelentős, az információs önrendelkezési jogra és az iratok megismerhetőségére vonatkozó megállapítást tartalmaz.
Eszerint a törvénnyel érintett nyilvántartások titkosságának megszüntetéséből nem következik az, hogy a nyilvántartásokban szereplő adatokat mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, vagyis hogy az adatok automatikusan közérdekű adattá válnak. A titkosság megszűnése önmagában azt eredményezi, hogy információs önrendelkezési jogát minden érintett érvényesítheti, azaz saját személyes adatát megismerheti és azzal rendelkezhet. Ahogy az (információs) önrendelkezéshez való jogon esett sérelem megköveteli, hogy a saját magáról gyűjtött titkosszolgálati adatokhoz ki-ki hozzáférjen, az elmúlt rendszer befolyását személyes sorsára tisztázhassa, s emberi méltóságán esett sérelmet legalább ezáltal enyhítse; hasonlóképpen szükséges a múlt feldolgozásához, hogy az egykori titkosszolgálatok titkossága ne maradjon fenn továbbra is. A múlt megismerése, valamint a rendszerváltás jelentőségének tárgyilagos értékelése is feltételezi a titkosszolgálatok tevékenységének napfényre kerülését.
Az átvilágítási törvény első módosítására, és a Történeti Hivatal létrehozására végül 1996-ban került sor.[14] A törvény sok sebből vérzett, és magán hordozta a kor társadalmi és politikai összevisszaságának nyomait.[15] Elsőként rögtön feltűnik, hogy a törvénynek - noha alkotmányos alapjogot érint - nincs meghatározott célja. Ez a jogszabály hatékonyságát befolyásol(hat) ja, mivel a normacél helyes, vagy helytelen megfogalmazása mindenképpen hat annak alkalmazására. Pontos szabályozási cél nélkül, "viszonyítási pont" hiányában nemhogy jogot alkalmazni, de még jogot alkotni sem egyszerű feladat. A jogalkotásnak figyelemmel kell lennie a rendezendő társadalmi helyzetek, viszonyok sajátos, különös és tipikus vonásaira, valamint azokra a társadalmi tendenciákra, amelyek a társadalmi viszonyok körében érvényesülnek. Ha a jogalkotó mindezt nem tudja azon saját politikai és jogpolitikai céljai közé illeszteni, melyeket el kíván érni, úgy eleve kudarcra van ítélve.
A kormányzati oldal egyik legismertebb "érin-tettje"[16] a javaslat általános vitája során nagyon pontosan mutatott rá a jogalkotási célra. "A[z átvilágítás mellett] másik rendkívül fontos cél: múltunk megismerése. Az elmúlt negyven év alatt nem volt szabad sajtó, nem voltak szabad orgánumok, a pártállam a befolyását minden írott és nyomtatott termékre kiterjesztette. Ennek következtében a múlt megismerésének csak részben lehetnek eszközei a sajtótermékek, a nyomtatott termékek, a hangszalagok, a televíziós felvételek.
A titkosszolgálatok irattáraiban szereplő anyagok múltunkról más oldalról hoznak rendkívül sok információt és jelentést."
Az átvilágítandók körének és az eljárás szabályozásának meghatározásán túl a törvénybe megpróbálta a jogalkotó bevenni az információs jogok további aspektusait is, de már itt sem találta meg a megfelelő megoldást. Az érintettnek az a meghatározása ugyanis, hogy az "minden olyan személy, akinek személyes adata a törvény hatálya alá tartozó iratokban bármilyen jogcímen szerepel", nyilvánvalóan alkalmatlan az információs egyenlőtlenség megszüntetésére. Könnyű belátni, hogy amikor az érintettség jogán a megfigyelő és a megfigyelt ugyanazt az anyagot kapja meg, személyiségvédelmi okokból ugyanúgy anonimizálva, akkor ezekből a jelentésekből a megfigyelt valószínűleg nem sok személyi következtetésre jut, míg a megfigyelőnek csak az emlékezetét kell ahhoz felfrissítenie, hogy tudja, kit takarnak a megkapott anyagból kitörölt nevek.
Az Országgyűlés padsoraiban helyet foglalók közül egy másik "érintett"[17] nem mulasztotta el felhívni a figyelmet erre a képtelenségre. "Nem értem, hogy az ügynökök személyiségi jogai, márminthogy a kilétüket örök titok fedje, miért esnek nagyobb súllyal latba, mint áldozataiknak az a joga, hogy a saját életük tényeit megismerhessék. Az ügynök tudja, kire jelentett, és ennek tudatában alakíthatja áldozatához való viszonyát. Lehet akár a legjobb barátja, de zsarolhatja is. Az áldozat nincs döntési helyzetben. Életre szóló becsapottságába bele kell törődnie."
Az információs önrendelkezésből fakadó irat-betekintési jog nem értelmezhető úgy, hogy egy jelentés készítője vagy aláírója azon az alapon, hogy neve szerepel az iraton - tehát a jelenlegi differenciálatlan szabályozás szerint azonos jogú érintett - betekinthetne az általa készített, de nem róla szóló iratba. Az információs jogok rendeltetésszerű gyakorlásának követelménye alapján kell kiegyenlíteni az információs különbséget. Az irat-betekintés jogát is megtagadja a törvény a hozzátartozótól.
A törvény a Történeti Hivatalra bízta a törvényben felsorolt szervek[18] valamint az átvilágító bizottság eljárása során keletkezett iratok őrzését és kezelését. Ennek az adatkezelésnek a körébe tartozik egyebek mellett az, hogy a hivatal biztosítja - az e törvényben foglalt korlátokkal - az érintettek számára a róluk nyilvántartott adatok megismeréséhez való joguk gyakorlását, gondoskodik az átvilágító bizottságnak, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának, illetőleg a bíróságnak az e törvényben meghatározott eljárás lefolytatásához szükséges adatok és iratok
- 125/126 -
szolgáltatásáról; az e törvényben foglalt feltételekkel biztosítja a kutatási tevékenység folytatását és a tudományos munkamegosztás keretében részt vállal az általa őrzött iratanyag publikálásában. Tulajdonképpen a Történeti Hivatal lett az információs kárpótlás megvalósulásának letéteményese.
A hivatal vezetői - amint az rossz jogszabályok esetén a helyes megoldás - jogértelmezéssel próbálták elejét venni a még nagyobb károk kialakulásának,[19] és az adatvédelmi biztossal is konzultálva kialakították azt az eljárást, mely a jogalkotás hibáit korrigálva a leginkább elősegíti az információs kárpótlást.
A törvénynek a "más személy azonosítására alkalmas adatokat felismerhetetlenné kell tenni" kitétele is problémákat vetett fel, mivel ez azt is jelentette, hogy nemcsak a hálózati személy, hanem a korabeli közfeladatot ellátó személyek (a Belügyminisztérium hivatásos állományában lévő tisztek, bírák, ügyészek, más köztisztviselők) adatait is ki kellett (volna)[20] törölni a betekintésre átadott iratmásolatokból.
Az elfogadott törvény kutatásra vonatkozó általános szabálya is ésszerűsödött, mert lehetővé tette, hogy bármely természetes személy, a személyes adatok tanulmányozását és megismerését kivéve, korlátozás nélkül kutathat - szükség szerint az azokról készült másolatok segítségével - a Történeti Hivatalban őrzött iratokban, beleértve ebbe a belső használatra készült, valamint döntés-előkészítést tartalmazó irattári anyagot is, amennyiben az abban szereplő adatokat az államtitokról szóló törvény alapján nem minősítették, vagy az adatok nyilvánosságra hozatalát törvény nem korlátozza.
Személyes adatot tartalmazó irat esetében főszabályként a levéltári törvény szabályai lettek alkalmazandók számos e törvényben foglalt eltéréssel.
Az információs kárpótlásért több alkalommal is síkra szálló adatvédelmi biztos[21] átlátva a megalkotott törvény tarthatatlanságát, 1999-ben ajánlást[22] bocsátott ki a jogalkotó számára, melyben felhívta a figyelmet arra, hogy az iratokban szereplő személyek definiálása nélkül az információs önrendelkezési jog, és ezáltal az információs kárpótlás lényegében nem érvényesíthető. Szól még az ajánlás a hozzátartozók irat-megismerési jogának rendezéséről, az utódszervezeteknél maradt iratok esetében az önrendelkezés biztosításának szükségességéről, és a nyilvánosság számára megismerhető tanácskozások, rendezvények dokumentációjának megismeréséről.
Mivel az adatvédelmi biztos ajánlása mellett a Történeti Hivatal is az Országgyűlésnek készített éves beszámolóiban hívta fel a jogalkotó figyelmét a törvény hiányosságaira és visszásságaira, a törvényhozás ismét nekifutott jogalkotási feladatának. 2001. február 2-án a kormány benyújtotta az egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról szóló 1994. évi XXIII. törvény módosításáról és az ezzel összefüggő törvénymódosításokról szóló javaslatát,[23] melynek nyomán a 2001. évi XLVII. törvény 2001. július 18-án hatályba lépett. E törvény - amellett, hogy állami szaklevéltárrá minősítette a hivatalt[24] - alapjaiban változtatta meg az irat-betekintési jogot és a személyes adatok kutatásának feltételeit is.
Az új törvény végre differenciálta az érintettek körét azzal, hogy - noha meghagyta az érintett fogalmát is -, kimondta:
- megfigyelt személy: az a személy, akiről a törvényben meghatározott szervezetek célzottan, nyílt vagy titkos információgyűjtés során adatokat gyűjtöttek;
- hivatásos alkalmazott: az a személy, aki az e törvény hatálya alá tartozó szervezetekkel hivatásos szolgálati viszonyban állt, ideértve a "szigorúan titkos" állományú munkatársakat is;
- hálózati személy: az a személy, aki az e törvény hatálya alá tartozó szervezetek számára a megfigyelt személyekről jelentést adott;
- harmadik személy: minden más személy, akiről az e törvény hatálya alá tartozó szervezetek adatokat kezeltek.
Az érintett számára lehetővé tette, hogy megismerje azon iratokat is, melyekre vonatkozóan az irat keletkezésekor jogszabály lehetővé tette számára, hogy az adott iratot teljes terjedelemben (személyes adatokkal együtt) megismerje,[25] továbbá a személyes érintkezéseket rögzítő vagy leíró adatok (pl. személyes találkozásról, beszélgetésről gyűjtött adatok) megismerését is.
Az új szabályozás rendelkezett a hozzátartozók irat-betekintési jogáról is, bár meg kell állapítanunk, hogy e szabályok kissé életszerűtlenre sikeredtek. Ennek értelmében a megfigyelt vagy harmadik személy halálát követően az iratok megismerésére jogosult az elhunyt hozzátartozója, kivéve, ha ezt az elhunyt írásban megtiltotta vagy azt törvény kizárja.[26]
A törvény módosítása bővítette a kutatható adatok és iratok körét és egyúttal nagyobb védelmet is nyújtott az érintettek magánéletének midőn kimondta, hogy az érintett nyilvános közszereplésére, illetve közéleti tevékenységére, politikai szándékára és véleményére vonatkozó vagy valamely állami szerv hatáskörében eljáró személynek a feladatkörével összefüggő személyes adatán kívül eső, az érintett magánéletére vonatkozó személyes adat akkor sem kutatható, ha az adatot az államtitokra vonatkozó
- 126/127 -
törvény alapján egyébként nem minősítették vagy megismerését törvény nem korlátozza. Kivétel a fentiek alól az, ha a kutatás - a kutató költségére - anonimizált másolattal is megvalósítható, vagy az érintett, illetőleg annak halálát követően hozzátartozója a kutatáshoz hozzájárult.
Ilyen viszontagságokon ment hát át a "senki évtizedében" az információs kárpótlás, az egykori állambiztonsági szervek irataiba való betekintés ügye. A 2001-es látszólagos megnyugvás után azonban újabb háromévnyi égzengés következett. Botrányok, törvényjavaslatok és alkotmánybírósági határozatok követték egymást - ma már tudjuk, hogy teljesen hiába.
Noha a 2001-es törvénymódosítással az állambiztonsági iratokhoz való hozzáférés szabályai még nem maradéktalanul megfelelők, azt azonban megállapíthatjuk, hogy e tárgyban hosszú idő után végre (többé-kevésbé) elfogadható törvénye lett Magyarországnak is.
A 2002 nyarán kitört politikai botrány miatt az Országgyűlés két - a múlt feltárásával kapcsolatos - vizsgálóbizottságot hozott létre,[27] amelyek alkotmányosan kétséges működése[28] végül eredménytelenül zárult.
A vizsgálóbizottságok tevékenységével egy-időben az Országgyűlés is munkához látott. Két kormányzati javaslat született, az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szóló T/541. számú, valamint a közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról szóló T/542. számú javaslat.
Az új koncepció[29] alapján a korábbival szemben - amely csak a III/III. csoportfőnökség munkájára terjedt ki - az átvilágítók azt vizsgálták volna, hogy a törvényben 25 pontban felsorolt közéleti szerepet betöltő személyek teljesítettek-e szolgálatot a Belügyminisztérium teljes III-as Főcsoportfőnökségénél, ennek területi és helyi szerveinél, illetve elődeiknél. A lusztráció által érintettek személyi köre lényegesen kiterjedt volna ezáltal, valamint azért is, mert bekerültek a javaslatba például az állami költségvetési támogatásra jogosult pártok megyei és országos elnökségének tagjai vagy annak megfelelő vezető testületi tisztségviselők, az országos munkavállalói érdekképviseletek vezetői, az Országgyűlés és a Kormány által alapított közalapítványok kuratóriumának elnökei és tagjai, a Magyarországon bejegyzett egyházak országos és területi vezetői. A "tényfeltárást" egy bizottság végezné, melynek tagjait az Országgyűlés elnöke, mindegyik országgyűlési képviselőcsoport, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a legfőbb ügyész, az igazságügy-miniszter és a nemzeti kulturális örökség minisztere delegálná.
A bizottság kizárólag a rendelkezésére bocsátott iratok alapján, zárt ülésen hozná meg döntését. A döntést titkos szavazással, tagjai többségének szavazatával hozza.
Áttérve a múlt megismerésére vonatkozó jogszabályalkotásra, a javaslat indoklásában foglaltakkal kell kezdenünk a dokumentum bemutatását. "Az Országgyűlés abból a felismerésből kiindulva, hogy az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról szóló 1994. évi XXIII. törvény hatályba lépése óta eltelt időszak alatt a törvény végrehajtása nem vezetett az 1990 előtti korszak állambiztonsági szolgálata valós tevékenységének megismeréséhez, továbbá nem tette átláthatóvá a rendszer működését, s ezért nem vezethetett a múltra vonatkozó törvényhozás lezárásához, új törvény megalkotását tartja szükségesnek. Jelen törvény célja, hogy világos határvonalat vonjon a pártállami korszak és a demokrácia állambiztonsági, illetve nemzetbiztonsági szolgálatainak tevékenysége között." Különös látni, hogy tizenkét évvel a jogállam bevezetésére vonatkozó alkotmánymódosítás hatályba lépése - és a negyedik demokratikusan választott parlamenti ciklus megkezdése - után a törvény céljának e meghatározását.
Az iratbetekintést tekintve az 1994. évi XXIII. törvény szabályozásához képest látszólag pontosabb, és a közelmúlt történelmének jobb megismerését szolgálja az a rendelkezés, mely szerint a megfigyelt, a harmadik személy, a hivatásos alkalmazott és a hálózati személy megismerheti és nyilvánosságra hozhatja az iratban szereplő, kizárólag vele kapcsolatba hozható adatokat. A problémát az okozza, hogy az anyag sajátosságából fakadóan gyakorlatilag nem értelmezhető a "kizárólag vele kapcsolatos" adat, amint jelen esetben a nyilvánosságra hozatal is csak porhintés, hiszen az információs önrendelkezési jogból - mint alkotmányos alapjogból - fakadóan ezt amúgy is bárki megteheti.
Az új törvény szerint tudományos kutató az a személy, aki rendelkezik a levéltári törvény 23. § (2)-(3) bekezdésében szabályozott kuratórium által kiadott kutatási engedéllyel: az engedély iránti kérelemhez a kutatónak írásbeli nyilatkozatot kell benyújtania arra vonatkozóan, hogy az iratokból megismert személyes adatokat csak az adatvédelmi törvény 32. §-ában foglaltaknak megfelelően használhatja fel, azaz akkor hozhatja nyilvánosságra, ha az a történelmi eseményekről folytatott kutatások eredményeinek bemutatásához szükséges.
- 127/128 -
Az alkotmányos követelmények megtartása és a jogalkotási munka elősegítése érdekében a miniszterelnök felkérte Sólyom Lászlót, az Alkotmánybíróság volt elnökét, és más kiváló jogászokat, levéltárost és filozófust, hogy a tervezetekre vonatkozó észrevételeikkel és javaslataikkal segítsék a törvényalkotást. A bizottság egyaránt kitért a törvényjavaslatok alkotmányossági és célszerűségi kérdéseire.
"A rendszerváltozás előtt Magyarország nem volt jogállam, ezért a titkosszolgálatok működése sem lehetett jogállami. A jogállamiság az egész rendszer oszthatatlan tényszerű minősége, és független egyes állami résztevékenységek erkölcsi minősítésétől, vagy a rendszer egyes jogszabályainak betartásától. Ez utóbbiakat a nem-jogállami rendszer működésén belül lehet értékelni. Az esetleg technikailag ugyanolyan magatartás minősítése attól változik meg, hogy az állam jogállamnak minősül vagy nem-jogállamnak. A nem-jogállami és a jogállami rendszer különbségét nem lehet viszonylagossá tenni. [...]
1994-ben az Alkotmánybíróság mind a politikusok átvilágításával, mind a politikai rendőrségi és más titkosszolgálatok fennmaradt nyilvántartásaival kapcsolatban olyan követelményeket állapított meg, amelyek konszolidált jogállami körülmények között, a lusztráció eredeti céljaitól teljesen függetlenül is érvényesek: biztosítani rendelte a titkos információgyűjtéssel érintettek információs önrendelkezési jogát, másrészt a politikai közszereplők múltjára vonatkozó bizonyos adatok nyilvánosságát.
Ezek továbbra is érvényes alkotmányossági feltételek. Mindkettő konkrét szabályozásához a személyes adatok védelméhez való alkotmányos jogot és a nyilvánosságra hozásukat indokoló alkotmányos érdeket kell egymással szemben mérlegelni. A mérlegelésnek egységes kritériumokon nyugvó mércéhez kell vezetnie. A 'közérdek', 'a demokratikus államélet tisztaságának előmozdítása' (1994), 'a demokratikus közélet tisztaságának előmozdítása', 'a személyes és közérdekű adatokkal való politikai célú visszaélések megelőzése', 'az elmúlt rendszer valódi történelmének megismerése', 'az áldozatok információs kárpótlása' (2002) természetesen nem lehet az alkotmányosság megítélésének mércéje. Ezek jogpolitikai célok, amelyek megvalósításában a törvényhozó mozgástere viszonylag széles. Ám a törvények egyes rendelkezései tekintetében külön-külön igazolni kell, hogy szükséges, alkalmas és arányos jogkorlátozásról van szó. Meg kell felelniük a törvényeknek a jogbiztonság követelményének is. [...]
A nyilvánosságra hozatal lehetősége nem vonatkozik a közéletben nem szereplő volt ügynökökre. Az összes nyílt és titkos munkatárs adatainak bárki
általi megismerhetőségét és nyilvánosságra hozását a törvényjavaslat a múlt megismerésével, a közélet átláthatóságával indokolja, és összekapcsolja azzal a ténnyel, hogy 'ezen személyek a jogállamisággal összeegyeztethetetlen rendszer titkosszolgálatának munkáját segítették'. A bizottság megismétli, hogy jogpolitikai célkitűzések önmagukban nem elegendőek az adatok nyilvánossága alkotmányos megalapozásához. Közismert, hogy az ügynökök között voltak buzgó besúgók és voltak, akiket zsarolással szerveztek be. Voltak, akik használhatatlan jelentéseket adtak, és voltak, akik olyan helyzetbe hozták magukat, hogy ne is tudjanak információt adni. Az sem mindegy, a múlt rendszer története során melyik időszakban dolgozott valaki a titkosszolgálatoknak." - olvashatjuk a bizottság jelentésében.[30]
Az Országgyűlés a közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról szóló törvényjavaslatot elutasította, az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az állambiztonsági szolgálatok történeti levéltára létrehozásáról szóló törvényjavaslatot 196 igen szavazattal, 161 nem szavazattal, 2 tartózkodás ellenében 2002. december 23-án elfogadta.[31]
Az adatvédelmi biztos 2003 végén ajánlást adott ki, melyben felkérte a jogalkotót arra, hogy az információs szabadságok érvényesülése érdekében több ponton módosítsa a törvényt. A jogalkotó nem reagált a javaslatokra.[32]
A Magyar Szocialista Párt elnöksége 2004 december elején úgy határozott, hogy a 2003. évi III. törvény olyan módosítását kezdeményezi, mely korlátozás nélkül lehetővé tenné az 1944 december és 1990 február között keletkezett azon állambiztonsági iratok megismerését, melyeket az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kezel.
"Egyféleképpen érhető el az, hogy a jövőben ne lehessen szelektíven a nyilvánosság elé tárni egyes személyek ügynökmúltját: ha nyilvánosságra kerül valamennyi, az állambiztonsági szervekkel egykor együttműködő vagy azok alkalmazásában álló személy kiléte. Ezt a célt jelen törvényjavaslat egyrészt az anonimizálás nélkül megismerhető adatok körének bővítésével, másrészt a nemzetbiztonsági szempontból már nem védendő iratok fokozatos internetes közzétételével kívánja elérni." - írja a javaslat indoklása.
A javaslattal kétségkívül el lehet érni azt a célt, hogy ne lehessen szelektíven nyilvánosságra hozni egyes személyek ügynökmúltját, a kérdés csak az, hogy kinek mi köze van ahhoz, hogy egy "átlagem-
- 128/129 -
ber" együttműködött-e az egykori állambiztonsági szolgálatokkal. A közéletben ők nem játszanak szerepet, közhatalmat nem gyakorolnak, tetteikkel nem kell a nyilvánosság előtt elszámolniuk. Nincs tehát semmiféle alkotmányos cél, amely indokolhatná személyes adataik védelméhez fűződő joguk ilyen mértékű korlátozását.
Megfontolatlan alkotmányosan az a javaslat is, mely a következő rendelkezést iktatná a törvénybe.
A levéltár a honlapján bárki számára hozzáférhetővé teszi - egyebek mellett - a törvényben meghatározott szervek iktatókönyveinek, parancskönyveinek, szervezeti egységei éves terveinek, valamint a tervjelentések lezárásának, továbbá operatív tisztjei saját munkanaplóinak digitalizált másolatait, a törvényben meghatározott szervek hálózati nyilvántartásából az ún. 6-os kartonok digitalizált másolatait.
Indoklásként az előterjesztő azt írja, hogy "a javaslat hosszabb távon a Levéltárban kezelt valamennyi állambiztonsági irat internetes közzétételét tűzi ki célul. Az internetes közzététel során is tekintettel kell lenni a javaslat szerint a megfigyeltek és a harmadik személyek személyes adatainak védelmére."
A jogalkotó sajnálatosan nem tud különbséget tenni tudományos kutatás tekintetében a kutatás szabadsága és az iratok nyilvánossága között. A korlátozott, vagy teljes körű kutathatóvá tétel ugyanis még mindig nem mentesíti az adat megismerőjét az adatvédelmi törvény 32. §-ába foglalt kötelezettség alól.
Az alkotmányos problémákat megoldandó, és az Alkotmánybíróság normakontrollját elkerülendő, egyúttal az alkotmány módosítását[33] is előterjesztették a javaslat szocialista párti benyújtói, mely szerint a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jog kiterjed különösen a múlt megismeréséhez szükséges adatokra. A módosítás elfogadása esetén az 1990. február 15-e előtt az állambiztonsági szolgálatokkal együttműködő, valamint e szervek alkalmazásában álló személyek törvényben meghatározott személyes adatai nyilvánosak lennének.[34]
Az ellenzéki fideszes javaslat indoklása szerint "napjaink egyes közszereplőinek politikai múltja is a vérbefojtott forradalom után létrejövő új diktatúra vezető politikai testületeiig vezet vissza." A javaslat célja tehát, hogy a pártállami múlt hatalmi elnyomó gépezetének mechanizmusa, annak politikai irányítása, valamint közéleti szereplőinek tényleges és hiteles tevékenysége feltárható és feldolgozható legyen, amely által a történelmi múlt valóban megismerhetővé válna.
A javaslat a levéltári és a titoktörvény módosításán keresztül kívánja elérni célját. Ennek értelmében a levéltári törvény 24. §-a kiegészülne azzal, hogy a védelmi idő lejárta előtt is kutatható az az anyag, mely közszereplőnek, közfeladatot ellátó személyként - ideértve a Magyar Szocialista Munkáspárt tisztségviselőjeként - 1956. november 4-e és 1990. május 2-a közötti időszakban kifejtett tevékenysége körében keletkezett közirat.
A tervezet szerint nem kell anonimizálni a közszereplő azonosításához szükséges adatokat. A nem anonimizált adatokat bárki nyilvánosságra hozhatja. Látható, hogy a megismerhető anyagban szereplő személyi kör ugyan alkotmányosan inkább elfogadható, de kutatás és nyilvánosságra hozatal közötti különbség problémája itt is ugyanaz.
Az Országgyűlés - minden szakmai, jogi és erkölcsi ellenérv ellenére - 2005. május 30-án 194 igen szavazattal, 6 ellenében, 129 tartózkodás mellett elfogadta az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szóló 2003. évi III. törvény módosításáról szóló szocialista párti javaslatot, az alkotmány módosítására irányuló törekvést azonban elvetette.
Az elfogadott javaslatot az Országgyűlés elnöke 2005. május 31-én kihirdetésre megküldte a köztársasági elnöknek, aki azonban az Alkotmány 26. § (4) bekezdése alapján az Alkotmánybíróságtól annak alkotmányossági vizsgálatát kérte.
Az elnök megítélése szerint a kihirdetésre megküldött törvény 5. § (4) bekezdése c) pontját megállapító részében, valamint 8. §-a a Történeti levéltári törvény 5. § (4) bekezdése c) pontjában meghatározott személyi kör tekintetében, alkotmányellenes. Az elnöki indítvány indoklása szerint "a Törvény által bevezetni kívánt módosítás révén tehát megszűnne az operatív kapcsolat, a hálózati személy és azon hivatásos alkalmazott, akinek a személyi anyaga a Levéltár kezelésében van, joga arra, hogy a Levéltár kezelésében lévő személyi anyagaikban az azonosításukhoz szükséges személyes és a működésükre vonatkozó adataikat a törvény anonimizálással védje.
A jelen pontban megfogalmazott alkotmányossági kérdés az, hogy megfelelnek-e az alapjog-korlátozás alkotmányos feltételeinek a Törvény azon rendelkezései, melyek bárki számára hozzáférhetővé teszik az operatív kapcsolat, a hálózati személy és azon hivatásos alkalmazott, akinek a személyi anyaga a Levéltár kezelésében van, személyes és működésükkel kapcsolatos adatait, függetlenül attól, hogy az illető közszereplő-e. [...]
Alkotmányosan elfogadhatatlan ugyanakkor az alapvető jog korlátozása indokaként az, hogy a törvényhozó az ügynöki tevékenységre vonatkozó
- 129/130 -
személyes és egyéb adatok esetenkénti jogsértő nyilvánosságra hozatalát úgy kívánja megelőzni, hogy lehetővé teszi valamennyi ilyen személyes adat nyilvánosságra hozatalát. Az ún. ügynökügyek ugyanis elsősorban nem azért aggályosak, mert a hatályos Levéltári törvénnyel ellentétben állnak, hanem mert sértik az Alkotmány 59. § (1) bekezdését. Az egyedi alkotmánysértő esetek elkerülésére nem az a megfelelő eszköz, ha általánossá válik a nyilvánosságra hozatal lehetősége, hiszen így az ügynökügyeknek csak az egyedisége szűnne meg, alkotmányellenességük nem. [...]
A Törvény 2. § (1) bekezdése és 8. §-a lényegében a teljes nyilvánosságra hozatalt tűzi célul, legalábbis ami a <Történeti levéltári törvény új 5. § (4) c) pontjában felsorolt személyek azonosításhoz szükséges adatokat és ebbéli tevékenységeiket illeti. Ez a fentebb kifejtett személyes adatvédelmi aspektus mellett közvetlenül kihathat az érintettek jóhírnevére [Alkotmány 59. § (1) bekezdés] is. Ezért alkotmányossági feltétel, hogy az ilyen adatok nyilvános feltárását olyan eljárás előzze meg, mely szavatolja azok valódiságát. Vagyis a közigazgatási eljárás és végső soron a bírói út a nyilvánosságra hozatal feltétele. Ilyen garanciális jogorvoslati rendelkezéseket a Törvény, illetve a Történeti levéltári törvény nem tartalmaz."
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szóló 2003. évi III. törvény (a továbbiakban: ÁSZTLtv.) módosításáról szóló, az Országgyűlés 2005. május 30-i ülésnapján elfogadott törvény 2. § (1) bekezdése valamint 8. §-a alkotmányellenes. Az elnöki indítvány tehát nem volt hiábavaló.
Az Alkotmánybíróság 60/1994. (XII. 24.) számú határozatából azonban az következik - írja a határozat - , hogy az operatív kapcsolatok, hálózati személyek, hivatásos alkalmazottak e tevékenységükkel összefüggő adatai személyes adatok, és nyilvánosságra hozatalukra, illetve közérdekűségükre csak akkor lehet igényt tartani, ha e személyek közszereplők. Ellenkező esetben az érintett személyek személyes adatai az Alkotmány 59. § (1) bekezdése védelme alatt állnak. [...]
Nincs olyan alkotmányos cél, melynek elérése indokolttá és szükségessé tenné a teljes nyilvánosságra hozatallal járó alapjog-korlátozást. Mivel a megfigyeltek a ÁSZTLtv. hatályos 3. § (2) bekezdése alapján is megismerhetik a velük kapcsolatba hozható operatív kapcsolatról, hálózati személyről, hivatásos alkalmazottról az azonosításukhoz szükséges adatokat, az ezzel összefüggő információs önrendelkezési jog érvényesítéséhez (és az 'információs kárpótláshoz') nincs szükség ezeknek a személyes adatoknak a teljes nyilvánosságra hozatalára.
A puszta információs érdek önmagában nem elég a személyes adatok védelméhez való jognak a törvény kifogásolt szabályai szerinti korlátozásához.
Nem jöhet szóba az alapvető jog korlátozása indokaként az, hogy a törvényhozó az ügynöki tevékenységre vonatkozó személyes és egyéb adatok esetenkénti jogsértő nyilvánosságra hozatalát úgy kívánja megelőzni, hogy lehetővé teszi valamennyi ilyen személyes adat nyilvánosságra hozatalát. Az Alkotmánybíróság 60/1994. (XII. 24.) számú határozata értelmében önmagában a közérdek, vagy olyan jogpolitikai célkitűzések, mint 'az elmúlt rendszer állambiztonsági szolgálatai tevékenységének megismerése' (ÁSZTLtv. preambuluma), nem elegendőek a személyes adatok nyilvánosságra hozatalához. A hivatásos alkalmazottak, hálózati személyek (ügynökök) stb. nyilvános azonosítása, a tevékenységüket dokumentáló anyagok nyilvánosságra hozatala önmagában egyébként sem elegendő 'az elmúlt rendszer állambiztonsági szolgálatai tevékenységének megismeréséhez'. Bármilyen súllyal bírtak is az állambiztonsági szervek a pártállami rendszerben, irataik és adataik csak alapos szakmai forráskritikával és a másutt feltalálható további adatokkal való egybevetés alapján képezhetik a 'múlt feltárásának' forrásbázisát, és az ilyen adatminőség a feltétele annak, hogy személyiségi jogok korlátozása alkotmányos lehessen."
A jogalkotót újabb alkotmányos bukása nem zavarja - mivel éppen nem volt szükséges politikai célok megvalósítása érdekében e törvénnyel foglalkozni, hát nem is tette. Az "alkotmányos vákuum" évek óta fennáll. Az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról szóló törvény (kicsit akadozva, de) alkalmazható anélkül is, hogy hozzányúlnának.
Az információs kárpótlás éveken keresztül tulajdonképpen békében folyt. Az ügy azonban 2007-ben - politikai megegyezés alapján - újabb állomásához ért.
Az állambiztonsági iratok sorsáról szóló törvényjavaslat fent hivatkozott vitájában a korábbi nemzetbiztonsági miniszter a következőket mondta:[35] "Írásbeli kérdés formájában megpróbáltuk felmérni, hogy a közigazgatásban mennyi ezeknek az iratoknak a száma, ami nincs levéltárban, és ebből következően nem kutatható. A minisztériumoktól kapott válaszok alapján több ezer iratfolyóméter azoknak az iratok-
- 130/131 -
nak a hossza, amelyek jelenleg is még a tárcáknál, a minisztériumoknál vannak, és így értelemszerűen nem kutathatók, hisz nem a levéltárban vannak. És ezeken az iratokon belül az ezer iratfolyómétert is meghaladja azon iratok száma, amelyek mind a mai napig minősítést, 'szigorúan titkos', 'titkos' minősítést viselnek."
Ennek ellenére a politikai játszma újabb fordulataként a kormány az állambiztonsági iratok átadása teljesítésének értékeléséről szóló 190/2007. (VII. 23.) számú kormányrendelettel ismét felállított egy bizottságot az iratok sorsának felderítésére. A bizottság feladata, hogy megállapítsa a 2003. évi III. törvény 1. § (1) bekezdés a)-b) pontjai hatálya alá tartozó, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának át nem adott, a törvény 12. § (5) bekezdésében meghatározott külön jegyzéken nem szereplő iratok jelenlegi őrzési helyeit, azok mennyiségét, valamint az azokban szereplő adatok minősítését, és mindezekről tételes listát készít, valamint javaslatokat tegyen az állambiztonsági iratok kutathatósága, az adatokhoz való hozzáférés és azok nyilvánosságra juttatása feltételeinek javítására, az erre vonatkozó szabályozás esetleges módosítására, illetve intézkedések megtételére. A kormánypártok által delegált szakértők több mint egyéves munkáját tartalmazza az a jelentés, melyet végül 2008 szeptemberére készítettek el.[36]
A dokumentum több javaslatot fogalmaz meg az anyag titokminősítésével kapcsolatban, így különösen a "nemzetbiztonsági érdek szempontjából kiemelkedően fontos irat" törvényben nem létező kategóriáját kifogásolja, továbbá felhívja a figyelmet a működő titkosszolgálatoknál maradt iratok kétes jogi helyzetére. A kutatás és az iratmegismerés szabályainak érintése során ismét felmerül az "ügynöklista" kérdése. Szóba kerül egyfelől a digitálisan archivált adatbázis olvashatóságának biztosítása (vagy el-mismásolása) kapcsán[37] (mivel a fellelt és a hálózati személyek adatait tartalmazó mágnesszalagon lévő információkhoz a szakértők nem fértek hozzá), valamint javasolja a bizottság azt is, hogy az eddigi alkotmányos gyakorlat helyett a jogalkotó vegye figyelembe a szabályozás megalkotásakor, hogy az egykori "hálózat tagjainak alapfeladata volt a 'politikai közvélemény alakítása' is. Ezért ők - függetlenül mai tevékenységüktől - közszereplőnek, közfeladatot ellátó személynek tekintendők, nevük és 'beosztásuk' közérdekű, tehát nyilvános adat."[38] E javaslat szerint nemcsak azokról derülhetne tehát ki korábbi állambiztonsági együttműködő múltjuk, akik 1990 után is közfeladatot láttak el, hanem a szolgálat teljes (dokumentumokban még meglévő) hálózatáról.
A jelentés javaslatait figyelembe vevő törvényjavaslat (új törvény, vagy a 2003. évi III. törvény módosítása) előterjesztése és vitája a tervek szerint 2009 tavaszára várható. A fentiekben korábban megvilágítottak alapján azonban látható, hogy egy ilyen tartalmú javaslat alkotmányos sorsa kétséges.
Mindaddig, amíg a "szakértők" és a jogalkotó nem képes a valós problémára napi politikai érdekeket figyelmen kívül hagyó szabályozást alkotni, addig e téren is a sereghajtók között fogunk kullogni egykori sorstársaink, a volt szocialista országok között.[39]■
JEGYZETEK
[1] Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Bukarest (Lipcse) 1833
[2] Lukacs, John: A XX. század és az újkor vége. Európa, Budapest 1994
[3] 21/1990. (III. 13.) Ogy. hat.
[4] Többek között mintegy 1400 személyi anyag került megsemmisítésre, s mire a Katonai Ügyészség a lefoglalásokat megkezdte, már csak négy "élő" dossziét találtak.
[5] E tekintetben nem fogadhattuk el azt az érvet, hogy erre azért került sor, mert az iratok puszta léte is sértette a köztársasági Alkotmányt, mivel az iratmegsemmisítésekkel egyidőben folytatták a személyiségi jogokat sértő módszerekkel történő információszerzést.
[6] A szerv megszűnésekor a Magyar Népköztársaság belügyminiszterének 3. számú parancsa volt hatályban.
Dr. Horváth István, Budapest, 1984. február 23. 10-22/ 3/1984.
Alapnyilvántartásba kell helyezni és tartani egyebek mellett:
Az állam és az emberiség elleni, valamint egyes kiemelt, hatáskörbe utalt más bűncselekmények elkövetése miatt elítélt és az ítélet hatálya alatt álló személyeket.
Az állami, társadalmi és gazdasági rendre veszélyes, külön nyilvántartásba kiválasztott, "F"-dosszié alapján ellenőrzés alá vont személyeket.
Ellenséges célzatú mozgalmak, csoportosulások szervezőit, akciók tevőleges résztvevőit, politikailag ellenséges hangadóit.
Azokat az egyházi személyeket, akik ellenséges tevékenységet folytatnak; ellenséges tevékenységet folytató külföldi kapcsolattal rendelkeznek.
Az 1956-os ellenforradalom előkészítésében, kirobbantásában, lefolytatásában vezető szerepet betöltő, illetve 1956. november 4-e után is aktív ellenséges tevékenységet kifejtő személyeket.
A Magyar Szocialista Munkáspárt tagjai nem vehetők nyilvántartásba.
[7] Hálózat, operatív kapcsolat, hivatalos kapcsolat
[8] Az állambiztonsági levéltárban kezelt összes irat 82%-a
[9] Demszky Gábor és Hack Péter, a Szabad Demokraták Szövetségének képviselői 482. számú önálló törvényjavaslata a Belügyminisztérium egykori III/III-as ügyosztályának állományába tartozó, illetve nyilvántartásában szereplő "szigorúan titkos" állományú tisztek és hálózati személyek adatainak kezeléséről; Budapest, 1990. szeptember 3.
[10] 2294. számú törvényjavaslat; 1991. május 2.
[11] A javaslatra vonatkozóan az Alkotmánybíróság elnöke az Országgyűlés elnökének írott átiratában fejtette ki az elnökre ruházandó hatáskörrel kapcsolatos aggályait. (3249. számú iromány; 1991. október 7.) "A törvényjavaslat akkori 3. §-ában meghatározott elnöki hatáskört olyan politikai jellegű megbízatásnak tekinti, amely összeférhetetlen az alkotmánybírák közjogi szerepével, s lényegében ütközik az Alkotmánybíróságról szóló törvény 9. § (2) bekezdésével."
- 131/132 -
[12] A vita Boross Péter (MDF) belügyminiszter expozéjával kezdődött 1991. október 8-án.
[13] Az 1994. évi XXIII. törvényt az Országgyűlés 1994. március 8-án fogadta el.
[15] Az egykori karhatalmista vezetésével működő korabeli kormányt az "egypárt" utóda és az egypárti rendszer ellenzékének egy részéből alakult párt alkotta.
[16] Mécs Imre (SzDSz) 1996. február 13
[17] Halda Alíz (SzDSz) 1996. február 13
[18] A volt BM III/III-as Csoportfőnöksége, a budapesti vagy a megyei rendőr-főkapitányságok III/III-as osztályai, illetve elődei
[19] Kutrucz Katalin: A magyar átvilágítási törvény és a Történeti Hivatal tapasztalatai. In: Ügynökök és akták. Nemzetközi konferencia az átvilágításról és az állambiztonsági iratok sorsáról. (Szerk. Halmai Gábor) Soros Alapítvány, 2003
[20] A gyakorlat ezzel szemben az volt, hogy néhány tétova hónap után - mint közfeladatot ellátó személyek adatait - ezen adatokat nem tették felismerhetetlenné.
[21] Részletesen ld. Trócsányi Sára: Az adatvédelmi biztos szerepe az információs kárpótlásban. In: PhD tanulmányok 5. (Szerk. Ádám Antal) Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskolája, Pécs 2006. http://www.jogiforum.hu/files /adatvedelem/dr_trocsanyi_sara-informa-cios_karpotlas[jogi_forum].pdf
[22] Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról szóló 1994. évi XXIII. törvény alapján az információs önrendelkezési jog és az információszabadság érvényesülésével kapcsolatban lefolytatott vizsgálat eredményét összegző ajánlás Budapest, 1999. július 16. http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=beszamo-lok/1999/M/1/2&dok=225_K_1999 (2008. szeptember 8.)
[23] T/3713
[24] Ennek következtében nemcsak a nem jogállami keretek között működő egykori állambiztonsági szervek iratait és az átvilágító bizottságok által keletkeztetett iratokat, hanem a jogállami nemzetbiztonsági szolgálatok iratait is jogosult volt átvenni és őrizni.
[25] Ezek főként az ellenük folytatott büntető-eljárások iratai, melyet a korabeli hatályos jogszabály szerint is megismerhettek (volna).
[26] Hozzátartozó a törvény meghatározása szerint a házastárs (amennyiben a házasság az irat keletkezésekor és az érintett halálakor is fennállt), az egyeneságbeli rokon, az örökbefogadott, a mostoha- és nevelt gyermek, az örökbefogadó, a mostoha- és nevelőszülő, a testvér. Az iratok megismerésére jogosult továbbá az a személy is, akit a megfigyelt vagy harmadik személy halála előtt erre írásban feljogosított.
[27] 43/2002. (VII. 12.) OGY határozat. A bizottság megszűnt 2002. augusztus 15-én. 41 /2002. (VII. 12.) OGY határozat. A bizottság megszűnt 2002. szeptember 30-án.
[28] Ld. az Alkotmánybíróság a 50/2003. (XI. 5.) számú határozatát
[29] T/542. számú törvényjavaslat a közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról
[30] Budapest, 2002. augusztus 21.
[31] 2003. évi III. törvény az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról
[32] Az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról szóló 2003. évi III. törvény alapján az információs önrendelkezési jog és az információszabadság érvényesülésével kapcsolatban lefolytatott vizsgálat eredményét összegző adatvédelmi biztosi ajánlás. http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=aktualis/ajanlasok&dok=813_K_2003
[33] T/14239. számú iromány
[34] A javaslat nagyszerűsége azonban csalóka, hiszen ebben az esetben is csak a múlt megismeréséhez szükséges (törvényben maghatározott) személyes adatok közérdekűségéről rendelkezett volna az alkotmány. Ez nem jelentette volna tehát azt, hogy "minden ügynök" adata nyilvánosságra hozható lett volna.
[35] Demeter Ervin (Fidesz) 2005. március 8.
[36] A jelentés letölthető: http://www.meh.hu/misc/le-toltheto/jelentes_1.pdf (2008. október 1.) Az ÁSzTL-ben az összes állambiztonsági anyag 92%-a található. Gyarmati György főigazgató szerint a bizottság nem talált kutatása során olyan irat(együttes)t, amelynek létéről és helyéről a Levéltár korábban ne tudott volna.
[37] Az elektronikus archiválás kérdését külön szakirodalom tárgyalja, így ehelyütt csak arra a problémára hívjuk fel figyelmet, amit a szakértői bizottsági is észlelt: a 15 évvel ezelőtti digitálisan archivált adatbázishoz (mágnesszalaghoz) nem biztos, hogy ma már található olvasó eszköz, így levéltári jelentőségű, maradandó értékű iratok veszhetnek el (akár örökre).
[38] Ld. a hivatkozott jelentést, 389. o.
[39] A témában a 2006. decemberi bulgáriai szabályozás után legutóbb Albánia alkotott törvényt 2008 decemberében. Szintén 2008 decemberében hozták létre az egykori titkosszolgálatok iratait kezelő levéltárak tudományos együttműködési hálózatát Berlinben. A csoporthoz az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára is csatlakozott.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző főosztályvezető Adatvédelmi Biztos Hivatala.
Visszaugrás
