1. A cím azt a közkeletű feltételezést implikálja, hogy külföldiek Magyarországon csak bizonyos jogszabályi feltételek teljesítése esetén folytathatnak üzletszerű gazdasági tevékenységet; és valóban, a külföldiek magyarországi befektetéseiről szóló, megtévesztő elnevezésű 1988. évi XXIV. törvény (Küb.) megfogalmaz ilyen feltételeket.
A törvény a külföldiek által folytatható, üzletszerű gazdasági tevékenység három formáját szabályozza:
- a befektetést (társaságalapítást vagy részesedésszerzést),
- a gazdasági célú letelepedéshez kötött tevékenységet, így mindenekelőtt az önálló vállalkozást (nem tévesztendő össze az egyéni vállalkozással), valamint
- a vállalkozásalapítási (azaz letelepedési) kötelezettség nélküli gazdasági tevékenységet.
Az első kettővel kapcsolatban kifejezetten deklarálja a teljes védelem és biztonság elvét. Egyébként - eltekintve a tulajdonvédelemtől és az ezzel összefüggő tulajdonelvonás miatti kártalanítás elvétől - nem határozza meg, hogy mi is e teljes védelem és biztonság tartalma; csupán feltételezhető, hogy itt a diszkriminációmentességről van szó; azaz arról, hogy a Magyarországon befektető, illetve gazdasági célból letelepedő külföldi a honos személyekkel azonos elbánásra tarthat számot.
Bármilyen furcsának is tűnjön, a hatályos magyar jogban nincs olyan szabály, amely általános érvénnyel rögzítené, hogy Magyarországon üzletszerű gazdasági tevékenységet csak az folytathat, aki bizonyos személyi és tárgyi feltételeknek eleget tesz. Másrészről ilyen feltételek tömegét fogalmazzák meg az üzletszerű gazdasági tevékenység konkrét jogi formáihoz és tárgyához kötődő normák (pl. az egyéni vállalkozásról szóló törvény, a Gt., a szövetkezeti törvény vagy pl. a kereskedelemről szóló törvény, a pénzintézeti törvény, az ügyvédi törvény stb. - a példák száma szinte végtelen). Ezért az előzőekben említett egyenlő elbánás elve gyakorlatilag azt jelentheti, hogy ha egy külföldi Magyarországon pl. egyéni vállalkozói tevékenységet kíván folytatni, mindenekelőtt teljesítenie kell az 1990. évi V. törvényben megfogalmazott feltételeket.
2. A külföldiek szemszögéből nézve a vizsgálat alapvető irányát meghatározó választóvonal a gazdasági célú letelepedés mellett, illetve ilyen letelepedés nélküli üzletszerű gazdasági tevékenységek között húzódik.
2.1. A gazdasági célú letelepedéshez kötött üzletszerű gazdasági tevékenység
A Küb. 2. § c) pontja szerint külföldi gazdasági célú letelepedésének minősül a
a) gazdasági társaság, egyesülés, közhasznú társaság vagy szövetkezet, amelyben külföldi részesedéssel rendelkezik,
b) külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepe és kereskedelmi képviselete,
c) külföldi állampolgár önálló vállalkozása, amely magában foglalja az egyéni vállalkozást és az önfoglalkoztatást is [1998: LXXII. tv. 1. § (1) bek.].
Az a) és b) pontban felsorolt szervezetek Magyarországon cégbírósági bejegyzésre kötelezettek, jogalanyiságukat a bejegyzéssel nyerik el és a bejegyzési eljárás esetükben lényegében nem különbözik az általánostól.
A külföldi illetékességű alapítók jogalanyiságát személyes joguk alapján kell megítélni. Nem természetes személy esetén ez azt jelenti, hogy a személyes jog szerinti regisztrációt kell igazolni, míg természetes személy esetén a magyar joggyakorlat vélelmezi, hogy a jog- és cselekvőképesség az érintett személyes joga alapján fennáll.
Ha a külföldi állampolgár Magyarországon önálló vállalkozást egyéni vállalkozóként folytat [c) pont], a főszabály szerint ehhez ugyanazokat a feltételeket kell teljesítenie, mint a magyar honosságú természetes személynek.
Az egyéni vállalkozásról szóló 1990. évi V. törvény 3. § (2) bekezdése szerint, ha külföldit (a törvény szóhasználatában; a devizajogszabályok szerint külföldinek minősülő külföldi állampolgárt) önálló vállalkozóként gazdasági célú letelepedésre külön törvény feljogosít, egyéni vállalkozás alapítására ez a természetes személy is jogosult, feltéve, hogy cselekvőképes, tartózkodási engedéllyel rendelkezik és nincs kizárva az egyéni vállalkozás gyakorlásából. Más szóval a törvény a külföldi egyéni vállalkozókénti gazdasági célú letelepedését öt feltételtől teszi függővé:
a) külön törvény, amely erre feljogosítja,
b) cselekvőképesség,
c) tartózkodási engedély,
d) nincs kizárva az egyéni vállalkozás gyakorlásából,
e) teljesíti a vállalkozás konkrét tárgyával összefüggő speciális normatív feltéteket.
Vegyük sorba e felsorolás elemeit.
ad a)
A külön törvény, amelyre az 1990. évi V. törvény hivatkozik, az 1998. évi LXXII. törvény a külföldiek önálló vállalkozóként történő gazdasági célú letelepedéséről. Lényege az, hogy kölcsönösségen alapuló nemzetközi megállapodást feltételezve a megállapodásban részes államok polgárainak biztosítja a magyar állampolgárokkal azonos elbánást az egyéni vállalkozás folytatásának feltételei tekintetében. Ilyen multilaterális nemzetközi megállapodások az Európai Unió alapszerződései, valamint az Európai Közösség és a közösségen kívüli államok között a szabad mozgás és tartózkodás joga tekintetében létrejött megállapodások (pl. Svájccal - vö. 2006. évi CXXV. törvény).
ad b)
A cselekvőképességet - ahogyan erről már szó esett - az érintett személyes joga alapján kell megítélni [1979. évi 13. tvr. 10. § (1) bek. és 18. § (1) bek.] és az vélelmezett.
ad c)
A tartózkodási engedély kérdését a hatályos jog differenciáltan szabályozza, aszerint, hogy az Európai Közösségek tagállamai vagy valamely, a Közösségekkel szerződött állam állampolgárairól illetve egyéb országok állampolgárairól van-e szó.
Keresőtevékenység folytatása céljából az első csoportba tartozó állampolgár Magyarország területén 3 hónapot meghaladó, míg legalább ötéves (speciális esetekben rövidebb), magyarországi keresőtevékenységet követően állandó tartózkodásra jogosult [2007. évi I. törvény 6. § (1) bek. és 16. § (1) bek. a) pont] külön engedély nélkül.
A második csoportba tartozó állampolgár Magyarországon keresőtevékenység céljából három hónapot meghaladóan időben korlátozott érvényességű tartózkodási engedély vagy letelepedési engedély alapján tartózkodhat [2007. évi II. törvény 20. § (1) és (4) bek.].
A két csoport közötti alapvető különbség az, hogy míg az EGT-állampolgárok esetén a keresőtevékenység céljából való tartózkodás, illetve letelepedés quasi alanyi jog, addig a nem EGT-állampolgároknak ezt a tartalmában egyébként sem teljesen egyenértékű jogot egy diszkrecionális hatósági eljárásban kell megszerezniük.
ad d)
Azokat a körülményeket, amelyek az egyéni vállalkozókénti ténykedést kizárják, az 1990. évi V. törvény 5. § (1) bekezdése határozza meg.
Az 5. § (1) bek. a)-c) pontjai olyan eseteket sorolnak fel, amikor az érintett ellen korábban büntetőjogi szankciókat alkalmaztak. Nyitva marad azonban a kérdés, hogy itt csak a magyarországi elítélés releváns-e vagy esetleg a külföldi is. Tisztán dogmatikai alapon lehet ugyan az első álláspontra helyezkedni, de kérdés, hogy ez a megoldás mennyiben szolgálja a törvény célját.
Az 5. § (1) bek. d) pontban említett foglalkoztatási tilalom esetén annyiban egyszerűbb a helyzet, hogy mivel itt a szöveg törvényre, törvényerejű rendeletre és kormányrendeletre - azaz eléggé egyértelműen magyar jogforrásokra hivatkozik - így csak a magyar hatóság által elrendelt foglalkoztatási tilalom releváns.
Az 5. § (1) bek. e) pontja a korlátlan felelősségek halmozása tilalmának szellemében kizáró oknak tekinti azt is, ha az érintett személy gazdasági társaság korlátlanul felelős tagja, nyitva hagyva a kérdést, vajon csak Magyarországon bejegyzett gazdasági társaságra gondolt-e a jogalkotó.
Végül az 5. § (1) bek. f) és g) pontja alapján (köztartozás) egyértelműen eldönthető, hogy itt a rendelkezés tárgya a magyar hatósági aktus (elképzelhető, hogy a nem túl távoli jövőben ezt felváltja az uniós köztartozás intézménye).
ad e)
A vállalkozás konkrét tárgyával összefüggő speciális normatív feltételek közül (ezek személyi és tárgyi feltételek egyaránt lehetnek) kiemelkedő jelentősége van a képesítés kérdésének (az uniós jog is megkülönböztetett figyelmet szentel a témának).
Az uniós alapszabadságok - az Unió talpkövei - ugyanis feltételezik, hogy a tagállamok a lehető legkevesebb diszkriminatív korlátot állítsák az egymás országaiban való szabad vállalkozás elé. Ha a tevékenység folytatására vonatkozó speciális szabályok, különösen a képesítési előírások indokolatlan követelményeket támasztanak a külföldi vállalkozóval szemben, az alapszabadságok nyilván csorbulnak. A képesítéssel kapcsolatos nehézség a tagállamok eltérő képzési és szakmai követelményrendszerében rejlik. Nagyon lényeges tehát meghatározni azokat az elveket, amelyek alapján eldönthető, hogy e különbségre hivatkozással mikor ésszerű és indokolt a külföldiekkel szembeni többletkövetelmények fenntartása, illetve mikor kell e különbségeket figyelmen kívül hagyni.
Az aktuális jogi helyzet a következőképpen jellemezhető.
A külföldi bizonyítványok és oklevelek - ideértve a szakképzettséget igazoló okleveleket is - valamint a szakmai gyakorlat elismeréséről a 2006. évi C. törvénnyel módosított 2001. évi C. törvény rendelkezik. Ez a jogszabály megfelel az uniós normáknak, így pl. az Európai Parlament és a Tanács szakmai képesítések elismeréséről szóló 2005/36/EK irányelvének is.
A jogszabály a szakmákat illetően három nagy esetkört szabályoz:
- az érintett személy szakmai képesítését az Európai Gazdasági Térség területén ún. szabályozott szakmában szerezte [szabályozott szakmának minősül a 2001. évi C. törvény 25. § (3) bekezdése értelmében az a szakma, amelynek folytatása valamely tagállamban jogszabály alapján közvetve vagy közvetlenül képzést tanúsító okirat birtoklásához kötött],
- az érintett személy szakmai képesítését az Európai Gazdasági Térség területén, nem szabályozott szakmában szerezte,
- az érintett személy szakmai képesítését az Európai Gazdasági Térségen kívül szerezte.
Az első esetben az a főszabály, hogy ha az érintett az Európai Gazdasági Térség polgára és a szabályozott szakma gyakorlásához szükséges képesítést az Unió valamely tagállamában megszerezte, a szakmát Magyarországon gyakorolhatja. Bármely tagállam jogosult további feltételeket is szabni [lásd pl. az alkalmassági vizsgát Magyarországon [30. § (5) bek.], kivéve a feltétel nélkül elismerendő képesítéshez kötött szakmákat, pl. állatorvos, fogorvos, gyógyszerész stb., de mindig az indokoltság és arányosság uniós elveinek szem előtt tartásával.
Indokolt a speciális képesítési kikötés, ha az adott szakma magyarországi gyakorlásának helyi sajátosságai vannak (pl. munkavédelmi szabályok), arányos pedig akkor, ha a többletképesítési követelmények nem lépik túl a feltétlenül szükséges, ésszerű mértéket.
Ha az Európai Gazdasági Térség polgára hazájában nem szabályozott szakmai tevékenységet kíván folytatni Magyarországon, maradéktalanul eleget kell tennie a magyar jogszabályi előírásoknak (adott esetben szakmai képesítés megszerzése, gyakorlat igazolása stb.).
Végül abban az esetben, ha olyan személy kíván képesítéshez kötött vállalkozói tevékenységet folytatni, aki nem az Európai Gazdasági Térség polgára vagy képesítését nem az Unióban szerezte, képesítésének elismerését az érintett államok közötti nemzetközi egyezmény alapján kérheti. Ennek hiányában maradéktalanul eleget kell tennie a magyar jogszabályok szerinti szakmai képesítési feltételeknek.
A Küb. korábban felhívott 2. § c) pontja szerint gazdasági célú letelepedéshez kötötten természetes személy nem csupán egyéni vállalkozóként, de önfoglalkoztatóként is folytathat üzletszerű gazdasági tevékenységet.
Az önfoglalkoztatás fogalmát az 1998. évi LXXII. törvény definiálja. Eszerint a törvény alkalmazásában önfoglalkoztatás minden olyan, a jogszabályok szerint önállóan végezhető és az egyéni vállalkozásról szóló törvény hatálya alá nem tartozó gazdasági tevékenység, amelynek gyakorlója az egészségbiztosítási, illetőleg a nyugdíjbiztosítási szolgáltatások fedezetéről szóló jogszabályok rendelkezései szerint a fedezetről maga köteles gondoskodni.
A meghatározás tehát három konjunktív feltételt szab:
- a tevékenység nem tartozik az egyéni vállalkozásról szóló törvény hatálya alá;
- a tevékenység jogszabály szerint önállóan, azaz nemcsak társas formában folytatható;
- jogszabályon alapuló egészség- és nyugdíjbiztosítási öngondoskodási kötelezettséggel jár.
A legfontosabb, önfoglalkoztatás formájában, tehát nem egyéni vállalkozás keretében folytatható, üzletszerű gazdasági tevékenységek:
- egészségügyi szolgáltató tevékenység,
- szociális szolgáltató tevékenység,
- magánállatorvosi tevékenység,
- ügyvédi tevékenység,
- könyvvizsgálói tevékenység,
- mérnöki, építészmérnöki tevékenység,
- gyógyszerészi tevékenység,
- szabadalmi ügyvivői tevékenység.
A fent felsorolt, az egyéni vállalkozásról szóló törvény hatálya alá nem tartozó tevékenységi formák esetén a három feltételt illetően a szabályozás a következő képet mutatja.
A szociális szolgáltató tevékenység esetén az első két feltétel a 188/1999. (XII. 16.) Korm. rendelet 18. §-ában foglaltak szerint teljesülhet. Az EGT-állampolgárnak a fentieken túlmenően vagy azt kell igazolnia, hogy hazájában szociális vállalkozás folytatására jogosult vagy azt, hogy legalább hároméves szakmai gyakorlatot szerzett. A nem EGT-állampolgároknak továbbá igazolniuk kell a legalább hároméves szakmai gyakorlatot, erkölcsi bizonyítványt kell csatolniuk, és nemleges nyilatkozatot kell adniuk a kizáró okokról.
A kötelező társadalombiztosítás a külföldire az 1995. évi CXVII. törvény (Szja) 3. § 17/a. pontja, valamint az 1997. évi LXXX. törvény 5. § (1) bek. e) pontja alapján terjed ki.
A magánállatorvosi tevékenység esetén az első két feltétel az 1995. évi XCIV. törvény 28. §-ában foglaltak szerint teljesülhet. Külföldi honosságú személy esetén többletfeltétel a diploma honosítása vagy a képesítés nemzetközi egyezmény alapján történő elismerése.
A kötelező társadalombiztosítás a külföldire ugyanolyan jogi alapon terjed ki, mint a szociális szolgáltatóra.
Az ügyvédi tevékenység esetén az első két feltétel az 1998. évi XI. törvény 13. §-ában foglaltak szerint teljesülhet. Külföldi Magyarország területén ügyvédi tevékenységet csak akkor folytathat, ha az Európai Gazdasági Térség valamely államában honos és megfelel az 1998. évi XI. törvény IX. fejezetében meghatározott feltételeknek. A jogszabály az ilyen tevékenységet európai közösségi jogászi tevékenységnek nevezi és lehetővé teszi annak gazdasági célú letelepedés melletti és ilyen letelepedés nélküli folytatását is, előbbi esetben bizonyos többletfeltételeket megfogalmazva (pl. kötelező kamarai tagság).
A társadalombiztosítási kötelezettség jogi alapja itt is az 1997. évi LXXX. törvény 5. § (1) bek. e) pontja, illetve az 1995. évi CXVII. törvény (3) bek. 17/h) pontja.
A könyvvizsgálói tevékenység esetén az első két feltétel a 2007. évi LXXV. törvény 10. § (1) bekezdésében foglaltak szerint teljesülhet. Az Európai Gazdasági Térség állampolgára lényegében ugyanolyan feltételekkel folytathat Magyarországon könyvvizsgálói tevékenységet, mint a magyar honosságúak, ha hazájában az előírt képesítést megszerezte és különbözeti vizsgát tett [11. § (4) bek.]. A nem EGT-állampolgárok esetében a fenti feltételeken túl feltétel a viszonosság is [13. § (1) bek.].
A társadalombiztosítási kötelezettség az 1997. évi LXXX. törvény 5. § (1) bek. g) pontja alapján áll fenn.
Az 1996. évi LVIII. törvény 1. § (1) bek. alapján külföldi önálló mérnöki, építészeti tervezői és műszaki szakértői tevékenységet kamarai tagság nélkül folytathat, a külföldi bizonyítványok és oklevelek elismeréséről szóló 2001. évi C. törvény 38. § rendelkezései szerint.
A társadalombiztosítási kötelezettséget az 1997. évi LXXX. törvény 5. § (1) bek. c) pontja alapozza meg.
A gyógyszerészi magántevékenység folytatásának feltételeit a 9/1990. (III. 28.) SZEM rendelet 1. §-a határozza meg. Ez a jogszabály nem tesz említést a külföldiekről, mivel azonban a tevékenységi feltételek között a magyar honosság nem szerepel, külföldiek is folytathatnak Magyarországon magángyógyszerészi tevékenységet, ha az általános feltételeknek megfelelnek. Ezek közül a képesítésnek és a tárgyi feltételeknek van különös jelentősége. A képesítést illetően meg kell jegyezni, hogy az EGT-n belül a gyógyszerész diploma feltétel nélkül elismerendő.
További előírásoknak kell teljesülniük, ha a magángyógyszerész közforgalmú gyógyszertárat kíván üzemeltetni. Ez a feltétel a meghatározott tartalmú szakmai gyakorlat, amely az EGT-hez tartozó bármely országban megszerezhető.
A társadalombiztosítási kötelezettség alapja az 1997. évi LXXX. törvény 5. § (1) bek. g) pontja.
Az egyéni szabadalmi ügyvivői tevékenység feltételeit az 1995. évi XXXII. törvény 2. §-a határozza meg. Eszerint önállóan gyakorolható, az 1990. évi V. törvény hatálya alá nem tartozó tevékenységről van szó.
Külföldi az általános feltételek teljesülése esetén akkor folytathat Magyarországon egyéni szabadalmi ügyvivői tevékenységet, ha Magyarországon a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkezik (vö. 2007. évi I. és II. törvény). Közülük kedvezményezett helyzetben van az, aki valamely EGT-államban megszerezte a jogot a szabadalmi ügyvivői tevékenység folytatására, mert az ilyen személy magyar szabadalmi ügyvivői vizsga letétele nélkül működhet európai közösségi hivatásos iparjogvédelmi képviselőként (1995. évi XXXII. törvény 27/A-B. §).
A társadalombiztosítási kötelezettség tekintetében ld. a gyógyszerészekről írtakat.
Az egyéni egészségügyi vállalkozói tevékenység folytatásának feltételeit a 96/2003. (VII. 15.) Korm. rendelet 66/A. §-a szabályozza. Ez a tevékenység önállóan folytatható ugyan, de csak egyéni vállalkozói igazolvány birtokában további speciális feltételek teljesülése esetén.
A jogszabály külföldiekről nem szól, ők tehát az egyéni egészségügyi vállalkozói tevékenységből kizárva nincsenek, de meg kell felelniük az általános feltételeknek, amelyek ez esetben az egyéb szakmáknál megszokottnál szigorúbbak. Az egyéni egészségügyi vállalkozónak ugyanis szerepelnie kell az egészségügyi dolgozók működési nyilvántartásában, speciális egészségügyi szakképesítéssel és működési engedéllyel kell rendelkezniük. A szakképesítést illetően utalok a képesítésről általában kifejtettekre.
Mivel a 6/A. § (2) bek. értelmében az egyéni egészségügyi vállalkozó egyéni vállalkozó (egyéni vállalkozói igazolványa van), vonatkozik rá az általános társadalombiztosítási kötelezettség.
Végül a társadalombiztosítási kötelezettséget illetően utalni kell végül arra az általános szabályra, amely a Közösség területén honos egyéni vállalkozókra nézve mentesítést ad a kötelező társadalombiztosításra vonatkozó szabályok alól, ha a vállalkozó a szociális biztonsági rendszerekről szóló közösségi rendelet hatálya alá esik (1997. évi LXXX. törvény 11. §).
2.2. Üzletszerű gazdasági tevékenység gazdasági célú letelepedés nélkül
Ezt a lehetőséget a Küb. 3. és 3/A. §-a teremti meg, mégpedig két formában
- a törvényben taxatíve felsorolt esetekben függetlenül a tevékenységet folytató honosságától,
- határon átnyúló szolgáltatás formájában az Európai Gazdasági Térség államainak állampolgárai tekintetében.
Az első csoportba lényegében a külkereskedelmi - áru- és szolgáltatás export-import - tevékenység különböző formái tartoznak.
A külkereskedelmi tevékenység három fő eleme
- piackutatás, szerződéskészítés, szerződéskötés,
- a szolgáltatás teljesítésével összefüggő tevékenység (fuvarozás megszervezése, okmányolás, vámkezelés, hatósági engedélyek megszerzése, fizetés stb.),
- üzembehelyezési, szavatossági, szervizelési, jótállási tevékenység.
A külföldi által gazdasági célú letelepedés nélkül Magyarországon folytatott ilyen tevékenységgel kapcsolatosan elsősorban az a kérdés merül fel, hogy mivel itt jellemzően magyarországi munkavégzésről is szó van, mennyiben érvényesül a külföldiek magyarországi foglalkoztatásának engedélyezéséről szóló 8/1999. (XI. 10.) SzCsM rendeletben (Küf.) szabályozott munkavállalási engedélyhez kötöttség.
A külkereskedelmi tevékenység első két elemére vonatkozóan a jogszabályok nem tartalmaznak speciális előírást. Elvben tehát abból a szabályból kellene kiindulni, hogy külföldi Magyarországon a Küf.-ben taxatíve felsorolt esetektől eltekintve csak engedély alapján végezhet munkát. A gyakorlatban azonban érdekes módon fel sem merül, hogy pl. a Magyarországon külkereskedelmi szerződéses tárgyalásokat folytató vagy partnerkereső külföldit valaki is munkavállalási engedély megszerzésére kívánná kötelezni.
A harmadik elemet illetően könnyebb a helyzet, mert róla a Küf. 6. § (1) bek. i) pontja és 7. § (1) bek. e) pontja kifejezetten rendelkezik. A szabály lényege az, hogy a külföldi vállalkozással kötött magánjogi szerződés alapján történő - alkalmanként az egybefüggő tizenöt munkanapot meg nem haladó - üzembehelyezési, szavatossági, szervizelési és jótállási tevékenység elvégzéséhez nem kell munkavállalási engedély, míg az egybefüggő tizenöt napot meghaladó tartózkodás esetén kell, de a hatóság az engedélyt a foglalkoztatáspolitikai szempontokra tekintet nélkül adja ki.
Nincs szükség engedélyre akkor sem, ha az érintett az alanyi engedélymentesség hatálya alá tartozik. A Küf. 7. § (1) bek.-re tekintettel ilyennek tekintendők az Európai Gazdasági Térség állampolgárai, ha országuk nem élt a derogáció lehetőségével. Ha igen, úgy a magyar állam a viszonosság elvét alkalmazva az ilyen államok állampolgáraitól is megköveteli a foglalkoztatási engedély megszerzését, hacsak a tevékenység tárgyi alapon nem engedélymentes. A derogáció határidejének lejártával viszont a munkavállalási engedély az Európai Gazdasági Térségen belül megszűnik.
A határon átnyúló szolgáltatásokra vonatkozó szabályozás legfontosabb elemei a következők.
A határon átnyúló szolgáltatások esetén - speciális szabály hiányában - a választóvonal a magyarországi munkavégzéssel járó, illetve ilyen munkavégzést nem kívánó szolgáltatások között húzódik. Az első esetben a munkavállalási engedéllyel kapcsolatban kifejtettek irányadók, míg a második esetben a normatív definíció és az ahhoz kapcsolódó általános szabályok híján jószerével csak a gyakorlatból leszűrt feltételezések, illetve kérdések fogalmazhatók meg.
Mindenekelőtt leszögezhetjük, hogy itt alapvetően egy uniós problémáról van szó, noha elvileg nem kizárt, hogy valaki az európai gazdasági térségen kívülről nyújtson határon átnyúló szolgáltatást. Továbbá normatív háttér hiányában - eltekintve egyes speciális területektől -, pusztán logikai alapon leszögezhető, hogy az ilyen tevékenységgel kapcsolatban a képesítés és a magyarországi munkavégzés megengedettségének problémája vethető fel.
A képesítés esetén egyszerűen szólva az a kérdés, hogy ha Magyarországon nem honos asztalos bútorkészítésre vállalkozik, kell-e a magyar szabályok szerint értenie a bútorkészítéshez. A kérdés annál is indokoltabb, mivel magyarországi letelepedettség híján a szakismeret (képesítés) ellenőrzésére gyakorlatilag nincs lehetőség.
Ha a szóban forgó tevékenység folytatását magyar jogszabály képesítéshez köti, vélhetően alkalmazhatók azok a szabályok, amelyekre a letelepedés melletti gazdasági tevékenység (pl. egyéni vállalkozás) kapcsán utaltam. Ha viszont ilyen jogszabályi előírás nincs, esetleg támpontot nyújthatnak a kontárkodással kapcsolatos szabálysértési (büntetőjogi) szabályok.
A magyarországi munkavégzést illetően más a helyzet, mert van általános szabály, amely nem tesz különbséget aszerint, hogy a munkát végző letelepedett-e vagy sem, itt tehát nyilván a 8/1999. (XI. 10.) SzCsM szabályait kell alapul venni, de azzal a megszorítással, hogy a határon átnyúló szolgáltatás nem feltétlenül jár együtt magyarországi munkavégzéssel.
Az Európai Parlament és Tanács belső joggá még nem vált 2006/123 EK irányelve abban a tekintetben nyilván előrelépést fog jelenteni, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságát helyezi a középpontba, azaz gyakorlatilag abból fog kiindulni, hogy aki a térség valamely államában jogot szerzett bizonyos szolgáltatások nyújtására, ezt minden további nélkül megteheti bármely más térségbeli államban.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban azt, hogy az irányelv számos szolgáltatást kivesz hatálya alól, másrészt a hatálya alá tartozó szolgáltatások tekintetében is teret enged különböző nemzeti korlátozásoknak, jóllehet a szükségesség és arányosság követelményének szem előtt tartásával.
Összefoglalóan azt lehet tehát leszögezni, hogy a határon átnyúló szolgáltatások tekintetében az Irányelv belső joggá válását követően sem válik feleslegessé a képesítés és a magyarországi munkavégzés jelenleg hiányzó általános szabályozása - ebben az összefüggésben.
Végezetül meg kell említeni, hogy két területen, a pénzügyi vállalkozásokat és a biztosítók határon átnyúló szolgáltatásait illetően van speciális törvényi szabályozás.
Végezetül megjegyzem, hogy a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi LXII. törvény az Európai Unió valamely tagállamában honos hitelintézet számára lehetővé teszi a határon átnyúló szolgáltatás nyújtását Magyarországon, ha a hitelintézet a hazai jogában meghatározott feltételeket teljesíti és a székhelye szerint illetékes hazai felügyeleti szerv a PSZÁF-et erről tájékoztatja (32/E. §). Hasonló szabályt tartalmaz a biztosítók tekintetében a Bit. (2003. évi LX. törvény 54. §). ■
Visszaugrás
