"Kifejtette, hogy a törvénynek üzenete van a szolgálatok számára, nevezetesen, hogy »mennyire akarja, vagy mennyire tudja szavatolni a nemzet biztonsága érdekében kockázatot vállaló emberek védelmét és biztonságát a magyar törvényhozás«."
"A tudományos kutatás lehetőségei egyértelműen szűkültek. Ez részben valóban indokolt, részben viszont egyáltalán nem az. Indokolt az egykor megfigyeltek szenzitív adatainak fokozottabb védelme, maga a konkrét szabályozás azonban gyakorlatilag kivitelezhetetlen, s akár a teljes tudományos kutatás megbénításával járhat."
Donáth Lászlónak
Ha nem lesz törvény, ha nem lesz rend ebben a kérdésben, akkor minden dokumentum csak alantas célból vagy politikai konstrukció céljából kerülne elő.
Magyar Bálint
2002. június 19-én a házelnök bejelentette, hogy "a kormány nevében Medgyessy Péter miniszterelnök kíván szólni". "Bejelentem - hangzott a kormányfő szava -, hogy törvénymódosítást kezdeményezek, és kérem sürgős, rendkívüli eljárás alkalmazását, ami arról szól, hogy a III/III-as belügyminisztériumi ügyosztály teljes névsorát hozzuk nyilvánosságra (Közbekiáltás a kormánypárti oldalon: Úgy van! - Taps.), függetlenül attól, hogy a politika részesei-e az illetők ma vagy sem. Javasolom továbbá, ez a törvénymódosítás tartalmazza azt is, hogy a hírszerzés, kémelhárítás, katonai elhárítás terén azokat az anyagokat, amelyek a személyekkel foglalkoznak, tegyük kutathatóvá; a Történeti Hivatal szaklevéltárként működjön a jövőben. (Taps a kormánypártok soraiban.) Javasolom, hogy ezt a teljes névsort a közéleti szereplők esetében legyen kötelező nyilvánosságra hozni. (Taps a kormánypártok soraiban.) Célom tiszta helyzetet teremteni a régi, '90 előtti titkosszolgálatok kérdésében, hogy ne lehessen politikai célokra felhasználni a tényeket, hogy mindenki vállalja a múltját; mindenki vállalja a múltját, hogy azután a jövővel foglalkozhasson az ország. [...] Az előző 12 évben - ezt önök jól tudják - ezeket sokszor politikai zsarolásra használták és próbálják ma is erre használni. Ezért végre tiszta viszonyok kellenek, és ilyen szempontból elismerésemet kell kifejezzem az SZDSZ felé, amely már korábban kezdeményezte ezt a lépést. (Taps az MSZP soraiban.) Támogatom. [...]
Tegnap világossá tettem, és erre felhatalmazást kaptam tegnap este a belügyminisztertől mint titok-gazdától,[1] hogy elmondjam: a Pénzügyminisztériumban 1977 és 1982 között a nemzetközi pénzügyek területén dolgozván, kémelhárító tisztként öt évig segítettem azt, hogy idegen hírszerzők ne jussanak magyar titkokhoz, ne akadályozhassák meg IMF-csatlakozásunkat. (Taps az MSZP soraiban.) Feladatom az volt, hogy a Nemzetközi Valutaalaphoz történő csatlakozás előkészítésében működjek közre, és annak lebonyolításának zavartalanságát tudjam biztosítani. [...] Ezt sikeresen megvalósítottuk, és ezek után ezt a tevékenységet megszüntettem. A lényeget a sajtónak a múlt évben több interjúban elmondtam, ezek megtekinthetők. Szeretném hangsúlyozni: a kémelhárító nem ügynök, nem besúgó. A kémelhárítás és hírszerzés ősi mesterségek, és a haza védelmét szolgálják. [...] Én is ezt tettem."[2]
Kuncze Gábor késő este jelentette be, hogy megoldódott a koalíciós válság, az SZDSZ-frakció előző napi döntését felülvizsgálva végül bizalmat szavazott a kormányfőnek. "Az újabb döntésünket - idézte fel egy héttel később a pártelnök - megelőzte az, hogy Medgyessy Péter a parlament előtt szembenézett múltjának ezzel a szeletével. Egyúttal az élére állt annak, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba. Legyenek kutathatók és megismerhetők közelmúltunknak ezek a részei."[3]
2002. június 21-én a kormány valóban döntött az új "ügynöktörvényről", melynek a kormányszóvivő szerint "célja, hogy soha többet senki ne manipulálhasson a különböző adatokkal, és teljesüljön a múlttal való szembenézés igénye. A javaslattal kapcsolatban több alapelvet is megfogalmaztak. Az egykori hármas [fő]csoportfőnökség valamennyi ügyosztályának, így a hírszerzésnek, a kémelhárításnak, a belső elhárításnak, a katonai elhárításnak valamennyi, 1990 előtt keletkezett iratanyaga teljes körűen hozzáférhetővé válna a nyilvánosság számára. Ezek az iratok kutathatóak lesznek, és egyesítik őket, hogy egy helyen legyenek hozzáférhetőek. A Történeti Hivatal bázisán alakul majd ki az a szaklevéltár, ahol megtekinthetőek lesznek az iratok. További alapelv az is, hogy a nemzetbiztonsági érdekek ne sérüljenek."[4] A Magyar Nemzet tartalmilag közel azonosan ismertette a kormány döntését: "Gál J. Zoltán szerint a nyilvánosságra hozás négy alapelve: teljes körű hozzáférés, a kutathatóság biztosítása, az irategyesítés lehetősége, valamint az, hogy az iratok kezelése a nyilvános levéltárakra vonatkozó szabályok alapján történjen. - Ezen alapelvek érvényesítése döntően és elsősorban a közélet szereplőire kell hogy vonatkozzon [...] A közélet szereplőjének számít az, aki az országgyűlés vagy a köztársasági elnök előtt tesz esküt."[5]
Magyar Bálint az SZDSZ országos tanácsának másnapi ülése után számolt be a nyilvánosságnak a két frakció által közösen beterjesztendő törvényjavaslat lényegéről. Az MTI szerint az oktatási miniszter, az SZDSZ ügyvivője "elmondta: A javaslat a hozzáférhetőség kibővítése, a kutathatóság, az iratok egyesítése és a nyilvánosságra hozatal tekintetében tartalmazna jelentős változtatásokat. Mint mondta,
- 79/80 -
az iratok hozzáférhetőségét és kutathatóságát bővítenék ki, és a III-as ügyosztály teljes iratanyagát a Történeti Hivatal helyett egy új intézményben, a Titkosszolgálatok Történeti Levéltárában egyesítenék." Az új levéltár "a kulturális minisztérium felügyelete alá tartozna [...] A teljes III-as ügyosztály keretén belül nyilvánosságra hoznák azokat az iratokat, amelyek a politikai élet, vagy a közélet kiemelt szereplőivel foglalkoznak [...] A javaslatnak az a célja, hogy »ne legyenek titkos zugok a történelmünkben«. Hozzátette: a törvénynek tiszta helyzetet kell teremtenie, lehetetlenné kell tennie, hogy a közélet szereplői zsarolhatók legyenek. Magyar Bálint úgy fogalmazott: ha nem lesz törvény, ha nem lesz rend ebben a kérdésben, akkor minden dokumentum csak alantas célból vagy politikai konstrukció céljából kerülne elő."[6]
Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke ugyanakkor kifejtette: "Szembesülnünk kell azzal, ami Magyarországon a 60-as, 70-es, 80-as években történt. Emlékeztetett: a Történeti Hivatal azért jött létre, hogy a III/III-as irattár ne legyen a mindenkori belügyminiszter játékszere. Hozzátette: a Történeti Hivatalt 1998 és 2002 között besorolták a titkosszolgálatok alá, nem volt irategyesítés, a kutathatóságot 30 évvel kitolták."[7]
A törvényjavaslat kidolgozására felkért szakértőket Magyar Bálint tájékoztatta a fentieknél részletesebben a kormány döntéséről, nevezetesen az 1990. február 14. előtt keletkezett állambiztonsági iratok teljes egyesítéséről az újonnan létrehozandó levéltár égisze alatt. Az átadás automatikus, az átvizsgálás (minősítés) a megadott szempontok szerint már ott történik. Az érintettek (az egykor megfigyeltek) mindent megismerhetnek, ami róluk a szolgálatnál keletkezett, kivéve más személyek szenzitív adatait. Amit megismertek, azt nyilvánosságra is hozhatják. A tudomány számára kutathatóvá kell tenni a III/III-as és a III/IV-es csoportfőnökségek teljes iratanyagát, a III/I-es és a III/II-es esetében ezt a teljességet kizárólag a ma is aktív munkatársak védelme korlátozza.
2002. június 24-én a két kormánypárt két-két képviselője, Medgyessy Péter, Lendvai Ildikó, Kuncze Gábor és Mécs Imre két törvényjavaslatot nyújtott be a parlament elnökének. Az egyik "az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról",[8] a másik pedig "a közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról"[9] szólt.
Miután az utóbbi nem képezi vizsgálatunk tárgyát, maradjunk az előbbinél. Ez végre követte a legtöbb posztkommunista országban, sőt általában a diktatúrákat felváltó demokráciákban kialakult gyakorlatot, illetve az UNESCO által megfogalmazott vonatkozó ajánlást.[10] Szigorúan tartotta magát ugyanakkor a kormány döntéséhez, illetve az általa megfogalmazott négy alapelvhez. Nevezetesen (a kormányszóvivő által említett sorrendben):
1. a teljes körű hozzáférést kívánta biztosítani azzal, hogy a hatályos ügynöktörvénnyel szemben nem tett különbséget szolgálat és szolgálat között, hanem a teljes állambiztonsági főcsoportfőnökséget egységes egészként kezelte, s ez alól kizárólag azokat az iratokat vonta ki, amelyek nyilvánossága valóban sértené a Magyar Köztársaság nemzetbiztonságát;
2. a kutathatóságot általánossá tette mind a megfigyelt, mind a tudományos kutató, mind a szélesebb közvélemény számára, megkülönböztetve a kutatás e három szintjét, vagyis az egykori áldozatnak most már lehetővé tette, hogy valamennyi rá vonatkozó adatot megismerje, a tudományos kutató is hozzájuthat a tudománya műveléséhez szükséges adatokhoz (a III/III-as csoportfőnökség esetében gyakorlatilag ezt már a hatályos törvény biztosította), a közvélemény számára pedig megnyitotta az utat a közérdekű adatok nyilvánossága előtt;
3. az irategyesítést oly módon valósította meg, hogy elrendelte valamennyi, ügyviteli értékkel nem rendelkező (vagyis kivéve a működő szolgálatok és egyéb szervek által jogszerűen kezelt) irat átadását az újonnan létesítendő levéltár számára;
4. a nyilvános levéltárakra vonatkozó szabályokat pedig úgy érvényesítette, hogy csak a legszükségesebb, valóban indokolt esetekben tért el a levéltári törvénytől (Ltv.), s ennek jegyében az új levéltárat is a kulturális miniszter irányítása alá helyezte.
Hangsúlyoznunk kell, hogy ez volt az egyetlen és utolsó pillanat, amikor - legalábbis a látszat szerint - esély volt az állambiztonsági múlt valóban demokratikus lezárására. Minden további változtatás - esetleges jogos korrekciók mellett - egyértelműen és egyre radikálisabban tért el a nemzetközi normáktól és a kormány által megfogalmazott alapelvektől. A törvényjavaslat egyik legfőbb érdeme az volt, hogy -megint csak a kivételek megfogalmazásával - kimondta, hogy az 1990. február 14-e előtt keletkezett állambiztonsági iratok (talán nem árt hangsúlyozni, a törvény kizárólag ezekre terjed ki) automatikusan elvesztik minősítésüket (titoktartalmukat).
Nem vitás, hogy 1990-hez képest (amikor az iratok megnyitása a legelemibb demokratikus követelmény lett volna) ma már az iratok bizonyos köre esetében indokolt lehet a nagyobb óvatosság, körül-
- 80/81 -
tekintés, hiszen időközben Magyarország is csatlakozott a NATO-hoz, s köteles annak titkait őrizni, másrészt pedig ettől függetlenül sem hagyhatja figyelmen kívül a nemzetközivé vált terrorizmus elleni harc szempontjait. A titoktalanítás során meghatározott kivételek (a kormány döntésével összhangban) némi empátiával akár még be is sorolhatók ezek közé, így például amikor titokvédelem alá helyezték azokat az iratokat, amelyek nyilvánosságra hozatala sértené a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásait. A törvényjavaslat fenn kívánta tartani az államtitkot azokra a személyekre vonatkozóan is, akik az állambiztonsági szolgálat megszűnését követően (de még a Medgyessy-kormány megalakulása előtt) a nemzetbiztonsági szolgálatok állományába tartoztak. Ez nyilvánvalóan a kelleténél jóval nagyobb kör, de azt semmiképpen sem tette lehetővé, hogy valaki csak azért lépjen be a szolgálatok állományába, hogy kivonja magát a törvény hatálya alól. Az inaktívaknál és az állományon kívülieknél pedig védelemben kívánta részesíteni azokat - ennek konkrét módja a védett tanúra vonatkozó formula volt -, akiket a szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni tevékenységük miatt veszély fenyegethet.
A kivételek nyilvánvalóan legvitathatóbb pontja az volt, hogy hasonló védelem alá kívánta helyezni azokat a személyeket is, akiket az iratok nyilvánossága esetén állambiztonsági tevékenységük miatt külföldön kiutasítás vagy büntetőeljárás fenyegetne. Ez ugyanis ebben a megfogalmazásban köztörvényes bűncselekményekre is vonatkozik, akár olyanokra, amelyek Magyarországon is bűncselekménynek minősülnek. Ez volt egyébként az eredeti törvényjavaslat legfőbb fogyatékossága.
Lényegesebb azonban, hogy mindezen iratokat a szolgálatok és egyéb iratkezelők a törvény hatálybalépésétől számított 120 napon belül kötelesek lettek volna az új levéltárnak átadni. Mint említettük, ez az átadási kötelezettség egyedül azokra az iratokra nem terjedt ki, amelyeknek a törvényes iratőrző számára ügyviteli értékük van. Ezekről az iratokról jegyzéket kellett volna készíteniük, amelynek alapján a levéltár bírói úton élhetett volna jogorvoslattal. Kétséges, hogy ez a lehetőség eleget tesz a civil ellenőrzés követelményének, de feltételezve, hogy a kulturális miniszter a levéltár főigazgatóját nem politikai, hanem szakmai alapon nevezi ki, már némi (bár nem elégséges) garanciát jelent. Ugyanakkor a törvény felhatalmazta volna a kormányt arra, hogy akár az 1995-ös BM iratfeltáró bizottsághoz hasonló testületet hozzon létre, amelynek révén már maradéktalanul megvalósítható lett volna a valódi társadalmi kontroll.
A törvényjavaslatot a beterjesztők pillanatok alatt visszavonták, s hasonlóan viharos gyorsasággal készült el most már a kormány változata.[11] Érdemes e kettőt összevetnünk, hiszen kiderül, nem alkotmányos vagy más jogi problémák tették szükségessé az átdolgozást, hanem ekkor már maga a kormány sem vállalta fel azt a nyilvánosságot, amiről egy héttel korábban döntött. Jelentősen bővült ugyanis a titkosítható iratok köre, külföldi fenyegetettségnek most már nemcsak a kiutasítás vagy a büntetőeljárás veszélye minősült, hanem a beutazási korlátozás is. A szervezett bűnözés ellen és a terrorizmus elhárításában tevékenykedő személyek már eleve titkossá váltak, sőt mi több, a védett tanú formulát - ami eredetileg rájuk vonatkozott - minden együttműködőre kiterjesztették. Magyarán, ha az egykor megfigyeltről alaposan feltehető, hogy az iratokból megismerve egykori besúgóját, őt netán inzultálja, pofon legyinti, akkor innentől kezdve már nem adható ki számára a vonatkozó irat. Talán jobb nem végiggondolni, hogy mikor alapos e feltételezés.
A nemzetközi kötelezettségvállalás - mint titkosításra alkalmas ok - mellé felzárkózott a Magyar Köztársaság nemzeti érdeke is, ami nem pusztán gumi-fogalom, hanem egyenesen az állam súlyos szerepzavaraira utal, de a szándékot, s minden következő változat szándékát, pontosan tükrözi. De nemcsak ezt, hanem a változtatás forrását is. Magyarországon ugyanis egyetlen intézmény létezik, amely számára az állam és a nemzet csereszabatos.
Ismét csak lényeges, az eredeti szellemétől eltérő változtatást sikerült megfogalmazni azzal, hogy az új javaslat már nem tartotta szükségesnek az irategyesítést, s kimondta: a minősített (titkos) iratokat a szolgálatok nem kötelesek a levéltárnak átadni. Ezzel viszont inkoherencia keletkezett, a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény ugyanis tiltja a szolgálatok által nem kezelhető iratok őrzését, de ahogy eddig sem törődött ezzel senki, ezután sem fog. A kormány feladta azt az elvet is, hogy az új levéltárnak a lehető legteljesebben meg kell felelnie a levéltári törvénynek, s ennek jegyében a kulturális miniszter helyett az Országgyűlés elnöke felügyelete alá helyezte azt. Ebben feltehetően szerepet játszott az ellenzék egyetlen érdemi támadása, mely szerint a kormány ki akarja vonni a levéltárat az Országgyűlés fennhatósága alól. Ennek ugyan eleget lehetett volna tenni azzal is, ha a törvény pusztán a levéltár főigazgatójának éves (parlamenti) beszámolási kötelezettségét tartja fenn, de a jelek szerint a kormány is kapva kapott azon a lehetőségen, hogy az új levéltár a Történelmi Hivatalhoz hasonlóan a mindenkori politikai hatalom
- 81/82 -
játékszere maradjon. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az a látszólag lényegtelennek tűnő tény, hogy az állambiztonsági szolgálatok egykori áldozatai számára létrehozandó levéltárat a kulturális bizottság mellett (azt megelőzve) nem az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi, hanem a nemzetbiztonsági bizottságnak rendelték alá. Ennél határozottabban ugyanis nem lehetett demonstrálni, hogy a politikai osztály (egységesen) az állambiztonsági iratokat nem az emberi jogok, hanem továbbra is a nemzetbiztonság szempontjainak veti alá.
Visszatekintve tehát elmondhatjuk, hogy nem a félresikeredett parlamenti vizsgálóbizottságok kudarca idézte elő a törvény bukását, hiszen az utóbbi sorsa már július elejére megpecsételődött. A lejtőn azonban (a fizika törvényei szerint s Kéthly Anna után szabadon) nem lehet(ett) megállni; minden egyes további módosítás egyre tágabb teret nyitott az állambiztonsági érdekeknek annak igazolására, hogy a szolgálatok jogfolytonosak. Ez volt talán az a pont, amikor igaznak látszott az a kissé leegyszerűsítő - valójában azonban hamis - feltételezés, hogy az új levéltár létrehozásával a kormány pusztán a Történeti Hivatal elnökétől kíván megszabadulni.[12]
Nem is igazán érthető, miért vonta vissza az igazságügyi miniszter a fenti, T/461. számú törvényjavaslatot, legalábbis a július 5-én benyújtott, T/541. számú variáns már alig tartalmazott valóban új elemet. Kiiktatta ugyan a nemzeti érdek hangoztatását, de az ezt felváltó alkotmányos érdek - bár elegánsabb - semmivel sem pontosabb. Az esztétikai korrekciók azonban további - az összképet már aligha befolyásoló -tartalmi romlással jártak.
Az Országgyűlés elnöke - aki legalábbis a levéltár ügyében az új törvényjavaslat szerint már valóban illetékessé vált - javaslatára a miniszterelnök egy társadalmi bizottságot kért fel a törvényjavaslatok véleményezésére. A bizottság összetétele eleve jelezte, hogy Medgyessy Péter már nem az iratok alkotmányos megnyitásának, sokkal inkább zárásának útjait keresi. Bármennyire is ellentmondásosak a Sólyombizottság javaslatai,[13] az semmiképpen sem állítható, hogy munkája teljes mértékben felesleges lett volna. Számos ponton fogalmaztak meg figyelemre méltó észrevételeket, amelyeknek viszont már csak vagy a törvény újabb visszavonásával, vagy képviselői módosító indítványokkal lehetett érvényt szerezni. A kormánypártok végül szinte kivétel nélkül megfogadták azokat az észrevételeket, amelyek a nyilvánosság szűkítésére irányultak, de egyetlenegy esetben sem éltek ilyen lehetőséggel, még alkotmányos aggály esetén sem, ha az valamiféle bővítés mellett szólt volna.
A Sólyom-bizottság nyilvánosságra hozta Észrevételeit, beleértve a különvéleményeket.[14] Hivatalból állást foglalt az adatvédelmi biztos is, ezt megküldte - szavai szerint - "a törvénytervezet előkészítőjének", illetve másolatban az illetékes parlamenti bizottságok rendelkezésére bocsátotta, a közzétételről azonban megfeledkezett. A nyilvános bizottsági üléseken viszont joggal hivatkozhatott arra, hogy a képviselők már ismerik állásfoglalását, így arra sincs mód, hogy e bizottságok jegyzőkönyvei segítségével próbáljuk meg hitelesen rekonstruálni az állásfoglalást.
Ilyen előzmények s a két parlamenti vizsgálóbizottság kifulladása után került a parlament plenáris ülése elé 2001. szeptember 11-én a törvényjavaslat. Nem teljesen indokolatlanul, de azért nem is kimondottan szerencsés módon a két törvényjavaslatot együtt tárgyalta az Országgyűlés. Bárándy Péter előadói beszédében[15] a számára rendelkezésre álló harminc percből mindössze bő tízet használt fel, ennek is talán nagyobb része az átvilágítással foglalkozott, a továbbiakban (ami persze nem vált el ilyen mereven az előzőektől) leginkább a Sólyom-bizottság észrevételei s az adatvédelmi biztos állásfoglalása alapján az egymással vetélkedő alkotmányos jogok dilemmáját feszegette. Ő is arra a következtetésre jutott, hogy a megismerést szélesebben, a nyilvánosságra hozatalt viszont szűkebben kell szabályozni. Vagyis az egykor megfigyeltek megismerhetik ugyan a róluk jelentő személyek nevét, de ezt nem hozhatják nyilvánosságra.
Már itt bocsássuk előre, hogy ez utóbbit az elfogadott törvény végül nem szabályozta; törölte ugyan a nyilvánosságra hozatalt megengedő kitételt, s ezzel figyelmen kívül hagyta, hogy sem a Sólyom-bizottság, sem az adatvédelmi biztos nem beszélt a nyilvánosság teljes kizárásáról, hanem pusztán annak korlátozását vélte szükségesnek. Tegyük hozzá, nagyon is vitatott, hogy az adatvédelmi törvényből (Atv.) levezethető-e ilyen korlátozás - megítélésünk szerint ugyanis nem. Ehhez a személyes adatok védelme nem elégséges indok. Maguk a szolgálatok is előszeretettel alkalmazták, alkalmazzák még ma is, hogy a személyes adatok védelmére hivatkozva titkosítanak iratokat, ami természetesen maga is képtelenség, de azt jelzi, hogy az Atv. erre az esetre nem nyújt "kellő védelmet". Nem perdöntő az sem, de azért tény, hogy a magyar Atv. szemmel láthatóan - s dicséretes módon - a német mintát követi, s annak szabályai szerint sem ütközik (jogi) akadályba az ügynökök nevének nyilvánosságra hozatala.
Expozéjában a miniszter elmondta azt is, hogy az egykori állambiztonsági szolgálat egységes (nem jogállami) mivolta egyetértésre talált, vagyis semmi akadálya nincs annak, hogy a törvény is alapvetően azonos elveket alkalmazzon az egyes csoportfőnökségek irataira. "A jogállam nemzetbiztonsági érdekei ugyan
- 82/83 -
az Országgyűlés előtt szereplő törvényjavaslatok elfogadása során is érvényesíthetőek és érvényesítendőek - hangsúlyozta Bárándy Péter -, mégis a kérdés megnyugtató rendezéséhez az állambiztonsági szervek titkait a lehető legszűkebb körre kell visszaszorítani. Csak a tiszta, szabad és hiteles beszéd lehetősége biztosítja azt, hogy a múlttal való szembenézés ne fulladjon minduntalan botrányokba." Az igazságügyminiszter még kiállt a demokratikus alapelvek mellett, hiszen, mint mondotta: "Az Országgyűlésnek a törvény megalkotásakor a már említett alkotmányos értékek között fontossági sorrendet kell felállítania. Meggyőződésem, hogy a köztársaság morális kötelessége, hogy a diktatúra áldozatai információs elégtételt kapjanak, és 12 év után - ez azért nem lényegtelen - végre korlátozás nélkül tekinthessenek be a róluk készült aktába. A múltat feltáró törvényhozással szembeni alkotmányos követelmény egyrészt annak biztosítása, hogy a szabályozás garantálja a titkos információgyűjtésben érintettek információs önrendelkezési jogát, másrészt biztosítsa a közhatalmat gyakorló személyek és a politikai közszereplők múltjára vonatkozó bizonyos adatok nyilvánosságát." Az általa beterjesztett törvényjavaslat azonban már ekkor sem felelt meg maradéktalanul ezeknek az elveknek.
Talán nem annyira meglepő, hogy sem a miniszteri expozét követő bizottsági (többségi és kisebbségi) vélemények, sem a pártok vezérszónokainak beszédei nem tartalmaztak lényeges elemet. Legfeljebb azt érdemes kiemelni, hogy Fodor Gábor az SZDSZ nevében többek között síkra szállt az Atv. fent már ismertetett értelmezése mellett, s ebben a jelek szerint nem zavarta, hogy a miniszteri előadói beszéd már egyértelműen jelezte, a kormány éppen ennek ellenkezőjét tartja üdvösnek. Az MDF (Dávid Ibolya) a törvényjavaslattal szembeni alapvető és átfogó elégedetlenségének adott hangot, amin szerinte módosításokkal sem lehet javítani. A Fidesz (Demeter Ervin) azonban azonos álláspontról a hatályos törvényt kívánta fenntartani, s ennek megfelelő módosító indítványokkal élt.
Akár látványos fordulatnak is tekinthetjük - legalábbis a nyilvánosság előtt - Tóth András (MSZP) két héttel későbbi felszólalását.[16] A polgári titkosszolgálatokat irányító államtitkár emlékeztetett arra, hogy az Országgyűlés éppen a New York-i terrortámadás évfordulóján kezdte meg a törvényjavaslat vitáját, "amely 2001 óta mint dátum a biztonság fogalmával, a biztonság megteremtésének szükségességével vált összefüggővé", s ennek "van valami üzenettartalma. Nyilván véletlenről van szó, mégis ez a véletlen számomra azt mondja, hogy felelősen kell vele foglalkoznunk, különösen azért, mert egy ilyen kérdéskör óhatatlanul érinti a nemzetbiztonsági szolgálatok mai létét, működését és kapcsolatrendszerét."
Tóth András érveinek többsége ismerősen hangozhatott a témával foglalkozók számára. Kifejtette, hogy a törvénynek üzenete van a szolgálatok számára, nevezetesen, hogy "mennyire akarja, vagy mennyire tudja szavatolni a nemzet biztonsága érdekében kockázatot vállaló emberek védelmét és biztonságát a magyar törvényhozás". Üzenete van a külföldi szolgálatok számára is: "a magyar titkosszolgálatokat külföldi partnereik mennyiben tekintik, illetve a jövőben mennyiben tekinthetik olyan szolgálatoknak, amelyek a tevékenységük során keletkezett információkat, vagy mondjuk ki egyértelműen, a titkokat képesek megőrizni; és kényszeríti-e valaki őket e titkoknak az oly módon való nyilvánosságra hozatalára, amelynek súlyos következményei lennének a Magyar Köztársaság nemzetbiztonsági érdekei szempontjából." Az államtitkár szerint a törvény előírásainak egyszerre három szempontnak kell megfelelniük: "Egyszerre képesek a volt áldozatoknak a rájuk vonatkozó adatok és iratok megismerése iránti elemi jogát biztosítani, a múltban keletkezett közérdekű adatok megismeréséhez és nyilvánosságra hozatalához fűződő alkotmányos érdeket érvényesíteni és a nemzet biztonságát érintő adatokat garantáltan megőrizni. E három alkotmányos érdek egyidejű érvényesítése jelenti a mostani jogalkotás nehézségét és a törvényhozás felelősségét."
Büszkén vállalta, hogy képviselőként és a titkosszolgálatokat irányító államtitkárként őt egyedül az érdekli ("abból a szempontból érintem és értékelem"), hogy a két törvény miként hat a szolgálatokra. Innen már egyenes út vezetett annak megállapításához, hogy az állambiztonsági szolgálat a Sólyom-bizottság értékelésének megfelelően nem volt ugyan jogállami, de (a III/III-astól eltekintve) semmivel sem kevésbé volt az, mint a Magyar Népköztársaság bármely intézménye, beleértve az Országgyűlést, az ügyészségeket, bíróságokat és a tanácsi szerveket. Nem vitás, valóban lehet ilyen módon is értelmezni a Sólyom-bizottság vonatkozó észrevételét, de azért ezzel az államtitkár a szerecsenmosdatás veszélyes útjára lépett, hiszen az előbbi kijelentésével gyakorlatilag megkérdőjelezte az összes törvényt, a parlament által jóváhagyott összes nemzetközi szerződést, az
- 83/84 -
összes bírósági ítéletet, az összes tanácsi határozatot, s valamennyi ügyészségi eljárást. "Nem látok okot arra - folytatta ezt a gondolatmenetet Tóth András -, hogy ebben a vonatkozásban az államigazgatás egy alrendszerét, történetesen a titkosszolgálatokat külön minősítsük vagy külön értékeljük. Ez azért lényeges, mert ha ezt a különbségtételt vagy ezt a körülményt egészében nem tudjuk figyelembe venni, akkor olyan elmarasztaló tételek jelennek meg a közéletben, a gondolkodásban, amelyek álláspontom szerint igaztalanok az akkori kor állambiztonsági szolgálatainak egy részével kapcsolatban." Vagyis bajsza ugyan van a mennyasszonynak, de azért szeplőtelen.
Nem ez a hely az, ahol tételesen cáfolnunk kell az állambiztonsági szolgálat tisztaságáról szőtt legendákat, megtettük ezt már máshol,[17] s megtette ezt többek között számtalan írásában Kenedi János is. Azt azonban egy pillanatra se higgyük, hogy az államtitkár nem tudja, mit beszél. Nagyon pontosan tudja.
"Szeretném ideidézni, hogy a nyolcvanas évek közepétől-végétől az akkori állambiztonsági szolgálatok már olyan feladatokat láttak el, amelyek - azt gondolom - ma is vállalhatók, ma is a magyar érdekeket, a magyar - ha úgy tetszik - történeti, történelmi törekvéseket fejezték ki. Hiszen például az 1980-as években a magyar hírszerzés számos esetben segítette a Romániában élő magyarok és szervezeteik küzdelmét. Az is tény, hogy a reform és a változások legenyhébb gondolatától is irtózó román vezetésnek az NDK és a csehszlovák pártvezetéssel történő összefogására irányuló szándékokat az akkori szolgálatok jelezték az akkori magyar politikai vezetésnek, és sikerült ennek a törekvésnek, amely a magyar és a lengyel reformtörekvések ellen irányult, tompítani az élét... "
Mindez "csak" azt mutatja, hogy Tóth Andrásnak meglehetősen sajátos elképzelése van a demokráciáról és a jogállamról. Csak bízhatunk abban (mást nem tehetünk), hogy a szolgálatok időközben felhagytak a romániai magyarság támogatásával, mert ennél nagyobb kárt nem lehet nekik okozni. Medgyessy Péterrel ellentétben a polgári titkosszolgálatokat irányító államtitkár kihagyta a felsorolásából a KGB-t, de ha valóban kíváncsi rá, ha egykori illetékesként sem ismeri a szocialista szolgálatok szoros együttműködését, akkor tegyen egy látogatást Berlinbe, a Gauck-hivatal levéltárába. Ha sűrű elfoglaltságai közepette erre nem futja az idejéből, akkor csak kéresse magához a Nemzetbiztonsági Hivataltól a "Pelikán-dossziét", s hű képet kaphat a Stasi és a magyar szolgálat (a III/I. és a III/II.) testvéri összefonódásáról.
Tóth András, bár még messze vagyunk a törvény végső, elfogadott változatától, egyértelművé tette: neki és kormányának esze ágában sincs az irategyesítést, a kutathatóságot, a megfigyeltek jogait érvényesíteni. Ez megvalósulhat szerinte a III/III. esetében, de szó sem lehet róla azoknál az iratoknál, "amelyek a klasszikus hírszerzés, a klasszikus elhárítás és katonai biztonsági szolgálati területet érintik, azoknak a megőrzését, azoknak a védelmét a jövőben is szükségesnek tartom". Az államtitkár szavaira Kékkői Zoltán József indulatosan reagált,[18] mondván, "a titkosrendőrök és különféle tisztek magamentő ön-sajnálkozása és egyidejű heroizálása után végre az áldozatok irányából közelítsük meg a kérdést, az áldozatokra irányítsuk a figyelmet. Csak az áldozatok jogaiból lehet levezetni a rendszerváltó folyamatot [...] Nem szabad elfelejtenünk, hogy az a titkosrendőrség, amelynek a tisztjei köztünk ülnek, nagy támogatója volt a nemzetközi terrorizmusnak; gondoljunk csak Carlosra. Nos, ezek azok a bűnök, amelyek sosem évülnek el." A Fidesz képviselője az EU, pontosabban az egyetlen érintett EU-tagállam, Németország példájának követése mellett szállt síkra.
A vita innentől már személyeskedésbe ment át, leginkább annak firtatásába, hogy mikor melyik kormánynak kellett volna a megfelelő törvényt meghoznia. Közben alig tűnt fel, hogy az MDF (Herényi Károly, Karsai Péter, Lezsák Sándor) gyakorlatilag csatlakozott Tóth Andráshoz az állambiztonsági szolgálatok megmentése érdekében, felmelegítve az állambiztonsági szolgálat mint nemzeti kincs Boross Péterféle legendáját. Mécs Imre még felvetette az ülés elnapolásának lehetőségét, hogy időt nyerjenek megfelelő módosító indítványok kidolgozására, ami jelezte saját és pártja fenntartásait, de ezt a házszabály nem tette lehetővé. Így a napirend hivatalos lezárásának időpontjában, 2002. szeptember 25-én 20 órakor negyven módosító indítvány feküdt a ház elnökének asztalán, amelyek összesen ötvenkilenc konkrét javaslatot tartalmaztak.
A jelek szerint Mécs Imre nem volt beavatva abba a trükkbe, amiről már a parlamenten kívül is lehetett hallani, miszerint a kormánypártok, egészen pontosan három kormánypárti képviselő (Fodor Gábor, Tóth András és Wiener György) technikai jellegű módosító javaslataikkal módszeresen szétbombázták a törvényt, azzal a céllal, hogy ezzel utat nyissanak a koalíció megegyezésétől függő kapcsolódó indítványok előtt. Ezeket ugyanis már nem az alapszöveghez, hanem a korábban benyújtott módosító javaslatokhoz kell igazítani a házszabály értelmében.
Így állt elő az a látszólag fura helyzet, hogy a kormány (gyakorlatilag pártállástól függetlenül) az öt-
- 84/85 -
venkilenc javaslatból mindössze tízet támogatott, ezek közül hat az említett három képviselő, három Mécs Imre és egy Csontos János és Szabó Zoltán nevéhez fűződött.[19] Öt támogatott javaslat indokolt szövegpontosításokat tartalmazott, öt pedig tartalmi változtatásokat, ezek közül egy kivételével (az egykor megfigyeltek soronkívülisége) valamennyi az iratok megismerésének további korlátozását jelentette. A Tóth-Wiener párosnak a preambulum kiegészítését tartalmazó javaslatát ugyan kizárólag a rendészeti bizottság támogatta,[20] az Országgyűlés végül (nyilvánvalóan a szocialista képviselők egységes akaratából) mégis megszavazta. Így a törvény már nyíltan hivatkozhatott többek között "a jogállam nemzetbiztonsági érdekeire".
A módosításokkal sikerült kigyomlálni a törvényből még az írmagját is annak a kitételnek, amely a hatályos törvényben szerepelt, oda pedig utolsó módosításakor, vagyis 2001-ben került be, szegény Kutrucz Katalin szívós erőfeszítéseinek köszönhetően. Eszerint a megfigyelt személy megismerhette (volna) harmadik személyre vonatkozóan "azokat az adatokat, melyekre nézve az adatot tartalmazó irat keletkezésekor jogszabály lehetővé tette számára, hogy az adott iratot teljes terjedelemben (személyes adatokkal együtt) megismerje". Kutrucz azért küzdött vehemensen ezért a passzusért, hogy felszámolhassa azt a közröhejt kiváltó gyakorlatot, mely szerint az egykori politikai elítélt - a törvényt szigorúan véve - még vádlott-társai nevét sem ismerhette meg a Történeti Hivatalban őrzött iratokból.
Nem ez volt azonban a legmegdöbbentőbb Mécs Imre elfogadott módosító javaslatai közül. Ugyanis ő volt az, aki töröltette annak lehetőségét, hogy a megfigyelt személy adott esetben nyilvánosságra hozhatja a róla jelentő hálózati személy vagy akár a vele foglalkozó hivatásos állambiztonsági alkalmazott nevét. Ezzel a szabad demokrata képviselő kizárta az Atv. korábban már említett azon értelmezését, amelyet - mint láttuk - pártja nevében Fodor Gábor képviselt az általános vitában, s amelyre a vizsgálóbizottság elnökeként nyáron még ő maga is hivatkozott.[21]
Az MDF tartotta magát ígéretéhez, s képviselői tüntetően egyetlenegy módosító indítványt sem tettek. A Fidesz képviselői közül Demeter Ervin és Kovács Zoltán közösen terjesztett be hat javaslatot, melyek - mint már jeleztük - kivétel nélkül a hatályos törvény s különösen a Történeti Hivatal megmentésére irányultak. A maradék még mindig közel félszáz, kormánypárti oldalról megfogalmazott indítvány elutasítása helyenként már horror jelleget öltött. A kormány képviselői a bizottságok előtt még a legracionálisabb, legszakszerűbb javaslatokat is azzal utasították el, hogy az adott kérdést kapcsolódó indítvánnyal fogják megoldani. A dolog pikantériája, hogy ilyen jogosítvánnyal a kormány nem rendelkezik, de a mindenkori kormánypártok általánosan elfogadott gyakorlata szerint bevett eljárás, hogy képviselői indítványok formájában mégis megteremtsék ezt a lehetőséget. Amikor az emberi jogi bizottság ülésén már tucatszor hangzott el a fenti érv, Donáth László meg is kérdezte: "Gyakorlatilag új törvényt tetszenek írni?" "Nem mi - hangzott az Igazságügyi Minisztérium képviselőjének válasza -, hanem a képviselő urak."[22]
Végül beigazolódott Donáth képviselő feltételezése: a kapcsolódó módosító indítványokkal valóban "új törvényt tetszettek írni". Igaza lett az IM képviselőjének is, mert a végül elfogadott javaslatokat - egy kivételével - valóban "a képviselő urak", vagyis Fodor Gábor, Tóth András és Wiener György jegyezték közösen.[23] Érdemes tehát megvizsgálnunk, hogy a radikálisan átalakult törvény miként viszonyul a miniszterelnök június 19-i ígéretéhez, a kormány június 21-i döntéséhez, vagy akár a szabad demokraták által egy évtizede hirdetett elvekhez.
A szabad demokraták követelték, Medgyessy Péter ígérte, a kormány pedig döntött: az egykori áldozatok, a megfigyeltek minden róluk gyűjtött, őrzött információt megismerhetnek. Az információs önrendelkezési jog bővült annyiban, hogy megismerhetik a róluk az állambiztonsági szolgálatnak információkat szolgáltató személyek nevét is. Ez vitathatatlan vívmány. A hivatásos alkalmazottak nevét viszont eddig is megismerhették, az úgynevezett operatív kapcsolat (a hivatalos,[24] a társadalmi és az alkalmi kapcsolat) pedig nem szerepel névvel az iratokban, róluk - a törvény feltételezésével ellentétben - semmiféle nyilvántartás nem áll rendelkezésre.
El kell ismerni, hogy a törvényjavaslat átdolgozói alapos munkát végeztek, a legkisebb apróság sem kerülte el a figyelmüket. Még arra is volt gondjuk, hogy megváltoztassák az érintett fogalmát, amíg ugyanis az eredeti törvényjavaslat érintettként azt határozta meg, aki bármilyen jogcímen szerepel a törvény hatálya alá tartozó iratokban, addig az elfogadott törvény már csak azokat tekinti érintettnek, akik szerepelnek a levéltár által kezelt iratokban. Ez nem más, mint a történelem brutális átírása, hiszen így már nem érintett az, akinek az iratait a szolgálatok még nem vagy egyáltalán nem adják át a levéltárnak. (Az iratátadásról még lesz szó.) Amint arra már Kutrucz Katalin kapcsán utaltunk, az átadott iratoknál is lényegesen szűkülhet a megismerés lehetősége. Mind a Sólyom-bizottság, mind az adatvédelmi biztos kétségeinek
- 85/86 -
adott hangot, hogy - a megismerésen túl - miként lehet összeegyeztetni az egykor megfigyelt információs önrendelkezési jogát mások személyes adatainak védelmével. Nem állította sem az egyik, sem a másik, hogy ez lehetetlen feladat volna, a törvény viszont úgy tett ennek eleget, pontosabban úgy nem tett ennek eleget, hogy törölte a nyilvánosságra hozatalról szóló passzusokat. Szerencsére ez - a törvényhozó egyértelmű szándéka ellenére - tiltást sem jelent. Megítélésünk szerint erre lehetőséget nyújt az Atv., de mégiscsak ismételten próbára teszi az egykor megfigyeltek civil kurázsiját, majd megterhelheti az elfoglaltság hiányára nemigen panaszkodó bíróságokat.
A kutathatóság biztosítása azt jelenti a törvény elfogadása után, hogy a tudományos kutatás lehetőségei egyértelműen szűkültek. Ez részben valóban indokolt, részben viszont egyáltalán nem az. Indokolt az egykor megfigyeltek szenzitív adatainak fokozottabb védelme, maga a konkrét szabályozás azonban gyakorlatilag kivitelezhetetlen, s akár a teljes tudományos kutatás megbénításával járhat. A törvény szerint az Ltv. révén felállított kuratórium feladata annak elbírálása, hogy "a faji eredetre, a nemzeti és etnikai hovatartozásra, a vallásos és más világnézeti meggyőződésre vonatkozó adatok [...] összefüggésbe hozhatók a megfigyelés céljával". Tudni kell, hogy az Ltv. az említett kuratóriumot azzal a feladattal bízta meg, hogy engedélyezze a kommunista diktatúra idején, de a kutatás időpontjához képest tizenöt éven belül keletkezett iratok kutatását. Vagyis a törvényhozó szándéka szerint ez a kuratórium 2005 májusában automatikusan jobblétre szenderül(t volna). Természetesen nem mandátumának végtelenítése (vagy véglegesítése?) a gond, hanem hogy a kuratórium különböző intézmények képviselőiből áll, akik nem főállásban végzik a dolgukat, viszont a most rájuk testált feladatot nem láthatják el a vonatkozó iratok ismerete nélkül. Ez tehát azt jelenti, hogy olyan neves történészek, mint Hajdú Tibor vagy Rainer M. János, kénytelenek lesznek beülni a levéltárba a más által kutatásra kért iratokat előolvasni.
A nyilvános levéltárakra vonatkozó szabályok alkalmazásának kérdésével később foglalkozunk részletesebben, de már itt előre kell bocsátanunk, hogy a kutatói státusz elbírálása az Ltv. szerint - nagyon helyesen - nem a levéltárak feladata. Annak a megítélése azonban, hogy milyen iratok képezik az adott kutatás tárgyát, nagyon is az ő dolguk. Adva van tehát egy intézmény, nevezetesen levéltár, melynek főigazgatóját és helyettesét az Országgyűlés elnöke nevezi ki (két bizottsági meghallgatást követően). Egyikük közigazgatási államtitkári, másikuk helyettes államtitkári státusszal rendelkezik, de a törvényhozó mégsem ruházza fel azzal a jogkörrel, amellyel bármely mezei levéltár eleve rendelkezik. Mindez azonban nem elég: a tudományos kutatónak igazolnia is kell, hogy kutatását már korábban megkezdte (róka fogta csuka), s ezt szakmai folyóiratokban megjelent publikációival teheti. Vagyis még nem kutat, de már publikál, s találja ki azt is, mi minősül szakmai folyóiratnak, pártunk és kormányunk ugyanis elmulasztotta ennek definiálását.
A törvény - nem vitás, a Sólyom-bizottság Észrevételeire alapozva - szigorította a tudományos kutatói státusz feltételeit, nevezetesen az Ltv.-vel ellentétben ezt is az említett kuratórium hatáskörébe utalta.
Ez - mint korábban részletesen kifejtettük,[25] de talán nem árt itt is összefoglalni - alapjaiban mond ellent az Alkotmánybíróság 34/1994. (VI. 24.) határozatának, amely kimondja, hogy az Alkotmány 70/G. § (2) bekezdése értelmében "tudományos kérdésekben dönteni - így a tudományos kutatói minőség kérdésében állást foglalni - egyedül a tudomány képviselői jogosultak". Az Ltv. vonatkozó szabályozása maradéktalanul megfelel az erre leginkább alkalmas testület, a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalásának. Érvényesült tehát az Alkotmánybíróság által megfogalmazott alapelv, a tudományos kutatói minőség kérdésében a tudomány képviselői foglaltak állást. Ezt az alkotmány hivatkozott bekezdése értelmében a törvényhozó nem írhatja felül, még akkor sem, ha az erre a célra általa kijelöltek maguk is tekinthetők a tudomány kép-viselőinek. A tudomány alkotmányban rögzített szabadságát sérti, ha a törvényhozó maga határozza meg, mely intézményeket vagy mely személyeket tekinti a tudomány képviselőinek. Akár a Sólyom-bizottság, akár a kormány, vagy akár maga az Országgyűlés felszólíthatja a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy vizsgálja felül álláspontját, de felül nem írhatja azt.
Létezik azonban a nyilvánosságnak egy harmadik szintje, ez maga a társadalom, a közvélemény, amelyet a sajtónak illene tájékoztatni. Nem állítjuk, hogy ez általános gyakorlat lenne (tisztelet a kivételnek), de azért elvben mégiscsak létezik. Van egy-két levéltárba beülő, kutató (oknyomozó) újságíró, alóluk egy-
- 86/87 -
szerűen kihúzták a szőnyeget. Cserébe viszont - legalábbis a látszat szerint - megismerhetik a közszereplők állambiztonsági múltját, de ez megint olyan konkrét megoldással társul, amely gyakorlatilag éppen a megismerés ellen hat. A törvény definiálja ugyan a közszereplő fogalmát,[26] de ennek konkrét elbírálását ismét a bíróságra bízza: "Ha a kérelmező közszereplő hálózati személy, hivatásos alkalmazott vagy operatív kapcsolat azonosításához szükséges adatokat kíván megismerni, a Levéltár az érintett közszereplőt nyilatkozat tételére hívja fel a tekintetben, hogy közszereplő minőségét elismeri-e. Amennyiben a felhívás kézhezvételétől számított tizenöt napon belül az érintett olyan nyilatkozatot tesz, mely szerint közszereplői minőségét nem ismeri el, a Levéltár az adat megismerésére irányuló kérelmet elutasítja; ellenkező esetben a megismerési kérelemnek eleget tesz. A Levéltár döntésével szemben az Ltv. 29. §-ának rendelkezései szerint jogorvoslatnak van helye, melynek során a bíróság az érintett közszereplői minőségéről állást foglal. Az ügyben a Fővárosi Bíróság e feladatra kijelölt bírája jár el. Ha a bíróság az érintettet közszereplőnek minősíti, a Levéltár a megismerési kérelemnek eleget tesz." Addig azonban, amíg ez megtörténik, meghalhat a közszereplő, meghalhat a kérelmező is, vagy jobb esetben kimúlik maga a törvény.
Mindhárom említett viszonyítási pontunk egyértelműen foglalt állást az úgynevezett irategyesítés kérdésében. Ez azt jelenti, hogy az egykori állambiztonsági szolgálat iratait egyesíteni kell, azonos szabályok szerint, közös levéltárban kell őket őrizni, rendezni, kutathatóvá tenni stb. Az úgynevezett ügynöktörvény, ha nem is hibátlanul, de eleget tett ennek a követelménynek 1996-tól. A törvényhozónak azonban szembesülnie kellett azzal, hogy végrehajtására nem került sor, hiszen maguk a szolgálatok tagadták meg.[27] Ez nemcsak azért volt veszélyes, mert a titkosszolgálatok eleve hajlamosak túltenni magukat törvényeken és egyéb jogszabályokon, hanem ezzel eleve megkérdőjelezték a Magyar Köztársaság intézményrendszerét.
Az említett fenntartás ellenére mind a korábban hatályos törvény, mind a Medgyessy és társai által beterjesztett törvényjavaslat összhangban volt az Ltv. és a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény előírásaival. Egyaránt előírták, hogy a működő szolgálatok csak azokat az állambiztonsági iratokat tarthatják maguknál, amelyekre törvényben meghatározott feladataik ellátásához szükségük van. Az elfogadott törvény viszont kétharmados törvényt felülírva kimondja: maguknál tarthatják (nem adhatják át) a minősített iratokat, függetlenül attól, hogy munkájukhoz szükségük van-e rá vagy sem. Magyarán ez azt jelenti, hogy az irategyesítést a szolgálatok eddig egyetlen jogcímen tagadhatták meg, ez most további tizenkét(!) jogcímmel bővült. Szétfeszítené dolgozatunk kereteit, ha e tizenhárom jogcím indokoltságát vagy indokolatlanságát részletesen elemeznénk. Pusztán utalhatunk arra, hogy ezek a kategóriák összességükben olyan tágak, hogy gyakorlatilag nem létezik olyan állambiztonsági irat, amely így vagy úgy ne lenne közéjük sorolható, vagyis titkosítható. Némi rugalmassággal még a WC-papírra (főleg a használtra) is alkalmazhatók.
A titokkör ilyen széles kiterjesztése azonban óhatatlanul felveti azt a kérdést, hogy milyen nemzetbiztonsági érdek fűződhet ehhez a totális titkosításhoz. Állambiztonsági titkaink ugyanis akkori szövetségeseink előtt nem voltak titkok. A parlamenti vitában felmerült Conrad őrmester már-már feledésbe enyésző neve. Az amerikai őrmester a derék magyar szolgálat számára szerzett hírt a NATO (ma már szövetségesünk vagy mifene) legféltettebb titkairól. Ezek viszont a lehető leggyorsabb úton kötöttek ki a KGB illetékeseinek asztalán. Az Elbert-gyilkosságot sem az orosz hírszerzés elől kell titokban tartani, ők - mármint megint a KGB - nyakig benne voltak. Komoly elemző aligha hiheti, hogy mai szövetségeseink előtt lenne okunk őrizni állambiztonsági titkainkat. Az állítólag nem is létező Carlos-iratokat - némi nyomásra - csak kiadtuk szövetségeseink vizsgálati szerveinek; ezekről az illetékes Varga alezredes nyugodt szívvel nyilatkozhat kinti riportereknek, hallgatása, "esküje" kizárólag a magyar állampolgárok előtt kötelezi.
A politikai elit úgy véli (s ebben konszenzus van, pártunk és kormányunk számíthat a Fidesz és az MDF képviselőinek masszív támogatására), tőlünk, felnőtt magyar állampolgároktól, a választópolgároktól kell védeni a titkokat, s ma ez a preambulumban is megfogalmazott legfőbb nemzetbiztonsági érdek, a nemzeti kincs. Így válik a diktatúra szennyese a demokrácia szégyenévé.
A kormány az új levéltár esetében is a nyilvános levéltárakra vonatkozó szabályokat ígérte. (Nem tagadom, ez valóban kevésbé érdekli a társadalmat, de közel áll a szívemhez, a szakmaiság kritériumainak érvényesítését jelentené.) Ennek egyes szempontjait már érintettük, hiszen elválaszthatatlanok a kutatás lehetőségeitől. A törvény erejével létrehozandó levéltárat - minden más közlevéltárral ellentétben - nem ruházták fel azzal a hatalommal, amely a kutatás tárgyának megítélését jelenti. Utaltunk arra is, mi a különbség az iratok kezelése és őrzése között. Egészítsük ki ezt most azzal, hogy a közlevéltáraknak ellenőrizniük kell az iratkezelést. Ez egyedül az új levéltárra nem vonatkozik. Az iratkezelés ellenőrzése most tehát az állambiztonsági iratok esetében is a Magyar Országos Levéltárra hárul, de hiába esett át az ország első le-
- 87/88 -
véltárának vagy tucatnyi munkatársa a legszigorúbb nemzetbiztonsági vizsgálaton, a szolgálatok a nemzet biztonságára hivatkozva nyugodt lelkiismerettel vonják ki magukat e szabály alól. Tudják, a levéltár a legkeményebb civil kontroll.[28]
Mint említettük, a módosítások hatására már-már igazolódni látszott az az - egyébként valóban hamis - ellenzéki állítás, hogy az egész hajcihő egyetlen célja Markó György, a Történeti Hivatal elnökének eltávolítása. Minél inkább igazodott a törvény a fennálló, s ma még törvénytelen gyakorlat legitimálásához, annál inkább terebélyesedett a Történeti Hivatalt mindkét oldalon felmagasztaló kánon, feledve azt a tömeges érzést, amiről az Élet és Irodalomban vastag kötetnyi írás jelent meg, hogy miként váltak az Áldozatok Hivatalának ügyfelei a hivatal áldozataivá. Vagyis nemcsak szakmailag (úgy levéltárilag) volt indokolt, hogy az eredeti javaslatban a levéltár a helyére került, azaz az ország szinte összes levéltárának esetében illetékes (mindenkori) kulturális miniszter irányítása alá, hanem jelképes tett is volt egyben, amely jelezte: többé-kevésbé e szuperlevéltáresetében is helyreállnak a nyilvános levéltárakra vonatkozó szabályok.
A politikai osztály előbb úgy döntött, hogy ez nem szakmai kérdés, hanem politikai játszma, s az Országgyűlés elnöke alá rendelte a kinevezendő főigazgatót, s kis híján irányítása alá magát a levéltárat is. Következett a még nem is létező főigazgató helyettese, akit hasonló szabályoknak vetettek alá, holott ki vagy mi írja elő, hogy egy főigazgatónak csak egy helyettese lehet? A Magyar Országos Levéltárban (MOL) például három van, Budapest Főváros Levéltárában (BFL) pedig kettő. (Több levéltári főigazgató eddig még nem fungált ebben az országban.) Ez azonban nem az egy, kettő vagy három kérdése, hanem a szakmáról, arról a bizonyos levéltáriról szól: ha már a főigazgatót a pártok játékszerévé tették, akkor engedtessék meg neki, hogy legalább a szakmai helyetteseit maga nevezze ki. Most viszont úgy tűnik (tűnik?), hogy ez is koalíciós egyeztetés tárgya lesz - a főigazgatót az MSZP (pontosabban a törvényalkotást a háttérből eredményesen irányító szolgálatok), helyettesét pedig a kisebb koalíciós párt adja.
Harmadik stációként visszaállíttatott itt is az eredeti "rend", a főigazgató és helyettese totális bebetonozása (bár volt olyan fideszes képviselő, aki még ezt is kevesellte), államtitkári és helyettes államtitkári rangok, fizetések, gépkocsik és egyéb juttatások. (Az ország első levéltárosa - aki éppen nincs, mert így nem is lehet - szimpla közalkalmazott.) Az igazság kedvéért megjegyzendő, hogy ez a módosítás nem a Tóth-féle hármas nevéhez fűződik, hanem a kulturális bizottságéhoz.
Vagyis helyreállítottak egy most már a neve szerint is levéltárat, amely azonban a szakma legelemibb szabályait tekintve sem volt s így nem is lehet levéltár. Munkatársai az összes közlevéltár közalkalmazottaival ellentétben köztisztviselők, eddigi fennállása idején, öt év alatt egyetlen levéltári segédlet sem készült, nem létezik benne az egyébként szigorú levéltári rend, vezetője - akár elnök, akár főigazgató - csak államtitkár lehet, a parlamentben agyondicsért tudós emberek még annyi tudományos eredményt sem tudtak felmutatni, mint az ország utolsó szegletében megbújó megyei vagy városi levéltár. Egyszer, de ennek nem most van az ideje, el kellene magyarázni a politikusoknak, hogy mi egy levéltár, mi a fond, hogy ebből mennyi van a MOL-ban, mennyi BFL-ben vagy éppenséggel a győri városi levéltárban. A Történeti Hivatal, de most már tudjuk, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára is, egyetlenegy fondnak csak töredékeit őrzi.
A törvény tehát nem váltotta valóra szakmai szempontból sem a kormány ígéretét, az új levéltár ugyanolyan kívülálló helyzetben maradt, mint volt mostanáig a Történeti Hivatal. Továbbra is csak hellyel-közzel vonatkoznak rá a közlevéltárak szabályai. A már többször említett Donáth László tizenöt módosító indítványt terjesztett a T. Ház elé, melyek túlnyomó többsége egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy a létrehozandó levéltár ne csak nevében legyen az. Valamennyi indítványát lesöpörték az asztalról. Donáth László volt az, aki javasolta: a törvény kötelezze az Országgyűlés elnökét, hogy szakmai testületek, intézmények delegáltjaiból s a Legfőbb Ügyész képviselőjéből iratfeltáró bizottságot hozzon létre. A még nem létező kapcsolódó módosító indítványokra hivatkozva ezt is vita nélkül elvetették. A későbbi indítványok természetesen nem tartalmaztak ilyen javaslatot. Donáth László volt az, aki javasolta: a törvény hatalmazza fel a levéltár főigazgatóját társadalmi testület létrehozására, amelynek "feladata a megfigyeltek jogainak érvényesítése". A parlament még csak nem is szavazott erről a javaslatról.
Ezek az indítványok megalapozhatták volna a nyilvános kontrollt. Nem véletlenül szokta Kenedi János a szükséges törvényt, amely most sem született meg, nyilvánosságtörvénynek nevezni. A törvényhozó a civil kontrollból végül szabályosan gúnyt űzött, a nyilvánosságot porhintéssel próbálta kielégíteni: "A törvény hatálybalépésétől számított kilencven napon belül - hangzik az elfogadott törvényben - bizottság alakul, amelynek egy-egy tagját a Kormány, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és a Magyar Történelmi Társulat elnöke jelöli. A bizottság tagjait - »C« típusú nemzetbiztonsági ellenőrzésüket követően - az Országgyűlés elnöke nevezi ki. A bizottság fel-
- 88/89 -
ügyeli az e törvény hatálya alá eső iratok Levéltárnak történő átadását. A bizottság ügyrendjét a nemzeti kulturális örökség minisztere a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat irányító miniszterrel egyetértésben hagyja jóvá. A bizottság tagjai az iratkezelő szerveknél - az (5) bekezdésében meghatározott külön jegyzékben szereplő iratok kivételével - korlátozás nélkül betekinthetnek az e törvény hatálya alá tartozó iratokba. A bizottság az iratok átadásáról jelentést készít, amelyet a (8) bekezdésben megjelölt határidő elteltét követő három hónapon belül juttat el az Országgyűlés elnökéhez."
Ez nagyon szépen hangzik, bár az nem pusztán szépséghiba, hogy magát a létrehozandó levéltárat, vagy tágabban a levéltáros szakmát (például a MOL-t) megint kifelejtették a bizottságból. Említettük azonban korábban, hogy a törvény a titkosításnak olyan tág körét húzza meg, amely ennek a testületnek sem ad teret valódi mérlegelésre. Korábbi hasonlatunknál maradva legfeljebb azon vitatkozhat, ki használta azt a bizonyos WC-papírt.
A törvény értelmében a bizottság által is titkosnak nyilvánított iratokról a levéltár jegyzéket kap, amely természetesen nem tartalmazhat államtitkot. "Amennyiben a Levéltár nem találja indokoltnak valamely, a jegyzékben szereplő irat minősítésének fenntartását, a Fővárosi Bírósághoz fordulhat a minősítés megszüntetésére való kötelezés érdekében. A minősítés fenntartásának jogszerűségét a minősítőnek kell bizonyítania. A bíróság az ügyben harminc napon belül, polgári nem peres eljárásban dönt. Az ügyben a Fővárosi Bíróság e feladatra kijelölt bírája - »C« típusú nemzetbiztonsági ellenőrzését követően - jár el. A felek és meghatalmazottaik nem lehetnek jelen egymás meghallgatásán. Az eljárás minden szakaszában biztosítani kell az államtitok védelmére vonatkozó előírások betartását. A Fővárosi Bíróság végzése ellen fellebbezésnek nincs helye. A bíróság végzése államtitkot nem tartalmazhat."
Arra a - magyar jogalkotásban páratlan, de zseniális - megoldásra, mely szerint a "felek és meghatalmazottaik nem lehetnek jelen egymás meghallgatásán", később még visszatérünk, itt csak egy szerény észrevételt tennénk. A hatályos magyar jog szerint - bizonyos feltételek mellett - bármely magyar állampolgár, természetes vagy nem természetes személy peres úton megtámadhatja bármely magyar szerv titkosítási határozatát (a minősítést). A bíróság ítéletével szemben fellebbezéssel is élhet.
Mindez azonban már-már jelentéktelen apróság a törvény fent idézett részében szereplő külön jegyzékhez képest. Ez ugyanis azokról az iratokról készül, amelyeket a szolgálat nem bocsát a bizottság rendelkezésére, pusztán arra kell hivatkoznia, hogy azok "a nemzetbiztonsági érdek védelme szempontjából kiemelkedően fontosak". Ezt a jegyzéket(!) "a Legfelsőbb Bíróság e feladatra kijelölt bírája - »C« típusú nemzetbiztonsági ellenőrzését követően - hagyja jóvá".
2002. december 23-án, vagyis a törvény elfogadásának napján interjú jelent meg a Népszabadságban Kuncze Gáborral. "Mi azt szeretnénk - hangoztatta a pártelnök -, ha ezt az egész ügyet egyszer s mindenkorra le lehetne zárni. Ennek egyik módja, ha eltüntetjük az iratokat. Ez »szemmel láthatóan« eredménytelen volt, noha ezzel kísérletezett a politikusok jelentős része tizenkét éven keresztül. Ezért javasoljuk mi - immáron tizenkét éve - az ügy lezárásának másik módját: tegyük az iratokat kutathatóvá, a közszereplőket pedig világítsuk át. [...] Most megint eljutottunk oda - ad hangot Kuncze mélységes csalódottságának -, ahova az elmúlt tizenkét évben mindig: az utolsó pillanatban egyedül maradunk, mert mindig más érdekek jutottak érvényre [...] Ezért továbbra is szorgalmazzuk az eredeti elképzeléseink szerinti nyilvánosságot. Amennyiben ez nem megy, akkor mások felelőssége lesz, ha a jövőben is úgy működik majd a rendszer, mint eddig."
Azért ez nem ilyen egyszerű, hiszen az eredeti törvényt a végtelenségig kiherélő javaslatok alján kivétel nélkül ott szerepel - két másik mellett - az SZDSZ ügyvivője, Fodor Gábor aláírása. Ő később főszerepet játszott a közvélemény totális megtévesztésében is, nem győzte a teljes kudarcot pártja sikereként beállítani.
A másik aláíró, Wiener György, aki valóban széles körű történelmi ismereteivel többször még politikai ellenfelei elismerését is kivívta, a parlamenti vita során megpróbálta feltámasztani azt a már sokszor és tényekkel cáfolt legendát, hogy az MSZMP 1988 végén levált volna az állambiztonsági szolgálatról. Ezzel szemben Pallagi Ferenc főcsoportfőnök 1989 szeptemberében még arról tájékoztatta német kollégáját, Erich Mielkét, hogy továbbra is fennáll a szolgálat szoros kapcsolata a párttal, igaz, ez sok esetben konspiratív úton valósul meg. Nemzeti kincsünk, a szolgálat azonban messze nem volt olyan profi a konspirációban, mint ahogy azt mindmáig hirdeti magáról, s éppen ezért nem is kell ahhoz Berlinben kutatnunk, hogy megtaláljuk ennek bizonyítékait. A többszörös szűrők, a totális titkosítás ellenére a Történeti Hivatalban őrzött iratokból is kiderül, hogy a szolgálat még 1989 novemberében - tehát megszűnése pillanatáig - is szoros kapcsolatot tartott például az MSZMP KB
- 89/90 -
adminisztratív osztályával. Ezt persze valóban nem kötelessége tudni Wiener Györgynek, nem így a harmadik aláírónak, Tóth Andrásnak, aki véletlenül éppen akkor az említett osztály helyettes vezetője volt. Az államtitkár a vita során öntudatosan kérte ki magának: "Szeretném kinyilvánítani itt, az Országgyűlés előtt is, hogy egyetlen embert nem szerveztem be soha, valószínűleg alkatilag is képtelen lennék erre."[29] Milyen igaz! Tóth András soha senkit nem szervezett be, ő csak a beszervezők beszervezőit instruálta.
Az "ügynöktörvény" 2001-es módosításakor az akkori ellenzék (a mai kormánypártok) képviselői közül többen szóvá tették, miért a polgári titkosszolgálatokat irányító miniszter, Demeter Ervin a beterjesztője az egykori áldozatokról szóló (ez ugyan csak egy morális imperatívusz volt) törvény módosításának. A jobboldal nem titkolta, hogy kinyilvánított szándékának megfelelően az áldozatok hivatalát - bármilyen cinikusan is hangzik, de attól még tény - át kívánja alakítani a tettesek hivatalává, a (működő) szolgálatok szaklevéltárává. 2002-ben az MSZP sokkal dörzsöltebben járt el: a kirakatba kiültette - egyébként pártonkívüli - igazságügy-miniszterét, miközben annak törvényjavaslatát (még csak nem is a háttérben) teljesen átíratta Demeter Ervin hivatali utódjával. A szocialista frakció ezzel sem elégedett meg: az utolsó pillanatban még látványos s csúfosan megszégyenítő csapást mért az addigra már amúgy is teljesen kijátszott Bárándy Péterre.[30]
Korábban már idéztük a törvénynek azt a passzusát, mely szerint a levéltár és a szolgálatok közötti jogvitában a "felek és meghatalmazottaik nem lehetnek jelen egymás meghallgatásán". Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, ez a kitétel alapjaiban sérti a jogállamiság elveit, magyarán alkotmányellenes. Tudta ezt az igazságügy-miniszter, kezdeményezte is az alkotmányügyi bizottságnál e kitétel törlését. A bizottság támogatta a miniszter kezdeményezését, és ezzel maga is javasolta a "hármak bandája" e szörnyszülöttének módosítását. Bár ez aligha lehet pártpolitika kérdése, a javaslatot a Magyar Köztársaság Országgyűlésében, írd és mondd, mindössze húsz képviselő támogatta. Ez tehát azt jelenti, hogy még azok a szocialista képviselők sem szavazták meg, akik a bizottságban még támogatták az indítványt. Ez nem puccs, hanem frakciófegyelem.
Nem véletlen az sem, hogy az MSZP frakcióvezetője, aki a Medgyessy-ügy kirobbanása után nem győzte a nyilvánosságot megnyugtatni, hogy bizony-bizony igaza volt az SZDSZ-nek, ezt ma már belátják, nem lehet tartósan döglött aknákon járni, tiszta vizet kell önteni a pohárba, s nézzünk már szembe múltunk e súlyos tehertételével, aki az eredeti törvényjavaslat egyik beterjesztője volt, s az ország nyilvánossága előtt "másik utat" ígért, a botrány elültével sűrű hallgatásba burkolódzott. Nem így Medgyessy Péter miniszterelnök, aki előbb elhallgatta, majd letagadta állambiztonsági múltját, végül megpróbált a bűnből erényt fabrikálni, már-már hős ellenállóvá magasztalva magát. Nem csak Tóth András, ő is tudja, mit beszél. (Ki kinek a kreatúrája?) Szép lassan, de annál biztosabban nemcsak saját múltját írja át, de a történelmet is; nem kell várnunk, már kimondatott: a kommunista reformerek csinálták a rendszerváltást, sőt ők egyengették utunkat az Európai Unióba. Ez utóbbit a parlamenti döntés másnapján írta a Népszabadságban.
Ebben saját pártja mellett - minden habverés ellenére - biztosan számíthatott a parlamenti ellenzékre, mely vele együtt vallotta, hogy a III/I. és a III/II., vagyis a kommunista diktatúra hírszerzése és elhárítása nemzeti kincs. Hogy is mondta Lezsák Sándor? "Fontoljuk meg, tisztelt képviselőtársaim, Illyés Gyula gondolatát - ez a gondolat most különösen a III/III. nélküli nemzetbiztonsági szolgálatokra érvényes -, idézem tehát Illyés Gyula intelmét: »A magyarságnak nincs annyi kincse, hogy vakon, engedelmeskedve minden indulatnak, eldobálja. Nézzük meg jól, mit rejtünk a talp alá. Ha biztosítékunk van arra, hogy ez az érték azután a mi, a szabad magyarság értéke lesz, tartsuk meg okvetlenül magunknak. Ne gyújtsuk fel a malmot, amely holnap nekünk őröl, csak azért, mert hitetek szerint másnak őröl.«"[31] ■
JEGYZETEK
[1] Később a Nemzetbiztonsági Hivatal bejelentette: a Magyar Nemzetben közölt dokumentum nem tartalmaz államtitkot.
[2] Országgyűlési Napló, 2002. június 19., 6. felszólalás.
[3] Népszabadság, 2002. június 27. 4 Uo., 2002. június 22.
[5] Magyar Nemzet Online, 2002. június 21. 6 Uo., 2002. június 22.
[7] Uo.
[8] T/395. számú törvényjavaslat. 9 T/471. számú törvényjavaslat.
[10] Magyar Hírlap, 1996. február 3.
[11] T/461. számú törvényjavaslat.
[12] Homa János (Fidesz): "Szinte minden ugyanúgy maradna e javaslat után is, talán csak azért hoznak létre egy új intézményt a régi bázisán és esetleg helyeznek egy intézményt más felügyelet alá, hogy vezetőit lecserélhessék" (Országgyűlési Napló, 2002. szeptember 11., 122. felszólalás). Körömi Attila (Fidesz): "Tartunk attól, hogy a Történeti Hivatal megszüntetése révén egy új hivatal létrehozása nem más, mint egy szemfényvesztő
- 90/91 -
látszattevékenység, amely az adófizetőik pénztárcáját fogja megterhelni, célja pedig az, hogy a cégtábla átfestése után a Történeti Hivatal vezetőit munkakörük megszűnése miatt el lehessen bocsátani" (Uo., 126. felszólalás).
[13] Lásd ehhez Varga László: Észrevételek az Észrevételekhez, avagy az állambiztonsági múlt az Országgyűlés előtt, Élet és Irodalom, 2002. szeptember 13.
[14] A Sólyom-bizottság jelentése. Észrevételek a T/541. és a T/542. számú törvényjavaslatokhoz, Élet és Irodalom, 2002. augusztus 30. szeptember 6.
[15] Országgyűlési Napló, 2002. szeptember 11., 112-114. felszólalás.
[16] Uo., 2002. szeptember 25., 62. felszólalás.
[17] Lásd legutóbb Varga László: Kit figyeltek, avagy a vágy titokzatos tárgya, Élet és Irodalom, 2002. november 22.
[18] Országgyűlési Napló, 2002. szeptember 25., 64. felszólalás.
[19] Országgyűlési Irományok, T/541/49.
[20] A rendészeti bizottság 2002. november 28-i ülésének jegyzőkönyve.
[21] Bár a bizottságok támogatták, Mécs ezt a javaslatát később visszavonta, de csak azért, hogy helyet adjon a Fodor-Tóth-Wiener-féle egyik, gyakorlatilag azonos tartalmú kapcsolódó indítványnak. Hasonló okokból e három képviselő is visszavonta egyik támogatott indítványát.
[22] Az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság 2002. november 27-i ülésének jegyzőkönyve.
[23] Országgyűlési Irományok, T541/61.
[24] Ez megdöbbentő módon ki is maradt a törvényből, holott éppen ők tartoztak a nómenklatúrához.
[25] Varga: Észrevételek az Észrevételekhez..., id. megj.
[26] "Az a személy, aki közhatalmat gyakorol, gyakorolt vagy közhatalom gyakorlásával járó tisztségre jelölték, illetve aki a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítja vagy alakította."
[27] Időnként - utoljára éppen a törvény vitájával párhuzamosan - nagy hírveréssel sor kerül iratátadásra, de a sajtó tisztelt képviselői sohasem kérdezik, mi van a puttonyban s kutatható-e. Az utolsó ilyen akció során átadott mikrofilmek(!) nem azok.
[28] A katonai nemzetbiztonsági szolgálatok egyetlen intézményként széles e hazában - természetesen alkotmányellenesen - az elfogadott törvény erejénél fogva ezt is megúszták.
[29] Országgyűlési Napló, 2002. szeptember 25., 80. felszólalás.
[30] Bárándy azért érzékeltette fenntartásait, rövid expozéjának elmondása után azonnal távozott a Parlamentből, s egyáltalán nem vett részt a vitán, a zárszót sem ő mondta el.
[31] Országgyűlési Napló, 2002. szeptember 25., 158. felszólalás.
Visszaugrás
