A devizahitelek problematikája komoly kihívásként terheli a jogásztársadalmat. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy egy szempont - a termék felfogás - mentén vizsgáljam, hogy milyen okok idézhetik elő, hogy ezekben az ügyekben a számtalan eltérő közelítésű keresetről eltérő ítéletek születtek. Írásomban csak egyes kérdéseket vetek fel - ezeket is a teljesség igénye nélkül; mintegy egyfajta szemléleti alapvetésként. Célom, hogy így felhívjam a figyelmet néhány olyan szempontra, melyek akár meghatározóak is lehetnek akár a megoldás - vagy akár a megoldás nehézségeit kiváltó
- 4/5 -
okok feltárása szempontjából. Már most előrebocsátom, hogy sem a Ptk. 209. §-ának majd 205. §-ának szabályozástechnikai fejlődését sem a Ptk. új szabályozását és a Kúria gyakorlatát sem kívánom elemezni - s bírálni sem. Véleményem szerint ezek fejlődése ugyan tökéletesen példázza azokat a problémákat, melyeket a jogalkotó a szabályozásban érzékelt és megoldani kívánt - de pontosan a történetükben dokumentált problémák folyamatos halmozódása miatt a hangsúlyt a javasolni kívánt új megközelítésre helyezem.
Alaptézisemet[1] már a cím választásával is jelezni akarom; a probléma gyökerét a termék-fogalom és a szerződés-fogalom tisztázatlanságában, s ezek egymáshoz való viszonyának tisztázatlanságában látom.
A kérdés sokaknak feleslegesnek tűnhet, hiszen a "termék" köznapi és közgazdasági - de sokak számára még a jogi fogalma is - mindig is világosnak, pontosan megragadhatónak tűnhet. Évtizedek óta[2] jelen van a jogrendszerünkben ez a fogalom - de anélkül, hogy a generális definíciója megszületett volna. Ugyanez jellemzi az egyes ágazati szabályozásokat is pl. a versenyjogban, a fogyasztóvédelem jogában, a biztosítási jogban, a tőkepiaci és a banki tevékenységek jogi szabályozásában a fogalom szokásosan használt, de a kifejezett legális fogalmi definíció legfeljebb csak az adott "iparágra" szólóan létezik[3]. Ezért ezt a gyakorlatot - a fogalmazás minőségére tekintet nélkül - sem tekinthetem többnek, mint szóhasználatnak[4]. Talán azért is, mert ezekben az adott jogág jellemző szemléletmódja a szabályozás alapja, ez pedig az eltérő jogági szemlélet miatt nem adhatott kellő alapot, hogy bármelyik generális definícióvá válhasson. Jól kifejezi ezt, hogy e fogalom pl. a versenyjogban magában foglalta a dolgokat, mint termékeket, éppúgy, mint a szolgáltatásokat is. Ez a helyzet állott fenn az új Ptk. hatályba lépéséig - s létezik lényegében ma is.
Az előbbiekben említés történt arról, hogy pl. a versenyjogban használatos "termék" fogalom magában foglalta az áru (mint fizikai tárgy) és a szolgáltatás fogalmait is.
Az új Ptk. 6:551. §-ában már megszületett a termék fogalmának az új definíciója. Ez azonban a fizikai tárgyakban ragadja meg a fogalom lényegét - tehát nem terjed ki a szolgáltatásokra. Ezen túl - vagy e definíció mellett - szembetűnő az új Ptk. 6:375. §-a, mely a dologi felfogáson alapuló termék fogalomnak - mutatis mutandis - a szolgáltatásokra való alkalmazásáról is rendelkezik.
1.2.1. A tartalmi azonosság és/vagy különbözőség kérdése - avagy a kenyér a pulton
A Ptk. fenti utaló rendelkezése azt is kifejezhetné, hogy a jogalkotó szerint nincs különbség a dologként megjelenő termék és a szolgáltatás között[5]. Ezért elsőként ezt a feltételezett azonosságot vizsgálom a tárgyi elemeken keresztül.
1.2.1.1. Az emberi magatartás objektiválódásának eltérő formai megjelenései
A tartalmi azonosságot támaszthatja alá az, hogy a gazdaságban a dologként megjelenő termék (áru, termény stb.) is minden esetben egy tudatos, szabályos - vagy akár szabályozott (szabványosított) magatartási vagy technikai (gépesítési-automatizálási) alapokra épülően kifejtett emberi tevékenység eredménye. Ez a szabályozottság bizonyosan létezik, de alapvetően csak a gyártó szervezetén belül - tehát a kívülálló számára nem ismert. (Sőt nyilvánosságra kerülése ellen az, aki ennek rendszerét kidolgozta akár védekezhet is - kifejezett legális felhatalmazás alapján.) A dologként megjelenő termék esetében tehát a terméket létrehozó emberi tevékenység szabályozása háttérbe[6] kerülhet. Ha pl. a pékségbe belépünk, csak a kenyeret látjuk. A háttérben létező többi elemnek a létezéséről legfeljebb csak tudhatunk.
A szolgáltatás és a dolog alapvetően azonosak abban, hogy a szolgáltatás is előre meghatározott (stan-
- 5/6 -
dardizált) magatartások összességeként jelenik meg. A lényegi különbség abban áll, hogy ez (látszólag) elveszti a belső meghatározottságon alapuló jellegét, sőt kifejezetten napvilágra lép (külsővé válik) azzal, hogy a szolgáltatás leírása a felek jogviszonyának explicit részévé válik a felek "szerződésében". A szolgáltatás esetében a "szerződésben" vállaltak megvalósítása során történik meg ennek a szabályozott (standardizált) magatartásnak a kifejtése - mely egyben ennek - a szolgáltató által meghatározott standardnak a nyilvánosságra kerülését is megjeleníti. Vagyis a "kenyér" nem kész, hanem készül[7].
Ezeknek a szolgáltató által előre definiált (standardizált) cselekvéseknek a sorozata hozza majdan létre (testesíti meg) magát a szolgáltatást. Ezért amíg a kész dologként megjelenő termék mögött az annak létrehozatalára kifejtett tevékenység láthatatlan marad, addig a szolgáltatást nyújtó fél a tevékenységét (szinte teljes egészében[8]) mások által is láthatóan - és a felek "megállapodásában" leírtak szerint fejti ki.
1.2.1.2. A legfontosabb különbség - avagy a repülőjegy
Ha pedig mindkét fél kezében tart egy (ugyanolyan) papírt; egyikük abból olvassa, hogy mit kell adnia, a másik, hogy mit kell kapnia - sőt ráadásul mindkét papír szövege azonos (sőt lehet, hogy azt akár alá is írták) akkor ennek a papírnak a jogi jellegét kell vizsgálnunk.
A fizikai termékhez képest látható különbség: a kenyér vásárlásakor senki sem kéri annak leírását, hogy milyen emberi cselekvések sorozatának eredményeként tarthatjuk a kenyeret a kezünkben - a szolgáltatás vásárlásakor (teljesítésekor) azonban legfeljebb csak ezek a dokumentumok állnak rendelkezésre, melyek alapján a szolgáltató majd a tevékenységét ki fogja fejteni - vagy még ezek sem, hanem csak egy jegy[9], mely akár a szolgáltatás leírását sem tartalmazza. Tapasztalati tény, hogy erre az "írásba foglalt" (vagy a jegy által megjelenített) megállapodásra szokássá vált a szerződés fogalmát alkalmazni - de vajon helyes-e ez a konszenzus értelmében? Mielőtt erre a kérdésre feleletet keresnék más szempontokat is át kell tekinteni.
1.2.1.2. Egy valódi hasonlóság
A mai felfogás szerint termék a kenyér, az autó, vagy bármely más dolog: X pékség ilyent, Y másfélét süt. Az autógyárak gyártják a saját autóikat; ki jobbat, ki még jobbat. Közhelyszerűnek tűnhet, hogy azt, hogy a vevőnek van abban választási lehetősége, hogy pl. melyik kenyeret veszi meg, de abba nem szólhat bele, hogy az egyik pék miért nem süt pont olyan kenyeret, mint a másik, vagy bármelyik pont olyant, amit ő szeret(ne). Ennek oka, hogy mindenki számára természetes, hogy a terméket gyártó vállalkozó saját döntése, hogy mit és hogyan gyárt[10] - autonóm vállalkozásában.
A szolgáltatások esetében sincs ez másképp; a szolgáltató egymaga dönti el, hogy mit és hogyan, mennyiért akar szolgáltatni. Ennek a teljes leírása azonban a háttérben is maradhat. Az adásvételi ügyleteknél általában a vevő nem is ismeri meg - sőt a modern kereskedelemben ezeket akár az eladó sem ismeri[11] - (a szolgáltatásokra vonatkozó ügyletekben pedig ez az "apróbetűs" rész, ami sosem teljes, s amit általában el sem olvasnak).
A bonyolult struktúrájú dolgoknál és a szolgáltatásoknál is - nem egy esetben már a felek nem is ismerik nem is értik ezeknek a leírásoknak a tartalmát - azok nem többek egyszerű használati utasításnál, mely esetenként sem a dolog, sem a szolgáltatás minőségi jellemzőinek megismerését sem biztosítják.
Ugyancsak közös jellemző a szabványosított magatartásokra az is, hogy egyes lényegi elemeik megváltoztatása azért nem lehetséges, mert a változtatás esetében egyszerűen felborulhat az egyoldalúan kidolgozott rendszer - az autó nem indul el, a kenyér nem sül ki, a bank összeomlik, a biztosító nem fizet a kötvényre stb. Ezért ezek - a gyártó/szolgáltató akarata folytán - csak termékleírásnak minősülhetnek.
1.2.3. A közös pont
A lényegi közös jellemző abban áll, hogy ezek a termékleírások semmiképp sem lehetnek kötelmi jogi szempontból konszenzus eredményei - hiszen a felek
- 6/7 -
akarategyezése az egyik fél tudattartama (ismerethiánya) miatt kizárt[12]. Ebben az értelemben ezek tehát csak szerződéses rendelkezésnek látszanak, de valójában nem azok.
Ezt erősíti az is, hogy napjainkban ezek sokszor már okiratként nem is jelennek meg, sőt a szerződések szövegében is legfeljebb utalnak arra, hogy ezeket hol lehet megtalálni[13]. Ezeket a gyártó által egyoldalúan meghatározott - sőt általában a szerződéskötés után átadott, vagy hozzáférhetővé tett - kikötéseket pl. a fogyasztói szerződésekre irányadó szavatossági jogok érvényesíthetősége körében általában mégis a szerződések tartalmi elemeinek tekintik.
Azután hogy ha a vevő eldöntötte, hogy az eladó egyoldalú termékleírását "elfogadja" ez már az eladót köti, s a másik felet pedig jogosítja de csak azzal a tartalommal, amit az eladó egymaga határozott meg. Ez az "elfogadás" (inkább "tudomásulvétel") pedig semmit nem változtat azon, hogy ezeket a feltételeket nem a felek konszenzusa alakította ki.
További jellemző tény az is, hogy a jogrendszer - nem polgári jogi - szabályai ezeket az egyoldalú meghatározásokat esetenként felül is ír(hat)ják - akár a gyártó által hozott egyoldalú döntés ellenében is; pl. a mérgező gyermekjátékok forgalmazását az illetékes hatóság megtilthatja. (Természetesen továbbra sem kizárt, hogy a vevő ezeket a termelői döntéseket megismerhesse és elfogadhassa; ettől azonban ezek még továbbra is a gyártó - vagy más jogi szabályozás - által meghatározottak maradnak - sőt ilyennek is kell maradniuk.)
Fenti alapvetésem szempontjából a hangsúly azon van, hogy ezeknek a paramétereknek a meghatározásába sincs beleszólása a vevőnek; a gyártó dönti el, hogy mit és hogyan gyárt - vagy akár egyes szerződések esetén akár a jogalkotó. A termék olyan lesz, ahogy a gyártó azt eldöntötte - a szabványok, egyéb általános (környezetvédelmi, biztonsági, balesetvédelmi stb.) - esetenként jogszabályi - előírások keretei között. Azt, hogy ez a megfelelés ténylegesen megvalósult-e egyre inkább a gyártó, vagy különféle minőségellenőrzési, vagy fogyasztóvédelmi, vagy más szervezetek (akár hatósági jogkörrel is) ellenőrzik - mintsem a vevő; azaz a szerződéses partner.
Mindezek könnyen beláthatóak mindazon termékek esetében, melyek e tulajdonságokat tárgyiasult formában - dologként - jelentetik meg. Tény, hogy a vevőnek valójában csak egy döntése van: megveszi-e azt amit neki kínálnak és annyiért amennyiért adják - vagy sem.
Aligha lehet kérdés az, hogy igazak-e a fenti megállapítások azokra a "termékekre[14]" melyeknek egyetlen "tárgyiasult" formája valamilyen leírásban jelenik meg. Ez pedig "csak" annak ismertetését tartalmazza, hogy a szolgáltató mit ad/tesz/nyújt cserébe az ellenértékért.
A tárgyiasult - dolog formájú megjelenés - pedig maga a probléma - sőt talán annak az oka és egyben a megoldás kulcsa is. Mégpedig azért, mert ez a leírás minden látszat ellenére sem tekinthető a szerződés konszenzussal létrehozott tartalmi elemének, hanem az nem más, csak az egyik fél egyoldalú döntése a saját tevékenységének tartalmi jellemzőiről. Ha ezt mégis szerződésként értelmezzük, és pl. bírói úton akarnánk módosítani, akkor megoldhatatlan problémába ütközünk, hiszen a valóságban a szerződés szabályainak alkalmazása az egyik fél tulajdonosi autonómiáját sértené.
Visszatérve a repülőjegy példájához, tudjuk, hogy a légitársaságok pl. pontosan meghatározzák, hogy mely szolgáltatásokat nyújtanak a jegy áráért, s melyek azok, amik abban nem igényelhetők, hanem külön ellenszolgáltatásért érhetőek csak el - ha egyáltalán. Aligha jut bárki eszébe, hogy a "fapados" társaságtól a "rendes" légitársaságok szolgáltatásait kérje számon. Az pedig nyilván komoly feltűnést keltene, ha valaki megpróbálná kikényszeríteni a fogyasztóvédelmi szabályok alkalmazásával azt, hogy a fapadosok változtassák meg általános szerződési feltételeiket s változatlan áron adjanak a fogyasztónak más szolgáltatást, mint amit eredetileg kínáltak. Ennek oka egyszerű: e terméknél is belátható, hogy a "fapados" társaság egy előre meghatározott szolgáltatásnak a piaci értékesítésére jött létre, s így szuverén joga eldönteni, hogy mit árul az általa választott piacon.
Ugyanerre a tévedésre vezet, ha erőfölényről beszélünk, vagy más hasonló kötelmi jogi alapú megközelítést alkalmazunk. Mivel ez az út nyilván nem járható, akkor ezt a sajátosságot tényként kell elfogadni, s a megoldás lehetséges eszközeit ebből kiindulva keresni.
Az egyik oldalon áll a vállalkozó tulajdonosi autonómiája, s egy olyan döntés mely nyilvánvalóan csak e fél számára optimalizált megoldásokat alkalmaz, még ott is, ahol akár több alternatíva is lehetséges - anélkül, hogy ez az autonómia sérülhetne.
A másik oldalon állnak a fogyasztó elismert és támogatandó érdekei.
- 7/10 -
E két érdek összehangolása biztosíthatja csak egy ilyen helyzetben is a felek jogviszonyának kiegyensúlyozását. Ennek megvalósítása éppoly állami feladat, mint az élet, vagy egészség védelme, vagy más olyan társadalmi érdek, melynek érvényesülését az állam biztosítja. Lehetséges, hogy a megoldásban jelentős szerephez juthat egy egységes termékszabályozás megalkotása. Ez az intézményrendszer pedig más területeken már létezik - így leginkább a fejlesztése kérdésére kell a jövőben fokuszálni.
Ha tovább visszük ezeknek a sajátosságoknak a vizsgálatát a következő lépésben eljuthatunk a "csak papíron létező" termékek még inkább sajátos csoportjához: a tőzsdei, biztosítási és banki termékekhez.
Ezek közül a tőzsdei termékek mutatják a legmagasabb absztrakciós szintet mivel azonban jelen esetben a banki termékekre fokuszáljuk a vizsgálódást, ezért ennek a termékkörnek a részletes vizsgálatától eltekintünk - megjegyezve, hogy ezek közül többet egyszerűen szerencsejátéknak szokás minősíteni. Ez azért fontos példa, mert ugyan köztudott, hogy a szerencsejátékon általában nem a játékosok gazdagodnak meg, de az is tény, hogy tilos az olyan játék, ahol a játékosnak esélye sincs. Az engedélyezésben jelenik meg az a kontroll, mely arra is hivatott, hogy a játékos (vevő) legalább minimális esélyt kapjon arra, hogy nem csak veszíteni fog.
Ugyanígy történik ez a biztosításban is: a terméket engedélyeztetni kell - s az alapvető szabályokat szigorú normák szabályozzák - igen részletesen.
A banki tevékenység jelenlegi szabályozása nem a termék engedélyezésre, hanem a tevékenység engedélyezésére épül - de a Hpt.[15] szerint a tevékenység[16] engedélyezése iránti kérelemhez kell mellékelni annak általános szerződési feltételeit - melyet a kérelmező határoz meg - vagyis ez formailag nem termék-engedélyezés[17], de tartalmilag ennek az állításnak az igaz volta már kérdéses lehet.
Az ismert termékszabályozási normák példáit figyelembe véve látható, hogy azok az alternatívák által kínált lehetőségek feltárásán, kockázatok értékelésén, a szakmai ismeretek elmélyült alkalmazásán alapultak és alapulnak ma is. A banküzemi szempontok mellett a piaci körülmények is szerepet játszanak. Bár a fogyasztók védelme evidenciának tűnhet, azonban egy termék alapú megközelítésben ez soha nem lehet az egyén és a bank egyedi viszonyának kérdése - hiszen a termék sem egyedi. Az egyes fogyasztó csak egy a tömegtermék többi fogyasztója közül, ezért az egyéni beleszólási jogát a fogyasztók közösségének részeként gyakorolhatja csak. Kérdéses, hogy az egyedi jogviszonyból eredő jogosultság kiterjedhet-e arra, hogy az összes azonos típusú termékre (szerződéses alanyokra)[18] kiható igényt érvényesítsen az egyes fogyasztó. A nemo plus iuris elve alapján nehéz fellelni egy ilyen jogosultság gyökereit - főképp annak fényében, hogy a fogyasztóvédelmi szempontok érvényesítését a Hpt. kifejezetten felügyeleti hatáskörbe utalja.
A szabályozás gyakorlati működtetésében a felügyeleti tevékenység egyik legfontosabb célja az összes fogyasztó védelmének biztosítása. Azért, mert csak e felügyeleteknek lehet esélyük arra, hogy olyan szaktudást állítsanak a szolgáltató ("gyártó") törekvéseivel szembe, amivel a vevő (szerződéses partner) szinte sosem rendelkezhet. (A felsorolást lehetne folytatni, de a mondandóm szempontjából ennyi is elégséges lehet.)
A termék alapú megközelítésben tehát lehetségessé válhat a szolgáltatás mint egy szabványosított termék lényegi tulajdonságainak meghatározása. Mégpedig abból kiindulva, hogy a termék mindenkor az adott vállalkozó (bank) tulajdonosi elhatározásában meghatározott formában jelenik meg. A szabályozásnak és az engedélyezésnek, valamint a működés felügyeletének kell tükröznie a termék lehetséges jellemzőinek meghatározása során azt a társadalmi/szakmai kontrollt mely az összes lehetséges érdekelt védelmét biztosíthatja. Mindez aligha valósítható meg az egyedi jogviszony Prokrusztész ágyába kényszerített vizsgálódás eredményeként, mivel az a termék és a szerződés megkülönböztetését nem teszi lehetővé. Az egyedi ügyletekből eredő jogosultságoknak ezért a vevő oldalán továbbra is csak a termék "megvételéről" való döntést tekinthetem.
Ha pedig mindezeket a klasszikus kötelmi kategóriákkal próbálom értelmezni, akkor el kell fogadni, hogy a szabványosított tömegtermékek esetében az egyén bizonyos jogainak gyakorlását szervezetek ve-
- 10/11 -
szik át. Hogy ezek működésében mennyi marad a klasszikus szabályokból, vagy ezeket mennyire szorítják ki - a fentiekhez igazodó - hatósági elemek, az szabályozástechnikai kérdés.
2.1.2. Néhány különös szempont
Ellentmondásnak tűnhet, de éppenséggel a felek ismeretszintjének különbözősége miatt el kell fogadni, hogy a banki tömegtermékek lényeges jellemzőjéért a felelősséget annak kell viselnie, aki a terméket "előállította", vagy forgalmazza - éppúgy akárcsak az olyan karácsonyfaégők esetében, melyek akár a házat is fel tudják gyújtani stb. stb. - azaz quasi termékfelelősségként.
E termék felfogásból tartalmilag következhet az a további sajátosság is, hogy a tömegügyletekben a banknak olyan kötelezettségei is lehetnek, melyekre talán nem is gondolt. Így például felmerülhet, hogy a banknak kell végeznie az adós kockázatviselő képességének tényleges (nem formai) minősítését is - minden egyes szerződés esetében, hiszen az individuális fogyasztó egyedi helyzetének jellemzői akkor is egyediek lesznek, ha a termék tömegtermék jellegét elismerjük. Következhet ebből, hogy nem lehet bárkinek eladni egy terméket, hanem csak annak, akinek az való, aki azt használni tudja - vagyis aki az ügylet feltételeinek teljesítésére a futamidő alatt mindvégig képes marad. Egy ilyen rendelkezés beiktatása egyetlen banknak sem lehet érdeke - azonban mellőzése egyet jelenthetne a felek közti pozíció és szaktudásbeli különbözőség[19] tagadásával.
2.1.3. Szavatosság?
Talán a legsúlyosabb kérdés a "hibás termék" kérdésének kezelése. Ennek nehézsége alapulhat azon is, hogy a "termék mint olyan" jellemzőinek feltárása nem lehetséges a valódi kötelmi és a valójában csak technikai elemek szétválasztása nélkül. A "hiba" értelmezése kettős: az egyik, amikor a szolgáltató nem azt teljesíti, amit a leírásban ígért, a másik pedig, ha az elképzelése (standardizált terve) eleve rossz (hibás) volt[20].
Semmi ok nem indokolja ettől a szavatossági főszabálytól való eltérést pusztán csak azért, mert az elhatárolás nem tekinthető egyszerűnek, vagy, mert a hibás banki termék esetén a szavatossági problémák, vagy megoldások jellege a fizikai tárgyként is létező termékekétől eltérő. Ez például azt jelentheti, hogy, ha a hiba a termékleírásnak minősíthető valamely elemben - tehát a bank által megadott termék leírásban - jelent meg, úgy a "szokásos" szavatossági szabályoknak az alkalmazása nem lehetséges - azaz a banki termék "működését" javítani másképpen kell.
Nyomatékosan ki kell emelni, hogy ez a megközelítés csak egy új szemléletű szabályozásban képzelhető el, különben a tévesen értelmezett és keveredő fogalmak a tisztánlátást kizárhatják. (Lásd: rejtett hiba, semmisség, színlelés, megtévesztés, uzsora stb. téves kérdések.)
A polgári jog hagyományos felfogása egyértelműen mutatja azt a törekvést, hogy kitartson a jogviszonyok individuális (vevő-eladó) értelmezése mellett. Ezt jól tükrözik a deviza kölcsönszerződésekre is alkalmazandó régi Ptk. 205/A. §-207. §-ig, s a 209/A. § és 209/B. §-ok rendelkezései is. (E rendelkezések élnek tovább a Ptk. 6:157-6:158. §§-aiban, a 6:168. §-ainak rendelkezéseiben. A jövőre nézve talán kifejezetten ennek az irányába mutató speciális rendelkezésnek tekinthetnénk a 6:177. § és a 6:178. §-t is - ha a standardizált szolgáltatásokra irányuló tevékenység-kötelmeket eredmény, avagy használati kötelmeknek tekintenénk.)
Ezen rendelkezések szerint viszont, az egyedi szavatossági igényről hozott döntések - főszabályként általánosságban is kihathatnak azokra a jogviszonyokra is, melyek a konkrét (egyedi) jogviszonynak nem tárgyai - vagyis a termék egészére. Vagyis - az autós példával élve - hiába derülne ki egy egyedi szavatossági perben, hogy az autó fékje típushibás, a bíróság elrendelheti akár az összes azonosan hibás autó javítását.
Kérdés azonban, hogy egy hibás banki termék (már, ha elfogadjuk, hogy van ilyen) esetében a hiba megállapítása körében a bíróságnak hatásköre van-e, vagy más kompetencia körbe (hatóság, szakértő) tartozik akár még a hiba megállapítása is?
A közérdekű kereset intézménye sem feltétlenül jelent megoldást erre; legyen elég, csak arra az különbségre utalni, ami a szerződés tartalmának akarategyezőséggel való meghatározása és a termék jellemzőinek egyoldalú meghatározása közötti különbséget illeti. A közérdekű keresetek lehetőségét a jog a szerződéseknek minősített általános szerződési feltételek tekintetében - tehát nem a termék jellemzőkre nézve biztosítja. Aligha vonható kétségbe, hogy a régi Ptk. 209/B. §-a (Ptk. 6:105. §-a) alapján nem lehet pert indítani egy konstrukciós hibában szenvedő termék teljes szériájának a piacról való visszavonatásáért. Hatályos jogunk azt továbbra is az egyedi szerződések szavatossági viszonyai körébe utalja.
Az a termék része, hogy a törlesztés devizában történik, mert a bank így vezeti a könyveit - ez tehát egy működési eleme a banküzemnek. De az, hogy a kölcsönügylet ténylegesen deviza kölcsön-e, már lehet a
- 11/12 -
felek megállapodásának kérdése: pl., ha ezzel más ügyletet takarnak.
Ugyanígy a termékhez tartozik - de ennek fogyasztóvédelmi hatásait már a Felügyeletnek kell vizsgálnia - hogy elkerülhetetlen-e annak kikötése, hogy az adósnak a törlesztéshez a devizát a hitelező banktól kelljen megvennie.
Felügyeleti kérdés az is, hogy milyen árfolyamot kell a banknak alkalmaznia - hiszen a piaci verseny előnyeitől aligha foszthatja meg az adóst. A piaci átlagárfolyam, vagy a kamat mértékkel kapcsolatban a szakmai szokványok is megjelennek, s ezek is megállapíthatják a bankok mozgásterének határait az egyes termékekben. Ezeket a - sokszor nemzetközi ("iparági") - szokványokat a Felügyelet sem változtathatja meg, de az általuk adott mozgástérben a bank által alkalmazni kívánt konkrét mértékeket a fogyasztók védelme szempontjából már vizsgálhatja.
A hosszú távú kölcsönügyleteknél a törlesztő részletek kalkulációja matematikai módszerek alkalmazásával történik. E számítások helyessége olyan szakmai kérdés, melyben nem a fogyasztóvédelem, hanem a matematika szabályai érvényesülhetnek. Ugyanakkor fogyasztóvédelmi szempont lehet, hogy melyik a legkedvezőbb a feleknek.
Teljesen a bank autonómiájába tartozik, hogy milyen forrásokat vesz igénybe - de a forrásköltségek elosztása vizsgálatakor a fogyasztóvédelem szempontja is érvényesülhet - de nem kizárólagos jelleggel.
Ezekben az esetekben a Felügyeleti kontrollal érintett részeiben az adós felé ezek az elemek, már mint a szabványosított termék részei jelennek meg. Mivel a felügyeleti hatáskör a deklarált alapja e kérdések eldöntésének, ezért több mint aggályos, hogy a bíróság ezeket felülvizsgálhatja-e.
Találhatók azonban olyan elemek is, melyek esetében nyilvánvaló, hogy semmilyen termék-jellegről nem beszélhetünk - annak ellenére sem, ha ugyanaz a blanketta tartalmazza ezeket is. Ilyen lehet, pl. az ügyletre irányadó jog meghatározása, vagy a választottbírósági kikötés.
A felsorolás folytatása szükségtelen - már csak azért is, mert célja csak az volt, hogy a megkülönböztetés szükségességét alátámasszam. Ezt azonban tételesen a jogalkotási folyamatban kell elvégezni.
Az előbbieket továbbgondolva - s szem előtt tartva, hogy a banki termékek egy sajátos felülvizsgálati (ellenőrzési, jóváhagyási) rendszeren keresztül kerülhetnek csak piacra, s maradhatnak ott - úgy ezen jellegzetességek folyománya lehet akár az a következtetés is, hogy a speciális felügyeleti hatáskörök létezésére tekintettel a bíróság hatásköre igen korlátozott lehet csak ezen ügyek körében. Mivel a termék tartalmi jellemzőinek meghatározása az engedélyezés során történik, ezért kérdéses lehet, hogy ezek hibás voltával kapcsolatos vizsgálódás kizárólag csak az ún. közérdekű kereset alapján lesz lehetséges, vagy az egyedi jogviszony alanyai közötti perben is megengedhető lehet-e. Kérdéses lehet az is, hogy a bíróságok jogosultak-e a "termék-elemeknek" a Ptk. általános szerződési feltételekre vonatkozó rendelkezései alapján való megítélésére, hiszen ez a felügyeleti hatóság kizárólagos hatáskörébe tartozik. Azok a kérdések ugyanis, melyek a termékre, annak jellemzőire vonatkoznak akkor is ún. banküzemi, vagy piaci kérdések maradnak, ha azok látszólag szerződéses rendelkezésként jelennek meg.
Ez pedig felveti a kérdést, hogy a jelenleg hatályos szabályozáson alapuló gyakorlat ezt a kérdést megfelelően kezeli-e - pl. a devizahitel szerződések ügyeiben.
Így tehát, ha a bíróságok a banki szerződések problematikájában akarnak vizsgálódni és dönteni, a vizsgálat első lépése az lehet csak, hogy a terméket (pontosabban a termék leírás körébe tartozó ismertető, a szerződés tárgyának minősülő a terméket leíró szöveg elemeket) elkülönítik a tényleges kötelmi megállapodásokat tartalmazó "valódi" szerződéses elemektől, s a vizsgálódását kizárólag ezekre nézve folytatják le, s csak ezekről hoznak döntést. A döntés a termék leírásnak minősülő részeket aligha érintheti, hiszen kérdéses lehet, hogy erre a bíróságnak van-e hatásköre, s, ha igen, úgy milyen feltételekkel s milyen terjedelemben.
A termék fogalma mai jogunkban létezik ugyan, de a háttérben marad - mondhatni érdemtelen mellőzés a sorsa. Ha azonban ezt a szemléletet egy precízebb elhatárolási folyamatban értelmezzük és alkalmazzuk, akkor ez egyes kérdések megoldását a jogász számára akár elő is segítheti. ■
JEGYZETEK
[1] Írásomban tudatosan mellőzöm az irodalmi forrásokból származtatható lábjegyzetek és hivatkozások beillesztését - főképp azért mert ezek jelentősége a gyakorlatban nem érzékelhető.
[2] Kereskedelmi jogunkban a termék ismert fogalom volt, de a kereskedelmi jog önállóságának tagadása és háttérbe szorulása miatt ez mára inkább csak a jogtörténeti emlék.
[3] Csak utalunk arra, hogy a 6/2013. Pje.-ben "konstrukcióról" esik szó, ami jól tükrözi a kérdés komplexitását.
[4] Ez a szóhasználat sem következetes, pl. a versenyjogban gyakorta keveredik az "áru", vagy a "szolgáltatás" fogalmával; felváltva jelennek meg gyűjtőfogalomként is. Talán a legáltalánosabb a 2003. évi LX. tv. (Bit.) 3. § (1) bekezdés c) pontjában adott definíció: "biztosítási termék: meghatározott biztosítási kockázatokra vagy kockázatcsoportokra kidolgozott feltétel- és teljesítési rendszer." Ez szinte betűre egyezik a régi Ptk. későbbi 209/C. § absztrakt fogalmának tartalmával. Elgondolkodtató, hogy ennek megjelenésére mikor került sor - miképp a 2006-ban történt hatályon kívül helyezésére is.
[5] Az Unió joggyakorlata kifejezetten kizárta a termékfelelősségi szabályok alkalmazását a szolgáltatások hibája esetében a Henning Veeedfald v Århus Amstkomunne ügyben. Vagyis a termékfelelősség csak dologra vonatkozhat - holott a szabványosított termelési rendszerben a dolog hibáját éppúgy az előírás megsértése okozza, akárcsak a standardizált szolgáltatás esetében.
[6] A vevő előtt ugyanígy háttérben maradhat az igen kiterjedt jogi szabályozás is. Fogyasztóvédelmi, élet, egészség és vagyonvédelmi, biztonsági, környezetvédelmi és egyéb szempontú szabályok - ideértve a szakmai szokványokat is - biztosítják azt, hogy a gyártó által elképzeltek szerint gyártásra kerülő termékek semmiképp se sérthessék ezeket a védelmi szempontokat. Ezeket azonban a fogyasztó általában nem ismeri.
[7] A kiemelés miatt tudatosan mellőzöm azt, hogy a vállalkozás esetén sincs készen a mű, hanem csak készül.
[8] A teljesség azért nem állapítható meg minden esetben, mert az előkészítő és a kiegészítő és más kapcsolódó tevékenységek gyakorta nem a másik fél előtt valósulnak meg.
[9] Szemléletes példája volt a fentieknek régebben a biztosítási bélyeg, melyből kiolvasni semmit sem lehetett, de tudvalevő volt, hogy mögötte áll egy jogosultság-kötelezettség csomag leírása.
[10] Természetesen vannak környezet, egészség, biztonság stb. -védelmi szempontok, melyek érvényesülnek is. Ezek azonban a szerződés (vevő) szempontjából már úgy jelennek meg, mint a termék immanens jellemzői, a vevő ezeket készen kapja, akár a kiflit. A régi Ptk. 305. § ezt egyértelműen kifejezte, amikor a szolgáltatandó dolog tulajdonságaira vonatkozó szabályokat a szolgáltatás tárgyára, nem pedig a tevékenység tartalmi jellemzőire vonatkozó szabályok között helyezte el. [Jelenleg: Ptk. 6:157. § (1) bekezdése, XXIV. Fejezet 2-3. pontjai.]
[11] Még sajátosabbá teszik ezeket a döntéseket azok a közgazdasági, műszaki stb. szempontok, melyek elvitathatatlanul a tőketulajdonos szuverenitása körébe tartoznak. Nyilvánvaló, hogy ez a szuverenitás szerződéssel aligha korlátozható. Ugyanakkor napjainkban egyre bővül ennek a tulajdonosi autonómiának a közérdekre hivatkozással való korlátozása. Elegendő e körben a hatósági árak és a piaci árak egyre élesedő harcára utalnunk. Ebből csak azt kell kiemelnünk, hogy egy adott termékkel kapcsolatos döntés mögött számtalan olyan szempont jelenhet meg, mely kizárólag a tulajdonos számára lehet releváns - azonban még ezek tekintetében is előfordulhat, hogy ezek is megjelenhetnek akár a termék (szolgáltatás) leírásában.
[12] Természetesen a "konszenzus" létezik a "vedd-vagy-vidd" elv értelmében; a vevő azt vette meg, amit megvett. Ez az "elfogadás" nem változtat azon, hogy a vevőnek semmi beleszólása nincs abba, hogy meghatározza annak jellemzőit, amit vesz. Csak igen-nem döntést hozhat, hogy elfogadja-e amit neki kínálnak.
[13] Korunk egyre jellemzőbbé váló sajátsága, hogy ezeket csak a gyártó internetes honlapján lehet olvasni.
[14] A közgazdaság tudományában elfogadott a termék fogalom azon köre is, melyben az emberi magatartásokat megjelölő leírásokként - másképpen szólva szolgáltatások tartalmi leírásaként jelennek meg.
[15] Jelenleg a 2013. évi CCXXXVII. tv.
[16] A téma szempontjából releváns Hitelintézeti törvény (Hpt.) pl. a tevékenység engedélyezésnél egyenértékűen használja a "tevékenység" [19/A. § (1) bek. j) pont], a "szolgáltatás" [19/A. § (5) bek.], de a "termék" [19/D. § (3) bek. g) pont] fogalmait is. Kérdéses lehet azonban ma is hogy a polgári jogi jogalkalmazás szempontjából ezek elégséges eligazítást adnak-e, s, ha igen úgy azt miképp kell az egyedi jogviszonyokban figyelembe venni.
[17] Történetileg figyelemre méltó, hogy a biztosítási szabályozást kataklizmatikus csődök kényszerítették ki - melyek a piac önszabályozó erejének korlátait tárták fel. A szabályozás a mai napig jól megfért akár a szabadverseny kori kapitalizmus, akár napjaink piacának elveivel is. A banki piacon mindezidáig szükségtelennek tűnt a termékengedélyezés bevezetése - mivel az iparág önszabályozó ereje elegendőnek tűnt.
[18] Általános jelleggel utalok arra, hogy nem tűnik megoldottnak azoknak a jogviszonyoknak a rendezése, melyekben több jogalany kerül azonos pozícióba a termék azonossága miatt - de független szerződésekben.
[19] Ismét a repülős példát véve: egy járaton lehet akár mindenki pilóta, de a gépet csak a társaság pilótája vezetheti.
[20] Pl. egy hibás modellszámítás is ide tartozhat.
Visszaugrás
