A globalizáció nem csupán egy régebbi gazdasági rendszer keretein belüli változást jelent a nemzetközi kereskedelem és a befektetések növekedése irányába, hanem ehelyett egy teljesen új gazdasági struktúra kialakulását értik sokan alatta. Hirst és Thompson "Globalization is Question" című könyvükben1 a nemzetközi gazdaság két ideáltípusát vázolják fel.
Az egyik a nyitott nemzetközi gazdaság, amelynek alapjául a különálló nemzeti gazdaságok közti csere szolgál, s gazdasági szereplők viselkedését a nemzeti szinten lezajló folyamatok határozzák meg és az alapvető entitások még a nemzetgazdaságok, míg a másik modellben, a globális gazdasági rendszerben, a gazdaság teljesen autonómmá válik és elszakad a nemzeti alapjaitól.
A globális gazdaság kialakulásának egyik leglényegesebb mozgatórugója ugyanakkor a transznacionális vállalatok rendszere. Ezek az elsősorban globális érdekeltségű, egymással szoros szövetséget alkotó és egyben versenyző vállalatok az egész világ kínálta lehetőségeket kihasználhatják a beszerzés, a termelés és az értékesítés optimalizálása érdekében, amelynek tulajdonképpeni eredménye, hogy a fejlett ipari országokban csökken az életszínvonal, növekszik a munkanélküliség.
Jóllehet a nemzetközi gazdaság még nem vált globalizált gazdasággá, a folyamat elkezdődött és azt visszafordítani nem, csak káros mellékhatásait csökkentve, különböző, Lóránt Károly: "Prága üzenete" című cikkében2 felsorolt adó-, vámpolitikai eszközökkel, mindezek mellett versenypolitikai intézkedésekkel lehet megfékezni.
Nagy szerepe van tehát a különböző nemzeti versenyjogok extraterritoriális, azaz bilaterális és multilaterális összefogások szintjére fejlesztő nemzeti és nemzetközi politikának, amely magát a vállalatok közötti koncentrációt s ennek versenykorlátozó és torzító következményeit tartja bizonyos keretek között. Ezáltal megnehezíti a transznacionális vállalatok kialakulását, és gátat szab a monopol helyzetükből adódó, munkavállalóikkal, fogyasztóikkal szembeni "szociális visszaéléseiknek".
A versenypolitika irányait is leginkább a világkereskedelem fő szereplői alakítják ki, amelynek elkerülhetetlen következménye van a világ többi részére is egyaránt. Ezzel kapcsolatban konkrétan két különböző problémát különíthetünk el:
Elsőként említhető az a gyakorlat, hogy az államok kereskedelmi korlátokat vetnek ki, az Uruguay Round nyomán nagyban eltűnőben van, emiatt a magánvállalatok korlátozó tevékenységei sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak a határokon átmenő kereskedelem fejlődési irányvonalának meghatározásában.3 Fennáll tehát annak a kockázata, hogy az állami korlátozó intézkedéseket teljesen felváltják a magánvállalatok által eszközölt ezirányú intézkedések, ami teljesen alááshatja az elmúlt évek erőfeszítéseit a világkereskedelem liberalizációjára.
A másik fő probléma, hogy még ha a versenyjogot azonos elbírálás alatt kezelnék is a világ kereskedelmileg domináns országaiban, akkor is szükség lenne a versenyügynökségek közötti szorosabb együttműködésre, mert egyre több versennyel kapcsolatos probléma merül fel, amelyek túllépik a nemzeti határokat. Nemzetközi kartellek, fúziók, piaci hatalommal való visszaélések nagyon ritkán korlátozódnak csak egy állam hatósugarába. Nem meglepő tehát, hogy a nemzeti hatóságok egyre nagyobb nehézségekbe ütköznek akkor, amikor határmenti versenyjogi gyakorlattal szembesülnek. Ezen, nemzeti területükre akár hátrányos tevékenységek bizonyítékai ugyanis sok esetben joghatósági területükön kívül esnek. Más versenyhivatalok más megközelítést alkalmazhatnak, vagy különböző jogorvoslati rendszert építethettek ki. Mindkét esetben a konzultáció és/vagy a végrehatás koordinációja lehetne az egyetlen módja annak, hogy a versenyjogi szabályokat hatékonyan alkalmazzák.
Az EU-ban is érzékelték a fentebb említett problémákat, ugyanis az Európai Közös Piacról szóló program kidolgozása után számos vállalat érzett "kísértést" arra, hogy újonnan kialakított korlátokat emeljen, azzal is védelmezve tradicionális "nemzeti piacait".4 Létrejöttek horizontális kartellek is, amelyeket az európai piac megosztására terveztek. Ezért is vetették be igen erőteljesen az EU versenyjogi rendelkezéseket e gyakorlatok ellen és nagyon magas bírságot vetettek ki rájuk. Nyomatékosan felléptek a vertikális elosztási rendszer kiépítésére irányuló intézkedések ellen is, amely felosztaná a piacokat az EU-n belül.
Ugyanakkor Van Miert versenyjogi biztos 1994-ben egy önálló szakértőkből álló kis csoportot hívott össze abból a célból, hogy a nemzetközi együttműködéssel foglalkozzanak a versenyjog területén. Ennek a nemrég publikált jelentésében a delegáció azt tanácsolta, hogy az Európai Unióban is tárgyalásokat kell kezdeményezni a "másodgenerációs kétoldalú együttműködésekről" a bizalmas információk cseréje és egy sokkal messzebb menő pozitív udvariassági kedvezmény fényében. A pozitív udvariasság (positive comity) elve fokozatosan vezetne egyfajta tehermegosztáshoz a partnerügynökségek között, ahol a kérvényező ügynökség lemondana az eljárási lépésekről (vagy legalább annak késleltetését rendelné el) olyan magatartást illetően, amely jóllehet annak joghatósága alá tartozik, mégis a felkért ügynökség területén hajtották végre.5 Az utóbbi lenne az első tehát az eljárás lefolytatását illetően. Ha sikeres lenne ez a próbálkozás, akkor az végleg szükségtelenné tenné és helyettesítené a nemzeti versenyjogi szabályok extraterritoriális kikényszerítésére tett erőfeszítéseket. Természetesen ez egy távoli célként körvonalazódhat csupán, még nagyon korai lenne annak alkalmazása a jelen körülmények között. A szakdelegáció másik fő ajánlása a többoldalú (plurilaterális) szerkezet felépítésére irányult, amely felhasználná az eddigi kétoldalú együttműködések elemeit és tapasztalatait egyaránt. Ezen, a kölcsönös kötöttséget biztosító pozitív udvariassági klauzula és a hatékony vitarendező mechanizmus által egy sokkal haladóbb megoldást lehetne találni a kereskedelmet torzító intézkedések megfékezésére, amelyek a világ versenyügynökségei politikájának egyenlőtlen végrehajtásából fakadnak. Érdekes módon a jelentés nem fektet különösebb hangsúlyt a nemzeti jogszabályok harmonizálásának szükségességére. Az egyes problémás ügyek megoldására felállított rendezési mechanizmusra tett előterjesztéssel a szakértők azt feltételezik, hogy az általánosan elfogadott nemzetközi alapelveket is gonddal őrzik majd a többoldalú modell keretén belül is, ami a versenyjogi megállapodásokat illeti. Azt azonban zárásként ki kell jelenteni, hogy a szakcsoport ajánlásai nem kötik az Európai Bizottságot.
Ami az Európai Unió további céljait illeti, az a versenyjogi szabályozás végrehajtásának egységesítése lenne a nemzetközi kereskedelmet megbénító, versenyt korlátozó bármiféle tevékenység ellen, legalább a világ kereskedelmileg meghatározóbb országai között. Ha ez mégsem sikerülne, az egyes országok egyoldalú viselkedéséhez vezetne, kiszélesítve azok versenypolitikájának fennhatósági körét. Ez újabb konfliktusokat szülne, és rossz irányba fordítaná az újonnan kialakult világkereskedelmi rend menetét.
A legkorábbi hivatalos kétoldalú trösztellenes együttműködési megállapodást az USA az akkori Német Szövetségi Köztársasággal kötötte 1976-ban. A későbbi megállapodásokat illetően az USA 1982-ben Ausztráliával, 1984-ben Kanadával (amelyet az 1995-ben hozott új megállapodás hatálytalanított), az Európai Bizottsággal 1991-ben, amelyet az 1998-as új megegyezés egészített ki. 1999-ben három új országra terjesztette ki megállapodásainak körét: Izraelre, Japánra és Brazíliára.6 Az amerikai törvények alapján minden kétoldalú megállapodás úgymond közigazgatási megegyezés, amelyek hivatalosak és kötőerővel bíró nemzetközi egyezmények is egyben, de amíg azokat az Egyesült Államok Szenátusa, mint államközi szerződést nem ratifikálta, addig nem hatálytalaníthat semmilyen ehhez nem illeszkedő, vagy ellentmondó amerikai törvényi előírást.
Ezen együttműködési megállapodások mindegyike két dologra reflektál: a végrehajtásra az egyik, és a vitás esetek elkerülésére a másik oldalon. Az USA Igazságügyi Minisztériuma szerint az, hogy ezek közül melyik milyen mértékben érvényesül az adott megállapodásban, az országok közötti kétoldalú kapcsolatok és azok történelmének függvénye, amelyből az egész megegyezés ered.7 Ezen felül a legújabb kétoldalú együttműködések, az úgynevezett második generációs együttműködések8 egy harmadik témakört is magukban foglalnak, a technikai együttműködést. A német megegyezés példának okáért túlnyomórészt a végrehajtási terén való együttműködésre koncentrált, megvalósítva a második világháború utáni erős német trösztellenes végrehajtási hagyományokat. Mint a legkorábbi egyezmény, elmondható, hogy talán ez a legrészletesebb. Ezzel szemben az 1982-es Ausztráliával és az 1984-ben Kanadával kötött megegyezések viszont inkább olyan konfliktusok megelőzésére koncentráltak, mint amelyek például az USA és más kormányok közötti különbözőségekből adódtak az Uranium per során az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején. Az USA és Kanada között kötött megegyezés lehetővé tette ugyanakkor mindkét fél számára, hogy mindkét területen közös nyomozást folytassanak le azon vállalat üzleti helyiségeiben, amelyet kartell tevékenységgel gyanúsítanak (és amely büntetőjogi kategória mind az USA-ban, mind Kanadában). Még ennél is távolabbra mutató az Ausztrália-Új-Zéland közötti megegyezés, amely megengedi mindkét oldalon tevékenykedő hatóságoknak, hogy bizonyos körülmények között kiterjesszék joghatóságukat a másik területére. Ezen egyezmények megtárgyalásánál az USA mindig következetesen arra az álláspontra helyezkedett, amiben igyekszik megőrizni képességét arra, hogy alkalmazhassa trösztellenes törvényeit a számára káros versenyellenes cselekedetekre, amelyek nagyban hatással vannak kereskedelmére. A vele szerződést kötő kormányok elsősorban azt helyezték előtérbe, hogy ha érdekeikről van szó, akkor az előzetes jelzése, és a konzultációra lehetőségük legyen, sőt, hogy érdekeiket az amerikai kormány a legmesszemenőbben figyelembe vegye rendelkezéseinek az adott esetre való végrehajtása során. Mióta nem ez a legfőbb kérdések egyike a kétoldalú együttműködési tárgyalásoknál manapság, ezt már csak a korábbi megállapodásoknál alkalmazzák. Minden kétoldalú együttműködés tartalmaz rendelkezést a kölcsönös együttműködési érdek elismeréséről, előírásokat a különös végrehajtási tevékenységről való értesítésről, amely befolyásolja a másik fél "fontos érdekeit", információcseréről a tisztviselőik közötti rendszeres találkozók során, és az arra vonatkozó megállapodást is, hogy ha bizonyos esetekben a hatóságok megegyeznek a tradicionális udvariassági szabály figyelembevételével, a cselekvéstől, vagy attól való tartózkodástól.9
Az 1999-ben kötött megegyezések mindegyike az 1995-ben Kanadával és az 1991-ben az Európai Unióval kötött korábbi megegyezést mintázza le. Kulcsvonásaik közé tartozik a végrehajtási cselekményekről való tudtul adás, végrehajtási együttműködés és koordináció, a pozitív udvariasság (lásd lejjebb), konfliktus-megelőzés, konzultáció, és végül a versenyellenes információk cseréje. Mint minden más bilaterális együttműködés, ezek se nem módosítják a létező joganyagot, se nem biztosítják a bizalmas információk cseréjét, ez csak majd egy későbbi fejlődés eredménye lesz csupán, a második generációs egyezményeknél.
Minden megállapodásnak azonban vannak sajátos külön sajátosságai is egyaránt: Az USA-Izrael közötti Trösztellenes Megegyezés (1999. március 15-én írták alá) az első olyan kétoldalú megállapodás, amelyet az Egyesült Államok egy igen fiatalnak mondható versenyjogi rendszerrel kötött. Az USA-Japán Egyezmény (1999. október 7-én írták alá) az USA és Japán közötti fejlődő, versenyhatóságok között fennálló kapcsolatok jele, amely részben azok közös kereskedelmi és gazdasági feszültségeinek történelméből ered.10 Végül, az USA és Brazília közötti megegyezés, amelyet 1999. október 26-án írtak alá, az első olyan, amely előírásai között tartalmaz utalásokat a technikai együttműködésre, ugyanakkor Izrael után a második, amelyet az USA egy fejlődő gazdasággal kötött.
A jelentős újfajta vívmányok egyike az imént említett modern bilaterális versenyegyezményekben is a pozitív udvariasságra való utalás megléte. Az 1991-es USA-EU, az 1995-ös USA-Kanada, és az 1999-es USA-Izrael, USA-Japán, és USA-Brazília egyezmények tartalmazzák azt erre vonatkozó előírásokat. A pozitív udvariasság elve (positive comity), amely a kooperáció érzékenyebb pontját jelenti, már azon alapul, hogy mindegyik fél elismeri a másik fél jogát atekintetben, hogy megfelelő verseny-végrehajtási intézkedéseket tegyen a kérvényezett fél joghatóságán belül, ha az ártalmas módon befolyásolja a kérvényező fél fontos érdekeit.11 Magában foglalja az értesítést, konzultációt és az eljárás lefolytatásának kérelmezését is, amikor egy másik ország területén folytatott versenyellenes gyakorlat érinti a kérelmező ország érdekeit.12 Nagyban különbözik az udvariasság tradicionális elvétől, amely arra utal, hogy az egyik országnak csak figyelembe kellene vennie a másik fél fontos érdekeit saját végrehajtási cselekményei során, és vice versa, ez viszont konkrét cselekvésre, vagy attól való tartózkodásra való utalást nem foglal magában. Nem így a negatív udvariasság (negative comity) eszméje, amely annak kérelmezését jelenti, amikor a másik ország tartózkodjon az eljárás indításától, amikor a másik ország fontos érdekei érintve lehetnek valamely elindított eljárás összefüggésében.13 Mint minden más előírás ez is az önkéntességen és a kölcsönös mérlegelés elvén alapul. Ezen fentebb említett kooperációs formulák csekély részét képezik az országok rendelkezésére álló együttműködést elősegítő eszköztárból. Az adott egyezményben részes államok egymás irányában fennálló kötelezettségei közé tartozik még ugyanis: a notifikáció (értesítés) az eljárás indításáról, a konzultáció az ügy tényeinek összeállításában, a kooperáció érzékenyebb részét képező fentebb említett negatív és pozitív udvariasság, a koordináció és értesítés abban az esetben, amikor több ország jár el ugyanazon versenykorlátozó gyakorlat ellen. Bár a pozitív udvariasság eszméje nem egy újfajta koncepció, mégis alkalmazásának kezdetén jár. (Csak 1998-ban kötötte meg az USA az első erre vonatkozó megállapodását az EU-val.)
Az USA által vezetett trösztellenes együttműködési egyezmények több módon bővültek ki, 1999-ben az amerikai versenyhivatalok négy különböző egyezményt kötöttek, beleértve az első létező megállapodást az IAEAA égisze alatt. Az első IAEAA Egyezményt az Amerikai Egyesült Államok és Ausztrália között 1999. április 27-én kötötték.15 Az Egyesült Államok nézőpontja szerint azért volt lehetséges Ausztráliával ilyen egyezményre lépni, mert az ausztrál rendszernek van két olyan alapvető tulajdonsága, amelyek ezt lehetővé tették.
Az első, hogy erős a bizalmas jogszabályok rezsime, amelyek a nem nyilvános, USA-tól kapott információkat védik.
Másodszor pedig, annak joga lehetővé teszi azt olyan egyezmények megkötésére, ahol ezeket az adatokat a trösztellenes ügyek keretén belül cserélik ki. A három másik megegyezés, amelyet 1999-ben kötött az Egyesült Államok a korábbi Kanadával (1995) és az Európai Unióval (1991) egyezményt mintázza le. Azért, hogy a törvényen alapuló korlátozásokat megszüntessék atekintetben, hogy az amerikai versenyhivatalok hozzáférést kapjanak a bizalmas információkhoz is, 1994-ben az amerikai Kongresszus elfogadta az International Antitrust Enforcement Assistance Act-et (IAEAA).16 Különösképpen az IAEAA biztosítja azt a polgári és büntetőnyomozások során, hogy az amerikai versenytörvények végrehajtói kicserélhessenek bizalmas adatokat, bizonyos feltételek mellett. Engedmény az üzleti titok tekintetében, amelyet az üzleti és jogi csoportok vetettek fel egy IAEAA meghallgatáson, hogy törvény mondja ki, hogy ennek előírásai nem alkalmazhatóak a Hart-Scott-Rodino előfúzióból nyert közlési eljárásra.17 Annak előfeltétele, hogy az IAEAA égisze alatt köttessék meg egy megállapodás, az, hogy a lehetséges partner versenyhivatala fel legyen ruházva azzal a hatalommal, hogy kölcsönös támogatást tudjon az amerikai versenyhivataloknak nyújtani egy hasonló kérelem esetén válaszként. Ez kiterjed a már a hivatal tulajdonában lévő adatokon kívül azokra is, amelyeket az más joghatóság alól kérvényez. Ezen információkat akár önkéntes, akár kényszerítő eszközök alkalmazásával is meg lehet szerezni. Fontos megjegyezni, hogy az IAEAA Egyezmény alapján ezt a segítségnyújtást még abban az esetben is nyújtani kötelesek a felek, ha az esetleg sértené bármelyik fél versenytörvényének előírásait. A törvény megköveteli az abban résztvevő országoktól, hogy védelmet biztosítsanak a bizalmas és kiváltságos információk számára a saját jogi szabályaik által, amelyet e tekintetben az USA erre vonatkozó joganyagához mérnek. Ezen túl egy IAEAA egyezményben sem kényszeríthetnek arra egy személyt sem, hogy versenyellenes magatartásra vonatkozó bizonyítékot szolgáltasson ki, amelyek sértenének bármilyen jogot vagy kiváltságot. Különös korlátozások léteznek ugyanakkor a használatra vonatkozóan, amely az IAEAA egyezmény szerinti esetleges kérvényezés után kapott adatokra vonatkoznak. Ezek szerint azokat csak és kizárólag abból a célból, amelyet megjelöltek a kérvényezés során, vagy nyomozás során használhatják és hozhatják nyilvánosságra. Ennek két kivétele van: ha az információ "szükséges egy jelentős törvény végrehajtása céljából" és ha az adott információt biztosító hatóság ehhez hozzájárul, vagy ha az információt már használata során nyilvánossá tették, mint például a végrehajtási előterjesztés folyamán, azzal megegyezően, amit az IAEAA egyezmény alapján kérvényeztek. Ezen előírások hasonlóak azon együttműködéshez, amely az amerikai kormány rendelkezésére áll a büntetőügyekben (a Kétoldalú Kölcsönös Jogi Támogatási Államközi Szerződéseik18 (MLAT-k) alapján), akár csak a polgári ügyek során.19 Az IAEAA tehát azon elképzelésen alapul, hogy annak minden partnere fel van hatalmazva arra, hogy az USA versenyhivatalainak támogatást nyújtson és emellett fenntartsa ugyanakkor azokat a biztosítékokat is, amelyek az egész rendszert kívülről is védetté teszik. Emellett ez felhatalmazza az amerikai versenyhatóságokat is arra, hogy bizonyos feltételek megléte esetén támogassák ugyanígy a külföldi partner- hivatalokat is végrehajtásuk folyamán.20 Az IAEAA tehát azon ritka eszközök egyike, amelyek bizalmas ügyek esetében is lehetővé teszik az együttműködést. A büntetőjogi versenyellenes ügyekben az amerikai versenyhivatalok nagy hasznát veszik a nem kimondottan trösztellenes szabályozásra koncentráló csatornáiknak is a végrehajtást illetően a Kétoldalú Kölcsönös Jogi Támogatási Államközi Szerződéseik által, amelyeket az USA az 1970-es évek közepe óta ratifikált.21
A Wood Pulp ügy22 kidomborította az EU és az USA által a versenyjog területén alkalmazott joghatósági modellek közötti különbségeket. Ezekre és a fent részletezett gazdasági összekapcsolódásra is reflektálva, az elmúlt két évtizedben az EU-nak két, a versenyjog végrehajtásával kapcsolatos együttműködési megegyezése jött létre az USA-val. Az 1991-es (alapmegegyezés) és az 1998-as ("pozitív udvariassági") megegyezések azok, amelyek jelentős előrelépésként könyvelhetőek el. Az EU és az Egyesült Államok között létrejött bilaterális megegyezést illetően elmondható, hogy az valóban egy látható és elkerülhetetlen válaszlépésként értelmezhető, arra, amellyel a Bizottság szembesült a hirtelen globalizáció során létrejött világgazdaság kapcsán. De mindennek ellenére alkalmazási területét, érvényességi tartományát illetően sokkal korlátozottabb körben érvényesül csupán, mint az imént említett bilaterális megegyezések.
Ami az EU/USA kétoldalú kooperáció előzményeit illeti, elmondható, hogy előtte a hatékony együttműködés leginkább a vállalati szervezeti egyesüléseknél volt jelentős, ezáltal jelentősen lecsökkentve az eltérő vagy nem koherens jogi szabályozás kockázatát.23 Ezt azok a közösnek is tekinthető vállalati fúziós nyomozások készítették elő, amelyek szoros transzatlanti együttműködést is feltételeztek. Ilyenek voltak az Alcoa/Reynolds24, MCI Worldcom/Sprint25, Boeing/Hughes26 ügyek például, és a legutóbbi General Electric/Honeywell27 ügy.28 Az ezen ügyekből fakadó azon előnyök ebből az intenzív együttműködésből származtak, és ez mindkét oldalon található versenyjogi hatóságnak, sőt még a magánfeleknek is nagyon kedvező volt (abban az értelemben, hogy az ügyek sokkal gyorsabb és koherensebb kezelésével találkoztak eztán az óceán mindkét partján). Napi kapcsolat jött létre a Bizottság Verseny Főigazgatósága és az amerikai DoJ29 és FTC30 versenyjogi szervei között. Ez szolgálta tulajdonképpen a kölcsönös bizalom felépítését, egymás törvénykezésén belüli anyagi és eljárási jogokkal kapcsolatos ismeretek gyarapodását, és azt a jelentős konvergenciát egyaránt, amely egy adott versenyhelyzet elemzésében, értelmezésében és elbírálásában fennáll.31
A rengeteg együttműködési szálon kívül azonban még mindig egyfajta egymásnak feszülés is megfigyelhető a joghatóság kérdésében a két domináns rendszert, az EU-beli és az USA-beli rendszert illetően. Ennek oka elsősorban a nemzeti piacok egyre növekvő önállósága és a világpiac végleges formában történő kialakulása, ugyanakkor a vállalati egyesülések, fúziók "nemzetköziesedése".32 Erre a problémára a legjobb megoldás vitathatatlanul a diplomáciai együttműködés és a kormányközi egyeztetések előtérbe helyezése, hogy ezzel is minél inkább kiküszöböljék, minimalizálják az esetleges extraterritorialitásból adódó konfliktusokat. A kormányközi versenyjogi együttműködés igényének eredményeként jött létre az EU-USA "Megegyezés Versenyjogaik Alkalmazásáról" szeptember 23-án, 1991-ben.33 Ez mindenekelőtt a kooperáció és a koordináció elősegítésére volt hivatott az Egyesült Államokkal. A felek itt megegyeztek abban, hogy minden esetben értesítik a másikat, ha a versenyjogi kérdésekkel foglalkozó szerveik úgy vélnék, hogy azok vizsgálati tevékenysége, "amelyről egy nem kimerítő lista áll rendelkezésre a megegyezésben" hatással lehetne a másik fél fontos érdekeire.34 Az adott információk kicserélése ugyancsak betervezett lépés volt a felek részéről az adott területen jártas felelős szakemberek találkozását beleértve, amelyet intézményesítettek is.35 A megegyezés kinyilvánítja, hogy rendelkezései nincsenek semmilyen formában hatással a jelenlegi jogi szabályozásra és a bizalmi klauzula megengedi bármelyik félnek, hogy bármiféle információt visszatartson, elhallgasson abban az esetben, ha annak nyilvánosságra hozása az adott ország törvényeibe ütköznék, vagy annak fontos érdekeivel ellentmondó és összeegyeztethetetlen lenne.36
Jóllehet a megegyezés nem módosítja az extraterritoriális joghatóság megítélésének elméleti alapjait és nem oldja meg azt az általános szembeütközést, amely fennáll az adott elméletek között, de legalább igyekszik teljesen megszüntetni az ezek figyelembevételére késztető konfliktus gócpontokat, mert a másik fél eljárásainak és szándékainak jobb ismerete a feszültséget valóban minimális szintre csökkentheti. Ezzel a módszerrel azonban az elméleti vita megoldását tovább odázták, azt ilyetén módon megkerülve igyekeztek megoldani, mégis előrelépésnek mondható az adott megállapodás az imént sorolt okok miatt.37
Ezen az úton továbblépve, további előrelépést jelenthet az 1998-ban a pozitív udvariasságról szóló megegyezés. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy az egyik fél megkérje a másikat, hogy egy adott ügyben saját törvénye végrehajtását eszközölje, a "pozitív udvariasság" mechanizmusa alapján. Erre példa, hogy 2000 júliusában a Bizottság az Air France ellen nyomozást vezetett egy állítólagos SABRE, egy amerikai tulajdonú számítógép üzemelésű helyfoglalási rendszer (CRS), nevű cég ellen diszkriminációt alkalmazott, amely úgy érezte, hogy kevésbé kedvező elbírálásban részesült az Air France által, mint a légitársaság saját helyfoglalási rendszeréért felelős cég a CRS Amadeus.38 A "pozitív udvariasság" mechanizmusát segítségül hívva, amelyet az 1998-as megegyezésben igen következetesen kidolgoztak, a DoJ azt kérte a Bizottságtól, hogy az adott állításokat az EU versenyjogi szabályok figyelembevételével nyomozza ki. Ez volt az első olyan jellegű kérés tulajdonképpen, ami a megállapodáson alapult.
Az 1991-es, mérföldkőnek tekinthető EU-USA megegyezés óta eddig elért eredmények igen bíztatóak. Jóllehet a mai globalizált világban a regionális együttműködés nagyon nagy területekre terjedt ki, ez még mindig nem mondható elegendőnek. Ennek oka elsőként az a tény, hogy a kétoldalú egyezmények megkötése után a versenyjog globális irányításának már nyomasztóvá vált kérdése továbbra is megoldatlan maradt.
Az Európai Bizottság 1996. június 18-án a Tanácshoz intézett indítványának középpontjában az a meggyőződés állt, hogy létre kell hozni a versenyjogi szabályok nemzetközi rendszerét ahhoz, hogy beteljesítsék a kereskedelem liberalizációját.39 Ez azt az ajánlást tette, hogy a WTO-nak az első Miniszteri Konferenciáján decemberben fel kellene állítania egy olyan munkacsoportot, amely a következő négy terület fejlesztésén dolgozna kutató célzattal.
1. Minden WTO tagország vizsgálatán atekintetben, hogy milyen hatásfokkal tudják helyi versenyjogi rendszerüket, végrehajtási mechanizmusukat megvalósítani, és milyen a magánszféra hozzáférési lehetősége a helyi hatóságok tekintetében.
2. Az anyagi versenyjog területén érvényesülő általános alapelvek meghatározásán, a Bizottság ugyanakkor ajánlást tett arra, hogy elsősorban a gazdaság számára káros cselekményekre koncentráljanak, mint a horizontális árfixálás, a piac megosztása, önkényes magatartás, export kartellek.
3. A versenyhatóságok közötti kooperáció létrehozásán, amely nagyban alapulna az OECD40 Ajánláson és a különböző kétoldalú egyezményeken. Magában foglalná a különböző végrehajtási cselekmények bejelentését, információcserét, konzultációt, kooperációt és a végrehajtásból adódó esetleges konfliktusok elkerülését, különösen olyan ügyekben, ahol több ország érdekelt. Az udvariasság alapelvét is alkalmazná, amely azt jelenti, hogy bármikor egy fél eljárást kezdeményez, figyelembe kell vennie a másik fél érdekeit is egyaránt.
4. Végül ennek a munkacsoportnak a versenyjog és politika területén meglévő, releváns vitarendezési mechanizmusokat is figyelembe kellene vennie munkája során. A Bizottság azt ajánlotta a munkacsoportnak, hogy a jelen WTO mechanizmust igyekezzen beilleszteni a jelen versenyjogi rendszerbe.41
Már ekkor világos volt, hogy az idő még nem érkezett el atekintetben, hogy felhatalmazzanak egy nemzetközi bírósági szervet azzal a jogkörrel, hogy döntést hozzon abban, hogy az adott országos hatóságok megfelelő munkát végeztek-e, és a helyes következtetésre jutottak az adott versenyjogi ügyben. Ez ugyanis súlyosan csorbítaná a még fennmaradt állami szuverenitást és vállalatok által kiadott bizalmas adatok rendelkezésére bocsátásához vezetne. A fent említett ajánlást leginkább az 1996-os Szingapúri Miniszteri Döntés42 ihlette, amelyben egy WTO munkacsoportot hoztak létre azzal a céllal, hogy tanulmányozza a versenyjog és politika területén fellelhető kölcsönhatások rendszerét.43 Ez a csoport már négy alkalommal találkozott és az első eredmények igen biztatóak. Az egyik ilyen eredmény az, hogy az Európai Uniónak, amelytől több ország elvárta a viták vezetésében való meghatározó közreműködést, sikerült pár jelentős kérdésben tárgyalást kieszközölnie. Itt sok olyan ország is érdeklődést mutatott, amely még nem alkalmazott versenyjogra vonatkozó szabályokat annak előtte. A nagy számú ország által mutatott érdeklődés is azt jelezte, hogy az elmúlt évek erőfeszítései arra, hogy kooperációt építsenek ki két- és többoldalú megállapodások által, meghozták gyümölcsüket. Biztató lehet egy jövőbeni a WTO keretén belül létrehozott globális versenyjogi rendszer kiépítése szempontjából a WTO Bizottsági Jelentése a US/Japan Film ügyben, itt ugyanis több olyan versenyjogi kérdés is felmerült, amelyet jobban lehetett volna egy ilyen rendszerben kezelni.44
A kétoldalú egyezmények mellett különböző erőfeszítések is voltak arra, hogy egy több országot magába foglaló rendszer kihívásaival is számoljanak. A szervezetek, mint az UNCTAD45, WTO46, OECD az elmúlt években megsokszorozták erőfeszítéseiket a problémák tanulmányozásában és ezáltal értékes betekintést nyújtottak rengeteg területen. Az EU végig támogatta ezt a tényfeltáró munkát és a legtöbb projektben tevőlegesen közre is működött. Ilyen volt például azokat a WTO Kereskedelemmel és Versennyel Foglalkozó Munkacsoportjának munkája, amely minden fejlett és fejlődő ország bevonásával eredményes párbeszéd kialakításával foglalkozott.
A WTO keretén belül foganatosított globális versenyjogi megegyezése felé haladva felvetődik a nemzeti hatóságok szuverenitása elhalásának szokásos kérdése, amely teljesen alaptalan, ha figyelembe vesszük, hogy az egész rendszer működésének elengedhetetlen feltétele a nemzeti hatóságok erős szerepe a végrehajtás területén. Az EU nem kezdeményezi ugyanakkor a nemzeti anyagi versenyjogi harmonizálását, és azt sem, hogy a nemzeti versenyhatóságok egyéni döntései a WTO elé kerüljenek felülvizsgálat céljából. Ez a fajta multilaterális megközelítés csupán a nemzetközi szinten felmerülő versenyjogi problémákkal foglalkozna.
Nem új keletű kezdeményezésről van szó, ugyanis számos intézet mélyrehatóan tanulmányozta már a globalizációnak, piaci integrációnak a versenyjog végrehajtására tett hatását. Mind az Európai Bizottság 1996 júliusában, mind a Nemzetközi Versenypolitikai Tanácsadó Bizottság47 (ICPAC) 2000 februárjában egy megerősített nemzetközi együttműködést indítványozott a világ versenyhatóságai között a felmerült globalizációs jelenségekre adott rövid távon megfelelő válaszlépésként.48 Számos indítvány van tehát ezen a területen, de talán a legátütőbb az ICPAC Jelentése, amelyet az amerikai versenyjogi hivatalok is magukévá tettek. E "Globális Versenyjogi Kezdeményezés" szerint szükséges, hogy "megvizsgáljuk az érdekelt nemzeti kormányok közötti kollaborációs megállapodásokkal kapcsolatos nézetek körét azért, hogy egy újfajta kapcsolódási pontot képezzünk közöttük". Ez a kapocs egy olyan fórumot biztosítana, "ahol a kormányhivatalnokok, magánvállalatok, nem kormányzati szervezetek kicserélhetik ötleteiket és a versenyjog és politika problémáira közös megoldásokat dolgozhatnak ki.
A különböző nemzetközi versenyszabályozások egyik kategóriája a multilaterális (világméretű vagy interregionális) szinten egységes versenyjogi elvek, valamint konkrét ügyekre célzott kooperációs rendszer kidolgozása a versenykorlátozó üzleti gyakorlatok visszaszorítása érdekében. E téma tárgyalását először a kezdeti, a versenyjog területére irányuló, ígéretesnek mutatkozó nemzetközi kezdeményezések vizsgálatával kezdeném.
Az első kísérlet még a Népszövetség gazdasági konferenciához köthető (1927): a technikai-nagyságrendi hatékonyság egyik vetületeként a nemzetközi mértékben is káros monopóliumok kialakulását próbálták volna kordában tartani. Igen szemléletes vonatkozása a nemzetközi versenyszabályozásnak, hogy kezdetben kimondottan a munkaügyi-foglalkoztatási összefüggések miatt került terítékre az államközi kapcsolatokban a monopóliumok és a kartellizáció korlátozásának igénye. Ez a megfontolás a későbbiekben is - és jelenleg is - fontos maradt, ezt mutatják a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet49 (ILO) keretében felvetődött versenyszabályozási törekvések is (a nemzetgazdasági prosperitás, a hazai foglalkoztatás és a nemzetközi kereskedelem szoros kapcsolata különösen nyilvánvaló lett a század harmincas éveitől).50
Ahogyan a második világháború után az amerikai politika megfogalmazta: ha az áruk nem járhatják át a határokat, a katonák fogják azt megtenni.51 A nemzetközi árukereskedelem intenzitásával jött az igény bizonyos versenykondíciók megfogalmazására is. Nagyigényű elképzelés volt a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet52 (ITO) létrehozásának terve (Havannai Charta), több kérdésben is egységes multilatrerális normarend kidolgozásával: a versenykorlátozások terén az árrögzítés, a kizárólagosságon alapuló megoldások, export kartellek, önkényes megkülönböztetések, önkéntes kereskedelem-korlátozó megállapodások és a szabadalommal visszaélés kérdéseiben. A tagállamok közötti kooperáció felhívása mellett, maga az ITO mint nemzetközi szervezet számára komoly vizsgálati jogosultságot terveztek, a tagországok kötelező konzultációs, beszámolási mechanizmus alá vonásával.53
Az elbukott Havannai Charta versenyjogi elképzeléseit az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanács keretében próbálták napirenden tartani, az ad hoc bizottság az ötvenes években tett több előterjesztésében tartalmilag valamelyest bővítette a versenykorlátozó gyakorlatok listáját, de a nemzetközi szintű jogérvényesítés és végrehajtás kérdésében felpuhított jogosítványokat képzelt el a tervezett egyezmény részes országainak képviselőiből álló testület számára.54
Még az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferencia (UNCTAD) ajánlását kell még említeni (1980), amely különösen a fejlődő országok szemszögéből foglalkozik főként a multinacionális nagyvállalatok közreműködésével előforduló nemzetközi versenykorlátozási kérdésekkel.55
A nemzetközi kereskedelem 1947-ben létrejött egyezménye az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény56 (GATT), a mai WTO jogelődje, egyik szakértői bizottságának jelentése (1960) szerint a GATT alapvető céljait és pozitívumait (a nemzetközi kereskedelem expanziója, a vámszintek csökkentése, a kvóták eltörlése) veszélyeztetik a nemzetközi dimenzióban megvalósuló versenyellenes vállalati gyakorlatok. A jelentés a GATT ügydöntő fellépése helyett a két- és többoldalú konzultációs instrumentumokat pártfogolta, ebben fogalmazódott meg legelőször az államközi konzultációs kapcsolatok egyfajta alaptételeként az ún. "comity" elv csírája is, mely a későbbi két- és többoldalú egyezmények gyakorlati működésének egyik alapját képezi.
Az imént említett példák igazolták azt a szemléletváltást a versenypolitika terén, amelynek következményeként megjelent az igény, hogy a nemzetközi dimenziójú gazdasági-piaci magatartások megítélésében nem szabadna csak egyetlen ország saját belső versenyjoga (versenypolitikája és gazdasági érdekei) szerint eljárni, vagy az eljárástól tartózkodni és minden egyéb szempontot negligálni, amelyek más ország(ok) piaca, vállalkozói, versenypolitikája érintettsége okán felvetődnek.
A jelenleg is fennálló egyezményeket illetően elöljáróban el kell mondani, hogy a működőképes regionális gazdasági integráció állandóan igényli a versennyel kapcsolatos intézkedések megtételét, minél közelebbi ugyanis maga az integráció, annál fontosabbá válnak a versenyt szabályozó rendeletek. A nemzetközi egyezményekbe beírt versenyszabályokat illetően, azoknak két típusa van.
1. Amelyek nem valamely ország versenyjogát képezték le, bár az meglehet, hogy modellként a nemzeti szabályozások szolgálhattak. Ilyenek például az EGK57-ban az ötvenes években formálódott német koncepciók.
2. Vagy amikor a nemzetközi szabályozás törekvésében egy ország jogához való igazodást jelentik, mint például az Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény58 (NAFTA) keretében az amerikai versenyjog alapvető vonásaihoz.
Először igazán két nemzetközi szervezet, az UNCTAD és az OECD tett lépéseket afelé, hogy fejlesszék a kooperációs együttműködéseket. Az UNCTAD olyan szabályokat fektetett le, amelyek egy jövőbeni lehetséges globális versenyjogi rendszer alappillérei lehetnek. Az ún. fejlett országok együttműködési szervezet, az OECD keretében a nemzetközi versenykorlátozások kezelésére kialakított ajánlások (1967., 1973., 1986., 1995.) megközelítésükben visszafogottak: az egyes országok közötti információközlésen és konzultáción alapuló hatóságközi kooperációt próbálják elősegíteni és az OECD szekértői bizottsága csak egyfajta békéltető-egyeztető szerepben folyhat be végső esetben az államközi konfliktuskezelésbe. 1986-os OECD Ajánlás a Hivatalok Közötti Együttműködésről, bár jogilag ez sem bír kötőerővel, mégis számos kétoldalú együttműködés tárgyalásánál hivatkozási pontként használták59, mivel kikötötte, hogy mindegyik országnak törekednie kell annak biztosítására, hogy megfelelő jogorvoslat álljon a saját jogán belül rendelkezésre, ugyanakkor ami még talán ennél is fontosabb, megfogalmazta, hogy melyek az adott együttműködésben részes államok egymás irányában fennálló kötelezettségei. Hasznos eszköz lehet az együttműködés biztosításában, ha olyan országok között áll fenn vitás eset, amelyek nem tagjai semmilyen kétoldalú együttműködésnek.
A legárnyaltabb regionális együttműködési mechanizmust azonban az Európai Unióban fejlesztették ki. Kívülről azt, mint az alapelvek, törvények és eljárások olyan átfogó rendszerének tekintették sokáig, amely alapvető volt a gazdasági közösség valós működéséhez. Azt is hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy az EU versenyjog - jóllehet az alapító nemzetközi egyezményen alapul és a tagállamok közötti határátlépő viszonyokra irányadó - egy önálló rendszerét jelenti a versenyszabályozásnak: nem a nemzetközi szerződéses versenycikkek tartalmát és alkalmazási mechanizmusát mutatatja, hanem egy sui generis modellt, az Európai Unió saját belső jogát (az integrációs funkcióval és a közösségi jogrendszer szerinti, nem diplomáciai, hanem a Közösség intézményein zajló jogérvényesítési módozatokkal).60 Tekintettel a tagállamok versenyjogának egyenlőtlen kiterjedésére és tartalmára, azt fogadták el ugyanakkor az Unión belül, hogy kollízió esetén az EU versenyjogi szabályai hatálytalanítják a tagállamokét. Évek során a versenyjogra vonatkozó joghatósági szabályok félelmetes tömegét fejlesztették ki, amíg a tagállamok igyekeztek nemzeti szabályozásukat, annak módosításával az Unióval egy vonalba hozni. Ez egész rendszer tehát a Közösségi jog biztos alapjaira épül, és bármely EU tagország bírósága által közvetlenül alkalmazható szabályokat tartalmaz és elsődleges szerepet élvez a nemzeti joganyaggal szemben azok összeütközése esetén. Egy önálló hatóságnak, az Európai Bizottságnak ugyanakkor igen kiterjedt végrehajtási jogkört biztosítanak. Ez a merész modell - ahol a tagállamok megosztották nemzeti szuverenitásukat - kétségtelenül hatásosnak bizonyult abban, hogy egy valódi versenyterületet hozzanak létre az Unión belül. Az állami kereskedelmi korlátozások megszüntetése és egy hatékony, egységes versenypolitika kivitelezése lehetővé tette, hogy leszereljék az Unión belüli azon lehetőségeket, mint az antidömping és a kárpótlási szolgálat alkalmazása például. Ezek az alapelveket (egységes versenypolitika, kereskedelmi eszközök megszűntetése) kiterjesztették az EEA61-ra is, amely Svájc kivételével magában foglalja az EU és az EFTA62 tagállamait.
Az Amerikai Egyesült Államok kulcsszerepet játszott az Asia-Pacific Economic Cooperation63 (APEC) fórumában már annak kezdete, 1993 óta. Az APEC egy olyan tanácskozó testület, amelynek céljai között a gazdasági együttműködés, kereskedelmi és beruházási liberalizáció és annak elősegítése áll. Az APEC égisze alatt létrejött viszonossági egyezmények kivételével azonban az mégsem a kötőerővel rendelkező egyezmények kidolgozásán fáradozó fórumként működött elsősorban. Ugyanakkor elmondható, hogy a versenypolitika az APEC igen jelentős érdeklődési területei közé tartozik. Az e területen való munka az éves szemináriumok, tudományos ülések keretében nyilvánult meg, amelyek a Kereskedelem és Beruházási Bizottság égisze alatt elsősorban a versenypolitikát és a deregulációt érintették. A Bizottság 1999 szeptemberi találkozóján az APEC vezetői jóváhagyták azt a pár kötőerővel nem bíró jogelvet, amelyek a tagállamok gazdaságai segítségére lehetnek acélból, hogy azok még dinamikusabb és versenyképesebb piacot hozzanak létre és a törvényeiket érintő reformmunkálatokat is előmozdítsák.
A North American Free Trade Agreement (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) (Egyesült Államok, Kanada és Mexikó között) törekvésében leginkább egy ország jogához, jelen esetben az amerikai versenyjog alapvető vonásaihoz való igazodást is jelenti ezen nemzetközi szerződéses szabályozásban résztvevő államok között. A versenypolitikai kérdéseknek pár igen kezdetlegesnek mondható lefedése található meg. Különösen annak 15. fejezete tartalmaz négy igen jelentős szakaszt erre vonatkozóan: 1501. szakasz megköveteli az összes féltől, hogy "alkalmazzon és fenntartson olyan intézkedéseket, amelyek törvényen kívül helyezik a versenyellenes üzleti magatartásokat és ennek tiszteletére a felek megteszik a szükséges és megfelelő lépéseket is", megköveteli ugyanakkor a résztvevő felektől azt, hogy együttműködjenek a "versenypolitika végrehajtását, beleértve a kölcsönös jogi segítségnyújtást, jelzést, konzultációt, és a szabadkereskedelmi zónákra vonatkozó versenyjogi előírások végrehajtásával kapcsolatos információk cseréjét" illetően. Ez a cikk sajátos módon a bármilyen ügy kapcsán felmerülő vitarendezést kivonta a felsorolás alól. Az 1502. Cikk a hivatalos monopóliumok tekintetében állapít meg szabályokat, beleértve az átláthatóságot és a beruházók, áruk, vagy szolgáltatást biztosítók diszkriminációmentes kezelését. Ehhez hasonlóan az 1503. szakasz az állami vállalatok tekintetében fogalmazza meg ugyanezeket a követelményeket. Az 1504. Cikk egy Kereskedelemmel és Versennyel Foglalkozó Munkacsoportot hozott létre, abból a célból, hogy az ajánlásokat készítsen a további munkára, amely az Egyezmény hatályba lépte utáni 5 évre vonatkozóan. A 15. Fejezettel kapcsolatban összefoglalóan elmondható, hogy a NAFTA nem kísérli meg sem az eljárási szabályok harmonizálását, sem az általános standardok kialakítását. 1994-ben, az American Bar Association nyolc szerkezeti alapelvre tett ajánlást azért, hogy előmozdítsák a NAFTA-beli versenyalapokat és egy igen terjedelmes jelentésben végrehajtási indítványban az ABA Trösztellenes Szekciója kidolgozta annak az alapjait, hogy ezek az alapelvek a gyakorlatban hogyan tudják alkalmazni.64 A NAFTA 1504-es Cikke alapján létrejött Munkacsoport ugyanis láthatóan nem döntötte el, hogy a regionális egyezményt a határokon átívelő verseny mélyítésére használja-e.
Nagy szerepe van a különböző nemzeti versenyjogok területükön kívüli, azaz bilaterális és multilaterális összefogások szintjére fejlesztő nemzeti és nemzetközi politikának, amely magát a vállalatok közötti koncentrációt és ennek versenykorlátozó és torzító következményeit tartja bizonyos keretek között. Ezáltal megnehezíti a multinacionális vállalatok transznacionálissá történő alakulását, és gátat szab a monopolhelyzetükből adódó, munkavállalóikkal, fogyasztóikkal szembeni "szociális visszaéléseiknek". Ez a feladat nagy felelősséggel és rengeteg problémával terheli meg az USA-Japán-EU Triádot, amellyel még a közeljövőben mindenképpen meg kell birkózniuk.
A versenyjog nemzetközi rendszerének továbbfejlesztése érdekében elsőként majd a kétoldalú versenyjogi kapcsolatok továbbfejlesztésének korlátait kell leküzdeniük, amelyek eredhetnek az egyes országokban meglévő elégtelen adminisztrációs források miatt felmerülő túl magas kiadásokból, a versenypolitika akár rövid akár hosszú távú céljaira vonatkozó, országok közötti különbözőségekből, amelyek ugyanakkor még a politikai változásoknak, vagy az adott ország közgazdaságtani folyamatainak is függvényei lehetnek, amely még tovább komplikálja a helyzetet.
Az USA által kötött első- és második generációs versenyegyezmények köre a nemzeti versenyhivatalok közötti kooperáció a transznacionalitás káros tüneteinek kezdeti kezelését jelentette csupán.
Ezekhez viszonyítva igen nagy előrelépésnek tekinthetőek azok a megállapodások, amelyeket az EU a hat Közép-Kelet Európai állammal (CEEC) kötött, és azok a tárgyalások, amelyeket a balti államokkal, Szlovéniával, Törökországgal és más mediterrán országokkal kezdeményezett, ugyanis ennek eredményeként egész Európában és a Földközi-tenger medencéjében hasonló versenyjogi szabályokat alkalmaznak majd a jövőben és a szoros együttműködés ezáltal természetessé válhat. Ezek ugyanis már közelebb viszik az egész rendszert ahhoz, amihez a közeljövőben igazán szükség lesz, tehát az uniform nemzetközi versenyjogi szabályozás kialakításához. E szabályok hatáskörét, tartalmát, alkalmazását érintő viták során igen nagy véleményeltérés mutatkozott a felek között, amely alapján pár jogtudós egyenesen odáig jutott, hogy az ezzel kapcsolatos előterjesztéseket két nagy csoportra osztotta, név szerint a globális minimum vagy részletes anyagi jogi szabályokat előnyben részesítőkre, vagy egyszerűen a pozitív udvariasság eszméjét előtérbe helyező egyoldalú cselekvést preferáló megoldásokra.65
Voltak és vannak próbálkozások a nemzetközi szervezetek részéről is egy életképes globális versenyjogi rendszer kialakítására:
1. Az OECD Nemzetközi Kereskedelmet Befolyásoló Versenyellenes Gyakorlatról szóló 1995-ös Tanácsi Ajánlásában66, azonban még mindig a nemzeti versenyjogi szabályokkal és a nemzeti versenyhivatalok közötti együttműködés eszközeivel operál.
2. Bár a WTO Nemzetközi Versenyjogi Törvénytervezete67 a nemzetközi esetek megoldásaként még ugyancsak a nemzeti anyagi jogi szabályok alkalmazására helyezi a hangsúlyt, azok betartását azonban a nemzetközi egyezmények által megállapított minimum követelményektől teszi függővé. Emellett az egyezményben részes nemzetközi szervezetektől vagy ügynökségektől teszi függővé az ügy folyamán ellentétetesen befolyásolt felek által tett eljárási kezdeményezések lehetőségének engedélyezését abban az esetben, ha az szükséges a nemzetközi trösztellenes törvény hatékonyságának növeléséhez. Ezen alapelveivel képezi a tervezet az első igazi áttörést egy nemzetközi versenyjogi kódex kialakítása felé vezető úton.
Bár a versenyjog globális szintű kiterjesztésére irányuló kezdeményezések igazoltak egyfajta szemléletváltást a versenypolitika terén, az még mindig nem mondható elegendőnek, mivel a versenyjog globális irányításának már nyomasztóvá vált kérdései viszont továbbra is megoldatlanok maradtak. Nincsen egységes koncepció arra nézve, hogy a jövőben a versenyjogi hatóságok miként tudják majd biztosítani, hogy a nemzeti piacok nemzetközi integrációja mindig ugyanahhoz a pozitív, előre látható és tervezhető eredményhez vezessen, ezáltal magát a globalizációs folyamatot gazdasági szempontból hatékonyabbá, és szociális szempontból elfogadhatóbbá téve.
A jövőt illetően tehát mielőbbi cselekvésre van szükség minden szinten, akár a nemzetállamokat tömörítő gazdasági elit részéről, akár a nemzetközi szervezetek részéről. A lényeg, hogy felkészítsük az egész nemzetközi versenyjogi rendszert arra, ami a jelen körülmények között immár elkerülhetetlen, tehát hogy a gazdaság végleg globalizálttá, államtól elkülönültté válik. A cél, hogy addigra olyan nemzetközi trösztellenes szabályrendszert hozzunk létre, amely bár ugyancsak elválik az országoktól, ezzel egyidejűleg nagyban kötődik is hozzájuk. Ugyanis ennek segítségül hívásával akár államok is sikeresen felvehetik a harcot az integrált gazdaság káros tüneteivel. Ez ugyan más szintre helyezi az államok versenyjog területén érvényesülő tényleges joghatóságát, ebből fakadóan állami szuverenitását egyaránt, de talán ez az egyetlen lehetséges útja annak, hogy valamit is megőrizzünk még ezekből a kialakulóban lévő integrált világgazdaságban. ■
JEGYZETEK
1 Paul Hirst, Grahame Thompson: "Globalization in Question", Polity Press, Cambridge (1996)
2 Lóránt Károly: "Prága üzenete" cikke, Fennmaradás Ismerettár Közleményjegyzéke, (2000. 11.) http://www.fennmaradas.hu/fa_48.htm
3 Jonathan Faull: "Why Do We Need More Cooperation in the Field of Competition Policy?" című beszéde, Third European Union- Japan Competition Seminar, Tokió, Japán, 1995. November 22. http://europa.eu.int/comm/competition/speeches/text/sp1995_052_en.html
4 Jonathan Faull, lj., 3
5 Jonathan Faull, lj., 3
6 Megegyezés az Amerikai Egyesült Államok Kormánya és a Német Szövetségi Köztársaság Kormánya között a Kölcsönös Együttműködésről a Korlátozó Üzleti Gyakorlat Ellen, 1976. Június 23, USA-NSZK, 27 U.S.T. 1956, T.I.A.S. No. 8291, újranyomva in 4 Trade Reg. Rep. (CCH) 13,501; Megegyezés az Amerikai Egyesült Államok Kormánya és Ausztrália Kormánya között a Versennyel Kapcsolatos Ügyekben való Együttműködésről 1982. Június 29., USA-Ausztrália, T.I.A.S. No. 10365, újranyomva in 4 Trade Reg. Rep. (CCH) 13,502; Memorandum a Kölcsönös Megértésről az Amerikai Egyesült Államok Kormánya és Kanada Kormánya között a Jelzésre, Konzultációra és Együttműködésre Vonatkozóan, különös tekintettel a Nemzeti Versenytörvények Alkalmazására, 1984. Március 9., USA-Kanada, újranyomva in 4 Trade Reg. Rep. (CCH) 13,503A; Megegyezés az Amerikai Egyesült Államok Kormánya és Kanada Kormánya között a Verseny és a Megtévesztő Piaci Gyakorlatra vonatkozóan, 1995. Augusztus 3., újranyomva in 4 Trade Reg. Rep. (CCH) 13,503; Megegyezés az Amerikai Egyesült Államok Kormánya és az Európai Közösség Bizottsága között a Versenyjogaik Alkalmazásáról, 1991. Szeptember 23., 30 I.L.M. 1491 (Nov. 1991), újranyomva in 4 Trade Reg. Rep. (CCH) 13,504; and OJ L 95/45 (27 April 1995), javítva az OJ L 131/38 (1995. Június 15.); Megegyezés az Amerikai Egyesült Államok Kormánya és Izrael Kormánya között Versenyjogaik Alkalmazásáról, 1999. Március 15, 4 Trade Reg. Rep. 13,506; Megegyezés az Amerikai Egyesült Államok Kormánya és a Brazil Szövetségi Köztársaság között Versenyjogaik Végrehajtásáról, 1999. Október 26.
7 World Trade Organization, Communication from the United States, Approaches to Promoting Cooperation and Communication among Members including in the Field of Technical Cooperation, WT/WGTCP/W/116 (1999. Április 15.)
8 Jonathan Faull, lj., 3
9 Ezeket az előírásokat a Németországgal és Ausztráliával kötött úgynevezett első generációs megegyezések még nem tartalmazzák.
10 A későbbiekben kitérek az Amerikai Egyesült Államok és Japán között fennálló kereskedelmi és gazdasági feszültséget pár jogeset kapcsán.
11 Például az 1995 Antitrust Enforcement Guidelines for International Operations kijelenti, hogy "azt meghatározva, hogy joghatóságot eredeztessenek arra, hogy nyomozhassanak, jogorvoslatot kezdeményezzenek egy adott ügyben, minden hivatal számításba veszi azt, hogy jelentős érdekeit érinti-e az adott cselekedet a külföldi szuverén hatalomnak" U.S. Department of Justice/Federal Trade Commission, Antitrust Enforcement Guidelines for International Operations 20 (1995) reprinted in 4 Trade Reg. Rep. (CCH) 13,107 (1995).
12 Király, M. (Szerk.), "Az Európai Közösség Kereskedelmi Joga" Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest (1998), 227.
13 Ibid, 236.
14 Nemzetközi Trösztellenes Végrehajtási Együttműködésről szóló törvény.
15 A záró folyamat az egyezmény 1997. áprilisi publikációjával vette kezdetét a Federal Register for notice and comment-tal, az IAEAA diktátumai szerint az ausztrál parlament beleegyezésével.
16 Pub. L. No. 103-438, 108 Stat. 4597, 15 U.S.C. §§ 6200-6212.
17 Az IAEAA 5(1) Cikke, 15 U.S.C. §§ 6204(1).
18 Mutual Legal Assistance Treaties, Kölcsönös Jogi Támogatási Államközi Szerződések.
19 A polgári és közigazgatási ügyekben számos szövetségi ügynökség kérvényezhet olyasfajta segítséget, amelyet fentebb említettem. Valójában az IAEAA nyelvezete az USA Biztonsági és Tőzsde Bizottságának törvényi előírásait modellezi le, amelyből számos SEC végrehajtási együttműködési egyezmény jött létre a világ biztonsági hivatalaival szerte a világon.
20 Az IAEAA az USA Biztonsági és Tőzsde Bizottságának törvényi felhatalmazásáról mintázták, amely által igen kiterjedt információ megosztáson és együttműködési megállapodásokon alapuló hálózatot építettek ki. Lásd Testimony of Michael D. Mann, Director, Office of International Affairs, U.S. Securities and Exchange Commission, before the Subcommittee on Antitrust, Business Rights and Competition, Committee on the Judiciary, United States Senate (1994. augusztus 4.).
21 Az Amerikai Egyesült Államok már vagy 30 ilyen MLAT-ba lépett be, és legalább 21 másikat írt alá, amelyek az amerikai Szenátus általi ratifikációra, vagy az azzal releváns jóváhagyásra várnak az idegen törvényhozástól, mielőtt érvénybe lépnének.
22 85/202 [1985], Wood pulp OJ L85/1
23 Mario Monti, "The EU Views on a Global Competition Forum" című beszéde, American Bar Association Meetings, Washington, D.C., 2001. Március 29. http://www.eurunion.org/news/speeches/2001/010329mm.htm
24 1999/C/339/11 (COMP/M.1693) Alcoa/Reynolds ügy
25 2000/C14/04 (COMP/M.1741) WorldCom/Sprint ügy
26 2000/C123/06 (COMP/M.1879) Boeing/Hughes ügy
27 2001/C46/03 (COMP/M.2220) General Electric/Honeywell ügy
28 Mario Monti, lj., 23
29 Department of Justice, az Amerikai Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma
30 Federal Trade Commission, Bureau of Competition, Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Kereskedelmi Bizottságának Versenyhivatala
31 Mario Monti, lj., 23
32 Roger P. Alford, "The Extraterritorial Application of Antitrust Laws: The United States and European Community Approaches", Virginia Journal of International Laws (1992), 45.
33 [1991] 4 C.M.L.R. 823-831 és (1991) 30 I.L.M. 1487.
34 2. Cikk.
35 3. Cikk.
36 9. és 8. Cikkek különösképpen.
37 Torremans, P., "Extraterritorial application of E.C. and U.S. Competition Law", European Law Review - Vol. 21 -, (Aug 1996), 292.
38 Mario Monti, lj., 23.
39 Karel Van Miert, "Globalization of Competition: The Need for Global Governance" című beszéde, Vrije University, Brüsszel, 1998. Március 25. http://europa.eu.int/comm/competition/speeches/text/sp1998_052_en.html.
40 Organisation for Economic Cooperation and Development, Gazdasági Együttmüködési és Fejlesztési Szervezet.
41 Van Miert, lj., 39.
42 WTO Szingapúri Miniszteri Találkozója 1996. december 9-13.
43 Van Miert, lj., 39.
44 Van Miert, lj., 39.
45 United Nations Conference on Trade and Development, ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferencia.
46 World Trade Organization, Kereskedelmi Világszervezet.
47 The International Competition Policy Advisory Committee, Nemzetközi Versenypolitikai Tanácsadó Bizottság.
48 Van Miert, lj., 39.
49 International Labour Organization, Organisation Internationale de Travail, Nemzetközi Munkaügyi Szervezet.
50 Király, M. (Szerk.), lj., 12, 225.
51 Király, M. (Szerk.), lj., 12, 225.
52 International Trade Organization, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet.
53 Király, M. (Szerk.), lj., 12, 226.
54 Király, M. (Szerk.), lj., 12, 226.
55 Király, M. (Szerk.), lj., 12, 226.
56 General Agreement on Tariffs and Trade, Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény.
57 Európai Gazdasági Közösség.
58 North American Free Trade Agreement, Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (Egyesült Államok, Kanada és Mexikó).
59 Jonathan Faull, lj., 3.
60 Király, M. (Szerk.), lj., 12, 233.
61 European Economic Area, Európai Gazdasági Térség.
62 European Free Trade Association, Association Européenne de Libre-Échange, Európai Szabadkereskedelmi Társulás.
63 Asia-Pacific Economic Cooperation, Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés.
64 ABA Section of Antitrust Law, The Competition Dimension of NAFTA (1994).
65 Pierre E J Brooks: "Competition and policy harmonisation in the Southern African region" címmel tartott előadása a European competition policy szemináriumon 1998. http://home.yebo.co.za/~interlegal/pej-art.htm
66 OECD’s Revised Recommendation of the Council concerning Co-operation between Member Countries on Anticompetitive Practices affecting International Trade, 1995-C(95)130/FINAL, 27 and 28 July, 1995.
67 Draft International Antitrust Code as a GATT-WTO Plurilateral Trade Agreement (Munich Code) 10 July, 1993. in Antitrust and Trade Regulation Report 1628
Visszaugrás
