Vajon hol találjuk meg az európajog helyét? Ami szintézisként az európajogi irodalom egyedi feldolgozásaiból kisejlik, bizonytalan körvonalú, hiszen tárgya tételes intézményi leírásán túl - történelmi-politikai okoskodásokkal, érdekvezérelt vagy nemzeti nézőpontú megjegyzésekkel fűszerezetten - alig van mondanivalója. A monografikus áttekintések többnyire párhuzamosan futnak el egymás mellett. Ami pedig normatív anyagában eddig nemzetiként szétváló volt, külön marad ezután is; s ebben talán a közös kódextervezgetésekhez alapul szolgáló dogmatika-javaslatok szolgálnak kivételül csupán. Ez utóbbiakban viszont a nyelvi fogalomképző jogászat1 reinkarnációja látszik megtestesülni: elvont fogalmiság, merev rendszergondolat, racionalitásra irányuló képességünk teremtő erejébe vetett hit - együtt annak bizodalmával, hogy az ebből előálló konstrukció szintén utolérhetetlenül végső ésszerűséget testesíti meg majd.
Ámde ha számot vetünk azzal, hogy "Egy jogi Európán történő munkálkodás és a posztmodernizmus kéz a kézben járnak egymással.",2 úgy már érzékenyebb képhez jutunk. Hiszen ebben az esetben az a sokszoros közvetítettség, amit az európai intézmények működésében mutatkozó formalizmusok különböző megértési közegeken keresztülvezetnek - elsőbbséget és közvetlen érvényesülést biztosítva a közös intézményi megnyilatkozásoknak (direktíváknak, döntéseknek), miközben a hatásmechanizmus másik végén mégis a nemzeti fogadó közeg értelmezésén átszűrten fogja az majd a maga érvényesülési terepét megtalálni (aminek értelmében elmondható lesz végül, hogy itt külön-külön sem "szupranacionális monizmus", sem "a belső jog központisága" nem érvényesülhet, hanem csakis ezek egyszerre3) -, a biztonság csalóka reményéből máris a bizonytalanság ténylegességébe vet vissza bennünket. Gondolkodásmódszertani látószögből pontosan az megy végbe itt, ami az elmúlt század társadalomtudományi gondolkodásában már egyszer végbement. Jelesül, a szabály- vagy törvény-pozitivizmusok fogalmi tisztaságát kikezdte a szociologikumnak e területre benyomulása, a tények pozitivizmusa.4 A maga részéről ez - korábbi várakozásokból kiindulva, s nem alaptalanul - a káosz félelmét keltette; majd hosszú évtizedek elsőség-vitái és alárendelés-kísérletei nyomán, a század másik felére már egy funkcionalista társadalomképnek adta át helyét, ami viszont már eleve egy plurális szereplősorra s társadalmi interakciók szakadatlan sorozatára épült, és valamiféle elsődleges aktus, teremtő beavatkozás vagy végső meghatározás mítikus definitivumát együttműködő részkomplexumoknak a funkcionálisan kölcsönös függőségével, s ebben a szükséges együttműködés ténylegességével váltja fel. Ez egyfelől valóban a jogpozitivizmus feloldódását eredményezte,5 miközben egy új egyensúlyi állapotot mutatott fel.6
Ha és amennyiben a posztmodernitásból adódó bizonytalanságok bizonyosságát az európajogi komplexumra vetítjük, máris valamelyes fogódzókra lelünk. Mindenekelőtt annak közös élményére, hogy valamiféle "misszionáriusi hevület" járja át.7 Ez nemcsak történelemformáló súlya és rendkívülisége okán érthető, hanem már csak azért is, mert szigorúan körülírható tárgya sincs. Hiszen "az európajogi tanulmányok megközelítése reaktív, esemény-aktualitású és összefüggés-függő",8 lévén "nyilvánvalóbban, mint bárhol másutt, az európai közösségi jog a politika, a közgazdaság és a jog szövevényes hálózata [...,] amely csakis [...] interdiszciplinárisan, kontextuálisan, vagyis kritikailag közelíthető meg".9
Az, amiben mindez zajlik, maga is a levés, a folyamatos alakulás állapotában leledzik, merthogy "végül is maga az Európai Unió sem más, mint egy folyvást megvalósuló politika".10 Olyannyira, hogy a mindenkori európajog formálja a mindenkori európai közösségiséget, ma ismertként az Európai Unióban alakul az európajog - olyan kölcsönös feltételezettségben, hogy kölcsönhatásaik dinamikáján és önfenntartó zajlásán túl az egészhez biztos viszonyulást biztosító archimédesi pontra úgyszólván sehol sem lelhetünk. Nem defektus, nem is retorikai túlzás ezért annak megállapítása, hogy "végül is egyszerűen nincs egyértelmű válasz az olyan kérdésekre, mint hogy alkotmányjogilag mi az Európai Unió státusza, és milyen szerepet tölt be a jog a kormányzásában",11 hanem éppen ontologikuma sajátosságáról, a levésében közreműködő erők kölcsönös feltételezettségében kimerülő meghatározódásáról vall. Ugyanúgy, ahogyan az európajog kritériumképzőként hangoztatott "felsőbbségének feltételekhez kötöttsége sem időleges elferdülés, hanem az európai uniós alkotmányi rend állandó jegye",12 merthogy éppen az összegésznek csakis folyamata dinamizmusán belül megragadható látszólagos ellentmondásosságát mutatja. Hiszen struktúrája alkotmányi alapjairól ma is a jogfilozófia talányos nyelvén lehet szólani a leghitelesebben - akként például, hogy az Unió és a nemzeti rendek közötti viszony "inkább pluralisztikus, semmint monisztikus, és inkább kölcsönkapcsolaton alapuló, semmint hierarchikus".13
Abban a régi jogelméleti polémiában, vajon a római jogi s a kora újkori kontinentális regola-transzformáció és axiomatikus fogalmiasítás nyomán a szabály teszi-e a jogot, avagy annak léte s minősége a judicial eventben csillan-e fel, mint ahogyan ezt az angolszász bölcsesség tapasztalati pragmatikuma mindig is vallotta, újabb adalék az arra történő meglepő következtetés, miszerint "Az Európai Unió jogrendszere a lehető leghatékonyabb létező nemzetközi jogrenddé vált, szembetűnő kontrasztban a nemzetközi jog s a nemzetközi bíróságok tipikus gyengeségével.", merthogy mindez éppen annak következtében állott és állhatott elő, hogy az Európai Unió politikai folyamataiban az Európai Bíróság és a nemzeti bíróságok egymással karöltve társrészesek lettek abban, amiként a kormányzatokra rákényszeríttethetett egy közös európajogi akarat.14
Módszertanilag megfontolásra érdemes képet sugall egy a valamikori tudósjogra mint a ius communeban megtestesülő intellektuális hagyomány-közösség s a helyi applikációk kölcsönös összefüggéseinek szövevényére alkalmazott nap- és bolygórendszeri metafóra. Eszerint "a ius commune mint nap, s körötte a királyságok, fejedelemségek és városállamok jogi normáiként a iura propria mint bolygók magyarázzák e kettő viszonyát egy érzékletes és pontos metafórában. Merthogy a nap nem egy energia és tömeg nélküli, a bolygókra hatásgyakorlásra képtelenül tehetetlen massza. Ostoba dolog lenne a napot az égben egy valóságos élet és saját hatás nélküli hatalmas teoretikus csillagként leírnunk. Hiszen a bolygóknak megvannak a saját feltételeik; önnön világukat ilyen erők és normák kormányozzák. Mindegyik bolygóra más szabályok vonatkoznak, miközben mindegyikükre eltérően és különböző távolságból hat a nap energiája. Gondolhatatlan butaság lenne feltételeznünk, hogy a bolygó úgymond elutasíthatja a napot, hiszen ez káosszal járna az egész bolygórendszerre nézve. [...] Következtetésként ezért tömören ennyit mondhatunk: A ius commune nem könyv-jog volt, mint valamiféle nagyjainktól elolvasandó s belőle épülendő, majd a polcra visszahelyezendő törvény, sőt éppen nem is valaminő tudós jog a valóságos joggal szemben. Úgy szolgált egyszerűen, mint egy hatalmas üst, melynek fortyogásából az összes európai jogrendszer kialakulhatott."15
Úgy vélem, egy ilyen metafóra meggyőző képként szolgálhat a jogi pluralizmusokban megszakítás nélkül centrifugálisan és centripetálisan egyidejűleg zajló mozgásokra, mindenekelőtt s egészében pedig az európajognak elvi egységként és gyakorlati különbözőségként történő megvalósulására. Ez pedig azt jelenti, hogy mihelyt bizonyos mélységet az európai integráció elér, immár egyfajta tehetetlenséggel, önnön gravitációs erejénél fogva az egyébként bármiként működő jog is képes lesz már állandósuló befolyásolásra, miközben az őt ért hatásokat vissza is csatoltatja, bárha többnyire igen közvetett módon.
Mint majd látni fogjuk, a többirányú többpólusú mozgás a mindebben alakuló túlnyomó tömegerő mellett lesz majd az európai jogműködés nyíltan specifikussá váló jegye.
Az Európai Uniónak a működésében szemlélt jogi konglomerátuma a premodern, a modern és a posztmodern sajátos vegyülékét mutatja.
Premodern, amennyiben valóban újraéli a ius commune hagyományát.
Modernitás-jegyeket is hordoz egyidejűleg az európai jog. Hiszen továbbéli a jogpozitivizmus hagyományát, s a közös jogra irányuló törekvéseiben és kísérleteiben, különösen mindeddig úgyszólván kizárólagos kodifikációs elgondolásaiban mind a rendszergondolatnak juttatott elsőbbség, mind pedig a szabályformulákban történő megmerevíthetőség a nemzetállamiság klasszikus hőskorának egy új kor merőben új feltételei közé történő merev transzpozíciója16 képzetét veti fel - együtt esetleg a korszerűtlenség stigmáival, az erőltetettségből fakadó mesterségesség jeleivel.
Posztmodernitás szele az, ami végezetül mindezeket átlengi. Hiszen szabályai tömegét gyakorlatilag felülírja az egymás közti feszültségek alkalmi képzésére és egymás kölcsönös kioltására bőven alkalmas (mert kizárólag érték- és érdekmérlegeléssel, vagyis hatalmi szóval, döntési helyzetben, csupán bírósági ítélkezéssel aktualizáltan érvényesíthető) rengeteg elv.
Amennyiben például a szabályozások kavalkádjában a nyelvek egyenjogúsága eleve multikulturalizmusban oldja fel azt, ami noha önmagában kétség kívül kizárólag szövegként felfogható, immár merő textualitásában sem lehet monokultúrás, hiszen Európa összes tagállami nyelvi kultúrája felett lebeg. Amennyiben - tudatosan, merthogy építkezésének egyik legfundamentálisabb alapelvéből kifolyólag - minden uniós aktusát helyi autonómiák és jogköri kizárólagosságok birtokában elvégzendő tagállami értelmezés tetszőlegességére (önkényére) bocsátja. Amennyiben a jogválasztás szabadságának kiterjesztésével versengő nemzeti fórumokat hoz létre, s a szerződés és vállalkozás szabadsága örvén ezzel végső hatásában lehetővé teszi némely favorizált jogrendszer(ek) monopolhelyzetbe kerülését más(ok) gyakorlati kiüresedésével (hiszen maradék szuverenitásuk tét nélkülivé válásával) egyidejűleg. Amennyiben tehát a nemzeti (mint tagállami) entitásnak a hatásköreiben történő elvi megőrzése mellett a kezdeményezések és jogi relevancia-választások gyakorlatilag szabad piacivá tételével mégis kontinensnyi globalizációt valósít meg. Ami által viszont a vállalkozás s a piaci forgalom szabadsága az államot jórészt immár valóban névlegessé teheti, mert a fokozódó piacszerzésben tetszőleges koncentrátumokként élenjáró gazdasági nagyszervezetek jogi megállapodásai tetszőlegesen magukra a szereplőkre, az esetleges jogvitáik döntnöki fórumaként megbízott ágensekre testálhatják a tényleges rendteremtést. Ami kellő szervezéssel ráadásul annak biztosítását is magában foglalhatja, hogy az Európai Unió bíróságai is legfeljebb korlátozottan juthassanak gyakorlati beleszóláshoz a jogkerülő eljárásokban.
A nap- és bolygórendszer metafórája a galaxis alrendszerében a résztvevő (pályájukon az érintett erőhatások közegében haladó) tömegeknek a kölcsönös pozicionáltságukból adódó olyan viszonyhalmazát írja le folytatólagos mozgásuk során, amelyek szervező elveit s az energia, tömeg és pozíció adottságaiból fakadó tényeit újkori emberi kultúránk fizikai törvényszerűségekként jeleníti meg. Az egyszerre centripetális és centrifugális - mert mindenkor kiegyensúlyozódó - pályaíveket adott helyzetek adott kvantitatív jellemzői függvényében e kölcsönviszonyok határozzák meg. A szocialitás szférájában, a ius communera alkalmazott metafórában már mást láthatunk. Ez pedig a hagyománnyal igazolás kultúrájának centripetalitásával ellensúlyozottan a bontakozó fejedelemségi, városi (stb.) érdekeknek a keresztény Európa monofóniájában kibontakozva fokozatosan nemzeti különállássá centrifugálódó polifóniája.
Az Európai Unió jogvalóságának kétpólusú tagoltsága - egyfelől központi tételezéseinek nemzetállami szuverenitás keretei közt értelmezett gyakorlatba ültetése olyan körülmények között, amikor és másfelől a nemzetállami szuverenitás saját joghatóságán belüli autonóm jogtételezés is alávettetik az Európai Unió tételezésének, hiszen az utóbbi közvetlen érvénye s hatálya folytán elsőségének nem mondhat ellent - egy némiképpen finomított nap- és bolygórendszeri metaforát eredményez. Olyat, amelyben a centrifugalitás csak reakció az uniós integrációhoz történt csatlakozásra - arra, hogy miután ez lényeges szuverenitás-darabokról történő lemondást előfeltételezett, egyfajta kármentésként uniós cselekvése során már ennek hatásait minimalizáló optimalizálásán munkálkodik a nemzeti érdek. A centripetális erőt pedig nem keresztény fejedelmek klubjának egységesítő (kánonjogiasított) "római" hagyománya vagy bármiféle közös ideológia, hanem munkanyelvek és háttérkultúrák sorában megfogalmazott szövegek megszakítatlan áramlása hordozza.
Pontosan e szuverenitás-osztódás okán az Európai Unió égisze alatt most mellbevágóan nyilvánvalóként tűz szemünkbe ez a kétpólusú felépülés. Miután pedig ez a tagolás alkotmányi szintű, hiszen az Uniót konstituáló alapokmány rendelkezik róla, már maga e megoldás koncipiálásában és választásában eleve benne foglaltatik a diszkrepancia elvi lehetőségének leszámítolása is. Érdekes módon mégis viszonylag ritkák az olyan esetek, amikor nyíltan jelennének meg a diszkrepancia határainak kipuhatolására (a "falak" tágítására) irányuló törekvések, vagy amikor bárki hangsúlyosan elutasítaná ezeket - lévén szabályellenesek. Ám suba alatt a tagállamok kormányzatai s bíróságai mégis szakadatlanul űzik, nemzeti önállóságukat megélve. Legvalószínűbb magyarázat szerint azért, mert a jogalkalmazót a jogalkotónak alárendelő kapcsolat jegyében alkotmányuk nemzeti ágenciákként fogalmazza meg ezeket a valóban nemzeti intézményeket. Jogi státusukat s az általuk felhasználandó joganyagot egyaránt az állami keretek közt működő törvényhozás biztosítja számukra. Évszázadok érlelte bensőséges kapcsolatban vannak hát saját nemzeti jogukkal, hiszen ez a természetes közegük. És éppen mert hivatásuk saját hazájuk törvényhozásának alárendelt, mély viaskodásról tanúskodhat például egy olyan szituáció, amelyben - határhelyzetben - a bíró úgymond megítélendő ügyének drukkol jogával szemben.
Ezzel szemben úgyszólván merő többletfeladatként, amúgy is bőséges hazai jogforrásaik megtöbbszörözéseként kapják kezükbe az európai uniós joganyagot. Úgy veszik hát többnyire ezeket, mint ahogyan önnön hagyományait követve az angol bíró a statutory instrumentre tekint: bizalmatlanul, mint akadékoskodásra, csaknem betolakodásra, amit leginkább elkerülni kellene. Ám ha mégsem teheti, úgy legfeljebb annyi tiszteletet biztosít néki, amennyit feltétlenül megkövetel.
Összefoglalva hát: noha jogalkotás és jogalkalmazás polarizáltságában külső kényszer a bíró számára, mégis sajátjaként kezeli és tiszteli hazája jogát, mert az övé. Szemben az európajoggal, amiről annyit érzékel csupán, hogy elérhetetlenül távoli hatalmak tetszéséből mindig kívülről, lökésszerűen, kiszámíthatatlanul, önnön szervesülése iránt érdektelenül érkezik asztalához. Miközben a bíró szüntelenül építi a saját jogalkotójától képzett jogot, mert részesnek érzi magát dogmatikai finomításában, alkalmi megújításában, az európajognál nemigen lelkesíti annak lehetősége, hogy kiteljesedéséhez hozzájáruljon - már csak azért sem, mert erre lényegesen korlátozottabbak, gyakorlatilag a semmivel egyenlők az esélyei. Perspektívája ezért változatlanul a belső jogé - függetlenül attól, hogy min is alapul az eljárása.
Mindenesetre az Európai Unió jogrendjének mintája mintegy eltérő szintekre terítette szét "a jogelőállítás folyamata" útját - csaknem ahhoz mérhető tudatossággal, ahogy egykor Kelsen revideálta a jogalkalmazásról és beszámításról mint merő következmény-leszámítolásról még az első világháború előtt elfoglalt álláspontját azzal, hogy kinyilvánította 1922-ben: a Rechtserzeugungsprozess megvalósulása legalább két lépcsőt feltételez, hiszen a jövőre tekintő s ezért általános-elvont tételezés eseti alkalmazása kizárólag adott konkrétum közegében történhet.17
A XX. századig társadalomtudományunk s benne jogtudományunk aligha tudta elképzelni, hogy a jog vagy bármiféle valamelyest objektiváltan is megtestesített normativitás valóban hatékony lehetne egy mögötte állva tárgyát egyértelműen a meghatározás tényezőjeként kezelő pozitivizmus nélkül - anélkül tehát, hogy ne támogatná ezt egyszersmind egy olyan működés feltételezése, amelynek tükrében az állami bíráskodás, a hivatásrendi diszciplína, a tanító egyház (stb.) képes egyértelműen a gyakorlat nyelvére átfordítva megvalósítani s szankcionálási mechanizmusával kikényszeríteni a kérdéses normatív rend tételezéseit. Ideológiájában ezért mechanizáltan mutatta be működését: mintegy a luhmanni Ausdifferenzierung értelmében tényleg ausdifferenziert homogeneitásként, a mindennapi heterogeneitás fölé emelve az előbbiek nevében zajló eljárásokat. Mit tett hát? Fogalmi rendet emelt a mindennapok fölé, eldologiasította önmagát, s némileg elidegenülten, a mindennapiság számára érthetetlen s követhetetlen titkos tudással és szakzsargonnal, kőkeményen megfellebbezhetetlen következetességgé és szükségszerűséggé avatta azt, ami a beavatatlan közember számára kellő okkal nemcsak meggyőző erő híján valónak, de egyenesen érthetetlen s véletlen sorscsapásnak tűnt. Röviden szólva: kiűzte a káoszt, hogy rendet lásson helyében. Mert káosz és rend - ebben a megközelítésben antinómiák, amik hívásában vagy az egyikre, vagy a másikra voksolunk.
Emberteremtette eldologiasított struktúrák önjárásának képzetéből a XX. század szociológiája kezdett olyan társadalomképet formálni, amelyben a fenti meghatározás egyirányú mechanicitásának víziója helyett már egyidejűségek spontán mozgására, benne egy megszakítatlanul zajló társadalmi gyakorlatra, az egyedek motiváció-harcainak statisztikai átlagú végkifejletére, ténylegesen lezajló interakciókra koncentrálhatott. S láss csodát: noha mikro-leírásai csakis káoszt érzékeltek (vonzások és taszítások állandóságában folytonos köztességet s lebegést), annak köszönhetően, hogy mindebben mindazonáltal folyvást és makacsul csakis a rendeződés útjait, elveit, nézőpontjait és esélyeit kereste, makro-leírásaiban már egy káoszból adódó rend lehetőségére és tényére következtethetett.
Mert tudnunk kell: a mikro-káoszból végső soron előálló makro-rend elgondolása vetette meg a modern közgazdasági látásmód alapját; ennek látásmódjából alakult ki a modern szociológia; s amint rögvest majd részletesebben is szólunk róla, erre konkludált, ebben oldódott fel a jogtudományi dekonstrukcionizmus is.
Amint társadalomelemzők emlékeztetnek erre, az elmúlt századelő "normativista modelljében" - Émile Durkheimtől egészen Talcott Parsonsig - "az egyik társadalmat a másik után elsődlegesen szabályrendszerének és az abban foglalt szabályok magatartási konformitás előidézésére alkalmasságának az összefüggése, szabályossága és folyamatossága terminusaiban ábrázolták".18 Utóbb érlelődött csupán annak felismerése, hogy "Az emberi élet lényege nem a szabálykövetésben, nem is az erény megjutalmazásában, hanem szituációtól függő önérdekből kiindulva a szabályok legjobb felhasználásában rejlik". Ettől kezdve viszont a társadalomelméletek is egyöntetűen "a szabályokat immár bizonytalannak, hajlékonynak, ellentmondásosnak és össze nem függőnek láttatják; [...olyanokként, mint amik...] pusztán emberi stratégiákat szolgálnak, személyről személyre és helyzetről helyzetre változó módon [..., miután...] A rend sohasem teljes, és nem is lehet sohasem befejezett".19
Nos, mélyen társadalomelméleti alapja mindennek az a felismerés, hogy a társadalomtudományok különféle ágai közt "létszintű megkülönböztetés" bizonyítására semmiféle kritérium vagy bizonyított érv nem adott. A jogtudomány is kényelmesen eléldegél normativitás-fogalmából, miközben mindehhez semmiféle társadalomtudományi fogódzója nincs.20 Ebből cinikus látszatú, érték-orientáció híján relativizáló magatartások adódhatnak - szárazon megállapítva például, hogy "a szabályalkotás és egy szociális s szimbolikus rend képzése olyan emberi ipar, amit kizárólag a szabályok és szimbólumok manipulációja, kikerülése, újrafabrikálása, helyettesítése s megszüntetése ellensúlyoz, amiben úgy tetszik, úgyszólván mindenki elkötelezett a társadalomban"21 -, hacsak nem tudjuk, hogy a kulturális antropológia élő klasszikusától származik e leírás: pontosan azért élve egy az emberi átlagmagatartást illető diagnózissal, hogy ennek kaotikumából mégis kifejthesse a mindebből végtére előálló rend mikéntjét.
Nos, az imént hivatkozott jogtudományi dekonstrukcionizmus eleinte mintha a jogpozitivizmus profeszionális hiedelemvilágát taszította volna semmibe leleplező, cáfoló, megsemmisítő, felülíró kritikáival. Hosszabb távon azonban mindebből egy a korábbi statikus, mechanikusan eldologiasító rendképzetet felváltó, és immár dinamizmusában, állandó fluktuáló mozgásában, folyamatszerűségében felfogott rend leírhatása adódott. Ennek erjesztésében módszertanilag talán Ludwig Wittgenstein, majd a pozitivista tudományfilozófia önmeghaladása nyomán egyfelől a nyelvi aktuselmélet, másfelől az ún. megismeréstudomány játszott leginkább döntő szerepet. Új rendszerfelfogásként ezekre épülhetett már egy autopoietikus - tehát önnön törvényszerűségeit menet közben folyamataiban variábilisan kialakító, szisztemikus végeredményét mégis biztonságos önazonossággal létrehozó - önszerveződés elképzelése. Leghatásosabban, úgyszólván egy agent provocateur funkciójában az egyszerre ideológia-kritikus és módszertani újító angol-amerikai Critical Legal Studies mozgalma22 szántotta újra a terepet, tanulságait azonban - egyidejűleg, ha ugyan részleteiben meg nem előzve - egy új jogontológia23 vonta le.
Merthogy ez utóbbi társadalomelméletileg magasabb szintre emelhette a diskurzust, mivel a külső, ellenpontból támadó, leleplezést célzó ideológia-kritikát csakúgy, mint a jogászi világkép-felfogások módszertani bírálatát a tényleges jogműködés folyamat-leírásába helyezte, és így valós ontologikumként elemezhette abban feltárt összetevőit. Hiszen a mindenkori társadalmi összegészt mint összkomplexust is eleve viszonylagos autonómiájú részkomplexusoknak valamiféle végső - tendenciális - egységben összegződő folyamatos egymásrahatásban megnyilvánuló önérvényesítése mindenkori állapotaként jellemezte. Ebben pedig a jogműködést illetően is benne rejlik az, ami a mai gazdaság-központú mainstream materializmus számára elengedhetetlen: a jogi formalizmusok ütközésében s az elvont jogtételek konkrét alkalmazásában mint gyakorlati implementáció diszkrepanciáiban megbúvó érdekkonfliktus. Már pedig a jogi-jogászi módszertan folyamat-rekonstrukcióiban az érdekkonfliktus megoldásának jogi megformulálása az, ami - egyfelől - a szigorú logikai következés hiánya és - másfelől - a döntési szituáció egyedisége (s ebben a döntnök visszavonhatatlanul személyes közreműködésének konstitutív jellege, alkotó hatása, és mindezekért visszavonhatatlanul és átháríthatatlanul viselendő személyes felelőssége) közötti űrt betölti.
Az Európai Unió jogi szerveződése síkján azonban benne rejlik mindebben annak magyarázata is, amit az imént - egyfelől - az Európai Unió mint nemzet-feletti entitás jogkibocsátása és - másfelől - ennek tagállami fogadtatása és leszámítolása kétpólusú struktúrájaként, valamint - és harmadfelől - az ebben folyvást megnyilatkozó centripetális és centrifugális mozgások kavalkádjának egyidejűségeként, mint végső és közös, összetartó túlsúlyával mégis rendteremtő erőként bemutattunk. Ami alkotó szerepű ezen egyensúlyozó szerkezetben, az eszerint - egyrészről - az Európai Unió reprezentatív intézményi összességének s egyes jogképzésre-jogkinyilvánításra felhatalmazott szerveinek kifejezett (szerződési, direktivális, illetőleg bírósági döntésekben kifejeződő) és hallgatólagos (az acquis communautaire égisze alatt elismerésre igényt tartó) jogalkotása, és - másrészről - mindezeknek tagállami szervezeti-intézményi szinteken történő fogadtatása (továbbérvényesítése, adaptációja, implementációja). Mindebből pedig az eredő nem más, mint aminek leírására még senki sem vállalkozott, pedig - az amerikai elnökök állapotösszegzései gyakorlattá vált kultúrájának, a State of the Nation időnkénti összefoglalásának - mintájára ez lehetne The State of the European Union.
Amint Lukács György gigantikus társadalomontológiai vállalkozásából tudjuk, az ember tudatos céltételezései a gyakorlatban mindig többet vagy kevesebbet, avagy egyszerűen mást realizálnak, mint amire az eredeti szándék irányult. És amiként erről szintén tőle értesülhettünk: ez nem egyszerűen divergencia, hibaszázalék, emberi gyarlóság, erélytelenség, netán hiábavalóság jele, hanem társadalomontológiai alaptény, s mint ilyen, bármiféle praxis-filozófiának mint tényleges gyakorlat-leírást vállaló társadalomelméletnek a kiindulópontja. Az a rend tehát, ami in concreto történetesen mindebből előáll, pontosan az, ami a rendszerben munkáló erők egyszerre szabad és kötött mozgása eredőjeként egyáltalán előállhatott. Bármely időmetszetre kivetíthető mindenkori állapota így olyan adottság, aminek keretében, talaján és kiindulásában - pontosan mint éppígylét kizárólagos lételméleti ténylegességében - minden erre rákövetkező mozgás zajlik.
Különös ma arra emlékeznünk, hogy a hegeli módszertani megsejtéseknek a kora tudományfilozófiájában alkalmazására törekvő Engels sokoldalú (tévedései és dogmái ellenére bizonyos esélybeli nyitottságot mégis sugalló) dialektika-fogalma miként merevült meg, majd vált kérlelhetetlen társadalmi törvényszerűségek elkerülhetetlen, úgyszólván automatikus bekövetkezésének színterévé a marxizmus szovjet változatában - a rend olyan materialisztikus teológiájaként, amelynek felsőbbrendűsége, tökélye és bevégzettsége éppen mindenkori ellentmondásmentességével arányos. Mosolyra csalogató ma már emlékeznünk még arra is, hogy éppen a kínai szocialista diktátor, Mao Ce-Tung (mindazonáltal Kelet bölcsességéből mégis táplálkozó) filozófiai dilettantizmusa24 hívhatta fel a már szovjetizált közép- és kelet-európai térség figyelmét arra, hogy az ellentmondás nem a rend ellenfogalma. Nem anarchia, nem lázadás, nem ellenforradalom, így hát még egy proletárdiktatúrában sem rendvédelmi ügy. Mert nem ellene mondás, hanem az élet jele: bármiféle valósan működő organizmus (társadalom és bármely részrendszer) életmódja - avagy, ismét Lukács nyelvén szólva: bármely működés éppígylétének a fenomenális formája a lét olyan alaptényeként, amellyel szemben csakis maga az élet tagadása (mozdulatlanság, halál) állhat.
A feszülés, a konflikus, a mindenkori akár nehéz megoldódás nem diszfunkció hát, hanem bármely működő rendszer funkcionalitása. Nem rend-nélküliség kinyilvánítása, hanem pontosan a rendnek a mindenkori kihívások s megfeleltetések kényszerében mindenkor szükséges (és elvileg mindenkor magasabb szinten történő) újraállítása és újraszervezése elkerülhetetlen előfeltétele és útja.
Egy ilyen mozgásdinamizmusba épül bele annak struktúráló megoldása, hogy az Európai Unió jogi megnyilatkozásainak komoly hányada inkább soft, semmint hard jog, vagyis a formalizmus statikumában megismert olyan polaritások szerint, mint kötelező/nemkötelező, alkalmazható/nemalkalmazható, érvényes/érvénytelen, aligha értelmezhető. Mindez egy olyan (ügyek és standardok kontextuális vagy célszerűségi értelmezésétől függően esetről esetre változó megítélést biztosító) rugalmas (tehát éppen nem formaiságában kötő) jogképet tár elénk, ami pontosan tagadása a kontinentális tegnapelőtt klasszikus jogpozitivizmusának, az európai szocialista tegnapnak,25 valamint a II. világháború óta maivá kifejlődött nyugat-európai megszokottságoknak26 egyaránt, hiszen mindez felülírja már egy "tisztán belső jellegű" jog27 elképzelhetését. Hiszen amit ehelyett kínál, az kontinuum csupán.28 Olyasmi, amit ma elérhető végső igazságként a jogi mozgásfolyamatok formalizmusa és diszciplína-kényszere mögött imént említett ontologikus rekonstrukciónkkal egyáltalán feltárhattunk.29 Többletünk mégis az most itt, hogy az Európai Unió jogrendjében a klasszikusként felhasznált forma-struktúrák immár jórészt megrendültek; a sajátjaként sugallt professzionális deontológia pedig kifejezetten érdemi (a jogitól csupán felhívott, általal viszont nem tartalmazott, vagyis heterogén) tartalmakra történő (formai értelemben dekonstruktív, a még megőrzött jogi homogenitást lebontó) összpontosítást javall.
A teleologicum mozzanatának folyamatos jelenlétén és hangoztatásán túl ennek megalapozását szolgálta már negyed százada a "közvetlen hatály"30 ill. "közvetett hatás"31 tanának bírói kidolgozása az európajogban, majd - szintén bírói fejlesztésként - annak kimondása, hogy bármiféle közösségi a nemzetiben megfogalmazottat felülírhatja. Ámde - jellegzetesen az Európai Unió professzionálisan homályos beszédére - mindez úgy robbant be jogrendjébe, hogy egyfelől máig tisztázatlanul hagyta, hogy pontosan mit, mikor, és milyen feltételek teljesedése esetén írhat felül; másfelől pedig meghagyta a nemzeti jogrendeknek a poláris másik oldalon megmaradását azzal, hogy bármi közösséginek nemzetivé történő át- vagy felülírása változatlanul ez utóbbiak helyi alkalmazására, tehát (tovább)értelmezésére van bízva. Hiszen - nem is oly régen - aligha fejthettek ki mást, mint hogy "a Tagállamoknak valamely direktívából eredő azon kötelezettsége, hogy a direktívától előrelátott eredményt elérje, valamint a Szerződés 5. szakaszából adódó azon kötelessége, hogy bármiféle általános vagy különös intézkedéssel éljenek is a Tagállamok ezen kötelezettségük teljesítésének biztosítására, a Tagállamok minden hatóságára kötelező, így a joghatóságuk körébe eső ügyekben a bíróságokra nézve is. Ebből következően a nemzeti jog alkalmazása során - függetlenül attól, vajon annak rendelkezéseit a direktíva előtt vagy után fogadták-e el - az értelmezésére felhívott nemzeti bíróságnak ezt az értelmezést a lehető legteljesebb mértékben a direktíva kifejezésének és céljának a fényében kell elvégeznie annak érdekében, hogy a direktíva által kitűzött eredmény eléressék."32
Könnyű belátnunk, hogy maga az Európai Unió egész jogszemlélete alakult ezzel bármiféle dogmatikum elsősége helyett pragmatikus-instrumentálissá, híven egyre nyíltabban felvállaltan inkább mobilizáló, semmint klasszikus szoros értelemben szabályozó funkciójához.
Ismeretes, hogy magában a működőként épülő nagystruktúrában a korlátozott területekbe beavatkozó direktívákon túl kétségtelenül a teljes jogrend és az alkotmányosság biztosításának feladatát is felvállaló bírósági döntvények állítanak mérföldköveket; nem ritkán magát a bírósági szerepfelfogást is új utakra állító olyan következményláncolatok garmadájával, amik hatásukban esetenként drámaibbak lehetnek, mint akár a kínos formaszerűséggel megkötött alapító szerződések. Folyamatában ezután, ezek liberating effectje nyomán, egymással ötletadásban licitálva az európajogi szerzők tovább bomlasztják e formátlanságot. Tendenciákból, intézményi mozgások tényeiből vonnak le jogi következtetéseket, miközben bármi ilyesmihez (bírói szerepfelfogásról, dogmatikai fegyelem avultságáról, a bármin áthatoló pragmatikus célratörés végső eszményéről) csupán más szerzők túláltalánosításai szolgálnak keretül. Mintha ráadásul senkit sem zavarna, hogy akár közösségi aktusról, akár lebegő szellem általánosításairól legyen is szó, még annak a minimuma sem teljesül, ami pedig még egykor a szocialista jogalkotási doktrínában is sine qua nonként hangzott: előkészítő munkálatokkal, hatástanulmányokkal és vitákkal, valamint a voltaképpeni sarokpontok kijelölésével alapozzák meg előbb azt, amiben utóbb egyáltalán eljárni kívánnak. Mindezt rendre elmulasztják, hiszen már az is csupán precedens-voltukban kimondatlan, tisztázatlan státuszú döntvényekből - önmagukról rendelkező utalások olvasataként, más utalásból levont következményként, szerzői értésként - olvasható ki, hogy egyáltalán precedencialitás (s ha igen, úgy milyen válfaja, sui generis változata) él vagy érlelődik az Európai Unióban. Már pedig ha minden ilyen jelzésből az intuitív rekonstrukció annyit tud csupán kiolvasni, hogy bizonyos materiális alapértékek s eljárási alapelvek mentén bizonyos fórumok közbeiktatásával a célmegvalósítás hatékonysága az elsődleges, úgy tényleg a "forradalmi mézeshetek" élményadó történelmi mozgásának újramegtapasztalásához33 érkezünk ezzel vissza. Hiszen ez olyan állapotokat jelent, melyek közt a cselekvés fő terepe a társadalmi öntevékenységre és kezdeményezőkészségre mobilizálás, olyan közegben, amelyben ki-ki a maga helyén maximálja a korábbi kereteket folyvást lebontó új keretépítést.
Ebből következően az Európai Unió jogrealitásában megnyilatkozó ilyen összetett mozgások, divergenciáikkal együtt, egyszerűen állapotot fejeznek ki: életszerűséget - ráadásul tudatosan megkonstruált többpólusúsága szükségképpeni megvalósulási formájaként s következményeként. Elemzési szempontból persze végül is nem ezek adottsága érdekes, hanem annak nyomon követése és folyamatos szemmel tartása, vajon mindenkori eredőjében, adott időmetszetbeli végkifejletében az összmozgás mutat-e tendenciális egységet, és ha igen, úgy mifélét. Vagyis: miként viszonyul a várható eredmény az elvárthoz; igényel-e beavatkozást és milyent - azaz kell-e a rendelkezésre álló eszközökkel befolyásolni ezek jövőbeli mozgását, és milyen irányban.
Szintén a fentiekből következik, hogy csupán leegyszerűsített kifejezés lehet annak vágyálomszerű, puszta utópizmus határát súroló ideologikus kijelentése, hogy a kétség kívül napról napra előrehaladó integráció-elmélyülés folytán és eredményeként az Európai Unió és annak joga - úgymond - egységesedik. Mert korántsem "a történelem vége" következik be, hogy egy eszkatologikus szintézis köszöntsön be mindennapjainkba, hiszen sohasem volt az emberiség történelmében megtapasztalt társadalomontológiai realitás egy végső beérkezés transzcendentalitásában vágyott megnyugvás. Így az, ami ténylegesen zajlik, nem végső egységesülés, konvergencia, minden alkotónak egyetlen irány eredőjében egyesülő öszveborulása. Ehelyett inkább azt mondhatnánk, hogy az Európai Unió jelenlegi szerkezetében a mindenkori részek egység-részekként divergálva egyre magasabb szinten valósítják meg egymásra is ügyelő különállásukat. Eszerint a mindenkor szükségképpen újratermelődő diszkrepanciák nem annyira valaminek a tagadására épülő ellentmondások, mint inkább hallgatólagosan kifejezett főtételre viszonylagos önállósággal ráépülő (mert fugatív repetíciókként a főtémát részmivoltukban kifejező) változatok.
A fentiek felismeréséből azonban egyszersmind politikai következmények is adódnak. Hiszen egy ilyen összmozgásban kizárólag az érvényesül, amit érvényesítenek.
Már pedig fontos itt látnunk, hogy annak, amit az egész európai uniós jogrendszer strukturálásában kétpólusúságnak mondtunk, kizárólag a jogi beszámítás, vonatkoztatás és érvényesség-érvényesítés szempontjából van relevanciája; szociológiai realitása s hatalomelméletileg értékelhető önálló léte azonban nincs. Hiszen ugyanúgy, ahogyan a Népszövetségben vagy az Egyesült Nemzetek Szervezetében alkotóként társult államok lépnek fel, hogy közös akarattá transzformáltan e nemzetközi entitás nevében és intézményrendszere révén járjanak el, az európai közösségesedés történetében sem volt mind ez ideig ez másképp. Jogilag önálló érvényességforrást alapoz meg az, ami Bruxelles, Strasbourg vagy Luxembourg intézményeiben európajogként megjelenik, de a részes államok nélkül még sincs mindennek léte. Mert nemcsak nem lenne (jogilag) fogadható, de nem lenne (szociológiailag sem) képezhető nélkülük, ami európajogként egyáltalán megjelenik. Alapító szerződései sorának a folyományaként beszélhetünk egyáltalán az Európai Unió létéről, intézményrendszeréről, a benne részességet kifejező állampolgárságról és bármi egyébről. A nemzetállami működés szociológiai realitás, a nemzeti működések halmazának európai közösségisége viszont pusztán jogi vonatkoztatás, normatíve kezelt fogalmi háló, amiben a megvalósuló konformizmus, a tételezésekkel funkcionális összefüggésben alakuló magatartás tényszerűsége jelent csupán többletvalóságot, s mögötte az európaiság ideológiája létszerűként (mert működőként) leírható többlettudatot. Miközben az Unió adminisztrációja, egységként fellépése mind csak nemzeti entitások adott halmazának a szerződési kivetülése - ámde bármi nélkül, ami nemzeti keretek közt ne lett volna már meg. Épületeit mindnyájan emeltük, funkcionáriusait magunk toboroztuk, pénzét folyamatosan összeadjuk. Néki hát, a magunkéin kívül, semmije sincs. Projekciói is azok, amiket társulásunk felhatalmazásaival magunk átengedményeztünk. S még akkor is így van ez, ha korunk neofita vonzásának eredményeként - foglalkozási ártalomként? személyes csonkaságként? nevelési hiányosság vagy könnyű csábulás áldozataként? - Brüsszelben, Strasbourgban vagy Luxemburgban csakúgy, mint nemzetközi ügyvédi irodákban Londontól Bukarestig már tényleg s gyarapodó számban bukkanhatunk olyan egyedekre, akiket mesterséges programozottságuk - hitük szerint - már semmiféle nemzethez, csakis az őket magukat is generáló Európai Unióhoz fűz. Individuálpszichikájuk azonban nem lételméleti kategória addig, amíg egy ilyen működő tudat társadalmi létünk formálójaként meg nem jelenik.
A tagállamiság ontológiai súlya és gyakorlati kizárólagossága viszont a kizárólagosan lehetséges nemzeti participatio formáit, intenzitását és hatékonyságát, azaz a nemzet lehetőségeihez mért optimalitását minden résztvevő tekintetében úgyszólván kizárólagos fontossággal ruházza fel.
Ezért minden nemzetnek előzetes tervezéssel tudatosan fel kell építenie saját útját, közrehatása formáit és metódusát az összstruktúra mozgásában már sikerrel/sikertelenül alkalmazott stratégiáknak és taktikáknak, gondolkodási és eljárási módoknak, érték- és érdek-tematizálásoknak, nemzeti adaptációknak és implementációknak (a kivételesség és történeti beváltság, a nemzeti mivolt és hagyomány elismert s el nem ismert hivatkozásai terminusaiban elvégzett) gondos összehasonlító tanulmányozása alapján. A nemzeti részvétel adottságaként persze a tagállamok részben egymást váltó kormányzataik, részben pedig nemzeti parlamenti pártstruktúrájuktól közvetetten meghatározott európai parlamenti képviseletük által jelenítik meg magukat az Európai Unióban. E körben viszont bárminő benső konfliktus szabdalja is, e két nemzeti oldalnak nyilvánvalóan tendenciális egységben kell megmutatkoznia, különben óhatatlanul a közös nemzetállami érdek vallja majd kicsinyességük és békétlenségük kárát.
Ez pedig különösen elgondolkodtató színben mutatja azt, amit saját közép- és kelet-európai jogvilágunkban fáziskésésként, megélni kényszerült szocializmusunk túlélő örökségeként szoktunk megjelölni. Azt, hogy a II. világháború óta a nyugat-európai s atlanti jogéletben (jogfelfogásban, jogászi gondolkodásban, gyakorlati jogalkalmazásban, a jogászi folyamatok megközelítésében, a döntési kritériumok alakulásában) és a közvetlenül társadalmi megfontolások jogi érvényesítésében (a természetjogiasságban, a "dolgok természete" figyelembevételében; az elveken és klauzulákon nyugvó érvelésben; az emberjogiasodásban és alkotmányjogiasításban; a védendő értékek egymás közt mérlegeléssel történő nyílt ütköztetése útján) csakúgy, mint puszta döntés helyett a bíráskodásnak többszereplős társadalmi problémamegoldássá alakulásában bekövetkezett változásokat sajátunkként nem ismerhettük meg, s következésképpen így a készségeit sem sajátíthattuk el.
Már pedig ez azt jelenti, hogy előbbi hármas tipológiánkból a premodernt és a modernt követő posztmodern eszköztár lényegében mindeddig játszatlan maradt a magyar s a volt szocialista közép- és kelet-európai uniós tagországi bírósági gyakorlatban. Következésképpen játéklehetőségünk mindmáig óhatatlanul a modernitás kártyáira szűkült, ami - akár tudatában vagyunk ennek, akár a függetlenség bírói gőgje kikéri magának ezt - nyilvánvalóan versenyképtelenséget, eleve csökkentértékűséget eredményez számunkra a közös európai jogpiacon. Ameddig tehát teljes módszerbéli hasonulásunk nem áll elő, magunk idézzük elő magunknak hatékonyságunk és nemzeti érdekvédelmünk önkorlátozását, vagy éppen korlátozott mértékűre kényszerítését. ■
JEGYZETEK
1 Vö. a szerzőtől ,Leibniz és a jogi rendszerképzés kérdése' Jogtudományi Közlöny XXVIII (1973) 11, 600-608. o.
2 André-Jean Arnaud Pour une pensée juridique européenne (Paris: Presses Universitaires de France 1991), 300. o.
3 Massimo La Torre 'Legal Pluralism as Evolutionary Achievement of Community Law' Ratio Juris 12 (1999) 2, 192. o.
4 Az Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie hasábjain 1916-1917-ben folytatott vitára lásd Hans Kelsen und die Rechtssoziologie Auseinandersetzungen mit Hermann U. Kantorowicz, Eugen Ehrlich und Max Weber, hrsg. Stanley L. Paulson (Aalen: Scientia 1993).
5 Vö. pl. a szerzőtől ,Mi jön a pozitivizmusok után? »A bírói ténymegállapítási folyamat természete« problematikájának utóéletéről' Állam- és Jogtudomány XLI (2000) 3-4, 231-252. o., az oldódás eset-tanulmányi példázataként pedig uő. 'Az angol-amerikai és a kontinentális-francia jogi hagyományok találkozásának peremvidékén: Kanadai fejlemények és tapasztalatok' Jogtudományi Közlöny LVII (2002) 7-8, 309-322. o.
6 Vö. a szerzőtől 'Makroszociológiai jogelméletek: a jogászi világképtől a jog társadalomelmélete felé' Szociológia 1983/1-2, 53-78. o.
7 Neil Walker 'Legal Theory and the European Union: A 25th Anniversary Essay' Oxford Journal of Legal Studies 25 (2005) 4, 586. o.
8 Uo. 583. o.
9 Elsőként Francis Snyder 'New Directions in European Community Law' Journal of Law and Society 14 (1987) 1, 167. o.
10 Jo Hunt & Jo Shaw Fairy Tale of Luxembourg? Reflections on Law and Legal Scholarship in European Integration in <http://64.233.183.104/search?q=cache:F42D5KPUYG8J:www.sheffield.ac.uk/content/1/c6/06/90/87/Hunt%2>, 5. o.
11 Uo. 21. o.
12 Uo. 14. o.
13 Neil MacCormick Questioning Sovereignty Law, State, and Nation in the European Commonwealth (Oxford & New York: Oxford University Press 1999), 118. o. és Neil Walker ‘The Idea of Constitutional Pluralism’ Modern Law Review 65 (2002) 3, 317-359. o.
14 Karen J. Alter Establishing the Supremacy of European Law The Making of an International Rule of Law in Europe (Oxford & New York: Oxford University Press 2001), 1. o.
15 Kenneth Pennington ‘Learned Law, Droit Savant, Gelehrtes Recht: The Tyranny of a Concept’ Syracuse Journal of International Law and Commerce 20 (1994), 205-215. o. & <http://faculty.cua.edu/pennington/learned.htm>.
16 Mindezek változatos sorsára vö. a szerzőtől A kodifikáció mint társadalmi-történelmi jelenség 2., utószóval bőv. és jav. kiad. (Budapest: Akadémiai Kiadó 2002).
17 Vö. a szerzőtől ,A bécsi iskola’ in Jogbölcselet XIX-XX. század, Előadások, szerk. Varga Csaba (Budapest: Szent István Társulat 1999), 60-68. o.
18 Noel B. Reynolds ‘Rule of Law in Legal and Economic Theory’ in Law at the Turn of the Twentieth Century International Conference Thessaloniki 1993, ed. L. E. Kotsiris (Thessaloniki: Sakkoulas 1994), 373. o.
19 Robert B. Edgerton Rules, Exceptions, and Social Order (Berkeley: University of California Press 1985), 13. és 14. o.
20 Niklas Luhmann A Sociological Theory of Law trans. Martin Albrow & Elizabeth King-Utz (London: Routledge & Kegan Paul 1985), 13. o.
21 Sally Falk Moore Law as Process An Anthropological Approach (London & Boston: Routledge & Kegal Paul 1978), 1. o.
22 Vö. <http://en.wikipedia.org/wiki/Critical_legal_studies>.
23 Vö. a szerzőtől A jog helye Lukács György világképében (Budapest: Magvető 1981) és ,A jog ontológiai megalapozása felé (Tételek Lukács György Ontológiája alapján)’ Magyar Filozófiai Szemle XXVII (1983) 5, 767-776. o.
24 Mao Ce-tung Az ellentmondásról [1937] (Budapest: Szikra 1952).
25 Hadd emlékeztessek csupán arra, hogy a jogot szervező szerepbe előszeretettel hatékonyan állító kelet-német berendezkedésben Aufgabe-Normenként ismert szabályozási eszközöket - hiszen a feladat-normák csak célkitűzést tartalmaztak, egyértelmű tényállás s főként szankció nélkül - a hivatalos moszkvai és szatellita jogpolitika és jogtudomány mindvégig következetesen támadta.
26 Vö. pl. Thomas M. J. Möllers Die Rolle des Rechts im Rahmen der europäischen Integration Zur Notwendingkeit einer europäischen Gesetzgebungs- und Methodenlehre (Tübingen: Mohr 1999).
27 Klaus P. Berger ‘The Harmonisation of European Contract Law: The Influence of Comparative Law’ International and Comparative Law Quarterly 50 (2001) 4, 887. o.
28 Zdeněk Kühn ‘The Application of European Law in the New Member States: Several (Early) Predictions’ German Law Journal 6 (2005) 3, különösen 579. o.
29 Vö. a szerzőtől ,A jogi okfejtés társadalmi meghatározottságáról’ Állam- és Jogtudomány XIV (1971) 2, 249-285. o., A bírói ténymegállapítási folyamat természete 2., jav. és utószóval bőv. kiad. (Budapest: Akadémiai Kiadó 2001 [32003]) és A jogi gondolkodás paradigmái átdolg. és bőv. 2. kiad. (Budapest: Szent István Társulat 2004).
30 "Egy közösségi intézkedés érvényességét vagy hatását bármely tagállamban nem érinthetik arra történő hivatkozások, hogy akár szembefut az adott állam alkotmányában megfogalmazott alapjogokkal vagy a nemzeti alkotmányos felépítmény elveivel." C-11/70 Internationale Handelsgesellschaft (1970) ECR 1125, 3.
31 C-14/83 Von Colson v. Land Nordrhein-Westfalen (1984) ECR I-1891. Vö. még Sacha Prechal Directives in European Community Law A Study of Directives and their Enforcement in National Courts (Oxford: Clarendon Press 1995), 146. és 199. o.
32 C-106/89 Marleasing SA v. La Commercial International de Alimentation SA (1990) ECR I-4135, 8 (hivatkozással az imént megidézett Von Colson-ügyre).
33 Saját vizsgálódási körében vö. a szerzőtől ,Lenin és a forradalmi jogalkotás’ Állam- és Jogtudomány XIII (1970) l, 45-57. o. ill. - ennek kínai "kulturális forradalmi" változatában - A kodifikáció mint társadalmi-történelmi jelenség (2002), különösen 251-255. o.
Lábjegyzetek:
[1] Varga Csaba, DSc: tudományos tanácsadó (MTA Jogtudományi Intézete) és intézetvezető egyetemi tanár (PPKE Jogbölcseleti Intézet)
Visszaugrás
