A 2018. január 1-jéig hatályos, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény az elsőfokú hatóság számára számos jogkört biztosított a fellebbezési kérelemről történő döntés tárgykörében.[1] Ez a helyzet gyökeresen megváltozott az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) hatálybalépésével. A jogalkalmazók részéről visszatérően felmerülnek kérdések a fellebbezési eljárás, az igazolási kérelem, és a másodfokú hatóság jogköreinek egyes vonatkozásairól; például, hogy mely hatóság jogosult dönteni a jogorvoslati kérelem előterjesztésére megállapított határidő elmulasztása miatt benyújtott igazolási kérelemről, illetve mely hatóság jogosult - és egyben köteles - a fellebbezési kérelmet "formailag" megvizsgálni, elbírálni. A lentebb ismertetettek az Igazságügyi Minisztérium hivatalos álláspontját tükrözik e kérdések kapcsán.
Elöljáróban szükséges kiemelni az Ákr. 53. § (2) bekezdését, amely szerint az igazolási kérelemről az a hatóság dönt, amelynek eljárása során a mulasztás történt. A jogorvoslatra megállapított határidő elmulasztásával kapcsolatos igazolási kérelmet a jogorvoslati kérelmet elbíráló szerv bírálja el.
Az Ákr. tehát egyértelműen fogalmaz a fellebbezési eljárással kapcsolatban a másodfokú hatóság eljárásáról. Az Ákr. 53. § (2) bekezdés második fordulata speciális szabályként határozza meg az első fordulattal szemben, hogy a másodfokú hatóság dönt a jogorvoslati eljárás megindítására nyitva álló határidő elmulasztásával kapcsolatban benyújtott igazolási kérelemről. Ugyanez igaz egyébként a bíróság - mint jogorvoslatot elbíráló szerv - esetére is, az átláthatóság végett azonban a jelen összefoglaló a fellebbezés - mint tipikus jogorvoslati forma - aspektusaira összpontosít. A fellebbezési kérelem formai, illetve tartalmi vizsgálatára is kizárólag a másodfokú hatóság rendelkezik hatáskörrel, hiszen az Ákr. nem említi az elsőfokú hatóság ez irányú jogkörét.
A fellebbezés felterjesztéséhez, illetve a fellebbezési határidő elmulasztásához kapcsolódó ügymenet a következők szerint zajlik az Ákr. releváns rendelkezései értelmében.
a) Az előterjesztett fellebbezést és az üggyel kapcsolatos összes iratot az elsőfokú hatóság a fellebbezési határidő - tizenöt nap - leteltét követően felterjeszti a másodfokú hatósághoz, feltéve természetesen, hogy azt nem javítja, módosítja, egészíti ki, illetve vonja vissza a fellebbezésnek megfelelően.[2] E rendelkezések egyértelműen rögzítik, hogy az elsőfokú hatóságnak nincs mérlegelési jogköre a fellebbezés felterjesztését illetően, azt a fellebbezésnek történő korrekciót kivéve, minden esetben köteles a másodfokú hatóság részére továbbítani. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy az elsőfokú hatóság a fellebbezésről kialakított véleményét is ismertesse, adott esetben kifejtve, hogy a fellebbezési kérelem elkésett, nem a jogosulttól származik, vagy éppen más, a fellebbezésnek megfelelő korrekciót gátló hibában szenved.
b) Amennyiben a fellebbezés előterjesztésével egyidejűleg, a tizenöt napos fellebbezési határidő elmulasztása miatt igazolási kérelmet is előterjeszt az ügyfél, úgy az elsőfokú hatóság az igazolási kérelmet is köteles mérlegelés nélkül felterjeszteni a másodfokú hatóság részére, tekintettel a már hivatkozott Ákr. 53. § (2) bekezdés második fordulatára.
c) A másodfokú hatóság elsőként az igazolási kérelem benyújtására nyitva álló határidő megtartását, és annak tartalmát ellenőrzi, ennek megfelelően a kérelemnek helyt ad, vagy azt elutasítja.
- Amennyiben az igazolási kérelmet a másodfokú hatóság elutasítja, úgy az elsőfokú hatóság döntése fellebbezéssel nem támadható. Ez esetben a fellebbezési kérelmet - jogszabályi előfeltétel, azaz a határidő megtartásának hiányára tekintettel - a másodfokú hatóság visszautasítja.[3] Itt érdemes külön utalni az Ákr. 53. § (5) bekezdésére, amely rögzíti, hogy az igazolási kérelem előterjesztése és a kérelem alapján megismételt eljárási cselekmény határidejének elmulasztása miatt nincs helye igazolásnak (azaz, ha a fellebbezési határidő
- 46/47 -
elmulasztása miatti igazolási kérelem előterjesztésére nyitva álló határidőt is elmulasztaná az ügyfél, úgy ekkor már nem élhet újabb igazolási kérelemmel). - Amennyiben a másodfokú hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad, valamint a fellebbezés formai és tartalmi feltételeknek megfelel, akkor a fellebbezést elbírálja.
d) Megjegyzendő, hogy a másodfokú hatóság igazolási kérelmet elutasító, valamint a fellebbezési kérelmet visszautasító végzése ellen önálló jogorvoslatnak van helye.[4] Az Ákr. 116. § (4) bekezdés c) pontja szerint ugyanakkor nincs helye fellebbezésnek a másodfokú hatóság által hozott önállóan fellebbezhető végzés esetén, így e végzések közigazgatási perben támadhatóak.
Összegezve a fentieket megállapítható, hogy az elsőfokú hatóságnak nincs hatásköre elvégezni az igazolási kérelem akár formális, akár tartalmi ellenőrzését, valamint nincs jogköre a fellebbezési kérelmet visszautasítani, illetve ahhoz kapcsolódó bármilyen döntést hozni, az ezekről való döntésre kizárólag a másodfokú hatóság jogosult.
* * *
Egy központi közigazgatási szervtől érkezett megkeresésben kérdésként merült fel a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény (a továbbiakban: Kttv.) jogviszonyváltásra vonatkozó 72. §-ának alkalmazása a kormánytisztviselők számára ki nem adott szabadság megváltásával összefüggésben, tekintettel a 2018. szeptember 1-jén bekövetkező jogviszonyváltásra.
A Kttv. 72. § (1) bekezdése alapján a munkáltató személyében a jogszabály rendelkezése folytán bekövetkező olyan változás esetén, ha a munkáltató egésze vagy egy része a Kttv. hatálya alól egy, a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény hatálya alá tartozó munkáltatóhoz kerül, a munkáltató érintett szervezete, illetve tevékenysége keretében foglalkoztatott kormánytisztviselő kormányzati szolgálati jogviszonya - meghatározott kivételektől eltekintve - a jogállásváltozás időpontjában közalkalmazotti jogviszonnyá alakul át. A jogviszonyváltásra vonatkozó szabályokat a 72. § (10) bekezdése alapján a § rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni, ha a kormánytisztviselői jogviszonya állami szolgálati, közszolgálati vagy munkajogviszonnyá alakul át.
A jogviszonyváltásra vonatkozó szabályok szerint a munkáltatónál az érintett feladatokat ellátó kormánytisztviselők is osztják a munkáltató sorsát, azaz átkerülnek a más jogállási törvény hatálya alá, kormánytisztviselői jogviszonyuk köztisztviselői, közalkalmazotti jogviszonnyá vagy munkaviszonnyá alakul át. A Kttv. szabályai szerint a jogviszony törvény erejénél fogva alakul át, mely biztosítja a továbbfoglalkoztatás lehetőségét, viszont a kormánytisztviselő beleegyezésére nincs szükség. Erre tekintettel a korábbi jogviszonyból fakadó jogok és kötelezettségek nem vihetőek tovább az új munkaviszonyba külön törvényi rendelkezés hiányában, a jogviszonyváltásra vonatkozó szabályok önmagukban csak az új jogviszony szerinti továbbfoglalkoztatási kötelezettséget írják elő, az ott meghatározott feltételek esetén. Ezt támasztja alá a Kttv. végkielégítésre vonatkozó 69. § (9) bekezdés d) pontja, mely külön rendelkezik arról, hogy jogviszonyváltás esetén a kormánytisztviselő nem jogosult végkielégítésre, azonban a 72. § (7) bekezdése alapján az átalakult jogviszony esetén, a kormánytisztviselőnek az átalakulással érintett munkáltatónál kormányzati szolgálati jogviszonyként elismert idejét úgy kell tekinteni, mintha azt az átvevő munkáltatónál töltötte volna el. Ezek alapján a kormánytisztviselő a végkielégítésre jogosító jogviszonyban töltött idejét a Kttv. külön rendelkezése alapján nem veszíti el jogviszonyváltás esetén.
A szabadság továbbvitele szempontjából a Kttv. nem tartalmaz külön rendelkezést a jogviszonyváltás esetére, ezért a kormánytisztviselői jogviszony átalakulása során a ki nem adott szabadságot a 107. § (2) bekezdés b) pontja alapján - a jogviszonyváltást követő 40. napon - kell megváltani, illetve a munkaviszonyban a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 121. § (1) bekezdése alapján, az év hátralévő részével arányos mértékű szabadság fogja megilletni a jogviszonyváltással érintett korábbi kormánytisztviselőt.
* * *
Az Igazságügyi Minisztériumhoz gondolatébresztő megkeresés érkezett, amely a mindennapi életben gyakran előforduló jogi dilemmával; az ingatlan tulajdonjogának hatósági árverésen történő megszerzésével és ezzel összefüggésben a közüzemi tartozás megfizetésével kapcsolatban fogalmazott meg felvetéseket. A megkeresés a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 5:41. §-ának és a víziközmű-szolgáltatásról szóló 2011. évi CCIX. törvény (a továbbiakban: Vksztv.) 51. § (5), illetve 58. § (1) bekezdésének egymáshoz való viszonya kapcsán kérte tárcánk állásfoglalását.
A megkeresés kifejtette, hogy a hatósági árverésen való tulajdonszerzés eredeti szerzésmód, az árverési vevő nem lesz a korábbi tulajdonos jogutódja, ezért az új tulajdonos
- 47/48 -
az ingatlant minden tehertől, így a korábbi tulajdonos által a víziközmű-szolgáltatónál felhalmozott tartozástól mentesen szerzi meg. Erre figyelemmel a megkeresés szerint a víziközmű-szolgáltató jogtalanul teszi a teljes szolgáltatás nyújtásának felvételévé a korábbi tulajdonos által ki nem egyenlített díjtartozás megfizetését.
A Ptk. 5:41. § (1) bekezdése szerint "[a]ki a dolgot hatósági határozat vagy hatósági árverés útján jóhiszeműen szerzi meg, tulajdonossá válik, tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos". E rendelkezés értelmében a hatósági határozattal és hatósági árveréssel való tulajdonszerzés mind az ingók, mind az ingatlanok megszerzésének eredeti módja, amely hatósági kényszeraktuson alapszik.
A tulajdonszerzés eredeti jellegét részben forgalomvédelmi szempontok támasztják alá, részben pedig az indokolja, hogy a dologra vonatkozó korábbi tulajdonjog vizsgálata a tulajdonszerzésre vonatkozó hatósági határozat közvetett, az erre irányadó jogorvoslati rendszeren kívüli felülvizsgálatát jelentené. Az árverési vevő és a hatósági határozattal juttatásban részesülő jogszerzése mellett egyébként is fontos jogpolitikai indokok (pl. a hatósági közreműködéssel való szerzésbe vetett bizalom és az adós érdekeinek védelme is) szólnak. Megjegyzendő, hogy az árverés útján való tulajdonszerzés csak akkor eredeti szerzésmód, ha hatósági árverésnek minősül az az árverés, amelynek keretében a tulajdonszerzés történik, valamint ha az árverés az eladó rendelkezési jogából fakadó eladási szándéka nélkül, akaratától függetlenül, a végrehajtást kérő érdekében, hatósági kényszer igénybevételével történik (BH2008. 239. I.).
A dolgot terhelő, harmadik személyeket illető jogok sorsa, arra tekintettel, hogy a Ptk. 5:41. §-a szerinti tulajdonszerzést eredeti szerzésmódnak tekintjük, e jogok (terhek) megszűnése. A Ptk. 5:41. § (4) bekezdése szerint "[a] dolog tulajdonának hatósági határozattal vagy hatósági árverés útján való megszerzésével megszűnnek a harmadik személynek a dolgot terhelő jogai, kivéve, ha a hatósági határozattal vagy hatósági árverés útján szerző e jogok tekintetében nem volt jóhiszemű". E rendelkezéssel összefüggésben szükséges kiemelni, hogy a Ptk. a dologi jogok tekintetében tehermentes szerzést csak eltérő rendelkezés hiányában alkalmazandó fő szabályként határozza meg. A hatósági határozattal vagy hatósági árveréssel történő szerzés kereteit meghatározó normák tehát tartalmazhatnak a Ptk. tehermentes szerzésének főszabályától eltérő rendelkezést. Erre figyelemmel azt, hogy az ingatlanokat terhelő mely dologi jogok maradnak fenn az ingatlan tulajdonjogának hatósági árverés útján történő megszerzése esetén, a hatósági árverésekre vonatkozó jogszabályok, elsősorban - de nem kizárólagosan - a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény rendelkezései határozzák meg. Abból a tényből azonban, hogy kifejezett jogszabályi rendelkezések határozzák meg, hogy mely dologi jogok azok, amelyek az árverés ellenére fennmaradnak, nem következik, hogy nem lehetnek olyan kötelmi alapú igények, amelyek az ingatlan új tulajdonosára (közvetve) kihatnak.
Ezzel összhangban áll a Fővárosi Törvényszék P. 24.605/2014/7. számú Polgári ügyben hozott határozata is, amelyben kifejti, hogy az árverési vevő által megszerzett tulajdonjog tehermentessége csupán a dologi jogokra vonatkozik, dologi jogi terhektől mentesen lehet árverés útján a tulajdonjogot megszerezni. A közüzemi díjtartozásból eredő követelés fennállását a hatósági árveréssel történő tulajdonszerzés nem szünteti meg, hiszen e követelés kötelmi jogviszonyból származó követelés, amely követelést nem érinti a tulajdonos személyének megváltozása, még akkor sem, ha az új tulajdonos végrehajtási árverés során szerzett tulajdonjogot. A víziközmű-szolgáltatónak tehát a kötelmi jogi alapú igénye továbbra is fennáll, amelynek kötelezettje a régi tulajdonos.
A Vksztv. 51. § (5) bekezdése arról rendelkezik, hogy ha a víziközmű-szolgáltatónak a felhasználási helyre vonatkozóan korábbi közüzemi szerződés alapján rendezetlen követelése áll fenn, akkor az adott felhasználási hely tekintetében a Vksztv. 58. § (1) bekezdése szerint járhat el. Ez jelenti - többek között -az átfolyó víz mennyiségét csökkentő szűkítő elhelyezésének lehetőségét, illetve a vízszolgáltatás időben és mennyiségben való korlátozását. A hivatkozott rendelkezés tehát, mivel az kifejezetten a korábbi közüzemi szerződés alapján fennálló rendezetlen tartozásról szól, a víziközmű-szolgáltatónak t örvényes jogot és lehetőséget teremt az adott felhasználási helyre vonatkozóan a szolgáltatását korlátozni.
Tekintettel arra, hogy a Vksztv. hivatkozott rendelkezései törvényes jogot és lehetőséget teremtenek az adott felhasználási helyre vonatkozóan a szolgáltatás korlátozására, így annak érdekében, hogy az ingatlan új tulajdonosa a víziközműszolgáltatást korlátozás nélkül igénybe tudja venni, meg kell fizetnie az előző tulajdonos tartozását. E tekintetben tehát a régi tulajdonos és a közműszolgáltató között fennálló kötelmi követelés törvényi következményei őt érintik, azonban természetesen az új tulajdonosnak a tartozás rendezése után alapos igénye keletkezik a tartozás követelésére azon régi fogyasztóval szemben, aki helyett a tartozást megfizette.
Tárcánk álláspontja szerint egyrészt megállapítható, hogy hatósági határozattal vagy hatósági árverésen történő eredeti tulajdonszerzés a dologi jogi tehermentességet biztosítja (és azt is csak fő szabály szerint), e tulajdonszerzés nincs hatással a kötelmi jogi alapon fennálló igényekre. Az ingatlan hatósági árverés útján való megszerzésével az új tulajdonos a közüzemi szolgáltatóval fennálló kötelmi jogviszony tekintetében nem lesz a korábbi tulajdonos jogutódja. Megállapítható továbbá, hogy a víziközmű-szolgáltatónak törvényes alapja van arra, hogy az adott felhasználási hely tekintetében a szolgáltatást korlátozza. Az új tulajdonos azonban nincsen elzárva attól, hogy erre irányuló igénye esetén az általa megfizetett díjat bírósági úton követelje attól a korábbi tulajdonostól, amely a fogyasztását nem egyenlítette ki. A Ptk. és a Vksztv. hivatkozott rendelkezései között így kollízió nem fedezhető fel.
- 48/49 -
Az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény 14/A. § (1) bekezdése alapján egy anyakönyvi szerv kereste meg az Igazságügyi Minisztériumot egy magyar állampolgár nagykorúként külföldön történt örökbefogadásának hazai elismerhetőségével kapcsolatban.
A tényállás szerint az örökbefogadott egy 19 éves, magyar-német kettős állampolgárságú nagykorú, míg az örökbefogadók német állampolgárságú személyek voltak. Az örökbefogadásra az örökbefogadott és az örökbefogadók együttes kérelmére került sor, azt a német bíróság 1996-ban hozott jogerős határozatával engedélyezte.
Az Igazságügyi Minisztériumnak arról kellett állást foglalnia, hogy az örökbefogadást engedélyező német bírósági határozat elismerhető-e, amely alapján az örökfogadó szülőknek a magyar anyakönyvbe szülőként történő bejegyezhetősége tekintetében az anyakönyvi szerv dönthet.
Az örökbefogadás tárgyában hozott határozatok elismerése tekintetében Magyarország és Németország között hatályos nemzetközi megállapodás hiányában az elismerés kérdését a magyar belső jog szerint kellett vizsgálni.
A határozat meghozatalának időpontjában hatályos szabályozás, a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Nmjtvr.) 71. § c) pontja alapján a magyar állampolgár örökbefogadását engedélyező külföldi határozat elismerésének egyik feltétele volt, hogy az örökbefogadást a magyar gyámhatóság jóváhagyta. Tekintettel arra, hogy nagykorú személy örökbefogadása tekintetében a magyar gyámhatóság jóváhagyása kizárt, az Nmjtvr. alapján a külföldi határozat nem ismerhető el.
A nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Nmjtv.) 126. § (3) bekezdése szerinti átmeneti szabálya értelmében ugyanakkor a magyar állampolgár személyi állapotát érintő olyan külföldi határozatot, amely az Nmjtv. határozatok elismerésére vonatkozó rendelkezéseinek megfelel, akkor is el kell ismerni, ha az Nmjtv. hatálybalépése, vagyis 2018. január 1. előtt hozták. Ez az elismerést könnyítő rendelkezés, hasonlóan az Nmjtv. több újításához, azon jogalkotói célkitűzés érvényesülését célozza, hogy a külföldön élő és/vagy külföldi állampolgársággal is rendelkező magyar állampolgárok családi jogállásának, személyállapotának egységessége biztosítható legyen, azon hátrányos helyzetek kiküszöbölése érdekében, hogy az érintetteknek két államban eltérő jogállása, státusza van.
Erre figyelemmel tárgybeli ügyben az örökbefogadás tárgyában hozott német bírósági határozat magyarországi elismerhetőségét az Nmjtv. alapján kellett megvizsgálni. A külföldi határozatok elismerésének feltételeit az Nmjtv. 109. §-a állapítja meg. Ezeket egészíti ki a 120. § (1) bekezdése, amely szerint a magyar állampolgárságú gyermek örökbefogadásának engedélyezése tárgyában hozott határozat elismerésének feltétele a 109. §-ban foglaltakon túl a magyar gyámhatóság jóváhagyása. Ugyanakkor ez a rendelkezés csak a kiskorú magyar állampolgár esetében írja elő a magyar gyámhatósági jóváhagyást, így nagykorú örökbefogadásának megítélése során e feltétel fennállását nem szükséges vizsgálni.
Következésképpen, ha az eljárt külföldi bíróság joghatósága az Nmjtv. alapján megalapozott volt, a határozat a német jog szerint jogerőre emelkedett, és nem áll fenn a törvényben megállapított megtagadási ok az elismeréssel szemben, az elismerésnek nincs akadálya.
Az Nmjtv. 109. § (2) bekezdése szerint abban az esetben, ha az Nmjtv. eltérően nem rendelkezik, az eljárt külföldi bíróság joghatóságát akkor kell megalapozottnak tekinteni, ha olyan joghatósági ok alapján járt el, amely az Nmjtv. alapján magyar bíróság joghatóságát megalapozná. A 109. § (3) bekezdés alapján pedig a magyar állampolgár más állampolgárságát is figyelembe kell venni a joghatóság megalapozottságának vizsgálatakor. Tárgybeli ügyben az eljárt német bíróság joghatósága megalapozott volt az Nmjtv. 105. § (1) bekezdés alapján, hiszen az örökbefogadott és az örökbefogadók szokásos tartózkodási helye is Németországban volt, illetve az örökbefogadott és az örökbefogadók is német állampolgárok voltak.
A bemutatott német határozat tartalmazott jogerősítő záradékot, illetve annak alapján az örökbefogadó szülőket az örökbefogadott szüleiként a német születési anyakönyvbe bejegyezték, amit az erről kiállított anyakönyvi kivonat igazolt. Mindezek alapján az is megállapítható volt, hogy a határozat a német jog szerint jogerőre emelkedett.
Az Nmjtv. 109. § (4) bekezdése szerint a külföldi határozat elismerésének egyik lehetséges megtagadási oka, ha az elismerés a magyar közrendbe ütközne. A nagykorú örökbefogadásának külföldi engedélyezése kapcsán a korábbi jogalkalmazói gyakorlatra figyelemmel felmerült a magyar közrendbe ütközés vizsgálatának szükségessége.
Az Nmjtv. 12. § (1) bekezdése alapján a közrendbe ütközés akkor állapítható meg, ha a külföldi jog alkalmazásának eredménye az adott ügyben nyilvánvalóan és súlyosan sértené a magyar jogrendszer alapvető értékeit és alkotmányos elveit. Külföldi határozatok elismerése esetén ez akkor jelenti e megtagadási ok alkalmazhatóságát, ha a határozat elismerésének eredménye az adott ügyben megvalósítja a közrend sérelmét.
Az Nmjtv. alapján, illetve a joggyakorlat és a jogirodalom szerint is a közrend tartalmához az adott jogrendszer "kemény magja" tartozik, tehát azok a normák, amelyek közvetlenül szolgálják és védik a gazdasági-társadalmi rend alapjait, amelyeket a belföldi jogalkotó minden körülmények között érvényre kíván juttatni, tehát akkor is, ha az adott jogviszonyt külföldi jogalkalmazó, külföldi bíróság bírálta el.
A megtagadási ok felhívhatóságának vizsgálatakor figyelembe kell tehát venni a magyar jog alkotmányos elveit is. Az Alaptörvény II. cikke deklarálja az emberi méltósághoz való alapjogot. Az erre vonatkozó alkotmánybírósági gyakorlatból egyértelműen következik az, hogy a jogalkalmazó szervek vizsgálatának ki kell terjednie arra, hogy az örökbefogadott nagykorú személy önrendelkezési joga, azaz az érintett személy egyértelmű és kifejezett hozzájárulása kellően biztosított volt-e. Amennyiben igen, úgy az eset összes körülményének mérlegelésével közrendi szempontból elfogadható a külföldi határozat elismerése. Ha a nagykorú személy önrendelkezési joga nincs biztosítva, úgy fennállhat az Alaptörvény II. cikkére tekintettel a közrendbe ütközés veszélye.
- 49/50 -
A német jog ismeri a nagykorú örökbefogadását (lásd német Polgári Törvénykönyv - BGB - 1767-1772. szakasza). A német joggal szemben a magyar jogban sem a Csjt., sem a Ptk. nem ismerte, ismeri a nagykorúak örökbefogadásának lehetőségét, a jogintézmény kizárólag kiskorúak tekintetében volt alkalmazható 1996-ban a Csjt. alapján, illetve a Ptk. szerint jelenleg is.
A német jogban a nagykorú örökbefogadására abban az esetben van lehetőség, ha az örökbefogadás "erkölcsileg indokolt", ennek fennállását azonban feltételezni kell, ha az örökbefogadott és az örökbefogadó között a szülő-gyermek kapcsolat már kialakult. Nagykorú örökbefogadására a kiskorúak örökbefogadására vonatkozó rendelkezések megfelelően irányadók. Az örökbefogadást a családjogi bíróság az örökbefogadó(k) és az örökbefogadott kérelmére engedélyezi. A nagykorú örökbefogadása nem mondható ki abban az esetben, ha az örökbefogadó vagy az örökbefogadott gyermekeinek nyomós érdekei összeegyeztethetetlenek az örökbefogadással. Kérelemre kimondhatja a családjogi bíróság, hogy az örökbefogadás joghatásai a kiskorúak örökbefogadásának joghatásaival egyeznek meg, így az örökbefogadott az örökbefogadó gyermekének jogállásába kerül, például abban az esetben, ha az örökbefogadott még kiskorúként az örökbefogadó családjába került.
Ugyanakkor az, hogy a külföldi határozat meghozatala során a külföldi bíróság a magyartól eltérő, a magyar jog által nem ismert jogintézményt is tartalmazó jogot alkalmazott, nevezetesen a nagykorú örökbefogadását engedélyezte, önmagában nem jelenti azt, hogy a külföldi határozat elismerése a magyar közrendbe ütközne. Amint arra fent már utalás történt, a közrend egy magas küszöböt állapít meg a külföldi határozat elismerésének korlátjaként, csak az alkotmányos szintű vagy a gazdasági-társadalmi rend alapjául szolgáló értékek nyilvánvaló és súlyos sérelme esetén alkalmazható az erre alapozott megtagadási ok, amit önmagában az, hogy a magyar jogban nem ismert jogintézmény került alkalmazásra, nem valósít meg.
Minden esetben a konkrét ügy összes körülményének figyelembevételével kell elbírálni, hogy külföldi határozat elismerése közrendbe ütközőnek minősül-e, ami a nagykorú örökbefogadásáról szóló határozat tekintetében is irányadó. A vizsgált ügyben az örökbefogadók és az örökbefogadott egyébként is egymás hozzátartozói voltak. A német bíróság elrendelte továbbá, hogy az örökbefogadás joghatásai a kiskorúak örökbefogadásával egyeznek meg, aminek feltétele a német jog szerint az, hogy az örökbefogadó a kiskorúsága alatt is nevelte már az örökbefogadottat. Az örökbefogadása nem sokkal a nagykorúság betöltését követően, az örökbefogadott 19 éves korában került sor, és a német jog szerint előírt közös kérelem folytán pedig az örökbefogadott önrendelkezési joga is biztosítva volt.
Vissza kell utalni továbbá a kettős identitás elkerülésére, mint a Nmjtv. megalkotásakor követett egyik célkitűzésre, amely szintén a magyar állampolgárok személyállapotáról hozott külföldi határozatok elismerése lehetőségének kiterjesztésére kell, hogy ösztönözze a jogalkalmazót is az elismerés feltételeinek vizsgálatakor. Olyan kettős állampolgár esetében, mint jelen ügyben az örökbefogadott, akinek eleve nem a magyar állampolgárságához fűződik a szorosabb kapcsolata, amit például a személyes jog meghatározásának az Nmjtv. 15. § (3) bekezdése is figyelembe vesz, a magyar családjogi szabályok betartásának elvárásához nem is fűződik olyan érdek, amelyet a közrend eszközével védeni kellene. Mindezekre tekintettel a magyar közrendnek sérelme, különösen pedig az Nmjtv. által előírt mértékű sérelme, nem volt megállapítható a konkrét ügyben.
Az ügy körülményeinek vizsgálata alapján azt a következtetést lehetett tehát levonni, hogy a konkrét esetben magyarnémet állampolgársággal rendelkező nagykorú személy örökbefogadásának engedélyezése tárgyában hozott külföldi határozat belföldön elismerhető, vagyis az alapján a magyarországi anyakönyvezésre is sor kerülhet.
* * * Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs. * * * ■
JEGYZETEK
* Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs.
[1] Pl. 102. § (3) Az elsőfokú döntést hozó hatóság érdemi vizsgálat nélkül elutasítja
a) az elkésett fellebbezést,
b) a fellebbezésre nem jogosulttól származó fellebbezést,
c) az önálló fellebbezéssel meg nem támadható végzés ellen irányuló fellebbezést és
d) a 98. § (1a) bekezdése megsértésével benyújtott fellebbezést.
(3a) Ha az ügyfél a (3b) bekezdés szerinti hiánypótlásra nyitva álló határidőben nyújt be kérelmet a fellebbezési eljárásban való költségmentessége iránt, azt az elsőfokú döntést hozó hatóság bírálja el.
(3b) A fellebbezési kérelmet az elsőfokú döntést hozó hatóság abban az esetben is érdemi vizsgálat nélkül elutasítja, ha az ügyfél a fellebbezési eljárásért fizetendő illeték- vagy díjfizetési kötelezettségének az elsőfokú hatóság erre irányuló felhívása ellenére az erre tűzött határidő alatt nem tesz eleget, és költségmentességben sem részesül.
[2] Vö. Ákr. 118. § (3) bekezdés, 119. § (1)-(3) bekezdés.
[3] Vö. Ákr. 46. § (1) bekezdés a) pont.
[4] Vö. Ákr. 116. § (3) bekezdés c) és g) pont.
Visszaugrás
