Magyarországon is, de főként a szomszédos államokban élő magyar közösségekben, illúziók övezték, és a még nem csatlakozott országokban még mindig övezik a tagságot az Európai Unióban.[1] Az illúziók lényege, hogy az Európai Unió hatékonyan fogja garantálni a nemzeti kisebbségek jogait, sőt mi több, a tagság elvezet valamiféle területi autonómia létrejöttéhez. Társadalomlélektani szempontból ezek az alaptalan elvárások a felsőbb hatalom jóindulatában való bizakodással függenek össze, amit több minden is erősít. Az egyik ezek közül kétségtelenül a politikai retorika. Ezzel kapcsolatban elegendő Romano Prodi még EU bizottsági elnökként tett, sokat idézett kijelentésére utalni, amely szerint Európa a kisebbségek Európája. Prodi egyébként még azt is megállapította, hogy a kisebbségekkel való egyenlő bánásmód az új, egyesült Európa egyik sarokköve.[2] A második elem az, hogy az Európai Unió azzal, hogy a politikai demokráciát alapértéknek tekinti olyan társadalmi együttélési keretet vár el a tagállamoktól, amelyek kedveznek a kisebbségek jogai érvényesítésének. Mivel azonban a politikai demokrácia alapvető elve a többség hatalma, a kisebbséget a többség permanens ellenszenvével, azaz a többség kisebbség ellenes összeesküvésével szemben csupán kifejezett garanciák védhetik meg. A harmadik dolog pedig az, hogy az Európai Unió valóban tesz is a kisebbségek védelme érdekében. Igaz, hogy tevékenysége közvetetten védi a nemzeti kisebbségeket, elsősorban a diszkrimináció ellenes fellépés és a regionális vagy kisebbségi nyelvek, illetve azokon alapuló kultúra viszonylag szerény mértékű támogatása útján. Az alábbiakban igyekszem számba venni a védelem egyes területeinek főbb jellemzőit.
Az Európai Uniós Szerződés 13. cikke, amely az 1997. évi Amszterdami egyezménnyel került beillesztésre olyan hátrányos megkülönböztetést tilalmazó klauzulát tartalmaz, amely kifejezetten utal a faji vagy etnikai származásra.[3] Ez a cikk felhatalmazást ad az EK számára megfelelő intézkedések megtételére a diszkrimináció ellen.[4]
Mivel a nemzetközi jogi, illetve politikai normák a nemzeti vagy etnikai kisebbségek kifejezést használják, ezzel utalva arra, hogy nem két eltérő jelenségről van szó,[5] a 13. cikkbe foglalt klauzula kétségtelenül alkalmas a nemzeti kisebbségek elleni hátrányos megkülönböztetés elleni fellépésre. Ugyanakkor alkalmazhatóságát csökkenti a származás kiemelése, mivel hátrányos megkülönböztetés nem csupán eredete miatt érhet valakit, hanem azért is, mert fenn kívánja tartani a csoporthoz tartozását. Hiányzik továbbá az anyanyelv alapján történő diszkriminációra történő közvetlen utalás. Az EU Alapvető jogok chartája 21. cikke 1. bekezdése már kifejezetten utal a nemzeti kisebbségben való tagságra, azt azonban elmulasztja, hogy az anyanyelvet is megemlítse. Ez azonban nem véletlen. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a közösségi alapjogvédelem, amelynek része a diszkrimináció elleni garancia is, elsősorban a közösségi jog és tekintetében érvényesül. Noha a tagállamok nyelvei az Európai Unióban egyenlőséget élveznek, vannak bizonyos
- 434/435 -
nyelvek, amelyek gyakorlati okokból egyenlőbbek, ezek a szokásosan használt nyelvek.[6] A gyakorlatban még a hivatalos nyelvek között sincs tehát egyenlőség, és hol vannak, akkor a kisebbségi nyelvek. E mellett az Európai Bíróság is egyértelművé tette a Kik-ügyben,[7] hogy a közösségi jogban nem létezik olyan alapelv, amely megadná a jogot minden polgárnak arra, hogy elvárja, hogy az EU intézményei egy érdekeit érintő iratot minden körülmények között az ő nyelvén készítsenek el.[8] Következésképpen, logikus, hogy a nyelvi alapú diszkrimináció kimaradt a klauzulából.
Az Európai Uniós Szerződés 151. cikk 1. bekezdése, - a cikk a Maastrichti egyezménnyel került beillesztésre, - előírja, hogy az EK járuljon hozzá a tagállamok kultúrájának virágzásához, miközben tiszteletben tartja a nemzeti és regionális különbözőséget, és ezzel egyidejűleg vigye előre a közös kulturális örökséget is. Ez a megfogalmazás nem csupán az integráció "pozitívabb és holisztikus"[9] felfogását rejti magában, de ha a 2. bekezdést is figyelembe vesszük, - amely szerint az EK, ha szükséges támogatja és kiegészíti a tagállamok ez irányú lépéseit, - akkor egyértelműen alkalmasnak tűnik arra is, hogy alapot nyújtson a kisebbségi nyelvek és kultúrák védelmére és támogatására. Azonban nem minden tagállam számára egyértelmű, hogy a regionális sokszínűség közösségi ápolása a kisebbségi nyelvek és kultúrák előmozdítását is kell, hogy jelentse.[10] Elsősorban azokról a tagállamokról van szó, amelyek hivatalosan csupán vallási kisebbségek létét ismerik el a területükön, így például Franciaország vagy Görögország. Szavuk pedig döntő, mivel a 151. cikk alapján hozott közösségi aktushoz egyhangúságra van szükség.
Mindennek megvan a maga következménye. A dolog lényege az, hogy a közösségi dokumentumok nem beszélnek következetesen a kisebbségek támogatásáról, hanem helyette, vagy mellette inkább a regionális vagy kisebbségi nyelvekről és kultúrákról szólnak. A védett érték, ezekben az esetekben nem a nemzeti kisebbség vagy a kisebbségi jogok, - hiszen, amint az előbbiekben láttuk, az lehet, hogy hivatalosan nem is létezik az egyik vagy másik tagállamban, - hanem a kisebbségi nyelvek, mint az európai kulturális örökség részei. (Pontosan így van ez az Európa Tanács keretében elfogadott Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája esetében is.) Az uniós szóhasználat egy eléggé szerencsétlenül hangzó sajátos kifejezést is alkotott, ez a kevésbé használt nyelvek fogalma. A fogalom születése lényegében Írországnak, illetve pontosabban az ottani nyelvi helyzetnek köszönhető, amelynek lényege, hogy a saját, az ír nyelv kisebbségben van az angolhoz képest. Kisebbségi nyelvnek nevezni, azonban semmiképpen sem szeretnék. Írország a Regionális vagy kisebbségi nyelvek chartájának kidolgozása során is elérte, hogy a részes állam döntése alapján a nyújtott védelem kiterjedhet a kevésbé használt hivatalos nyelvekre. (Igaz, hogy ennek ellenére sem ratifikálta a Chartát, ami arra utal, hogy ennek ellenére tartottak attól, hogy a szerződés elnevezése mégis csak kisebbségi nyelvvé minősíti az írt.)
E mellett megfigyelhető még az óvatosság a 151. cikk, mint jogalkotási alap használatában. Ez persze nem elsősorban azért van, mert az Európai Unió intézményei, elsősorban a Bizottság el kívánják kerülni a vitát a kultúra támogatásának kiterjesztéséről kisebbségi tekintetben, hanem mert az egyhangúság, mint bizonytalan döntéshozatali metódus helyett szeretnének más eljárást használni. Ebből aztán jogalap vita keletkezhet.[11]
Megítélésem szerint tehát indokolt az a következtetés, hogy a 757. cikk valójában jelen állapotában nem alkalmas a kisebbségi nyelvek és kultúrák védelmére. Az elvi lehetőség persze fennáll, hogy mégis ilyen irányú döntések jogalapja legyen, de a valóságban ez csupán akkor következhetne be, ha a már említett tagállamok megváltoztatnák álláspontjukat. Ez azonban azért is valószerűtlen, mert az új tagállamok között több is akad, amely velük azonos nézeteket vall, és nem igazán barátja a nemzetközi kisebbségvédelemnek, például a balti államok vagy Szlovákia.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
