A Társasági adó törvény (Tao. tv.) bevezetésében már évek óta megtalálható az "Európai Közösséghez való társulásból eredő szempontok érvényesítése", mint törvényalkotói törekvés. A törekvés tiszteletre méltó, különösen annak tükrében, hogy a tagországok nyereségadóztatási rendszerei még csak nagyon alacsony harmonizáltsági fokot értek el, és csak az osztalékadózás és az átalakulások adómentességét szabályozza irányelv. A célokkal szemben a realitás az, hogy ezen irányelvek jelenleg még egyáltalán nem tükröződnek a hazai társasági adó jogban. A következőkben megpróbáljuk megmutatni, hogy a hazai Társasági adó törvény mennyiben áll összhangban a jelenlegi és a várhatóan életbe lépő uniós joggal, illetve milyen jogközelítési intézkedésekre lesz még szükség. A jelen tanulmányban, főleg terjedelmi okok miatt nem foglalkozunk az átalakulások adózásával.
A Társulási Szerződés1 az Európai Unióba történő gazdasági integráció egyik alapvető feltételeként definiálja a hazai jogszabályoknak, köztük az adótörvényeknek, a közösségi joghoz való közelítését. A jogharmonizáció részeként a már meglévő jogszabályokat felül kell vizsgálni és a közösségi normáknak megfelelően átalakítani, illetve az újonnan megalkotandó jogszabályok nem lehetnek ezen normákkal ellentétesek. A társult tagországok egyéni felkészülési programja, az 1998-ban kiadott Road Map2 a közvetlen adók esetében két stratégiai célt határozott meg: a jogalkotási feladatok megvalósítását és a jogszabályok megfelelő végrehajtását. Ezen belül külön kiemeli a nyereségadóztatás magatartási kódexének3 átvételét és a közvetlen adókat érintő megfelelő együttműködési eljárások megvalósításában közreműködő szervezetek felkészítését. Első lépésként nézzük meg, hogy melyek azok a főbb társasági adózási területek, amelyek közösségi normáit a magyarországi jogalkotás és jogközelítés folyamán figyelembe kellene venni.
A Római Szerződés4 alapelvei kimondják: a négy szabadság (az áruk, szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad áramlása) elvének megvalósításához a tagállamok közötti harmonizációt ki kell terjeszteni az adózás területére is. Ellentétben azonban a közvetett adókkal, a Római Szerződés nem tartalmaz konkrét célokat a közvetlen adók harmonizálása érdekében, csak az általános paragrafusok között találunk rájuk vonatkozó utalásokat. A Szerződés előírja, hogy a Tanács, a Bizottság javaslatai alapján, egyhangú szavazással elfogadott irányelveket bocsásson ki a tagállamok azon törvényeinek és egyéb szabályainak a közelítése érdekében, amelyek a közös piac kialakítását és működését befolyásolják.
A Római Szerződés kimondja a tagállamok gazdaság politikája összehangolásának szükségességét a gazdaság harmonikus fejlődése, a folyamatos, kiegyensúlyozott növekedés érdekében. Ugyanakkor megengedi, hogy amenynyiben egy tagállam tőkepiacának működésében a közösségi szabad tőkeáramlás zavarokat okoz, akkor a tagállam védőintézkedéseket vezessen be. A fentiektől függetlenül a tagállamok alkalmazhatnak az adófizetők között megkülönböztetést, amennyiben azok helyzete illetőségük vagy a tőkebefektetés helye szerint különböző. Minden olyan intézkedés bevezetésére jogosultak, különösen az adózás és a pénzintézetek felügyelete terén, amely a nemzeti szabályok megkerülését megakadályozza. Ennek érdekében előírhatnak bejelentési és egyéb adminisztratív követelményeket, valamint bármilyen más olyan intézkedést is hozhatnak, amelyet a közérdek és a közbiztonság indokol.
Ez a megfogalmazás úgy is felfogható, mint a tagállamok nyílt kívánsága a belföldi és külföldi tőke illetve adózó közötti megkülönböztetés fenntartására. A kívánság tökéletesen érthető, ha belegondolunk, hogy például a kettős adózás elkerüléséről szóló egyezmények rendszere az illetőségen alapuló megkülönböztetésen alapszik. A fenti szabályok együttesen azt eredményezték, hogy a közvetlen adók rendszere, néhány területet leszámítva, eddig még gyakorlatilag nem került harmonizálásra és gyors előre lépés ezen a területen nem is várható5.
Az Európa Bizottság által a hatvanas évek elején megjelölt fő céloknak6 - amelyek között megtalálható az egyes tagországok által a tőkebehozatal ösztönzését célzó különleges kedvezmények eltörlése, az összeolvadások és vállalatcsoporton belüli átszervezések európai szintű szabályozása, a társasági adózás és az adóalap meghatározására vonatkozó szabályok harmonizálása, az adóbehajtás és ellenőrzés összehangolása - csak egy töredéke valósult meg. Eddig összesen két, a közvetlen adók harmonizálására vonatkozó irányelv lépett hatályba, további négy pedig javaslat formájában létezik. Az anya-leányvállalati irányelv7 és az átalakulási irányelv8 1990-ben látott napvilágot, szükséges módosításuk azóta is várat magára9. A telephelyek veszteségeinek beszámíthatóságáról10, a veszteségelhatárolásról11 szóló irányelv évek óta csak javaslat formájában létezik, az 1994-ben visszavont kamat-jogdíj irányelv javaslatot pedig csak a közelmúltban nyújtották be újra teljesen átfogalmazva12.
Ha megnézzük az irányelvek bevezetésének, valamint a javaslatok dátumát, egyértelműen megállapítható, hogy a kilencvenes évek elején megtorpant a közvetlen adók összehangolása, sőt a kilencvenes évek közepe táján a legtöbb addig létező javaslatot visszavonták és csak 1998 elején nyújtottak be újakat. Az irányelv javaslatokkal kapcsolatos viták, előterjesztések vizsgálata azt mutatja, hogy a tagállamok gyakorlatilag egyetlen kérdésben sem tudtak konszenzusra jutni. Ezért a javaslatokat soha nem bocsátották szavazásra, hiszen biztosra vehető volt, hogy nem jön létre az egyhangú pozitív döntés. Az okok jórészt a tagországok eltérő költségvetési érdekeiben keresendők. Azzal, hogy az Európai Unió a célját a gazdaságpolitika összehangolása, de nem a tagállamok önálló gazdaság-, illetve adópolitikájának megszüntetése útján kívánja megvalósítani, önmaga fejlődésének szab gátat. A nyereségadók jelenlegi rendszere ugyanis mind az adóalapot mind az adó mértékeket tekintve hatalmas eltéréseket mutat az egyes tagállamok között, ezért azok módosítása alapvetően befolyásolná az egyes tagállamok költségvetési adóbevételeit. Ebben a folyamatban természetesen mindig lesznek vesztesek és nyertesek (hacsak nem a legszélesebb adóalapot és a legmagasabb mértéket alkalmazzák, ami viszont az EU versenyképességét rontaná), ezért elméletileg kizárt, hogy a tagállamok ezekben a kérdésekben egységesen szavazzanak. Az önállóság megtartásának igényét a kilencvenes évek elején jogszabályi formába öntötte a szubszidiaritás elve13, amely kimondja, hogy a közvetlen adók harmonizálása csak anynyiban szükséges, amennyiben azt a közös piac zökkenő mentes működtetése indokolja.
Mindezek oda vezettek, hogy a tagállamok új szabályozási formákat kezdtek keresni, amelyekhez nem szükséges az egyhangú szavazás, még akár azon az áron is, hogy a szabályozás nem feltétlenül bír a tagállamok számára kötelező érvénnyel. Az újfajta szabályozó eszközök megjelenésének első példája a nyereségadóztatás magatartási kódexe (Code of Conduct), amelynek célja a tagállamok közötti káros adózási verseny kialakulásának megakadályozása. A Kódex sajátosságát az adja, hogy egyáltalán nem jogszabály, hanem inkább az egyes tagállamok önkéntes, egyoldalú kötelezettségvállalása egy viselkedési norma követésére. A Kódex fontosságát mi sem jellemzi jobban, minthogy közvetlenül bekerült a tagjelöltek által teljesítendő stratégiai célok közé. A harmonizáltság hiánya, a többségükben még életbe nem lépett irányelvek nem könnyítik meg Magyarország helyzetét az uniós tagságra való felkészülésben.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
