Ha a jogirodalom kifejezésre gondolunk, több fogalom is eszünkbe juthat. Merthogy jelentheti ez a szó a jogi forrásművek összességét, de -egyfajta értékminőséget kifejezve - jelentheti az irodalmi igénnyel megírt, kifinomult stílusú jogi műveket is. Nótári Tamás monográfiája az előbbi meghatározást alapul véve, jogirodalom mindkét értelemben. A szerző korábbi publikációi is ékesen példázták jelen témában való jártasságát, amelyeket most egy, a magyar szerzői jog fejlődéstörténetét teljes körűen és átfogó igénnyel bemutató könyv követett. E munka nemcsak az általa feldolgozott és közvetített történeti és hatályos ismeretanyag, hanem gördülékeny és érdekes stílusa miatt is olvasásra érdemes írás.
Jelen könyv kapcsán tehát - minden aspektusból verifikáltan - jogirodalomról, azonban nemcsak az irodalom jogáról beszélhetünk. Értem ezalatt azt, hogy a szerzőt nem köti gúzsba a történelem érezhető szeretete, nemcsak a kezdeti szabályozási polémiákról ír, hanem kitér, illetve kitekint azokra a műtípusokra is, amelyek később kerültek, a kezdetekben leginkább az írói művekre koncentráló szabályozás homlokterébe. Így a mű kifejezetten hasznossá válik a jelen kor szakemberei számára is, ugyanis általános és intézménytörténeti fejlődési vonalakat is bemutat, amelyek segítségével a szabályozás sokszor elfeledett "miért"-jére is fény derül.
Amint azt az előszó is ígéri, a szerzői jog fejlődéséről olvashatunk a kezdetektől napjainkig. A munka két fő részből áll. Az első rész a magyar szerzői jog kialakulását és fejlődésének főbb állomásait elemzi, a külföldi szabályozási mintákra történő utalással. A második rész az egyes, szerzői jog területére tartozó jogintézmények történetét mutatja be, külön-külön végigvezetve minket a négy magyar szerzői jogi törvény jelentősebb, vonatkozó rendelkezésein, ezek egymáshoz mért változásain. Ezután az egyes műtípusokra vonatkozó külön szabályokat ismerteti a szerző, végül a szerzői jog megsértésének jogkövetkezményeit, ezek eljárási rendjét veszi górcső alá. Bár a cím szerint a magyar szerzői jog fejlődéséről ír, a témát röviden nemzetközi kontextusában is ábrázolja, bemutatva a főbb szabályozási vonulatokat az újkori nemzeti kodifikációkban.
1. A mű első részében a magyar szabályozási koncepciók kialakulásáról olvashatunk, a szerző azonban nem esik a történelmi tények és adatok egyhangú deskripciójának csapdájába, sőt. Véleményem szerint az első szerzői jogi törvény megalkotását megelőző vélemények, javaslatok és viták ismertetése a mű egyik legérdekesebb, legszínesebb része. Betekintést nyerhetünk az első jelentős kodifikációs eredményeket megelőző, annak hajtóerejét képező neves jogászok, Toldy Ferenc és Szemere Bertalan reformjavaslataiba. Az említett szerzők gondolatai kapcsán merül fel a műben először az az elméleti érdek-kollízió, amely a mű során többször is visszaköszön, hiszen alapjaiban határozza meg a szerzői jogi jogviszonyokat. Ez nem más, mint a szerző érdeke, szemben a befogadó közönség, a köz érdekével. Vagyoni gyarapodás, versus szellemi közkincs, az alkotó tevékenység anyagi elősegítése, versus a szellemi produktum mind szélesebb körben való elterjedésének, terjesztésének lehetősége. Arnyait és több szempontból vizsgálható probléma ez, amely mögött, mint általában a magánjogi szabályozás forrása mellett felszínre tör a gondolat: "a magánjog nem az önzés bibliája", tehát a magánérdekeket oltalmazó jogi normáknak, más magánérdekekre és a közérdekre is tekintettel kell lenni. Így volt ez a törvényi szabályozás hajnalán és így van ez ma is, ezért érezhetjük Toldy utánnyomással kapcsolatos sorait olyannak, mintha azokat napjainkra vonatkoztatva írta volna. Szerinte az utánnyomást csak egy tényező indokolhatta, ez pedig az eredeti műpéldányok drágasága. Aminek oka az, hogy a kiadók csak az eladott, eredeti példányokból fedezhetik a kiadás költségeit. " Véleménye szerint a kiadók is olcsóbban tudnák adni a könyveiket, ha nem kellene az után-nyomóktól tartani, hiszen több példányt lehetne kinyomtatni, és megfelelő biztonsággal árusítani: amivel kevesebbe kerül egy-egy utánnyomat és amennyivel egyes vásárlók nyernek, annyival többet veszítenek a jogos tulajdonosok, a kiadók és az írók". De nem csak az egyén károsodik, hanem a köz is, mivel ez hosszú távon gátja a tudományos fejlődésnek, sivárrá változtatja a kultúra táptalaját, így végső soron visszaveti a társadalmi fejlődést is. Ehhez szorosan kapcsolódó neuralgikus pont, a díjazás kérdése, amelyre Toldy több megoldást is felvázol, az állami díjazástól kezdve, az osztalék meghatározásáig. Érdekes megfigyelni még Toldy és Szemere a tulajdonjog mintájára
- 527/528 -
megalkotott szellemi tulajdon koncepcióit, mivel ezek, bár szilárd elméleti alapokon álltak, a polgári korban eltűntek a magyar szerzői jogi nyelvhasználatból. Már itt olvashatunk a védelmi idő meghatározásának dilemmáiról, továbbá a Szemere által kimunkált szankciórendszerről és a kapcsolódó jogviták eljárási szabályairól.
Hasonlóan izgalmas nyomon követni a következő korszakot, amely a második, 1921. évi LIV. törvényt előzte meg. Az 1906-os vitában nyomon követhetjük a Magyar Jogászegylet tagjainak, úgymint Márton Miksa, Kenedi Géza, Szalai Emil, Márton Sándor, Fényes Samu, felszólalásait. Különösen érdekesek azok az esetek, amikor az elméletnek, az időközben a fejlődő technika által meghaladottá vált szabályozással kellett szembenézni, illetve a technika új vívmányait kellett szabályozás alá vonni (példának okáért az akkoriban megjelent telefon, fonográf, mozgókép). Konkrét kérdésként merült fel például a gépi többszörözéssel kapcsolatban akkoriban, hogy a fonográf gép-e, és hogy lehet-e ennek segítségével szerzői jogi bitorlást elkövetni. Ugyancsak ez volt a kérdés, a Kenedi felszólalásában megjelenő Telefon Hírmondóval kapcsolatos esetben, ahol is hírmondó útján terjesztették egy költő versét, arra való hivatkozással, hogy az nem gépi, hanem akusztikai többszörözés, a bíróság azonban végül megállapította a bitorlás tényét. További máig vitatható kérdéseket vet fel a szerző. Ilyen például a ponyvaművekhez való jogi viszonyulás kérdése, azaz legyen-e és ha igen, ki határozza meg azt a minimális nívót, amelyet el kell érnie egy alkotásnak ahhoz, hogy védelemben részesülhessen. Különösen érdekes ezzel kapcsolatban Marton és Kenedi álláspontjának összevetése.
A korábban vázolt érdekütközés kérdése is ismét feltűnik, igaz újabb aspektusból. Szalai Emil ugyanis nem tartja helyesnek a reform olyan módon történő megvalósítását, amely csak a szerző vagyoni érdekeire koncentrál, "be kell látni ugyanis, hogy a szerzőknek morális, erkölcsi érdekei is léteznek". Adott esetben a vagyoni gyarapodással szemben fontosabb a szerzőnek az, hogy művét és ezáltal nevét minél szélesebb körben megismerhessék.
Az, hogy az akkori szabályozás sem volt tökéletes és hézagmentes és az akkori világ sem makulátlan, szintén kitűnik a műből, amely mindenképpen pozitívum, hiszen az ördög a részletekben lakozik, az pedig külön üdvözlendő, ha a részletekbe némi szellemesség is vegyül. Előbbire példa az első törvénynek a fordítás jogáról rendelkező 7.§-ának megítélése, amellyel kapcsolatban Fényes Samu aforizma-szerű megállapítása a következő: "De mi, akik azt mondjuk, hogy nem értjük, még mindig többet értünk belőle, mint azok, akik azt mondják, hogy értik, mert ki azt mondja, hogy érti, az egyáltalán nem érti". Az akkori társadalom erkölcsével kapcsolatos megállapítás szintén Fényes tollából származik: "világirodalmi viszonylatban Magyarországon kiemelkedően magas a pornográf munkák száma, ennek oka - mondja - feltehetőleg az is, hogy ezeket bárki elveheti. .. könnyedén telíthetik vele a piacot; nem kerül semmibe, nem kell hozzá tudomány, sem nyelvismeret, és egy haszontalan irodalmat kapunk."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
