A 'jogi érvelés' az érvelésként megnevezett gyakorlati diskurzus egyik változata. Megkülönböztető jegye az érvelő tevékenység kontextusa: a joggyakorlat. A jogi érvelés egyszerre osztozik általában a gyakorlati diskurzus(ok) sajátosságaiban, s ennyiben modellszerűen példázza azok jegyeit; valamint mutat specifikus megkülönböztető jegyeket, s ennyiben karakteresen elüt azoktól. E tanulmány érdeklődése elsősorban ez utóbbi specifikumokra és azok lehetséges okaira irányítja a figyelmet. Ennek során az érvelő gyakorlati diskurzus két, időben távoli, de analitikailag összekapcsolódó modelljét használja viszonyítási alapként: a jogi pragmatika első, reflektált elméletét, a jogi retorikát; s az érveléselmélet napjainkban elterjedt elméletei közül is elsősorban a pragmadialektikai értelmezési keretet. A jogi érvelés specifikumának bemutatására az érveléselméletek egyik, mindvégig és mindenhol központiként kezelt problémája: az érvelési hibák jelensége tűnik legalkalmasabbnak. Ez alapot kínál az érveléselméletek kiigazítására is - a jogi érvelés szempontjából.
A 'jogi érvelés' két szinten közelíthető meg, ami a magyarban nem képezhető le két olyan kifejező szóval, mint mondjuk az angolban. Szűkebb értelemben így nevezzük egy jogi álláspontnak - vélekedésnek - érvekkel való alátámasztását; végső fokon a döntéshozó (a bíró) meggyőzése érdekében. Ez az argumentálásként értett érvelés (angolul: argumentation); amely specifikusan retorikai terminus technicus és ennek megfelelően gyakorlati és dialogikus természetű. Tágabb értelemben ugyanezt a kifejezést használjuk egy jogi megnyilatkozás vagy aktus indokokkal való alátámasztása, megindokolása
- 7/8 -
megnevezésének legáltalánosabb nyelvi műveletére. Az angolban erre szolgál a 'reason' = "ok, (ésszerű) indok" szóból származó 'reasons' = "(bírói) indokolás" s a 'reasoning' = "megindokolás, érvelés". Ez már nem feltétlenül gyakorlati és dialogikus természetű. A bíró, amikor kihirdeti az ítéletet, megkérdezi az érintett (és fellebbezésre jogosult) felet: megértette-e és tudomásul veszi-e az abban foglaltakat. Az első kérdés episztémikus jellegű, éppen ahogy egy tanár kérdez vissza az iskolában egy magyarázatot követően; funkcióját tekintve visszacsatolás a közlés sikeréről. A második kérdés már nem arra irányul, hogy sikerült-e a fele(ke)t meggyőzni az ítélet helyességéről és elfogadtatni velük azt; amint nemleges válasz esetén sem fog megváltozni az ítélet indokolása, legfeljebb az indokolás megmagyarázása lesz részletesebb, "szájbarágóbb". Ugyanis ha az érintettet nem "győzte meg" a döntés, akkor fellebbezhet - s ha a bíró valakit igazán meg akar győzni döntése helyességéről, az a fellebbviteli bíróság. Ezért mondhatjuk, hogy indokolása abban a beszédhelyzetben inkább monologikus természetű.
Az argumentáció és az indokolás "osztozkodása" az érvelési mezőn azonban nem egyszerűen bináris viszony. Tindale pl. három domináns érvelési stratégiát különböztet meg:[2] 1. geometriai-logikai; 2. antropológiai-retorikai; 3. kritikai-dialektikai érvelést (mely utóbbinak egyik változata az "amszterdami iskola" pragmadialektikai modellje). A kiemelés - logika, retorika, dialektika - utal a megkülönböztetés gyökereire és természetére. Érdemes hát továbblépni a gyökerekhez, hogy még árnyaltabb felosztáshoz jussunk. Ez esetben (is) Arisztotelész jelenti a gyökereket a tág értelemben vett érvelés (reasoning) egyes formáinak elkülönítésével: 1. szilliogisztikus - 2. dialektikus - 3. retorikai - 4. szofisztikus - 5. erisztikus érvelés.[3] Ezekben az a közös, hogy állításokat alapozunk meg más állításokkal, de különböző erővel: 1. a szilliogisztikus érvelés bizonyossági következtetést (igaz tudást) biztosít; 2. a dialektikus érvelés valószínűségi következtetést (igaznak látszó, de vitatható/vitatott tudást, vagyis vélekedést) tesz lehetővé; 3. a retorikai - meggyőző - érvelés nem eredményez tudást, csak egy vélekedés helyesként elfogadását (azaz a meggyőződés vagy meggyőzöttség állapotának előidézését); 4. a szofisztikus érvelés a valószínűségi következtetésnek is csak a látszatát kínálja - valójában érvelési "hibák", "csúsztatások" felhasználásával (s ezek által a megtévesztettség elérésével); 5. az erisztikus érvelés már nem is érvelés, hanem az "ultima ratio" bevetése: a küzdelemben (agón) való győzelem kivívása - bármi áron, bármely eszközzel (s ha sikerül, a legyőzöttség állapotának elérésével).
Ezen érvelési formák között vannak különbözőségek és kapcsolódások (mondhatni: "választások és vonzások"). (1) Vegyük először a különbözőségeket. "Az érv [argumentum] propozíciók sorozata, amelyek némelyike (a premisszák) arra hivatottak, hogy alátámasszanak egy másikat (a konklúziót). Arisztotelész az érvek két fő típusát különbözteti meg: a szillogizmust (szüllogiszmosz) és az »indukciót« (epagógé)"[4] -
- 8/9 -
mégpedig az érvelés (retorikaitól megkülönböztetett) logikai módján belül. Először is megkülönböztetjük tehát a következtetésen alapuló (az állítást más állítások következményeként bemutatva alátámasztó) logikai, s a meggyőzésen alapuló retorikai érvelést. Másodszor a logikai érvelésen belül megkülönböztetjük a bizonyossági és a valószínűségi következtetést eredményező szilliogisztikus (analitikai) és dialektikus érvelést. Harmadszor mindkét előzőtől elkülönítjük az érvelés két további - az antik klasszikusok szerint patologikus - formáját: a szofisztikus és erisztikus érvelést.
(2) Nézzük másodszor a kapcsolódásokat. Ha teszünk egy (arisztotelészi) lépést a "szillogisztikus érveléssel rokon érvelések" felé, akkor eljutunk a dialektikához. A bizonyossági szillogizmus "tökéletességével" szemben a dialektika "tökéletlen" szillogizmusa (syllogismus imperfectus) - az enthymema - azonban ugyanilyen közvetlenül kapcsolódik a retorikához, joggal tekinthetjük tehát a dialektikát a logika és a retorika közötti összekötő kapocsnak. Az enthymema nem egyszerűen "hiányos" - vagyis egypremisszás, kéttételes - szillogizmus, hanem tökéletlen: mert nem igaz, hanem valószínűségi premisszákból, vagy éppen jelekből (ex signis) következtet, deduktív módon.[5] A valószínűség ugyanakkor rendelkezik az általánosság tulajdonságával, "hiszen valószínű az, amiről tudjuk, hogy legtöbbször úgy történik, vagy nem úgy történik, vagy úgy van, vagy nincs úgy".[6] Éppen ez az általános összefüggés szolgál - implicit - felső tételként, amelyet a beszélőknek legalább "lelkileg" (en-thymo; in anima) osztaniuk kell. Az általánosság egyedi esetek (példák) sorozatán alapul, s ez vezet el a retorikai példából (paradeigma) kiinduló indukcióhoz.
A logika azonban - a dialektika közvetítésével - nemcsak a logosz révén nyomul be a retorikába: elvezet az ethosz és a pathosz eszközeihez is. Ha párbeszédben, vitában közelítünk az igazsághoz, s támasztékul csak a doxa vagy endoxa áll rendelkezésünkre, megkerülhetetlen a vélekedő (személy vagy csoport) tekintélye. Nem (csak) ad personam, hanem per autoritatem argumentumról van szó: ha valakinek a szavai többnyire helytállónak bizonyultak, annak hinni lehet; Szókratész szavai többnyire helytállónak bizonyultak; (tehát) Szókratésznek hinni lehet. Hasonló a helyzet az érzelmekkel is.
"A lényeg ez: az érzelemnek elsődlegesen ahhoz van köze, ahogyan valamit kifejeznek, nem pedig amit kifejeznek. Ezért rendelték az érzelmet mindig a retorikához, nem pedig a dialektikához. A retorika a tradicionális modell szerint azzal a móddal foglalkozik, amely többé vagy kevésbé meggyőzővé teszi azt, amit kifejezünk, s a meggyőződés/befolyásoltság dichotómián alapul. E felfogás szerint egy következtetésre vagy saját racionális forrásainkat felhasználva, bizonyítékokat mérlegelve, nyitottan, többé-kevésbé logikai érvelést
- 9/10 -
követve, a hibákat és csúsztatásokat elkerülve juthatunk, vagy pedig hagyva, hogy érzelmeink vezessenek, s aszerint fogadva vagy utasítva el valamit, hogy miként érzünk vele kapcsolatban, nem pedig belső értékei szerint. Világos, hogy a legtöbb filozófus számára efelől nincs semmi kétség. A befolyásolás és szolgálóleánya - az érzelem - rossz, míg a meggyőzés, inasával, az értelemmel, jó. A baj csak az - teszi hozzá Gilbert -, hogy ez tévedés."[7]
Továbbá nemcsak a szillogizmustól vezet út a dialektikához, hanem vissza is. Ugyanis szillogisztikus levezetéshez (a következtetési rendszeren belül) levezethetetlen premisszákra van szükség. Ezeket, mint kiindulópontokat vagy "első elveket", elvileg a Második analitika szerint, közvetlenül a tapasztalatból a nousz képessége révén, a már említett epagógé, vagyis intuitív indukció segítségével nyerjük ki. Ezt az eljárást azonban maga Arisztotelész sem látszik követni;[8] mintha inkább a dialektikában látná ő is az első elvek igazolhatóságát.[9] De ha nem is védhető egy ilyen feltevés, fennmarad a kérdés, hogy mit tehetünk, ha nem áll rendelkezésünkre apodiktikus premissza. A dialektika kínálta lehetőség: megpróbáljuk igazolni (igazként elfogadtatni) a vélekedés értékű premisszánkat.
Még egy közös nevező kapcsolja össze az érvelési formákat: Arisztotelész szüllogiszmosz-elmélete. A 'szillogizmus' (συλλογισμός) szót ugyanis kétféle - szűkebb és tágabb - értelemben használhatjuk. Ahogyan Arisztotelész az Első analitikában meghatározta, abból mindkettő következik:
"Szillogizmus pedig az olyan beszéd (kijelentés), amelyben bizonyos dolgok megállapításából szükségszerűen következik valami más, mint amit megállapítottunk - mégpedig azért, mert azok a dolgok úgy vannak. »Mert azok a dolgok úgy vannak«, ezt úgy értem, hogy ezek alapján következik; hogy pedig »ezek alapján következik«, ezt úgy értem, hogy semmi egyéb dolog, illetve fogalom nem kell ahhoz, hogy bekövetkezzék a szükségszerűség."[10]
Ahogy ma értjük, az a szó sensu stricto, technikai jelentése, melyhez legközelebb az arisztotelészi "tökéletes szillogizmus" áll. Sensu largo azonban az arisztotelészi szóhasználatban a szüllogiszmosz nem dedukció, hanem "pánvalid érvelési minta",[11] "érvényes argumentum"[12] - vagyis szükségszerű következtetésen alapuló érvelés.
- 10/11 -
Ezért, hogy a szüllogiszmosz a bizonyítás tágabb fogalma alá tartozik.[13] S ezért, hogy a "valamire vonatkozás" több, eltérő erejű fajtáját foglalja magában.
"Az érv [szüllogiszmosz] olyan beszéd [logosz], amelyben bizonyos dolgokat feltéve valami más, tőlük különböző dolog következik belőlük és általuk. (a) Ez lehet egy »megmutatás« [demonstráció], ha a premisszák, melyekből az érv kiindul, igazak és elsődlegesek, vagy olyanok, hogy a róluk való tudásunk igaz és elsődleges premisszákból következik. (b) »Dialektikus« az érv akkor, ha valószínű véleményekből indul ki. Azok a dolgok »igazak« és »elsődlegesek«, amelyeket nem bármi más, hanem önmaguk ereje alapján fogadunk el, hiszen a tudomány első elveit illetően helytelen a »miért« és a »honnan« után tovább kutatni: a tudomány első elveit egytől-egyig önmaguk alapján hisszük el. Másrészt egy véleményről akkor mondjuk, hogy »valószínű«, ha a legjelesebb és legelőkelőbb filozófusok [bölcsek] mindegyike vagy többsége elfogadja. (c) Továbbá »vitás« [erisztikus] egy érv akkor, ha olyan premisszákból indul ki, melyek látszólag valószínűek, ám valójában nem azok, vagy ha csupán úgy tűnik, mintha valószínű vagy annak látszó premisszákból kiindulva érvelne."[14]
Egy hosszú lépéssel napjaink legdivatosabb argumentációelméletéhez, a pragmadialektikához[15] érkezve azt rögzíthetjük, hogy ennek gyökerei is Arisztotelészbe kapaszkodnak. A névben szereplő 'pragma' a pragmatikai mozzanatra utal, s az elmélet deskriptív alapját képezi; míg a 'dialektika' az elmélet normatív alapját adja.[16] A pragmatika itt nagyjából a retorikának felel meg; tehát nem az arisztotelészi hagyomány szerinti, cselekvést vezérlő praxisz-ra utal,[17] hanem a J. L. Austin és J. R. Searle munkásságára visszavezetett pragmatikára - végső soron Jürgen Habermas "univerzális pragmatikájára". Ily módon a habermasi kommunikatív cselekvésnek - az indokok cseréje a kölcsönös megértés érdekében - felel meg van Eemerennél és Grootendorstnál a dialektika, és annak eszközeként az argumentáció; míg a stratégiai cselekvésnek - saját céljaink érvényre juttatása - a retorika, és annak eszközeként a rábírás.[18] Az argumentáció eszerint a nyelvhasználat azon formája, amely az álláspontok közti különbség feloldását szolgálja; eszköze az argumentum, amely az álláspont elfogadható-
- 11/12 -
ságát igazoló/cáfoló ésszerű indok (reason) nyilvános, vitatható nyelvi kifejezése. Míg Habermasnál a stratégiai cselekvés a kommunikatív cselekvés korlátjaként nyer meghatározást, addig van Eemeren és Grootendorst lehetségesnek tartja a dialektikai és a retorikai cél összebékítését - erre a lehetséges egyensúlyra utal a 'stratégiai manőver' fogalma, melynek során "a felek megkísérlik dialektikai kötelezettségeik teljesítését retorikai céljaik feláldozása nélkül".[19]
A címbeli 'különösség' kétféleképpen érthető: mint az általánosságnak egy példaszerű - par excellence - megnyilvánulása (pl.: "a retorika, s különösen a jogi retorika"), s mint az általánostól való elkülönböződés, az általánostól eltérő különlegesség - tehát a kivétel. Előfeltevésünk szerint a jogi érvelés példaszerűsége annak a fenti reasoning szerinti, általánosabb értelmében érhető tetten; míg a többi érvelési formával szemben mutatkozó különlegessége a fenti argumentation szerinti, specifikusabb értelmében válik érzékelhetővé. Az érvelés egyes terréniumait illetően felvetődő kérdés, hogy miért nyilvánvaló a jogi érvelés példaszerűsége a retorika és hermeneutika számára, ellentétben a logikával és kazuisztikával. A kérdésre itt csak intuitív választ - inkább feltételezést - tudunk körvonalazni, melynek során a pragmadialektikai kritériumot tekintjük hasznosíthatónak.
A jogi érvelés példaszerűsége mutatkozik meg tehát a retorika - jogi retorika, valamint a hermeneutika - jogi hermeneutika viszonyában. Mindkettő a bizonyosságot nélkülöző, tehát vitatható/vitatott döntési/cselekvési helyzetben (időben vagy egyébként) kényszerűen kialakítandó ítélet modelljét képezi le. A jogi retorika esetében múltbeli cselekedetek megítélése, a jogi hermeneutika esetében pedig múltbeli szövegek üzenetének megítélése a tét, s az ítélet nem halogatható sokáig. A "természetes retorika" beszéddel egyidős előtörténetét követően a tekhné rhétoriké közismerten három alkalmazási területen bontakozott ki: a bíróság előtti, a politikai és az alkalmi megszólalás szférájában. Az alkalmi megszólalásnak nincs tétje, nincs kényszere; a politikai beszéd kivételes és rövid életű politikai viszonyok között igényelhet teret magának: amikor a közügyek intézése nyilvános diskurzus során történik; a bíróság előtti beszéd alapkonstrukciója - a tények és a normák ütköztetése - viszont a múlt ugyanolyan (s talán ugyanazon) homályába vész, mint a társas együttélés maga: az otthonosság köntösét hordja, társas természetünk velejárója.
Perelman az Új retorika első mondatában világossá teszi mondanivalója lényegét: "Egy értekezés közzététele, amelynek tárgya az érvelés és annak kapcsolata a görög retorika és dialektika ősi hagyományához szakítást jelent az ésszerűség és igazolás Descartes szerinti fogalmával, amely rajta hagyta bélyegét az elmúlt három évszázad nyugati filozófiáján."[20] Azt máshol teszi világossá, hogy a (karteziánus) racionalitással
- 12/13 -
szembeni (hitelt érdemlő, elfogadható, valószínű) ésszerűség (reasonableness) fenntartója és éltetője mindig is a jogászat volt.[21] Hasonló következtetésre jut Gadamer a jogi hermeneutika vizsgálata során, A jogi hermeneutika példaszerű jelentősége cím alatt: "[A] jogi hermeneutika esete valójában nem különleges eset [vagyis nem kivétel - Sz. M.], hanem alkalmas arra, hogy [...] helyreállítsa a hermeneutikai probléma régi egységét, melyben a jogász és a teológus találkozik a filológussal."[22] Azt mondhatjuk tehát, hogy a jogi érvelés egyfajta "robinzonád"-ként - lehatároltsága, formalizáltsága és explicit szabályozottsága révén - alkalmas arra, hogy a nyilvános gyakorlati diskurzus (practical reasoning) modellje legyen.[23]
A jogi érvelés különbözősége értelmében vett különössége mutatkozik meg ugyanakkor a logika - jogi (pontosabban: deontikus) logika, valamint a kazuisztika - jogi kazuisztika viszonyában. Bennük az a közös, hogy jogi-jogtudományi relevanciája és kiemelkedő jelentősége ellenére mindkettő a morálfilozófiából (illetve teológiából) bontakozott ki. A deontikus logikai vizsgálódásokat útjára indító 1951-es von Wright írás kijelöli a deontikus modalitások specifikumát a modális logikai rendszerek között:
"Van egy jelentős szempont, amelyből a deontikus modalitások különböznek az alethikus, episztémikus és egzisztenciális modalitásoktól. Ez a következőképpen szemléltethető: ha egy propozíció igaz, akkor lehetséges is, és ha egy propozíció igaz, akkor nem cáfolt, és ha egy tulajdonság igaz egy dologra, akkor az a tulajdonság létezik. De ha egy cselekvést tanúsítanak (vagy nem tanúsítanak), akkor ebből semmi sem következik annak kötelező, megengedett vagy tilos jellegére. Ebben a fontos értelemben a deontikus modalitásoknak, a többivel szemben, nincs logikai kapcsolata a ténykérdésekkel (igazsággal vagy hamissággal)."[24]
A morálfilozófia mégis kacérkodik az "igazsággal" a morális ítéletek (objektív) igazságra törekvése és (vélelmezett) képessége révén - a jogra és jogfilozófiára azonban ez csak áttételesen, a morális kritériumok befogadása esetében áll, mint ahogy az a természetjogtanok esetében megfigyelhető. Hasonló a viszony az esetjog és az "eset-
- 13/14 -
etika"[25] között a kazuisztika terrénumán belül. A (Platónig, Arisztotelészig, Ciceróig visszanyúló) kazuisztika a konkrét esetek által felvetett "morális tanácstalanság" vagy "lelkiismereti dilemma" gyakorlati megoldásának módszere, iránymutató esetek és általános elvek segítségül hívásával. A jogi esetmódszer ennek a leágazása, azonban a morális alapok ugyanolyan háttérbe szorításával, mint a logika esetében.
A következő megválaszolásra váró kérdés az, hogy melyek a jogi érvelés azon sajátosságai, amelyek a gyakorlati okfejtés egyéb fajtáitól való különállását magyarázzák. Összefoglalóan ezek a specifikus jegyek abból fakadnak, hogy a jogászat dogmatikus tevékenység, a jogtudomány pedig dogmatikus tudomány; jellegük szerint továbbá a "pragmatika" és a "dialektika" köré csoportosíthatók. A dogmatikai jelleg azt jelenti, hogy konkrét esetek sorozatában a bizonyossági következtetés feltételeinek hiányában döntési kényszer áll fenn, amelyhez a gyakorlat és a tudomány által kikristályosított gyakorlati tételek - dogmák - kínálnak kapaszkodót (alapot és igazolást). A pragmatika velejárója, hogy a döntéshozatal során nem egyszerűen deliberáció, hanem konfrontáció (jogvita) zajlik: ellentétes törekvésű felek összecsapása; továbbá, hogy a vitának van materiális tétje és időkorlátja: ésszerű időhatáron belül győztest és vesztest kell hirdetni; valamint, hogy a vita hatalmi kontextusban, az intézmények általi fenyegetettség és kényszerítettség között halad előre. A dialektika követelménye a "szabad és korlátozásmentes vita" feltételeinek garantálása (Habermas); ehhez az eljárás feszes szabályozottságának biztosítása, a jogi "szabad bizonyítási rendszer" keretek közt, mégpedig az indokok határolt és autonóm területén tartása; valamint egy komplex és rétegzett érvelési struktúra lehetőségének fenntartása (másodlagos vagy akár harmadlagos érvelési stratégia előterjeszthetősége "abban a nemvárt esetben", ha az elsődleges elutasításba vagy cáfolatba ütközne). Összességében az mondható, hogy a jogi érvelés szabály- és elv- és eset-vezérelt - de mindez együtt és mindenek előtt célvezérelt.
A cél pedig nem (feltétlenül) a felek közötti nézeteltérés feloldása - az indokok cseréjében megnyilvánuló deliberáció révén -,[26] hanem a vitájuk eldöntése, következésképpen egy konkrét esetben valamely jogkövetkezmény elrendelése, és majd, utólag, ennek alátámasztása érvekkel. A jogvitában a retorikus győzedelmeskedik a dialektikus fölött. Lehetséges, hogy
"a dialektikus, aki látszólagos következtetést alkalmaz, nevet vált, és szofistának fogják nevezni, miközben a retorikus ugyanebben az esetben megőrzi a nevét, jóllehet valódi és látszólagos következtetést is alkalmazhat. Ezen »etikátlan« felfogás ellen Piccolomini azzal a teljesen arisztotelészi érvvel száll
- 14/15 -
szembe, hogy a communis opinio a retorikuson éppenséggel kiigazítást hajt végre: igazodnia kell a hallgatóság véleményéhez és felfogásához."[27]
Az öt nevesített arisztotelészi indokolási műveletet és eljárást a dialektika és retorika összekapcsolása fűzi össze egységes érvelési sorrá. A (szilliogisztikus) logika és a (formális) dialektika közötti kapocs az, hogy alapvetően mindkettő az " érvényes" érvelés követelményeit határozza meg; jórészt elkülönülve a köznapi nyelv problémáitól. A szofisztikus és erisztikus érvelés pedig a dialektikus érvelés aleseteként kezelhető - azzal a "kis" különbséggel, hogy látszólagos vagy hamis érvényességet kínál csupán.[28] A pragmadialektika az ésszerű érvelés dialektikai hagyományát kapcsolja össze a sikeres meggyőzés retorikai hagyományával oly módon, hogy a retorikai szempontokat és megfontolásokat beépíti a kritikai diskurzus dialektikus keretei közé.[29] Eemerenék a dialektika elsődlegességének megőrzésével az argumentációk retorikai - agonikus - minőségét jól megragadhatónak tartják, ha a diszkusszió dialektikai tárgyához hozzárendeljük annak "retorikai analógiáját".[30] A dialektika és a retorika összekapcsolására szolgál náluk a "stratégiai manőver", a már hivatkozottak szerint. Az arisztotelészi érvelési sort a pragma-dialektikához igazítva a következőképpen tudjuk felállítani: 1. logika (igazság-megőrzés), 2. dialektika (igazság-feltárás), 3. (szemiotikai értelemben vett) pragmatika (igazság-igény - a jogban: jog-igény, konkrétabban jogkövetkezményigény), 4. retorika (igazság-elfogadtatás), 5. (a szofisztikát is magába olvasztó) erisztika (csak elfogadtatás - de mégsem bármi áron).
Állításunk szerint a jogi érvelés különössége láthatóvá teszi a pragmadialektikai modell mint - akár leíró, akár előíró - általános érveléselméleti modell immanens korlátait. Inkább szemléltetésként, mint igazolásként a pragmadialektika egy jellegzetes problémája, az érvelési hibáké kínálkozik,[31] hogy bemutassuk: ami a pragma-dialektikában devianciaként kerül besorolásra, az a jogi érvelésben a normalitás részét képezheti.
- 15/16 -
A pragma-dialektikában az 'érvelési hiba': a kritikai (dialektikus) vita szabályainak megsértése inkorrekt diszkussziós lépések révén. "A hibák olyan beszédaktusok, amelyeket a beszélő azért tesz meg, hogy hozzájáruljon a vita megoldásához, valójában azonban gyakran éppen a megoldás elől zárja el az utat."[32] Az érvelési hiba tehát szabályszegés: a megoldást kereső racionális vita szabályainak megszegése. Az először 18-ban megállapított alapszabályok listáját utóbb 10-re szűkítve és azokat a kritikai diszkusszió szintjeihez[33] rendelve definiálták a jellegzetes érvelési hibákat.[34] Ezeket tekintjük át, s ütköztetjük röviden a jogviták realitásával.
(1.) A szabadság szabálya: "A felek nem akadályozhatják meg egymást az álláspontjuk kifejtésében vagy az álláspontok vitatásában."[35] A szabály megsértése konfrontációs szinten sokféleképpen bekövetkezhet - egyes álláspontok kizárásával (pl. tabu), illetve az álláspontot előterjesztő személy korlátozásával, kizárásával. A joggyakorlatban azonban az eljárási szabályok vagy a tárgyalást vezető bíró (diszkrécionális) döntése alá esik, hogy ki tehet bizonyítási indítványt, ezek közül melyek nyernek elfogadást, mely (pl. törvénysértő módon megszerzett) bizonyítékok, s mely (pl. az ítélt dologra irányuló) bizonyítás van kizárva, sőt a bíró mozgásterét is korlátozza a vádhoz/keresethez kötöttség, valamint szabályok alá eshet az argumentum per autoritatem, ab auctoritate, adpersonam stb. is.
(2.) A bizonyítás szabálya: "Az álláspontot előterjesztő fél köteles azt megvédeni, ha a másik fél kéri." A megsértése a nyitó szinten követhető el - a bizonyítási teher elhárításával, mert az álláspont "magától értetődő", "vitathatatlan", vagy mert az antagonista álláspontja téves. A jogban viszont a bizonyítási teher telepítése és a bizonyítás alóli mentesülés is normatívan történik, mint a köz-, és hivatalos tudomásra való hivatkozás megengedése, a res iudicata (ítélt dolog), a fikció, a vélelem, a ne ultra petita (kérelemhez kötöttség) esetében.
(3.) Az állásponthoz kötöttség szabálya: "Az álláspont elleni támadásnak a ténylegesen képviselt álláspont ellen kell irányulnia." E szabály megsértése a diszkusszió minden szintjén bekövetkezhet - a másik félnek valótlanul vagy rosszhiszeműen tulajdonított téves állásponttal (ez a közismert "szalmabábu" érvelés hibájának esete). A jogi eljárás szabályai azonban az ilyen "hibák" ellen is védelmet nyújtanak, az efféle nyilatkozatok elutasítása vagy pótlása révén, a nyilatkozat helyett objektíve utaló magatartás vagy vélelem vagy diszpozitív szabály figyelembevételével.
- 16/17 -
(4.) A relevancia szabálya: "Az álláspont csak az azzal összefüggő érv előterjesztésével védhető meg." A protagonista általi megsértése az argumentációs szinten érhető tetten - irreleváns érveléssel (ignoratio elenchi); vagy olyan non-argumentatív meggyőzési eszközök alkalmazásával, mint a pathosz ("patetikus hiba"). A jogban a relevancia-kritériumok is normatív meghatározás alá esnek, s a "patetikus hiba" stratégiai cselekvésként való alkalmazása filmvászonra illően nyilvánvaló az esküdtszékek "meggyőzése", de kevésbé nyilvánvalóan a szakbírók befolyásolása érdekében is.
(5.) Az implicit premissza tilalmának szabálya: "Senki sem tételezhet premisszaként olyasmit, amit a másik fél nem állított, vagy nem tagadhat olyan premisszát, amelyet maga elhallgatott." Megsértésére az argumentációs szinten kerülhet sor a protagonista által ("Sosem állítottam...") vagy az antagonista által ("Valójában azt gondolta..."). A jogi eljárásban ilyesfajta - implicit - érvelésre, s az annak során elkövetett hibára aligha kerülhet sor. Bármely tény(állítás) igazolása csak explicit bizonyítékokkal lehetséges, s ezt szolgálja a nyilatkozattételre kötelezés és a nyilatkozathoz kötöttség; a másik fél általi feltételezésekkel szemben pedig az explicit ellenbizonyítás elővezetése.
(6.) A kiindulópont szabálya: "Senki sem állíthat be hamisan egy premisszát elfogadott kiindulópontként, vagy tagadhat egy kiindulópontként elfogadott premisszát." Megsértése akkor állhat elő - az argumentációs szinten -, ha egy premisszát a protagonista azért állít be hamisan közösen elfogadott kiindulópontként, hogy ezzel áthárítsa a bizonyítási terhet; illetve az antagonista azért tagadja a közös kiinduló álláspont premisszáját, hogy megakadályozza, hogy a protagonista egyetértésre hivatkozva védhesse meg az álláspontját. A jogvitákban azonban nincs szükség közös kiindulópontra - a vita tárgya gyakran éppen ez -; illetve a lehetséges kiindulópontok készletét a normák, a ténylegeseket pedig - igényként - a perkezdő iratok és más nyilatkozatok rögzítik.
(7.) Az argumentációs séma szabálya: "Egy álláspont nem tekinthető konkluzívan megvédettnek, ha nem helyesen alkalmazott, megfelelő argumentációs sémát használtak a megvédésére." Értelemszerűen akkor sérül, argumentációs szinten, ha nem megfelelő argumentációs sémát használnak; vagy megfelelő argumentációs sémát nem megfelelően használnak. A jog világában azonban a megfelelőség mércéje az ésszerűség; különösen pedig a - pernyertességre irányuló - célracionalitás (szemben a tradicionális és értékracionalitással), s az argumentáció e "pragmatikus" cél alá rendelődik.
(8.) Az érvényesség szabálya: "Az érvelés során csak logikailag érvényes vagy az implicit premisszák feltárásával érvényessé tehető érvek alkalmazhatók." Megsértése úgy történhet meg a protagonista által - az argumentációs szinten -, ha logikailag érvénytelen következtetést érvként használ, összekeverve pl. a szükséges feltételt az elégségessel a feltételes állításokban, vagy tévesen tulajdonítva az egész valamely tulajdonságát a résznek, vagy fordítva (a divízió és kompozíció hibája). A jog és logika viszonyának általános problémáit félretéve is kérdésként marad fenn, hogy milyen (melyik) logikai rendszer érvényességi kritériumait vesszük irányadónak, illetve hogy miként kezeljük a quasi logikai és nem logikai argumentumokat (pl. argumentum a similibus, per analogiam, a contrario, a fortiori stb.).
- 17/18 -
(9.) A lezárás szabálya: "Az álláspont megvédésének sikertelensége esetén az előterjesztőjének vissza kell azt vonnia, a sikeres megvédés esetén a másik félnek kell visszavonnia a kételyeit." A szabály záró szinten bekövetkezhető megsértését az álláspont abszolutizálása idézheti elő: ha sikerült a vitában megvédeni, akkor objektíve igaz; illetve ha nem, akkor az ellenkezője az igaz. Minthogy azonban a jog világában fuzzy (ténybeli és normatív) premisszákból kétértékű konklúziót kell levonni (a bírónak bizonyossági döntést kell hoznia), a bizonyítási eljárás immanens logikája az abszolutizálást bekódolja a jogi eljárásba és döntéshozatalba.
(10.) A világosság szabálya: "Nem szabad nem kellően világos vagy zavaróan homályos formulázással élni, a másik fél formulázását pedig a lehető leggondosabban és legpontosabban kell értelmezni." A szabály megsértése minden szinten elképzelhető, a zavarosság, homályosság bármely hibájában szenvedő álláspont előterjesztése esetén. De hiszen éppen ez a joggyakorlat természetes közege és kiindulópontja: a múltra vonatkozó tényállítások és normapropozíciók bizonytalansága és vitathatósága, s ebből következően általában a jog "nyitott szövedéke" (Hart) és interpretatív természete (Dworkin).
Népszerűsége és elterjedtsége mellett és ellenére a pragmadialektikai modellt számos kritika is éri - a jogi érvelésre való alkalmazhatóságától függetlenül. A leggyakoribb kifogást Lewinski észrevételeivel szemléltehetjük:[36] a modell normatív, s nem leíró ideálként lett kidolgozva, amely a dialektikus érvelés optimális feltételek esetén előálló, kizárólag a nézeteltérések megoldására irányuló, tökéletesen ésszerű eljárását rögzíti. Ezért kontextus-független; amivel - a gyakorlat-idegenségen túl - két fő gond van: 1. az álláspont (elvileg) mindig ki van téve további kritikának újabb diszkussziók során; 2. ez a kritika nem azonos azzal az állítással, hogy az ellentétes álláspont a helytálló. A vita szabályainak tehát interszubjektív (a felek közötti) érvényessége van, amely konvencionálissá is válhat. Az ideális modelltől való eltérések mindegyike nem fogalmiasítható érvelési hibaként.
Tovább megy e kritika nyomán Gilbert:
"Megvizsgálva, hogy mi is az, amit a tudósok sztenderdként remélnek az érveléselméletekben, gyorsan kiderül, hogy a »jó« érvelés meghirdetett kritériumai meglehetősen »magasak«, valójában olyan magasak, hogy csak in abstracto léteznek. A pragmadialektikai modell »kritikai diszkussziójában« a beszélőnek mintha semmiféle kötődése sem lenne az eredményhez [...]. De ugyanők mondják, csupán két oldallal később: »a tényleges emberi interakció nem 'természettől fogva' megoldás-orientált. A konfliktusban érintett embe-
- 18/19 -
rek normálisan nem érdektelenek a végeredmény iránt, hanem komolyan érdekeltek az egyik vagy másik kimenet iránt.«"[37]
Schulze meg is nevezi, hogy a pragmadialektika ideális modellje azért nem működőképes a való világban, mert annak diszkussziói kényszerek hatása alatt zajlanak: az idő korlátja, az információ korlátja, a memória korlátja és a racionalitás korlátja alatt.[38] A javasolt megoldása az argumentáció korlátaihoz igazodó retorikai modell, vagyis a "homo rhetoricus" természetéhez igazított modell felépítése.[39]
Végső következtetésünk szerint egy, a jogi érvelés különösségéhez is igazodó modellnek a retorikán is túl kell lépnie, hogy a jogvitákban ténylegesen alkalmazott eszközök mindegyikét magába tudja fogadni - s erre a jogi argumentáció egy agonikus modellje lehet alkalmas. A jogviták valóságával ütköztetve válik világossá, hogy a kritikai diszkusszió szabályai csak akkor alkalmazhatók, ha a diskurzus valóban véleményeltérés eloszlatására irányul, s csak ilyenkor merülhet fel a szabályok megsértésével elkövetett hiba lehetősége is. A joggyakorlat nem egyszerűen érvelési gyakorlat; az - ide idézve Rudolf von Jhering 1872-es híres könyvének címét és mottóját - harc: "Kampf um's Recht" (Harc a jogért), s "Im Kampfe sollst du deine Rechte finden" (Harcban kell jogodat megtalálnod). Ebben a kontextusban a harc "állásának", taktikájának és stratégiájának kérdése csupán, hogy az érvelés arisztotelészi - vagy bármely más - listájáról melyek alkalmazása mutatkozik ésszerűnek. ■
JEGYZETEK
[1] Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) 112172. számú projektjének támogatásával.
[2] Christopher W. Tindale: Fallacies in Transition: An Assessment of the Pragma-Dialectical Perspective. Informal Logic, 1996/1. 17.
[3] Vö. pl. Simon Wolf: A System of Argumentation Forms in Aristotle. Argumentation, 2004/1. 19-40.
[4] Ermelinda Valentina di Lascio: Aristotle: Logic. In: James Warren - Frisbee Sheffield (eds.): The Routledge Companion to Ancient Philosophy. New York, Routledge, 2014. 273. Az alapvetően a Második analitikában tárgyalt indukció és a Topikában részletezett dialektika nem azonosítható egymással, nem is vonható össze. Amiért itt egy kalapba kerültek, az a vélekedésen alapuló, s ezért nem bizonyossági, hanem valószínűségi érvet használó eljárás.
[5] "Az enthyméma (ένθύμημα) valószínű tételekből és jelekből való következtetés." Arisztotelész: Első analitika. II, 27, 70a10. In: Szalai Sándor (szerk.): Organon. (Ford. Rónafalvi Ödön és Szabó Miklós) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. 377.
[6] Uo.
[7] Michael A. Gilbert: Emotion, Argumentation and Informal Logic. Informal Logic, 2004/3. 260-261
[8] Will Wilkinson: Aristotle on Dialectic and Demonstration. 2002. 1. http://enlightenment.supersaturated. com/essays/text/willwilkinson/aristotledialectic.html
[9] Wilkinsontól eltérően Terence Irwin: "Arisztotelész osztotta Platón vélekedését, hogy a dialektikus módszer is vezethet pozitív konklúziókhoz; ezért mondja, hogy ez utat kínál az első elvekhez (Top. 101b 3-4)." Aristotle's First Principles. Oxford University Press, 1988. 8.
[10] Arisztotelész I, 1, 24b 18-22. i. m. 132. (Ezek változatait bontja ki az I, 4-7. címekben.) Hasonlóképpen: Topika. I, 1, 100a 25-27; Szofisztikus cáfolatok., I, 164b 27-165a 2.
[11] George Boger: Aristotle's Underlying Logic. In: Doe M. Gabbay - John Wood (eds.): Greek, Indian and Arabic Logic. Amsterdam etc., Elsevier, 2004. 116.
[12] Lascio i. m. 275.
[13] "[A] bizonyítás egy fajta szillogizmus, viszont nem minden fajta szillogizmus bizonyítás." Arisztotelész: Első analitika. I, 4, 25b 30.
[14] Arisztotelész: Topika. I, 1, 12. (Ford. Kutrovátz Gábor) http://hps.elte.hu/~kutrovatz/Topika.html
[15] Legismertebb összefoglalása Frans H. van Eemeren - Rob Grootendorst: A Systematic Theory of Argumentation. The pragma-dialectical approach. Cambridge, Cambridge University Press, 2004.
[16] Vö. Marcin Lewinski: Internet political discussion forums as an argumentative activity type: A pragma-dialectical analysis of online forms of strategic manoeuvring in reacting critically. (PhD thesis) Universiteit van Amsterdam, 2010. 47.
[17] Arisztotelész maga a retorikát a poétikával együtt tudvalevőleg az alkotó-előállító poétikus tudományokhoz sorolta.
[18] Nicole Curato: The Heart of the Matter: Pragma-dialectics as a Methodology for Researching Deliberative Practice. 8-10. http://citeseerx.ist.psu.edu/viewdoc/download?doi=10.1.1.558.7858&rep=rep1&t ype=pdf
[19] Frans H. van Eemeren - Peter Houtlosser: Rhetorical Analysis within a Pragma-Dialectical Framework: The Case of R. J. Reynolds. Argumentation, 2000/3. 295.
[20] Chaim Perelman - Lucie Olbrechts-Tyteca: The New Rhetoric. A Treatise on Argumentation. Notre Dame - London, University of Notre Dame, 1969. 1.
[21] Chaim Perelman: Amit a jog tanulmányozása nyújthat a filozófusoknak. In: Szabó Miklós (szerk.): Előadások a jogelmélet köréből. Miskolc, ME Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszék, 1996. 61-74. Hasonlóképpen, de a matematikusokhoz intézve a figyelmeztetést Stephen Toulmin: The Uses of Argument. Cambridge U. P., 1958. 7-8. Ld. még Aulis Aarnio: The Rational as Reasonable. A Treatise on Legal Justification. Dordrecht etc., D. Reidel, 1986.
[22] Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. (Ford. Bonyhai Gábor) Budapest, Gondolat, 1984. 231. A hermeneutika közvetlenül kapcsolódik az argumentációhoz: "Ami a lényeg, az, hogy a pozitív jog vagy pozitív teológia szövegei [...] képezik a kiindulópontot az új érvelésekhez. A jogi vagy teológiai érvelést meghatározott rendszeren belül kell kifejteni; ez az előtérbe hoz bizonyos problémákat, jelesül, amelyek a szövegek értelmezésével kapcsolatosak." Perelman-Olbrechts-Tyteca i.m. 101.
[23] Ebben a "szerepkörben" elemezve lásd pl. Robert Alexy: A Theory of Legal Argumentation. The Theory of Rational Discourse as Theory of Legal Justification. Oxford, Clarendon, 1989.
[24] Georg Henrik von Wright: Deontic Logic. Mind, vol. 60 no. 237., 1951. 16.
[25] Vö. Albert R. Jonsen - Stephen Toulmin: The Abuse of Casuistry: A History of Moral Reasoning. Berkeley-Los Angeles, University of California Press, 1988.
[26] Természetesen ez is előfordulhat, de leginkább az alternatív vitarendezés (mediáció, békéltetés, választott bíróság stb.), mintsem a bíráskodás fórumain.
[27] Ekkehard Eggs: Die frühneuzetliche Rezeption der aristotelischen Rhetorik in Frankreich und Italien. In: Joachim Knape - Thomas Schirren (Hrsg.): Aristotelische Rhetorik-Tradition. Stuttgart, Steiner, 2005. 230.
[28] Ez nem jelenti azt, hogy a szofisztikus vagy erisztikus érvelés teljesen kiszabadulhat az ésszerűség korlátja alól, aminek az ethosz a biztosítéka. "Minden homo rhetoricus magán hordja az ethosz jegyét. Minden meggyőző beszéd a hallgatóság elé tárja ezt az ethoszt, megítélendő, hogy vajon értékesnek bizonyul-e hosszú távon. [...] Az ethosz erkölcsi tőke." Jan Henning Schulze: The Rationality of Rhetoric: How to cope with human limitations. In: Frans H. van Eemeren et alii (eds.): Proceedings of the 7th Conference of the International Society for the Study of Argumentation. Amsterdam, Sic Sat, CD Rom, 2011. 1775.
[29] Vö. Lewinski i. m. 53.
[30] Frans H. van Eemeren - Peter Houtlosser: Strategic maneuvering: maintaining a delicate balance. In: Uők (szerk.): Dialectic and Rhetoric. The Warp and Woof of Argumentation Analysis. Dordrecht etc., Kluwer, 2002. 138.
[31] Áttekintésül ld. pl. Frans H. Van Eemeren - Rob Grootendorst: Argumentation, Communication, and Fallacies: A Pragma-Dialectical Perspective. Hillsdale (NJ), Lawrence Erlbaum Associates, 1992.
[32] Frans H. Van Eemeren - Rob Grootendorst: Speech Acts in Argumentative Discussions. Dordrecht, Foris Publications, 1984. 151.; hasonlóképpen 182.
[33] Konfrontációs szint: a véleményeltérés exponálódása; nyitó szint: a felek és premisszáik azonosítása; érvelési szint: a protagonista és antagonista érveinek megfogalmazása; konkludáló szint: az eredmény megállapítása.
[34] Frans H. Van Eemeren - Rob Grootendorst: The Pragma-Dialectical Approach to Fallacies. In: Hans V. Hansen - Robert C. Pinto (eds.): Fallacies: Classical and Contemporary Readings. University Park (PA), Pennsylvania State University Press, 1995. 130-144.
[35] Uo. 135-136. A következőkben ugyaninnen idézzük az egyes szabályok definícióját.
[36] Lewinski i. m. 61.
[37] Gilbert i. m. 260.
[38] Schulze i. m. 1772.
[39] "Talán valójában a retorika az egyetlen filozófiai módszer" - általánosít Hans-Georg Gadamer egy interjúban: Rituale sind wichtig. Spiegel, 2000/8. 305.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár (ME ÁJK).
Visszaugrás
