Az Emberi Jogok Európai Egyezményének hatálybalépése óta a terrorizmus csaknem valamennyi európai államban feltűnt. Még ha a különböző terroristamozgalmaknak volt is néhány nemzetközi ágazata a hidegháborúhoz, vagy az izraeli-palesztin konfliktushoz kapcsolódóan, ezek viszonylag speciális jelenségek voltak, nemzeti sajátosságokkal. Napjainkra a fenyegetés sokkal globálisabbá vált és akár mennyiségét, akár minőségét tekintve, nem kapcsolódik az 1960-as, '70-es, vagy a '80-as évek fenyegetéseihez.[1] Hogyan lehet az Emberi Jogok Európai Bíróságának (továbbiakban: Bíróság) évtizedek óta kiterjedt joggyakorlatát alkalmazni ma a terrorizmussal szembeni harc során? A Bíróság által a témában közzétett háttéranyag[2] - melynek alapulvételével jelen tanulmány készült - terjedelmi okokból nem kimerítő jellegű, csupán feltérképezi a Bíróság vonatkozó, illetőleg témához kapcsolható esetjogát. Gyakorlati megközelítéssel teszi mindezt, az antiterrorista műveletek minden fokozatát áttekintve: kezdve a hírszerzés fázisától, az elfogáson, letartóztatáson át a vádemelésig és a megbüntetésig.
Jelen szempontrendszert szem előtt tartva, ezen az anyagon keresztül a strasbourgi bíróság néhány különösen fontos aspektust világíthatja meg, melyek nagy hatást gyakorolhatnak akár már a közeljövő jogalkotására és jogalkalmazására, tekintettel arra, hogy a terrorizmus akár nyíltan, akár rejtőzködve, de jelen van a mindennapjainkban.
A Bíróság joggyakorlatának bemutatása előtt elsődleges fontosságú a terrorizmus fogalmának meghatározása. Egységesen használt, nemzetközileg elfogadott definíció hiányában[3] erre a téma több szakértője is csak úgy tesz kísérletet, hogy a terrorizmus (vagy annak részeként a terrorcselekmény) fogalmi elemeit próbálja megragadni, melyek összességéből kirajzolódhat az egzakt definíció.
Korinek László a terrorizmusról szóló publikációjában[4] több kutató terrorizmusfogalmát is ismerteti. George P. Fletcher szerint "lehetetlen a terrorizmus jogilag is kezelhető meghatározása, ugyanakkor jellemzője az erőszak, a sajátos szándék, az áldozatok elkövetők céljaihoz való kapcsolása, a tetteseknek a közhatalomhoz való negatív viszonyulása, a tevékenység igazolása és a szervezettség kellő szintje, teátrális megvalósítás, bűnösség tudatának hiánya." Ben Saul[5] már összetettebb meghatározást ad a nemzetközi terrorizmusra. Eszerint bármely súlyos, erőszakos, büntetőjogilag tiltott cselekmény, amely életek kioltására, súlyos testi sértés okozására, az élet veszélyeztetésére irányul akkor is, ha közvetlenül a vagyon ellen követik el; feltétele, hogy nem fegyveres konfliktuson belül valósul meg; politikai, ideológiai vagy etnikai célokat követve valósítják meg; rendeltetése a különösen nagy félelemkeltés egyes személyekben, csoportokban, vagy a társadalomban. Vass György a definíció körüli bizonytalanságot azzal hozza összefüggésbe, hogy a védekezés oldaláról milyen sajátos szempontok vetődnek fel. A tanulmány hivatkozik Bartkó Róbert nézőpontjára is, aki a terrorizmus elleni küzdelem kriminálpolitikai kérdéseiről készítette doktori értekezését, s arra a megállapításra jutott, hogy a terrorizmus fogalmára nem adható egzakt definíció, így könnyebb a dolgunk, ha annak egyik elemére, a terrorcselekményre és annak tényállási elemeire koncentrálunk.[6] Bordás Mária tanulmányában[7] a terroristaszervezetek tevékenységének jellemzőit vizsgálja. Megállapítja, hogy a terroristacsoportok és a felkelők éles elkülönítése a XXI. századtól már egyre kevésbé lehetséges, ugyanis a terroristacsoportok beférkőztek a felkelők törzsi csoportjaiba. Jellemzővé vált, hogy a terroristacsoportok extrém politikai, vallási célokat kezdtek el követni[8], s összefonódtak a nemzetközi szervezett bűnözéssel is. A témával foglalkozó nemzetközi dokumentumok ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a terrorizmus nem köthető egyetlen valláshoz, nemzetiséghez vagy kultúrához sem, és ilyen állítás nem igazolható azzal, ha ezek nevében követték el a terrorcselekményt.[9] Új vonásuk, hogy egyre inkább összefonódtak az állami szervekkel, terroristaszervezetek tagjai kerültek be az állami törvényhozó és végrehajtó szerveibe, míg máskor erőszakosan szerezték meg a hatalmat és iszlám kalifátust hoztak létre. Terroris-
- 409/410 -
ta bázisokat létesítettek az állam által kevésbé kontrollálható területeken. Új a terrorizmus globális ideológiája, melynek fő célpontja a Nyugat, hiszen a nyugati államok célként tűzték ki a sikeres terrorizmusellenes politikát.[10]
A korábban bevált módszerek mellett (beszervezés etnikai közösségekben, egyetemeken, börtönökben, menekülttáborokban) a technikai vívmányokat is kihasználják, így a személyes kapcsolatok kiépítése gyakran az interneten és egyéb telekommunikációs források használatával zajlik.[11] A modern kori terrorizmusnak ugyanakkor épp emiatt akaratlanul is szövetségese lehet a média, hiszen azonnal közvetíti a híreket, ami nagyban hozzájárul a modern kori terrorizmus egyik céljához: a lakosság szorongásához, megfélemlítéséhez.[12]
A terrorizmus a rendészetben az aszimmetrikus fenyegetések közé tartozik[13], melyben "az aszimmetrikus hadviselést választó fél a meglévő erőit titokban tartja, külön-külön helyezi el, az adott feladatra gyűjti össze és koncentráltan, az ellenség lehetőleg legérzékenyebb pontját támadva vívja meg harcát."[14] Az 1997-ben elfogadott amerikai Nemzeti Katonai Stratégia szerint "az aszimmetrikus kihívások olyan nem hagyományos, vagy nem költséges ártó szándékú akciók, amelyek kivédésére nem készülnek fel megfelelően (terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek bevetése, vagy azokkal való fenyegetés és az információs hadviselés)."[15] Meg kell azonban jegyezni, hogy az aszimmetrikus hadviselés nem korlátozható a terrorizmus elleni harcra, hiszen a reguláris erők is folytathatnak egymás ellen aszimmetrikus hadviselést.[16] A terrorizmus elleni fellépésben az állami szervek széles köre rendelkezik feladatokkal, így a terrorelhárító központ, a rendőrség, a katonaság, a titkosszolgálatok, s végül az igazságszolgáltatás valamennyi szereplőjének közreműködése is szükséges a hatékony védekezéshez, hiszen vitathatatlan, hogy "a terrorizmus igenis támadja az emberi jogok által védett értékeket, így közvetve - legalább az állam intézményvédelmi kötelezettségén keresztül - magukat az emberi jogokat is"[17], amely indokolja a szervezett állami fellépést.[18] Bordás Mária szerint: "A nyugati államokban a terrorizmus elleni küzdelem, mint jogi probléma úgy vetődik fel, hogy az alkotmányos jogok, mint egyéni szabadságjogok milyen mértékben korlátozhatók a biztonságot garantáló hatékonysági követelmények érdekében."[19] E terület számos pontján hiányoznak mind a nemzeti, mind pedig a nemzetközi szabályok[20], így különös jelentőséget nyer a strasbourgi emberi jogi bíróság ítélkezési gyakorlatának e területen megfigyelhető iránya.
A Bíróság kapcsolódó esetjoga a különböző érdekek közötti egyensúly kialakítása mentén épült fel: egyik oldalon a terrorista (vagy ezzel vádolt) személy alapvető jogainak védelme míg másik oldalon a nemzetbiztonság védelme, a közrend fenntartása és mások jogainak védelme áll. A Bíróság terrorizmussal kapcsolatos ítéleteinek és döntéseinek nagy részében a kérelem terroristától vagy ezzel vádolt személytől származik, azonban néhány közelmúltbeli kérelem áldozatoktól érkezett, amely lehetőséget teremt a Bíróságnak arra, hogy pontosítsa az államok pozitív kötelezettségeinek hatókörét egy terrortámadás megelőzésében.
Ez utóbbi aspektus feltehetőleg kiemelkedő fontosságú az intézkedések területén, tekintve, hogy növekszik azon egyének által elkövetett terrorcselekmények száma, akik már néhány esetben megfigyelés alatt álltak vagy különböző európai államok titkosszolgálatainak látókörébe kerültek, mint "lehetséges fenyegetés" (Toulouse 2012; Brüsszel 2014; Párizs 2015. január; Koppenhága 2015. február; majd ismét Párizs 2015. november). A titkosszolgálatok és a bíróságok közötti koordináció nehézségei különösen aktuálisnak tűnnek, tekintve a "radikalizálódott szélsőséges személyeket" akik terrorizmust támogató országba utazása többnyire ismert a titkosszolgálatok előtt és akik mindezek ellenére sikeres akciókat hajtanak végre anélkül, hogy megelőző eszközként letartóztatták volna őket. Az európai államok területén leggyakrabban teljesen törvényesen élő "alvó" sejtek tagjai közül minden tizedik személy bármely pillanatban képes terrorcselekményt végrehajtani gyengén védett célpontok ellen nagyobb tervezés vagy technikai előkészület nélkül. A preventív megfigyelés eszköze, nevezetesen a telefonos és elektronikus kommunikációs hálózat tömeges megfigyelése logikusan exponenciálisan erősödött e jelenségre adott válaszként. A Bíróság a közelmúltban a Roman Zakharov Oroszország elleni ügyben pontosította azon biztosítékok körét, melyekkel a mobiltelefon-hálózat titkos lehallgatását az Egyezmény 8. cikkének értelmében övezni kell. Egy folyamatban lévő ügy (Big Brother Watch és mások kontra Egyesült Királyság) pedig alkalmat ad a Bíróságnak arra, hogy gazdagítsa esetjogát az elektronikus kommunikáció megfigyelési stratégiájáról.
Egy másik jelentős kihívás az információk (értesülések) igazságszolgáltatási, és még konkrétabban bizonyítékként történő felhasználása a terrorizmussal vádolt személyekkel szemben folyó büntetőeljárás keretében. Terrorizmus-ügyekben az "információ" talán sokkal fontosabb, mint a "bizonyíték" és a rendőri hatóságok igazolhatónak tekintik a jövőbeli büntetőeljárás sikerességének feláldozását abból a célból, hogy azonnal egy terrorcselekményt aka-
- 410/411 -
dályozzanak meg. Jelen helyzetben lehetséges, hogy a titkosszolgálatok eljárásuk alatt választásuk következtében, vagy idő és erőforrások hiánya miatt liberális szellemű kihallgatásokat és házkutatásokat foganatosítanak, vagy tartanak őrizetben személyeket ügyvédi jelenlét nélkül. Nem beszélve a harmadik országból származó információkról, amelyekkel kapcsolatban a rendőrségi kihallgatások során az emberi jogok tiszteletét illetően kétségek állhatnak fenn. A Bíróság a bizonyítékok elfogadhatóságát a 6. cikk (a tisztességes eljáráshoz való jog) nézőpontjából vizsgálja, s e cikk joggyakorlata jól megalapozott. De vajon pontosítja-e ezt a Bíróság a jövőben a jelenlegi terrorfenyegetettség kiterjedése miatt?
A hírszerzés, nevezetesen a titkos (fedett) megfigyelés az Egyezmény 8. cikke értelmében jelenthet problémát. E cikk első bekezdése a magán- és családi élet, valamint a lakás és levelezés tiszteletben tartásához való jogot tartalmazza. A második bekezdés pedig az állam számára megteremti e jogok korlátozásának lehetőségét, amennyiben törvényben meghatározott esetben többek között a nemzetbiztonság és a közbiztonság védelme érdekében szükséges.
A Bíróság e tekintetben háromlépcsős tesztet alkalmaz, melynek első része a beavatkozás meghatározása.
A hírszerzés eszközei különböző formákat ölthetnek, melyeket a Bíróság - még ha súlyuk szerint különböznek is - mindig mint a magánélet, a lakás, vagy a levelezés tiszteletben tartásához való joggal ütközőként értékel. Az itt idézett ügyek nagy része általános, de éppen ezen oknál fogva alkalmazhatóak terrorizmussal kapcsolatban is.
Igaz ez a telefonos kommunikáció lehallgatására[21], amelyeket nem jogi keretben végeztek, mint ahogyan az a Klass és mások kontra Németország[22] ügyben történt. Ez utóbbi döntésben a Bíróság úgy határozott, hogy nem szükséges, hogy a kérelmező titkos megfigyelés tényleges tárgya legyen, elegendő ennek puszta kockázata ahhoz, hogy a strasbourgi bírósághoz forduljon. A Bíróság az érvelését tovább pontosította a Kennedy kontra Egyesült Királyság ügyben[23] és nemrégiben a Roman Zakharov kontra Oroszország ügyben. A kérelmező áldozat státuszának megítéléséhez a Bíróság figyelembe veszi a titkos információgyűjtésre felhatalmazó jogszabályokat, így azok hozzáférhetőségét és a belső jogi jogorvoslatok hatékonyságát.
Az elektronikus kommunikáció, így az e-mail és az internethasználat ellenőrzése szintén a jogok közötti ütközőpontnak tekinthető.[24] Ugyanez igaz a helyiségek lehallgatására, akár magánhelyiségek (még ha harmadik személyt érint is[25]), vagy üzleti helyiség, vagy a fogva tartás helyét érinti (beleértve a börtönben a beszélőhelyiséget is[26]); személyek és járművek lehallgatására[27], videomegfigyelésre[28], beleértve a nyilvános helyeket[29], GPS-követés[30], hajó és repülő helyváltoztatásának nyilvántartása[31], ujjlenyomat-, sejt-, vagy DNS-profil-mintavétel[32] és természetesen a házkutatásra[33], nevezetesen amikor a személyek magasabb fokú védelmet élveznek, így például az ügyvédek esetében.[34]
Még általánosabban, a Bíróság úgy tekint a személyes információk összegyűjtésének egyszerű tényére, mint amely ütközik a magánélet tiszteletéhez való joggal.[35]
Napjainkig nem alakult ki joggyakorlata a vizuális ellenőrzésnek és a titkos "kutatásoknak", melyek egy magán- vagy üzleti helyiség átkutatását jelentik házkutatás keretén kívül, anélkül, hogy a megfigyelt személy tudná ezt és bármely tárgyat elmozdítanák.
Ezenkívül, aminek még szintén úgy tűnik, hogy nem alakult ki gyakorlata, az a drónok, műholdak és katonai légi felderítő eszközök használata, amelyek a területen kívüli igazságszolgáltatás problémáját vethetik fel, amennyiben ezen eszközöket terrorizmusellenes művelettel kapcsolatban használják az ország területén kívül (Mali, Irak, Szíria, Szomália, nemzetközi vizeken stb.) A Weber and Saravia v. Germany[36] ügyben a kérelmezők állították, hogy a külföldi telefonos kommunikáció német titkosszolgálatok általi stratégiai megfigyelése ellentétes a nemzetközi joggal, mivel sérti az érintett állam szuverenitását. A Bíróság úgy találta, hogy ez nem megalapozott, mivel a hírszerző eszközök alkalmazása és az adatok kezelése német területen történt. Bármennyire is, ez nem közelítette meg az Egyezmény területen kívüli alkalmazásának kérdését. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy egy brit, francia, olasz vagy orosz repülő drón által Líbiában vagy Szíriában az érintett személy otthona felett végzett videomegfigyelés miatt a kérelmező segítségül hívhatja-e a 8. cikk területen kívüli alkalmazását?
A Bíróság által alkalmazott második lépcső a törvény általi előreláthatóság. Ahhoz, hogy egy hírszerző eszköz, nevezetesen a fedett megfigyelés ne ütközzön az Egyezmény 8. cikkébe, a törvény szerint kell történnie és a törvénynek a visszaélésekkel szemben elegendő garanciát kell tartalmaznia.[37]
Ennek megítélése függ az eset összes körülményétől, például a természetétől, a lehetséges eszköz hatókörétől, az időtartamától, az elrendeléshez szükséges okoktól, a hatáskörrel rendelkező hatóságok engedélyétől, végrehajtásától és ellenőrzésétől, és a nemzeti jog által biztosított jogorvoslatoktól. A Weber and Saravia v. Germany fentebb idézett ügyben a Bíróság különösen a német jogszabályokat vizsgálta a hírszerző szolgálatok által végzett kommunikáció stratégiai megfigyelése szempontjából és megállapította, hogy a vonatkozó törvény elegendő garanciát tartalmaz. A Bíróság a következőket találta:
- 411/412 -
"116. Emellett, tekintettel a hírszerző eszközök alkalmazására és a megszerzett adatok kezelésére, a Bíróság megjegyzi, hogy a visszaélésekkel szembeni garanciák átfogóan, világosan kifejtésre kerültek. Viszonylag rövid ideig, három hónapig voltak hatályban a hírszerző eszközök és csak egy újabb kérelemre, mindig csak a törvényben előírt feltételek teljesülése esetén lehet megújítani. A megfigyelést azonnal abba kell hagyni, amennyiben az elrendelő határozatban írt feltételek már nem teljesülnek, vagy az intézkedés már nem szükséges. A Szövetségi Hírszerzés által beszerzett személyes adatokat tekintve a Szövetségi Alkotmánybíróság megerősítette a létező garanciákat, elrendelve, hogy ezen adatok stratégiai megfigyelésből származnak és a 3. § 1. bekezdésében meghatározott célokra korlátozta a felhasználását. Az adatátvitel a szövetségi kormányhoz és más hatóságokhoz a 3. § (3) és (5) alapján szintén a feltételek tárgya volt (amelyek részletes vizsgálata lentebb következik). Ezenkívül a G 10. törvény szigorú előírást tartalmaz az adatok megőrzésére és megsemmisítésére. Az akták félévenkénti (felül)-vizsgálatának felelőssége a szükséges szakképzettséggel rendelkező tisztviselőt terheli, hogy eljuttassa a bíróságra. Az adatokat meg kell semmisíteni, mihelyt a megőrzésük nem szükséges a megjelölt célok eléréséhez (részletezve a 130-132. szakaszban).
117. A megfigyelés eszközeinek felügyelete és ellenőrzése tekintetében a Bíróság megjegyezte, hogy ezeket a G 10. törvény két független testületre bízza, amelyek fontos szerepet játszanak. Először is a Parlamenti Felügyeleti Bizottság, mely 9 parlamenti tagból áll, beleértve az ellenzéki tagokat is. Másodsorban, a törvény létrehozta a G 10 Bizottságot, akinek engedélyeznie kell a hírszerzés eszközeit és a lehallgatás valamennyi fázisának fontos hatalmát birtokolja. A Bíróság megjegyzi, hogy a Klass és mások ügyben hozott döntésében (amely lényegileg ugyanaz volt, módosított irányban a perben, mint jelenleg) úgy becsülte, hogy ez a felügyeleti rendszer képes volt korlátozni az idézett törvény által okozott beavatkozást, ami »szükséges egy demokratikus társadalomban«. Semmilyen más okot nem látott, ami miatt jelenleg más következtetésre kellene jutnia.
118. Végezetül, a 3. § 1. alapján folytatott hírszerzési stratégia törvényes keretek közé beágyazott, s szilárd biztosítékokkal rendelkezik a visszaélésekkel szemben."
A tömeges megfigyelés kérdése különös aktualitással bír a jelenlegi terrorfenyegetettség tükrében. A Bíróság pontosította a 8. cikk alapján elvárt garanciák hatókörét, a mobiltelefonok titkos megfigyelését illetően a nemrégiben született Roman Zakharov Oroszország elleni esetben. A Bíróság az elektronikus kommunikáció stratégiai megfigyelésével kapcsolatos esetjogát a Big Brother Watch és mások kontra Egyesült Királyság ügyben fogja fejleszteni.
A Bíróság által alkalmazott teszt harmadik lépcsője a legitim érdek védelme miatt szükségesség. A legitim érdekek a magánéletbe való beavatkozást igazolhatják, ezek pedig kimerítően a 8. cikk 2. bekezdésében találhatóak. A terrorizmus elleni harcot a Bíróság mindig e meghatározás szerinti legitim célként értékelte, mivel egyidejűleg jelenti a nemzetbiztonság és a közrend védelmét is.[38]
A Bíróság hosszú ideje úgy ítéli meg az Egyezmény 2. és 3. cikkét, mint amelyek az államokra nézve pozitív kötelezettséget tartalmaznak az igazságszolgáltatásukban a személyek élete és integritása védelmében. Az Osman v. the United Kingdom[39] ügyben: "A Bíróság megjegyzi, hogy a 2. cikk 1. bekezdése nemcsak azt írja elő az államoknak, hogy tartózkodjanak a szándékos és jogtalan halálok előidézésétől, hanem azt is, hogy igazságszolgáltatásukban tegyék meg a szükséges lépéseket a személyek életének védelme érdekében.[40] Senki nem vitatja, hogy e tekintetben az államok kötelezettsége túlmegy azon a legfőbb kötelezettségen, hogy az élethez való jogot konkrét büntetőjogi jogszabályokkal biztosítsák, melyek a személyek elleni támadásoktól eltántorítanak és kialakított eljárási mechanizmussal megelőzze, megakadályozza és szankcionálja a jogsértéseket. A kérelmezők is elfogadták, hogy az Egyezmény 2. cikke - bizonyos jól körülírható körülmények esetén - terhelheti pozitív, tevőleges kötelezettséggel a hatóságokat a megelőző operatív eszközök tekintetében azért, hogy egy egyént megvédjen, akinek az életét más kriminális cselekménye fenyegeti."[41]
A Bíróság nemrégiben hozott ítéletében pontosította az államokra vonatkozó pozitív kötelezettségek terjedelmét a terrorcselekmények megelőzésében. A Tagayeva and Others v. Russia ügyben[42] hét kérelem 447 orosz állampolgártól származott, s az ügy az észak-oszétiai beszláni iskolában 2004-ben történt terrortámadáshoz kapcsolódik, ahol túszejtés, majd ostrom és támadás történt az iskola ellen, ahol 330 túsz (köztük 180 gyerek) vesztette életét és 750 személy sebesült meg. Néhányan a kérelmezők közül sérültek, míg mások azon személyek hozzátartozói voltak, akiket túszul ejtettek, megöltek, vagy megsebesítettek.
Az Egyezmény 2. cikkét (az élethez való jogot) felhíva a kérelmezők arra hivatkoztak, hogy az állam elmulasztotta az áldozatvédelmi kötelezettségét az ismert, életet fenyegető kockázat ellenére; nem volt hatékony nyomozás az ügyben, és elégtelen volt a tervezés, a tárgyalás levezénylése, és a túszok kiszabadításának művelete. Némely kérelmező azt is fenntartotta, hogy a hatóságok fegyverhasználatának aránytalansága okozta az áldozatok halálát. Néhány kérelmező ezen kívül felhívta az Egyezmény 3. cikkét (kínzás, embertelen bánásmód tilalma), a 6. (tisztességes eljáráshoz való jog), a 8. (családi élet és magánélet tiszteletben tartásához való jog), a 10. (véleménynyilvánítás szabadsága) és a 13. cikk (hatékony jogorvoslathoz való jog) sérelmét is. A Bíróság a döntésében a következőket mondta ki:[43] négy kérelmezőt kihúzott a kérelmezők listájáról, 51 kérelmező által a 2. és 13. cikket sérelmező kérelmeket elfogadhatatlannak nyilvánította; elfogadhatónak nyilvánította (az ügy érdemi megítélése nélkül)
- 412/413 -
a többi kérelmet az Egyezmény 2. cikke (anyagi és eljárási kötelezettség) és a 13. cikke alapján, melyekről később hoz ítéletet és bizonyos panaszosok kérelmét az Egyezmény 3., 6., 8. és 10. cikke alapján elfogadhatatlannak nyilvánította.
Terrorista, vagy ezzel vádolt személy letartóztatásához és fogva tartásához (5. és 8. cikkek sérelme lehetőségének felmerülésével) először is elfogadható, valószínű indok szükséges.
Az Egyezmény 5. cikkének 1. bekezdése megengedi a letartóztatást vagy őrizetbe vételt bűncselekmény elkövetése vagy annak gyanúja esetén. Mindenkor az szükséges hozzá, hogy a hatóságok "valószínű" gyanúval rendelkezzenek és a felelős kormánynak el kell látnia a Bírságot a szükséges információkkal, azért, hogy alátámasszák a gyanút. A Fox, Campbell and Hartley v. the United Kingdom[44] ügyben a Bíróság a következőket mondta: A Bíróságnak meg kell tudnia határozni, hogy eközben az 5. cikk 1. c pontja által kínált garanciák lényege érintetlen maradt-e. Következésképpen a felelős kormányra hárul, hogy legalább bizonyos tényekkel vagy saját információkkal ellássa a Bíróságot, hogy meggyőzze a valószínű indokok létezéséről, amelyek alapján az állítólagos bűncselekmény elkövetése miatt letartóztatott személy gyanúsítható. Mindez még szükségesebb, ha - mint jelen helyzetben is - a belső jog nem valószínű gyanút követel meg, hanem megelégszik az alacsonyabb fokú "igazi" gyanúval.
Az Al Nashiri v. Poland[45] és a Husayn (Abu Zubaydah) v. Poland[46] ügyekben[47] két, terrorcselekménnyel gyanúsított férfi kérelmező kínzásra, embertelen bánásmódra hivatkozott és azt állították, hogy őket titkos őrizetben tartották a lengyel CIA sötét oldalán. A Bíróság a még nem végleges döntésében egyhangúlag a következőket mondta ki. Mindkét ügyben megállapította, hogy Lengyelország nem teljesítette az Egyezmény 38. cikkéből folyó, az ügy hatékony vizsgálatához minden szükséges könnyítés biztosításának kötelezettségét, ugyanis a lengyel kormány megtagadta, hogy a kért segítséget a Bíróság számára megadja. A Bíróság úgy találta, hogy a kérelmezők állítása, mely szerint őket Lengyelországban fogva tartották, elegendően meggyőző, tekintettel a birtokában lévő bizonyítékokra, ideértve a szakértő és a tanú kihallgatást és több nemzetközi nyomozásból és dokumentumból származó anyagot. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy Lengyelország tudott a CIA által a területén a cselekmények idején végzett tevékenységről, és hogy Lengyelország együttműködött a CIA-nak történő kiadatás előkészítésében és végrehajtásában, a titkos fogva tartásban és a CIA által végzett kihallgatásban a saját területén. Engedélyt adott a CIA-nak arra, hogy a légterét és a repülőterét használja, logisztikai és szolgálati támogatást nyújtott neki, beleértve a különleges biztonsági intézkedéseket, a különleges leszállási eljárást, a CIA-csoport utazását az őrizetbe vett személyekkel szárazföldön, és a CIA által titkos őrizetekhez a Stare Kiejkuty-i bázis rendelkezésre bocsátását. Széles körben ismert a közvélemény számára az amerikai hatóságok felügyelete alatt a terroristagyanús személyekkel szembeni kegyetlen bánásmód és súlyos bántalmazás, így Lengyelországnak tudnia kellett, hogy azzal, hogy a területén a CIA számára engedélyezi ilyen személyek elfogását, az számára az Egyezmény-ellenes bánásmód komoly kockázatát jelentheti. Ezenkívül a két ügyben kimondta továbbá a Bíróság, hogy sérült a 3. cikk anyagi jogi értelemben, mivel a Bíróság megállapította, hogy a kérelmezők lengyelországi fogvatartása során a CIA eljárása elérte a kínzás szintjét. Igaz, hogy a Stare Kiejkuty-i telepen végrehajtott kihallgatás és a kérelmezők által elszenvedett rossz bánásmód kizárólag a CIA felelőssége, és kevéssé feltételezhető, hogy a lengyel állam ügynökei látták, vagy pontosan tudták, hogy mi történt ezen a telken. Eközben, az 1. cikk a 3. cikkel együtt olyan kötelezettséget teremt Lengyelország számára, mely szerint biztosítania kell, hogy az igazságszolgáltatása alatt álló egyének ne szenvedjenek embertelen vagy megalázó bánásmódtól. Márpedig Lengyelország a gyakorlatban mindent megtett a folyamat megkönnyítéséért és a végrehajtás szükséges feltételeinek biztosításáért anélkül, hogy bármit tett volna annak megakadályozása érdekében. Attól fogva, hogy a lengyel állam "belenyugodott" és a veszélyes rabokkal kapcsolatos programot pártolta, úgy kell tekinteni, mint felelőst a kérelmezők jogainak megsértéséért. Emellett, Lengyelország tudta, hogy a kérelmezők átadását a területére és a területéről rendkívüli kiadatással hajtották végre. Következésképpen, a CIA-nak megengedve, hogy a kérelmezőket a titkos fogvatartás másik telephelyére szállítsa, a lengyel hatóságok kitették az érintetteket további rossz bánásmód elszenvedésének előre látható és komoly kockázatának, valamint a 3. cikk által tiltott fogvatartás feltételeinek. Sérült a 3. cikk eljárási oldala is. Kimondta a Bíróság, hogy a büntetőügy nyomozása nem volt azonnali, elmélyült és hatékony, ellentétben e rendelkezéssel. Az 5. cikk sérelmét is megállapította. A 3. cikkre vonatkozó következtetés a titkos fogvatartásra is alkalmazandó és Lengyelország felelőssége összekapcsolódott a kérelmezők lengyel területen történt fogvatartásával és a lengyel területről történt átadásával. A Bíróság ezenkívül megállapította, hogy kérelmező családi és magánélet tiszteletben tartásához való jogába történő beavatkozás nem volt törvények által előre látható és semmilyen igazolást nem nyert. A 13. cikk sérelme kapcsán a Bíróság kimondta, hogy a Lengyelország által vezetett büntető nyomozásban nem érvényesültek a hatékony nyomozásra vonatkozó követelmények. Következésképpen a kérelmezők nem rendelkeztek hatékony jogorvoslattal a 13. cikkből folyó kötelezettségek ellenére. Sérült a 6. cikk 1. bekezdése, hiszen a közvélemény számára közzétett információk alapján Lengyelország tudta, hogy azelőtt a guantanamói katonai tanács előtt minden feltételezett terrorista állt, amelynek eljárása nem találkozik a "tisztességes eljárás" követelményeivel. Ezzel egyezően Lengyelország együttműködése és segítsége a kérelmezők területéről történő átadásában annak valódi és előre látható kockázata ellenére, hogy az igazságszolgáltatás kirívó megtagadásával találják szemben magukat, a lengyel állam felelősségét ezen rendelkezdés előírása értelmében megalapozza. A Bíróság az Al Nashiri-ügyben kimondta a 2. és 3. bekezdés megsértését is a 6. kiegészítő jegyzőkönyv első cikkével együtt értelmezve, mert Lengyelország megengedte a CIA-nak a kérelmező kato-
- 413/414 -
nai bizottság számára történt átadását, amivel a kérelmezőt a halálbüntetésre való elítélés komoly és előre látható kockázatának tette ki. Ami Al Nashiri urat illeti, a Bíróság megállapította, hogy sérült a 2. cikk (élethez való jog) valamint a 3. cikk együtt a 6. kiegészítő jegyzőkönyv első cikkével (halálbüntetés tilalma).
Ezenkívül a Bíróság követelményrendszere szerint a törvénysértésnek konkrétnak és határozottnak kell lennie. Az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdésének c, pontja nem hatalmaz fel az egyén megelőző őrizetére, ha a bűnözésre való hajlamát az állam veszélyesként ítéli meg. (lásd például a Shimovolos v. Russia ügyet).
A határozatlan időtartamú preventív őrizet kapcsán a Bíróság az A. és mások v. the United Kingdom ügyben[48] megállapította az 5. cikk 1. bekezdésének sérelmét, mivel a kivételes eszközök megengedik terrorizmussal gyanúsított személyek határozatlan idejű fogva tartását, megvalósítva ezzel a britek és más nemzetiségűek közötti diszkriminációt. Ugyanebben az ügyben a Bíróság kimondta ugyanakkor, hogy egy terrorfenyegetés kiterjedése megvalósította a "közveszélyt a nemzet életét fenyegetve" az Egyezmény 15. cikkének értelmében, amely megengedi az államoknak, hogy néhány kötelezettségüktől eltérjenek. A Bíróság ezt is kifejezte: "180. Ahogy a Bíróság már rámutatott, az államok széles különbséggel bírnak az elismerést illetően, tekintettel a 15. cikkre, hogy mérlegeljék, hogy közveszély fenyegeti-e az állam életét. Ahogyan ez ki is ütközött, amikor az Egyesült Királyság volt az egyetlen szerződő állam, aki kifogást emelt az Egyezménnyel szemben azért, hogy válaszoljon az Al-Kaidától érkező veszélyre, noha más államokat is érintett a fenyegetés, a Bíróság elfogadta, hogy minden Kormány - mint a népesség biztonságát szavatoló - szabadon ítéli meg a tényeket a birtokában lévő információk alapján. Ezért ebben a kérdésben kapcsolódni kell az Egyesült Királyság vezetőjének és Parlamentjének véleményéhez. Továbbá kiemelkedő súllyal kell egyeztetni a nemzeti bíróságok álláspontjával, akik kedvezőbb helyzetben vannak ahhoz, hogy értékeljék egy veszély létére utaló nyomozás elemeit.
181. Ebben az első kérdésben a Bíróság egyetértően osztotta a Lordok Háza többségi álláspontját, mely szerint a nemzet életét fenyegető közveszély állt fenn."
Az Egyezmény 15. cikke által biztosított kivételes eszközök különösen aktuálisak. Például 2015. november 24-én, a 2015. november 13-án Párizst ért támadások és az állam egész területére történt szükséghelyzet kihirdetése után Franciaország az Európa Tanács főtitkárához címzett egy nyilatkozatot e cikk értelemben, hogy azt követően bizonyos további terrortámadások megakadályozása miatt elfogadható intézkedések kivételt képezhetnek Franciaország Egyezményből folyó kötelezettségei alól.
A Bíróságnak alkalma nyílt az 5. cikk sérelmét megállapítani titkos őrizet miatt a "rendkívüli kiadatások" kapcsán Európában, melyet amerikai hírszerző ügynökök hajtottak végre, például El-Masri v. the Former Republic of Macedonia[49] és az Al Nashiri v. Poland ügyben. Ezen ügyek továbbá felvették az állam felelősségének kérdését külföldi ügynökök tevékenysége miatt. Másfelől, a titkos fogvatartás a 8. cikk sérelmét is maga után vonhatja.
Halált okozó erőszak alkalmazása olykor elkerülhetetlen az aktuális terrorfenyegetés meghatározásakor (Moszkva 2002, Toulouse 2012, Párizs 2015 január és november) a 2. cikket sértheti anyagi jogi értelemben mind a terrorellenes műveletek hibás alkalmazásával (McCann and Others v. the United Kingdom)[50], mind az alkalmazott eszközök aránytalanságával (Isayeva and Others v. Russia: nehézfegyverek használata).[51] A biztonsági szolgálatok és a fegyveres erők általi fegyverhasználatnak ezenkívül kielégítően szabályozottnak kell lennie (speciális fegyverek használata: lásd Finogenov and Others v. Russia).[52]
A Bíróság kínzáshoz, embertelen bánásmódhoz kapcsolódó esetjoga terroristaügyekben rendkívül széles és teljesen eltérő eseteket takar, egészen a börtönben történt teljes test motozásától[53], az agresszív kihallgatási taktikáig, különösen a titkos fogva tartások alatt.[54] Az Egyezmény 3. cikkével ellentétes bánásmód tilalma abszolút jellegű és nem lehet kivétel tárgya, még a 15. cikk értelmében sem.
A területen kívüli igazságszolgáltatás, ahol erőszakot alkalmaznak és emiatt az állam felelősségének felmerülése különösen aktuális, hiszen számos Egyezményben részes állam, így Franciaország (Mali, Szíria, Irak, Afganisztán), Egyesült Királyság (Szíria, Irak, Afganisztán), Olaszország (Szíria, Irak, Afganisztán), vagy Oroszország (Szíria) napjainkban is Európán kívül (nemzetközi vizeken is, így az Indiai-óceánon, a Szír-öbölben, a Szicíliai-csatornán) hajt végre katonai műveleteket, amelyeket terrorellenesnek jelöltek meg. A kérdés rendezettnek is tűnik, ami az előállítást és a fogva tartást illeti[55], nem lehetetlen, hogy a Bíróságot felhívják, hogy ismét határozzon a halálos akciókkal kapcsolatos problémáról, úgy mint egy légi támadás, rakétakilövés, kommandósakció a talajon, vagy nagymértékű háborús művelet, melyek kapcsán talán pontosítja majd a joggyakorlatát.[56]
Ezenkívül még felmerül (Al-Jedda v. the United Kingdom, 2011, fentebb idézett ügyben) a felelősség kérdése is, amikor az akció multilaterális keretek között zajlott (az EU az Indiai-óceánon és a Mediterráneumban; a NATO Afganisztánban hajtott végre akciókat).
A külső műveletek szintén lehetőséget teremtenek a Bíróságnak, hogy az Egyezmény és a nemzetközi humanitárius jog közötti kapcsolatot pontosítsa, nevezetesen az 5. Cikk nézőpontjából.[57]
A büntetőeljárás lefolytatásának kérdéskörében vizsgálandó a bűncselekmények osztályozása és a bűnösség terjedelme.
Az Egyezmény 7. cikkével (nincs büntetés törvény nélkül) kapcsolatos esetjog megköveteli, hogy törvény határozza meg világosan a bűncselekményeket és a kapcsolódó
- 414/415 -
szankciókat[58], valamint hogy ne alkalmazzák visszaható hatállyal sem a bűncselekmény meghatározását, sem pedig a szankciót.[59]
Jelen kontextusban, amikor egyrészt bizonyos körök magas fokú radikalizációja figyelhető meg (nevezetesen az interneten); másrészt radikalizálódott szélsőséges személyek léte, akik a konfliktuszónákba utaznak, hogy képezzék magukat; valamint bizonyos cselekmények (fotók és videók megosztása, tárolása; online beszélgetésekben, vagy bizonyos összejöveteleken részvétel; bizonyos országokba utazás) büntetőjogi értékelésének kérdése és azok megtorlása elkerülhetetlen. Bizonyos esetekben a vádemelés lehet az egyetlen eszköz a lehetséges terroristák semlegesítésére, még mielőtt terrorcselekményt követnének el.
A terrorista típusú bűncselekmények és támadások különös természete miatt (melyek ellentétben a hagyományos bűncselekményekkel, politikai vagy vallási indíttatásúak) a Bíróság úgy találta, hogy meg kell találni az egyensúlyt egyfelől az állam érdeke között, hogy a terrorizmus minden formájával szemben fellépjen és a véleménynyilvánítás szabadsága[60], a vallásszabadság[61], és a gyülekezés és egyesülés szabadsága között, főként politikai szférában.[62]
Ugyanakkor a tisztességes eljáráshoz való jog követelményét az eljárás valamennyi szakaszában érvényesíteni kell, így a speciális bíróságok (katonai bíróságok, speciális törvényszékek) előtti eljárásban is.
A speciális (nevezetesen katonai) igazságszolgáltatás kérdése csábítónak mutatkozhat egy olyan állam számára, mely nagy kiterjedésű terrorfenyegetettséggel nézett szembe. Mindenesetre, ez a választás nem mentesíti az államot az Egyezmény 6. cikkéből folyó kötelezettsége alól, különösen ami a független és pártatlan bíróhoz kapcsolódik.[63]
A tisztességes eljáráshoz való jog keretében tárgyalni kell az Egyezmény sérelmével megszerzett bizonyítékok felhasználását és elfogadhatóságát.
A 3. cikk sérelmével szerzett bizonyítékok elfogadhatóságát a 6. cikk nem szabályozza. E követelmény elsősorban a nemzeti bíró előtt jöhet szóba. A Bíróság vizsgálata azon hatásra korlátozódik, hogy az ilyen bizonyítéknak megvolt-e a korrektsége/méltányossága a büntetőeljárásban a maga egészében.
Ami az Egyezmény 3. cikkét illeti, a Bíróság már többször kimondta, hogy ezen rendelkezdés megsértésével beszerzett bizonyíték felhasználása az eljárást egészében érvénytelenné teszi, tekintet nélkül a vád súlyosságára, s automatikusan magában hordozza a 6. cikk sérelmét is.
Ezen aspektus különös fontossággal bír a terrorizmus-ügyekben folytatott nemzetközi bírói együttműködésben.[64] Az El Haski-ügyben (99. §) a Bíróság kifejtette: "A Bíróság szerint ezen különböző, objektív, egybevágó információk megalapozzák, hogy »valódi kockázata« volt, hogy a vitatott nyilatkozatokat Marokkóban szerezték be az Egyezmény 3. cikkével ellentétes bánásmóddal. Az Egyezmény 6. cikke azt írja elő a belső igazságszolgáltatásnak, hogy ne fogadják el az ilyen bizonyítékokat, kivéve, ha előzetesen bizonyított, hogy nem ilyen módon szerezték be. Ahogy korábban rámutatott, ahhoz, hogy a kérelmező ezen nyilatkozatok kizárásáról szóló kérvényét elutasítsa, a brüsszeli fellebbviteli bíróság pusztán arra szorítkozott, hogy semmilyen konkrét bizonyítékra nem hivatkozik, ami ebben az összefüggésben ésszerű kétely támaszt.
Ez elegendő a Bíróságnak, hogy jelen helyzetben a 6. cikk megsértését kimondja anélkül, hogy szükséges lenne megtudni, hogy vajon ahogy a kérelmező állítja, más okból is sérült-e ezen rendelkezés."
Ami az Egyezmény más cikkeinek megsértésével beszerzett bizonyítékokat illeti, amelyek nem tartalmaznak abszolút tilalmakat, mint a 8. cikk, a Bíróság a bizonyítás különböző szakaszainak súlyát általánosságban vizsgálja az elítélés során és megnézi, hogy vajon az elítélt részesült-e elegendően a garanciákban, amelyek ellensúlyozhatták a törvénytelen elemeket.[65]
Az államtitok miatt fedett bizonyíték használata a nemzeti bíróság előtt terrorizmusügyekben gyakori, hiszen a titkosszolgálatok fontos szerephez jutnak amiatt, hogy egyes bizonyítékok, így akár a védett tanúk vallomása, akár a speciális technikai eszközzel beszerzett bizonyítékok titkosak. Ebben a helyzetben, a nemzeti bíróság adott esetben úgy dönthet, hogy például korlátozza a terhelt azon jogát, hogy a tanútól kérdezhet[66], vagy zárt tárgyalást tarthat.[67] Azért, hogy ne sérüljön az Egyezmény 6. cikke, az szükséges, hogy ezen korlátozások igazolhatóak legyenek és a terhelt megfelelő garanciákban részesüljön, melyek a korlátozásokat ellensúlyozzák.
Amikor a strasbourgi Bíróság megkapja a terrorizmussal kapcsolatos ügyet, amelynél szükséges, hogy titkos információkat vizsgáljon, dönthet úgy, hogy az akta egy részét vagy egészét bizalmasnak nyilvánítja és a meghallgatásokat zárt ajtók mögött tartja.[68]
A tisztességes eljáráshoz való jog keretében felmerül annak vizsgálata, hogy volt-e jelen ügyvéd az őrizetbe vétel során.
A Salduz v. Turkey ügyben[69], mely terrorizmussal volt kapcsolatos, a Bíróság először mondta ki a következőket: "ahogy a tisztességes eljárásról szóló 6. cikk 1. bekezdése »tényleges és hatékony« marad, általános szabály, hogy az első rendőrségi kihallgatástól kezdődik a védelemhez való jog, kivéve, ha az eset különös körülményei miatt létezik olyan feltétlenül szükséges ok, amely korlátozza ezt a jogot. Még ha a védelemhez való jog mellőzését kivételesen, feltétlenül érvényesülő ok igazolhatja is, hasonló korlátozás nem károsíthatja a terhelt 6. cikkből folyó jogait. Alapvetően helyrehozhatatlan sérelem éri a terhelt jogait, amikor az elítéléséhez felhasználják azon nyilatkozatokat, amelyeket a rendőri kihallgatás során, ügyvédi jelenlét nélkül szereztek be."
- 415/416 -
Egy nem túl régi döntésben (négy személyt azzal vádoltak, hogy terrortámadásokban vettek részt) a Nagykamara kimondta, hogy további jövőbeli támadások "kivételesen komoly és közvetlen fenyegetést jelentenek a közbiztonságra", és ez a fenyegetés teljesíti azt a magasabb indokot, amely igazolhatja, hogy átmenetileg a kérelmezőknek az ügyvéddel való kapcsolatfelvételüket késleltették.
A terrorizmus elleni harc, kifejezetten a jelen formájában, arra késztetheti az államokat, hogy adminisztratív és jogi eszközöket, preventív és represszív jellegűeket alkalmazzanak a szoros értelemben vett büntetőjogi szankciókon kívül, beleértve a szankciók nemzetközi rendszerét is.[70]
Ezen intézkedések például: a lakhelyelhagyási tilalom, korlátozva a mozgásszabadságot,[71] a vagyonelkobzás (1. Jegyzőkönyv 1. cikk), a politikai mozgalom vagy vallási egyesület feloszlatása[72], a kiadatás, kiutasítás,[73] egy terület elhagyásának tilalma[74], az állampolgárságtól megfosztás. Ez utóbbi intézkedés a 7, 8, 14. cikkel kapcsolatos kérdéseket vethet fel.
Látható, hogy a terrorizmussal szemben folytatott küzdelem immár nemcsak a titkosszolgálatok feladatkörének képezi szerves részét, hiszen az ellene való fellépés nemcsak a személyes adatok gyűjtését, levelek és egyéb küldemények megszerzését, telefonbeszélgetések lehallgatását teszi szükségessé, hanem a bevándorlási korlátozásokat, határellenőrzéseket, és a szervezett bűnözés elleni fokozottabb küzdelmet is.[75] Mindez leghatékonyabban úgy valósulhat meg, hogy az államok együttesen, összetett cselekvési tervet dolgoznak ki "rendészeti-adminisztratív, jogi, hírszerzési-titkosszolgálati, politikai-diplomáciai, gazdasági-pénzügyi, társadalompolitikai, kommunikációs és katonai eszközökre is kiterjedően"[76], melyet együttműködve valósítanak meg. E célkitűzés mozgatja az Európai Unió terrorizmusellenes stratégiáját[77] is, melynek célja nemcsak a tagállamok horizontális együttműködése, hanem az is, hogy a tagállamok belső joga (főként a büntetőjoga) is egységessé váljon.[78] A stratégiai kötelezettségvállalás alaptétele "a terrorizmus elleni globális küzdelem az emberi jogok egyidejű tiszteletben tartása mellett, valamint Európa biztonságosabbá tétele, lehetővé téve polgárai számára, hogy a szabadságon, biztonságon, és a jog érvényesülésén alapuló térségben éljenek." Mindez négy pillérre épül: a megelőzésre, a védekezésre, az üldözésre és a reagálásra, de minden esetben az emberi jogok tiszteletben tartása mellett. A kapcsolódó esetjog ennek megfelelően nemcsak a nemzeti bíróságok, hanem a strasbourgi Bíróság joggyakorlatában is egyre markánsabban van jelen, s e jelenlét fokozódása várható, hiszen a prognózisok szerint a terrorizmus globalizálódása folytatódik, a terrorszervezetek virtuálissá válnak, és várható az eszköztáruk és módszereik megújulása.[79]
Látható, hogy a terrorizmus kapcsán az igazságszolgáltatás valamennyi aspektusát érintő problémával állunk szemben, melynek globális megoldásához vihet közelebb az egységes, Egyezménnyel összhangban álló ítélkezési gyakorlat kialakítása. ■
JEGYZETEK
[1] Mátyás Sz. - Sallai J.: Criminal geographical researches in Hungary, Kritische Zeiten, 2014/3-4, 60-77.
[2] Background paper for the seminar - Opening of the Judicial Year January 2016, International and Natoinal Courts confronting larga-scale violations of human rights - Terrorism http://echr.coe.int/Documents/Seminar_background_paper_2016_part_2_ENG.pdf
[3] "A terrorizmus az egyik olyan szó, amelyet könnyű felismerni, de nehéz meghatározni, legalábbis olyan mélységben, hogy a meghatározással nemzetközi konszenzusra lehessen jutni." Crelinsten: The Impact of Terrorism and Skyjacking on the Operations of the Criminal Justice System: A Preliminary Analysis. Idézi: Bakóczi Antal: Megismerési akadályok a terrorizmus kutatásában, Belügyi Szemle 2015/7-8, 89.
[4] Korinek László: A terrorizmus, Belügyi Szemle 2015/7-8, 7-9.
[5] Uo. továbbá: Saul, Ben: Defining ‚Terrorism' to protect Human Rights, 20 Working Paper, FRIDE 2006 February, 1-28. http://fride.org/download/WP20_DefinTerro_ENG_feb06.pdf
[6] Bartkó Róbert: A terrorizmus elleni küzdelem kriminálpolitikai kérdései, Universitas-Győr Nonprofit Kft., Győr, 2011, 55.; a terrorcselekmény tényállásáról lásd továbbá: Bartkó Róbert: A terrorcselekmény tényállásának értékelése az uniós követelmények tükrében, Belügyi Szemle 2015/7-8, 39-51.
[7] Bordás Mária, Az aszimmetrikus hadviselés nemzetközi jogi kihívásai: a háború joga, az emberi jogok és a büntetőjogi eszközök, Hadtudomány 2015/1-2, 126-127.
[8] Meg kell jegyezni, hogy a vallási és a politikai terrorizmus mellett még számos más formát is feltárt már a tudomány, így megkülönböztet állami és nem állami terrorizmust; nemzetközi és kriminális terrorizmust; etnikai, faji, vallási okokra visszavezethetőt; nukleáris terrorizmust; biológiai terrorizmust, környezeti és ökoterrorizmust, valamint virtuális terrorizmust. Ezekről bővebben lásd: Korinek i. m. 17-19. Álláspontom szerint különleges kategóriát teremtenek a magányos elkövetők, akiket a témát tárgyaló publikáció alapján négy csoportba lehet besorolni: az egyszemélyes terrorsejtek; az egyedi ideológiájú magányos elkövetők; a kóros elmeállapotú magányos elkövetők; és az iskolai lövöldözők. A témáról bővebben lásd: Böröcz Miklós: Az új típusú terrorista: a magányos elkövető, Belügyi Szemle 2015/7-8, 152-165.
[9] Kondás Kornél: A terrorizmus, mint a védelmi igazgatás rendszerét befolyásoló tényező, Hadtudományi Szemle 2015/2, 11.
[10] Bordás Mária: i. m. 127.
[11] Horváth L. Attila: A terrorista csoportok toborzásáról, Belügyi Szemle 2015/7-8, 107.
[12] Kaiser Ferenc előadásának összefoglalója nyomán, lásd: Amberg Erzsébet - Pró Krisztina: Konferenciabeszámoló, Belügyi Szemle 2015/7-8, 179-180.
[13] Lásd: 1035/2012. (II. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájáról 48. pont: "A terrorizmus, a szervezett bűnözés, az egyéb illegális tevékenységek jelentette aszimmetrikus fenyegetések, más globális, regionális és belső kihívások, valamint a politikai, katonai és gazdasági információk megvédése szükségessé teszi, hogy az ország rendelkezzen erős felderítési és elhárító képességgel. A Magyarországot érintő biztonsági kihívásoknak megfelelően - a hazai szervek koordinált tevékenysége mellett - szorosabb együttműködést kell kialakítani és fenntartani a szövetséges államok hírszerző és elhárító szervezeteivel, valamint az egyes kérdésekben hasonló biztonságpolitikai célokat követő más államok szolgálataival."
[14] Fehér Zoltán: Gondolatok az aszimmetrikus rendészeti kihívásokról és a lehetséges válaszokról, Hadtudomány 2015/1-2, 130.
[15] Idézi: Resperger István - Túri Viktória: A terrorizmus és az aszimmetrikus hadviselés pszichológiai aspektusai, Repüléstudományi Közlemények 2010. április 16.
[16] Az aszimmetrikus hadviselés jellemezhető még több jelzővel, így beszélhetünk pozitív és negatív aszimmetriáról; rövid és hosszú távúról; alapvetőről és szándékoltan előidézettről; magas és alacsony rizikófaktorúról; anyagi vagy pszichológiai jellegűről; katonairól, technológiairól, szervezetiről, eljárásbeliről, tudatiról és erkölcsiről. Lásd bővebben: Háber Péter: Az aszimmetrikus hadviselés hadtudományi kérdései, Hadtudomány 2015/1-2, 93-94.
[17] Korinek László: i. m. 15.
[18] A témában született publikáció: Csányi Csaba: Terrorizmus és az emberi jogok, http://ujbtk.hu/csanyi-csaba-terrorizmus-es-az-emberi-jogok/
[19] Bordás Mária: i. m. 129.
[20] Uo.
[21] Amann v. Switzerland [GC] no. 27795/95, ECHR 2000-II. és Malone v. United Kingdom, 2 August 1984, Series A. no. 82.
[22] 6 September 1978, Series A no. 28.
[23] Kennedy v. the United Kingdom no. 26839/05 18 May 2010.
[24] Copland v. United Kingdom, no. 62617/00, ECHR 2007-I.
[25] Vetter v. France, no. 59842/00, 31 May 2005.
[26] Wisse v. France, no. 71611/01, 20 December 2005.
[27] Helgas v. the Czech Republic, no. 5935/01, 01 March 2007.
[28] Khmel v. Russia, no. 20383/01, 12 December 2013.
[29] Peck v. the United Kingdom, no. 44647/98, ECHR 2003-I.
[30] Uzun v. Germany, no. 35623/05, ECHR 2010 extracts.
[31] Shimovolos v. Russia, no. 30149/01, 21 June 2011.
[32] S. and Marper v. the United Kingdom [GC] nos. 30562/04 and 30566/04 ECHR 2008.
[33] Sher and Others v. the United Kingdom, no. 5201/11, 20 October 2015 - még nem végleges.
[34] Sérvulo & Associados- Sociedade de Advogados, RL and Others v. Portugal, no. 27013/10, 3 September 2015 - még nem végleges.
[35] Amann v. Switzerland [GC] fentebb idézett és Rotaru v. Romania [GC], no. 28341/95, ECHR 2000-V.
[36] Weber and Saravia v. Germany (dec.) (no. 54934/00, ECHR 2006-XII).
[37] Klass and Others v. Germany, fentebb idézett és R. E. v. the United Kingdom no. 62489/11, 27 October 2015- nem végleges.
[38] Klass and Others v. Germany, Uzun v. Germany.
[39] 28 October 1998, § 115 Reports of Judgements and Decisions 1998-VIII.
[40] Lásd: L.C.B. v. the United Kingdom judgment of 9 June 1998, Reports of Judgments and Decisions 1998-III, p. 1403, § 36.
[41] Lásd még Opuz v. Turkey (no. 33401/02, ECHR 2009); Maistromatteo v. Italy [GC] (no. 37703/97, ECHR 2002-VIII) és Maiorano és mások v. Italy (no. 28634/06, 15 December 2009.
[42] Tagayeva and Others v. Russia ügyben (application nos. 26562/07, 14755/08, 49339/08, 49380/08, 5133/08, 21294/11, and 37096/11).
[43] Judgments and decisions of 2 July 2015, Press Release, ECHR 230 (2015) 02. 07. 2015.
[44] § 34, 30 August 1990, Series A no. 182.
[45] Al Nashiri v. Poland (application no. 28761/11 24 July 2014).
[46] Husayn (Abu Zubaydah) v. Poland (no. 7511/13).
[47] Press Release issued by the Registar of the Court, ECHR 231 (2014 24. 07. 2014.)- Secret rendition and detention by the CIA in Poland of two men suspected of terrorist acts.
[48] A. and Others v. the United Kingdom [GC] (no. 3455/05, ECHR 2009).
[49] El-Masri v. the Former Republic of Macedonia [GC] no. 39631/09, ECHR 2012.
[50] McCann and Others v. the United Kingdom, 27 September 1995, Series A no. 324.
[51] Isayeva and Others v. Russia, nos. 57947/00, 57948/00, 57949/00, 24 February 2005.
[52] Finogenov and Others v. Russia, nos. 18299/03 and 27311/03 ECHR 2011 (extracts).
[53] Frérot v. France, no. 70204/01, 12 June 2007.
[54] El-Masri v. the Former Republic of Macedonia,és Al Nashiri v. Poland fentebb idézett ügyek.
[55] Medvedyev and Others v. France [GC], no. 3394/03 ECHR 2010; Al-Jedda v. the United Kingdom [GC], no. 27021/08 ECHR 2011; Hassan and Others v. France, no. 46695/10, 04 December 2014.
[56] Bankovic and Others v. Belgium and Others(dec.) [GC], no. 52207/99, ECHR 2001-XII; Pad and Others v. Turkey (dec.), no. 60167/00, 28 June 2007; Al-Skeini and Others v. the United Kingdom [GC], no. 55721/07, ECHR 2011.
[57] Hassan v. the United Kingdom [GC], no. 29750/09, ECHR 2014.
[58] Lásd például: E.K. v. Turkey, no. 28496/95, 7 February 2002.
[59] Lásd például: Del Río Prada v. Spain [GC], no. 42750/09, ECHR 2013.
[60] Leroy v. France, no. 36109/03, 2 October 2008.
[61] Güler and Uğur v. Turkey, nos. 31706/10 and 33088/10, 2 December 2014.
[62] Herri Batasuna and Batasuna v. Spain, nos. 25803/04 and 25817/04, ECHR 2009, and Refah Partisi (The Welfare Party) and Others v. Turkey [GC], nos. 41340/98, 41342/98, 41343/98 and 41344/98, ECHR 2003-II.
[63] Lásd például: Öcalan v. Turkey [GC], no. 46221/99, ECHR 2005-IV.
[64] El Haski v. Belgium, no. 649/08, 25 September 2012, and Othman (Abu Qatada) v. the United Kingdom, no. 8139/09, ECHR 2012 (extracts).
[65] Khan v. the United Kingdom, no. 35394/97, ECHR 2000-V, and Bykov v. Russia [GC], no. 4378/02, 10 March 2009.
[66] Edwards and Lewis v. the United Kingdom, nos. 39647/98 and 40461/98, 22 July 2003; Al-Khawaja and Tahery v. the United Kingdom, nos. 26766/05 and 22228/06, 20 January 2009; and Schatschaschwili v. Germany, no. 9154/10, 17 April 2014 (pending before the Grand Chamber).
[67] Belashev v. Russia, no. 28617/03, 4 December 2008.
[68] Lásd: Al Nashiri v. Poland.
[69] Salduz v. Turkey [GC] no. 36391/02, § 55, ECHR 2008.
[70] Nada v. Switzerland [GC], no. 10593/08, ECHR 2012, and Al-Dulimi and Montana Management Inc. v. Switzerland, no. 5809/08, 26 November 2013.
[71] De Tommaso v. Italy, no. 43395/09, 18 October 2011.
[72] Jehovah's witnesses of Moscow and Others v. Russia, no. 302/02, 10 June 2010; Herri Batasuna and Batasuna v. Spain, cited above; and Refah Partisi (the welfare Party) and Others v. Turkey [GC], cited above.
[73] Saadi v. Italy [GC], no. 37201/06, ECHR 2008; Trabelsi v. Belgium, no. 140/10, ECHR 2014 (extracts); Othman (Abu Qatada) v. the United Kingdom, cited above.
[74] Gochev v. Bulgaria, no. 34383/03, 26 November 2009.
[75] Bordás Mária: i. m. 129.
[76] Kondás Kornél: i. m. 16.
[77] Az Európai Unió terrorizmusellenes stratégiája, Brüsszel, 2005. november 30., 14469/4/05 REV 4 http://register.consilium.europa.eu/doc/srv?f=ST+14469+2005+REV+4&l=hu (letöltés ideje: 2016. május 21.).
[78] Bartkó Róbert: Az Európai Unió és hazánk büntetőpolitikájának helyzete a terrorizmus elleni küzdelemben, Jog, állam, politika 2010/1, 58.
[79] Sárkány István: A terrorizmus jelene és jövője, Hadtudomány 2015/1-2, 144.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, egyetemi tanársegéd, kúriai főtanácsadó.
Visszaugrás
