Közhely, hogy a XIX. század második felében végbemenő társadalmi - gazdasági változások jogi leképezése nehéz feladat elé állította a polgári jogászokat. A tőkekoncentráció, a monopóliumok megjelenése kikezdte a szerződési szabadság sérthetetlenségébe vetett hitet.[2]
A magánjogtudománynak új problémával kellett szembenéznie: az ún. gyengébb fél védelmének kérdésével.
A német kodifikátorok azonban nem vették tudomásul, hogy a Code Civil hatálybalépése óta majdnem száz év telt el, és kritika nélkül átvették a francia kódex klasszikus, liberálkapitalista jogszemléletét - annak ellenére, hogy már a BGB-tervezetek szakmai vitára bocsátásakor többen felhívták a figyelmet a törvény szociális közömbösségére.
A kritikusok közül kiemelkedik Otto von Gierke, a "deutsches Recht" heidelbergi és berlini professzora.[3] Szociális elhivatottságát jelzi, hogy 1872-től tagja a Szociálpolitikai Egyesületnek, majd többedmagával alapítója az evangélikus - szociális kongresszusnak. Gierke a BGB-vel szembeni szociális követelményeit, a germanista jogi hagyományokat is figyelembe véve, Der Entwurf eines Bürgerlichen Gesetzbuches und das deutsche Recht című, 1889-ben megjelent művében fogalmazta meg.[4]
A germanista hagyományokat félretéve, inkább csak a szociális hiányosságokra rámutatva fogalmazta meg kritikáját a bécsi Anton Menger. Az Engels által meghirdetett Juristensozialismus képviselője[5] Das bürgerliche Recht und die besitzlosen Volksklassen című munkájában arra hívta fel a figyelmet, hogy a klasszikus értelemben felfogott szerződési szabadság antiszociális intézmény, s mint ilyet, el kell vetni.
Ha szemügyre vesszük a BGB szerződési jogát, azt kell mondanunk, hogy a kodifikátorok nem hallották meg a kritikusok szavát: a korlátlan szerződési szabadság biztosítása érdekében kihagyták a kódexből pl. a laesio enormis és a clausula rebus sic stantibus szabályát, az absztrakt kötelezettségvállalást tartalmazó szerződések megkötésének lehetőségét viszont megengedték.[6] Ugyanígy túlzottan individuális a - természeténél fogva más szabályozást igénylő - munkavédelem BGB-beli konstrukciója. Esser panaszolja fel, hogy e problémát "inkább a hagyományos patriarchális elképzelés alapján, mint az ún. negyedik rend szociális érdekvédelmének egyre nyilvánvalóbb igényére gondolva oldották meg."[7]
A BGB szociális közömbössége a bíróságokra rótta a feladatot, hogy a polgári jogot - amennyire lehet - a változó társadalmi - gazdasági külsőhöz igazítsák. A munkavédelem területén első, és mérföldkőnek számító ítéletét a Reichsgericht 1906-ban, a kieli pékek ügyében hozta.[8] A péksegédek bojkottra szólították fel a lakosságot a pékmesterrel szemben, mert az elfogadhatatlan bér- és munkafeltételeket szabott (a segédek pl. nem mehettek haza, hanem a pékmester által a pékségben biztosított helyiségben kellett lakniuk és enniük), ítéletében a bíróság a péksegédek magatartását nem minősítette sem az üzem jogellenes megzavarásának, sem pedig felelősséget megalapozó károkozásnak. Azaz: tekintettel arra, hogy a pozitív jog (a BGB) nem, vagy nem kellő mértékben szankcionálta a magánjogi jogalanyok "szociális" visszaéléseit, a civilisztikai joggyakorlat kezdetben úgy próbált ezen finomítani, hogy az ilyen visszaélésekkel
- 333/334 -
szemben tanúsított "quasi-önhatalom" szankcionálásától eltekintett.
1908-ban, a 29. Német Jogásznapon mindent elsöprő igényként merült fel a polgári jog szociális válságából történő kilábalás.[9] Az 1911. évi Reichsversicherungsordnung - folytatva az 1880-as évek szociális jogalkotását[10] - ugyan komoly kodifikációs eredménynek volt tekinthető, ám a szűkebb értelemben vett polgári jogi megoldási javaslatokra az első világháború végéig várni kellett.
A polgári jog szociális érzékenységének (érzéketlenségének) évezredeken átívelő problémája[11] a weimari alkotmány hatálybalépésével új állomáshoz érkezett - legalábbis a német jogi gondolkodásban. Az 1919-es alaptörvény ugyanis - a jogtörténész Hans Fehr szavaival - az egész tulajdoni rend lényegét változtatta meg: előtérbe került a tulajdon "szociális kötöttségének" kérdése.[12] Ezzel összefüggésben Martin Wolff 1921-ben megjelent tanulmányában azt vizsgálta, hogy el lehet-e választani az alkotmányjogi értelemben vett tulajdont a polgári jogi tulajdonfogalomtól.[13] Végül arra a következtetésre jutott, hogy a tulajdon nem egyszerűen egy alkotmányjogi fogalom, hanem olyan egységes kategória, amelynek polgári jogi oldala a tulajdonost a jószággal kapcsolatban terhelő kötelezettségek halmaza.[14] A tulajdonos tulajdonával kapcsolatos kötelezettségeinek ilyen "modern" felfogására mutatott rá a Reichsgericht 1917-ben hozott ítéletében,[15] amellyel útjára indította a "Verkehrssicherungspflicht" XX. században jelentős szerephez jutó fogalmát.
A német jogfejlődésre oly jellemző kettősség[16] a szociális érzékenységről tanúskodó weimari jogalkotásban is megnyilvánult. Az alkotmány ugyanis hangzatos elvekben fogalmazta meg a szociális jogokat, az alaptörvényi elvek gyakorlati érvényesülését viszont akadályozta, hogy az ezeket biztosító részletszabályok - néhány kivételtől eltekintve[17] - nem születtek meg.[18] Ennek következtében a Reichsgericht továbbra is a BGB generálklauzuláira támaszkodva próbált valamiféle kiigazító gyakorlatot folytatni - immár azonban nem a "gute Sitten"-t szabályozó 826. §, hanem a "Treu und Glauben" elvét rögzítő 242. § alapján.
Az első világháborút követő években a márka soha nem látott mértékben vesztett értékéből. A bíróságok szakítottak a kódex -igazságtalanságokat szülő - klasszikus értelmezésével, és a gazdasági realitások figyelembevételével ítélkeztek: a Reichsgericht egy 1920-ban hozott határozatával olyan tulajdonosnak biztosított jogvédelmet, aki a bérleti szerződésben vállalta a bérbeadott ingatlan fűtését, ám a fűtési költségek két év alatt elérték a tízévi lakbér összegét.[19] 1923-ban további fontos előrelépés történt. A német legfelsőbb bíróság a nominális pénzelmélet elvetésével válaszolt a hatalmas méreteket öltő inflációra: a BGB 242. §-ára támaszkodva kimondta, hogy az adós nem szabadul a kötelemből, ha a kölcsönösszeget a hitelezőnek névértéken, azaz elértéktelenedett márkában fizeti vissza.[20] A jóhiszeműség követelménye tehát adott esetben kizárhatja a kölcsönszerződésre vonatkozó speciális szabályokat.
A jogalkotó szemét - a német jogfejlődésre máig jellemző módon - a bíróságok nyitották fel. A Reichsgericht gyakorlata alapján az 1920-as években különböző törvények születtek a hitelek újraértékelésének elvégzése céljából (Aufwertungsgesetze). E jogszabályok - amellett, hogy tartalmaztak né-
- 334/335 -
hány kifejezett részletrendelkezést - alapvetően a "jog általános elveinek" alkalmazására utasították a bírókat.[21]
A méltányossági alapú bírói gyakorlat térhódításával párhuzamosan bontakozott ki a Justus Wilhelm Hedemann nevével fémjelzett ún. gazdasági jogi elmélet. Az irányzat szintén a "szociális magánjog" jelszavát tűzte zászlajára, a megoldást azonban nem a méltányosság intézményében,[22] hanem a közjog - magánjog viszony újragondolásában látta.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
