1. Eörsi Gyula már 1975-ben szignalizálta, hogy a jogösszehasonlítás "ősöket keres", az őskeresés azonban a közelmúltig nem vezetett sem a hazai, sem a nemzetközi szakirodalomban oda, hogy monográfiát írt volna valaki a jogösszehasonlítás történetéről. E tárgykörben a legutóbbi időkig csak könyvfejezetek és kisebb-nagyobb résztanulmányok jelentek meg. A legrészletesebb átfogó képet eddig Léontin-Jean Constantinesco kézikönyvének elmélettörténeti fejezete adta, de az sem monografikus méretű. Ennek a szakirodalmi lakúnának a fényében kell értékelni, hogy Fekete Balázs 2011-ben monográfiát publikált a jogösszehasonlítás történetéről, és a könyv alcíméből kitűnően azt is megkísérelte, hogy a történet új értelmezését adja. Fekete Balázs munkája tehát a nemzetközi szakirodalmat tekintve is hézagpótlónak nevezhető.
Ha az akár különösnek is nevezhető szakirodalmi lakúnának az okát keressük, akkor személyes tapasztalataim szerint ebben jelentős szerepet játszhat korunk jogtudósainak az ilyen szintézisekkel szemben tanúsított averziója. Sokszor tapasztaltam, hogy kiváló, de talán túlzottan specializálódott jogtudósok a nagy ívű szintézisektől nemcsak visszariadnak, de ha valaki mégis vállalkozik ilyesmire, akkor igyekeznek a szintézis tudományos értékét elvitatni. Az efféle szkepszist persze megértem, de nem tudom teljesen osztani, mert abban túlzott mértékű pozitivizmust, sőt agnoszticizmust látok.
A szerző témaválasztásának kétségtelenül vannak bizonyos kockázatai, de annál inkább dicséretesnek tartom, hogy Fekete Balázs vállalta a különleges kihívást. Persze a bátorság mellett a feladat sikeres megoldásához átlagon felüli szorgalom, nyelvtudás és szintetizáló képesség is szükséges. A könyv olvasói meggyőződhetnek arról, hogy a szerző rendelkezik ezekkel az erényekkel. Fekete Balázs szorgalmáról és a gondos anyaggyűjtésről tanúskodik a több mint 220 tételt felsoroló irodalomjegyzék, amelyben nagy bőségben szerepelnek angol és francia nyelvű művek. A német szerzőkre Fekete Balázs angolul és franciául publikált műveik, valamint jó minőségű szekunder források alapján hivatkozott. E tekintetben szeretném leszögezni, hogy a szerző véleményem szerint összegyűjtötte az információknak azt a kritikus tömegét, amelynek birtokában művét jó lelkiismerettel lezárhatta és közreadhatta.
2. A szerző széleskörű olvasottságára, tájékozottságára számos jel utal. A könyv mottójául egy André Gide-ről szóló Martin Du Gard-idézet szolgál. A bevezetőben Fernand Braudel, a neves francia történész három szintet megkülönböztető történelemszemléletét ismerteti, és ennek alapján a tudománytörténetet a történelemnek a közepes sebességgel változó középső szintjén helyezi el. A könyv későbbi lapjain a filozófia, a klasszika filológia, a művészettörténet és a természettudományok köréből vett releváns gondolatok tágítják az elemzés szellemi horizontját.
A könyv legjelentősebb nem jogi inspirados forrásáért a szerző mesterének, Péteri Zoltánnak mond köszönetet, aki felhívta a figyelmét (egy 2004-ben megjelent tanulmányában pedig a hazai szakközönség figyelmét is[1]) arra, hogy a jogösszehasonlítás története a neves amerikai tudományfilozófusnak, Thomas Samuel Kuhnnak a paradigmaváltásokról szóló elmélete alapján is vizsgálható. Hézagpótló jellege mellett éppen a kuhni szemlélet kreatív és invenciózus érvényesítése teszi Fekete Balázs könyvét eredetivé és újszerűvé.
Az ajánlásban Péteri Zoltán teljes joggal nevezi lebilincselő olvasmánynak Fekete Balázs könyvét. Szép és világos stílusa révén a könyv valóban olvasmányos, de ne felejtsük el: korántsem lehetett olyan könnyű megírni ezt a könyvet, mint amilyen könnyen (viszonylag könnyen) befogadható olvasmány. A szerző ugyanis egy nagyméretű, egyszersmind igen bonyolult és szövevényes információtömeget volt képes szuverén módon, torzítás nélkül rendszerezett és jól áttekinthető anyaggá gyúrni. Erre tekintettel a könyv általános erényei között kiemelhetjük a szintetizálás magas színvonalát és hatásfokát.
3. A hat fejezetre tagolt könyv szerkezete esztétikailag is értékelhetően világos és logikus. A szerző a bevezetés után először a Kuhn-féle paradigmaelméletet ismerteti, és annak a jogösszehasonlítás elmélettörténetére gyakorolt alkalmazhatósága mellett érvel. Ezt követően három fejezetben a (modern) jogösszehasonlítás közel 150
- 46/47 -
éves történetét mutatja be, amelyet három, egymást követő paradigma szekvenciájaként láttat. Ezután következik a magyar tudománytörténet bemutatása, végül az utolsó, 6. fejezetben a tanulságokat foglalja össze. Dicséretes, hogy a kötet nemcsak irodalomjegyzéket, hanem névmutatót, sőt még tárgymutatót is tartalmaz, a külföldi olvasót pedig angol, francia és német rezümé segíti a tájékozódásban.
A részletesebb méltatásra áttérve először a hazai jogászok előtt kevéssé ismert Kuhn-féle paradigmaelmélet lényegét próbálom meg dióhéjban összefoglalni a szerző értő ismertetése alapján.[2] Thomas Samuel Kuhn abból indul ki, hogy az igazi tudományos kutatás nem egyéni, hanem intézményesült közösségi tevékenység. Egy adott tudománytörténeti korszakban a kutatók közössége végső soron azonos előfeltevések, minták alapján dolgozik. Ezek a közelfogadott előfeltevések, minták képezik az adott korszak paradigmáját, amelyet tudományos intézmények képviselnek és erősítenek meg. Paradigmák csak a XIX. században alakultak ki, mert a paradigma, nemkülönben az "igazi tudomány" kritériumai, nevezetesen a tudósok közössége és az intézményesülés a XIX. század előtt lényegében vagy teljes mértékben hiányoztak. Ezért Kuhn szerint a régebbi korokra nézve csak a tudomány előtörténetéről beszélhetünk.
Kuhn másik alapvető tézise az, hogy a tudományos gondolkodás fejlődése nem folyamatos, hanem azt forradalmi változások szakítják meg, amelyeket Kuhn paradigmaváltásokként értékel.
4. Kuhn tanait alkalmazva Fekete Balázs az 1860-as évek előtti időket a jogösszehasonlítás elmélettörténetében a paradigma előtti kornak, tehát - szemben pl. Constantinescóval - csupán előtörténetnek tekinti. Elismeri az előfutárok jelentőségét, méltatja Leibniz, Montesquieu, Vico és Anselm Feuerbach munkásságát, de a tudományos közösség és az intézményesülés hiánya miatt paradigmát a régebbi korokban nem lát konstatálhatónak. Jóllehet Lerminier 1830-tól az összehasonlító jogtörténet professzora Párizsban, a szerző rámutat arra, hogy ő is csak előfutár, mert e korszakban a nemzeti jogi szemlélet uralkodott. Ugyanez vonatkozik a Mittermaier és Zachariae által 1829-ben megalapított Kritische Zeitschrift für Rechtswissenschaft und Gesetzgebung des Auslandesra is.
A szerző utal arra, hogy a történeti jogi iskola, mindenekelőtt Savigny elutasította a jogösszehasonlítást. E vonatkozásban azonban érdemes Roscoe Pound észrevételét is felidézni, aki szerint Savigny joggal kritizálta azt az ő korában dívó jogösszehasonlítást, amely csak normákat vetett egybe. Savigny az efféle dogmatikus komparatistákat ahhoz a gyermekhez hasonlította, aki egy csata leírása alapján vár választ arra a kérdésre, hogy melyik félnek volt igaza. Roscoe Pound hangsúlyozza, hogy a történeti jogi iskola a normatív komparatisztikával ellentétben nagy súlyt helyezett a jog történeti és társadalmi kontextusára, ami a modern komparatisztika számára is igen tanulságos.[3]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
