A tanulmány áttekintést nyújt az Országgyűlés feladat- és hatáskörébe tartozó nemzetközi szerződések átültetésének rendjéről, az Országgyűlés eljárására fókuszálva. A nemzetközi jog és a magyar jog viszonyának rövid alapvetése után sorra veszi a nemzetközi szerződéskötési eljárás legfontosabb szereplőit és cselekményeit a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvény (a továbbiakban: Nszertv.) rendelkezései alapján.
A tanulmány ezt követően bemutatja, hogy az Országgyűlés eljárási szabályai a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 1982. évi 27. törvényerejű rendelet hatálybalépésétől napjainkig milyen jelentős változásokon mentek át. 1994-ig az Országgyűlés ügyrendje, majd későbbi házszabálya nem tartalmazott speciális szabályokat a nemzetközi szerződések tárgyalására, erre első ízben az 1994. október 8-án hatályba lépő házszabály vállalkozott. Az eljárás ekkor még kétlépcsős volt, hiszen a törvényerejű rendelet előírásaihoz igazodva elkülönítette a megerősítő aktust tartalmazó határozatot és a kihirdető törvényjavaslatot. E dualizmust szüntette meg Nszertv. 2005-ben, azóta az Országgyűlés egyetlen aktussal teszi lehetővé a kötelező hatály elismerését és iktatja be a magyar jogba a nemzetközi szerződés rendelkezéseit.
A tanulmány ezt követően kiemelt figyelmet szentel a jelenleg hatályos eljárási szabályoknak, sorra veszi a kihirdetésről szóló törvényjavaslatok tipikus tartalmi elemeit, különös tekintettel a hatálybalépés kérdéseire és a nemzetközi szerződés szövegét tartalmazó rész módosításának tilalmára. Ez utóbbi kapcsán részletesen ismerteti a pontosítás, majd a kiigazítás jogintézményét és felhívja a figyelmet a rendelkezések helyes, nemzetközi joggal összhangban álló értelmezésére. Végezetül a tanulmány bemutatja az Alkotmánybíróság nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos hatásköreit is.
Az Országgyűlés évente átlagosan harminc-negyven nemzetközi szerződést kihirdető törvényjavaslatot tárgyal, ciklusonkénti összesítésben ez az összes elfogadott törvény nagyjából húsz százalékát teszi ki. Mielőtt rátérünk az Országgyűlés nemzetközi szerződéskötési eljárásban betöltött sajátos szerepére, a nemzetközi jogi normák átültetésének rendjére, tisztázni szükséges a nemzetközi jog és a magyar jog viszonyát.
- 145/146 -
A magyar jogrendszer az ún. mérsékelt dualizmus talaján áll, amely a nemzetközi és a nemzeti jogra mint két, lényegében különálló jogrendszerre tekint. Ezen elv szerint a nemzetközi jog szabályai kötelezőek a nemzeti jogra nézve, amennyiben azok a belső jog részévé válnak, az ún. transzformáció útján. A transzformáció általános, amikor egy adott állam egy magas szintű jogszabálya - lehetőség szerint alkotmánya - az államra nézve kötelezőnek ismeri el a nemzetközi jog egyes szabályait - értve ez alatt elsősorban a nemzetközi ius cogenst, és a nemzetközi szokásjogot.[1] A speciális transzformáció ezzel szemben jellemzően a nemzetközi szerződések átültetése esetén alkalmazott technika, amikor az állam mint jogalkotó egy konkrét jogalkotói aktussal gondoskodik egy jól meghatározható nemzetközi jogi norma belső jogrendszerbe történő beillesztéséről.[2]
A nemzetközi jog szupremáciáját az Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdése juttatja kifejezésre, amely értelmében Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját. E rendelkezés a korábbi Alkotmány hasonló szabályához képest nevesítetten "Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében" garantálja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.
A generális transzformációt a Q) cikk (3) bekezdésének első mondata hajtja végre, amely szerint Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog általánosan elismert szabályai - ide értve az általános nemzetközi szokásjogot és az általános jogelveket is - tehát külön jogszabályi rendelkezés nélkül is a magyar jogrendszer részét képezik.
Az Alaptörvény Q) cikk (3) bekezdésének második mondata fogalmazza meg a speciális transzformáció igényét: a nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé.
A nemzetközi jog és a magyar jog közötti összhang megteremtésének konkrét módjait az Alaptörvény nem tartalmazza, és a nemzetközi jog szupremáciájának terjedelmére, és a nemzetközi jogi normák jogforrási hierarchiában elfoglalt helyére sem utal.
Az Alkotmánybíróság legjelentősebb határozatait e tárgyban még az Alkotmány talaján hozta, azonban az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdése a korábbi Alkotmány rendelkezéseivel lényegében megegyező szabályokat tartalmaz, így az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatát irányadónak tekinti. Az ily módon megerősített 53/1993. (X. 13.) AB határozat értelmében azzal, hogy Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, "[...] a Magyar Köz-
- 146/147 -
társaság az Alkotmány rendelkezésénél fogva részt vesz a nemzetek közösségében; ez a részvétel tehát a belső jog részére alkotmányi parancs. Ebből következik, hogy az Alkotmányt és a belső jogot úgy kell értelmezni, hogy a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai valóban érvényesüljenek. [...] A nemzetközi jog általános szabályai ugyan a jogforrási hierarchiában nem állnak az Alkotmány szintjén; de »a belső joggal való összhangjuk biztosításának« alkotmányi parancsát úgy kell teljesíteni, hogy az Alkotmányt kell a nemzetközi jog e sajátos szabályaira figyelemmel értelmezni." [53/1993. (X. 13.) AB határozat, ABH 1993, 323, 327, 334.].
A nemzetközi és belső jog összhangját "[...] az egész belső joggal biztosítani kell, az Alkotmánnyal is. Az Alkotmány [...] tehát az Alkotmány, a nemzetközi jogból származó, szerződéssel vagy közvetlenül az Alkotmánnyal vállalt kötelezettségek, valamint a belső jog összhangját követeli meg; az összhang biztosításában figyelemmel kell lenni mindegyikük sajátosságaira." [53/1993. (X. 13.) AB határozat, ABH 1993, 326.].
Mint ahogy erre az Alaptörvény előterjesztői indokolása is utal: az összehangolási kötelezettség összefüggésben áll azzal a nemzetközi jogi követelménnyel, amelynek értelmében a nemzetközi jogi kötelezettségek megsértését nem lehet a hazai jogszabályi rendelkezésekre hivatkozással igazolni. E nemzetközi jogi követelményt rögzíti az 1987. évi 12. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a szerződések jogáról szóló, Bécsben az 1969. évi május hó 23. napján kelt szerződés (a továbbiakban: Bécsi egyezmény) 27. cikke, amely szerint egyetlen részes fél sem hivatkozhat belső jogának rendelkezéseire annak igazolásául, hogy elmulasztotta a szerződést teljesíteni.
A nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvény (a továbbiakban: Nszertv.) a szerződéskötési eljárás vonatkozásában szól az összehangolási kötelezettségről, amely szerint a nemzetközi szerződés előkészítésétől kezdődően (tehát a törvény hatálya alá tartozó eljárások teljes egészében) folyamatosan vizsgálni kell, hogy a szerződés az Alaptörvénnyel, a jogszabályokkal, az európai uniós jogi, és az egyéb nemzetközi jogi kötelezettségekkel összhangban áll-e. Az összhang megteremtését a szerződés tartalmának megfelelő alakításával, a jogszabályok módosításával vagy hatályon kívül helyezésével, illetve az európai uniós jogi és az egyéb nemzetközi jogi kötelezettségek lehetőség szerinti módosításával vagy megszüntetésével kell biztosítani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
