Dr. Rózsás Eszter[1]: Kései búcsúzó (JURA, 2018/2., 11-12. o.)

"Mindenkinek mindene lettem" (1 Kor 9,22)

2018. március 15. már régen elmúlt, azóta mégsem tudok elmenni úgy a tanszéki szobája ajtaja előtt, hogy ne gondolnék Rá. Tudom, hogy nem Ő foglalatoskodik odabenn, nem az Ő szikár alakja jelenik meg az ajtóban, ha kinyílik. Tudom, hogy többé soha nem találkozhatok Vele a Jogi Kar folyosóin vagy előadótermeiben. Mégis Őt látom és hallom, ha arra járok.

Mert Ivancsics Imre tanár úr számomra felejthetetlen ember, élő személy, nagyszerű példakép.

1990 szeptemberében találkoztam vele először államigazgatási jog előadáson. Érezhető volt a teremben az a feszült csend, melyet csak bizonyos tekintélyt parancsoló személyiség és előadásmód tud kiváltani. Nem a rossz értelemben vett autoritásról, sokkal inkább szakmai maximalizmusról van szó. Ez - ha a tananyag minden mondata nem is - nyilvánvaló volt a hallgatóság számára.

Valószínűleg soha nem féltem annyira vizsgától, mint a tanár úrnál abszolválandó államigazgatási jogtól. Nem is annyira a tananyag mennyisége és nehézsége okán, sokkal inkább a vizsgáztató szigorától. Tegyük gyorsan hozzá: magas követelményszintje minden esetben igazságossággal, korrektséggel és segíteni akarással párosult. Utóbbi törekvését akkor tapasztaltam különösen, mikor szakdolgozatom konzulenseként rendszeresen ellátott a kutatáshoz szükséges szakmai és gyakorlati tanácsokkal. (Itt jegyzem meg: a kilencvenes évek elején az önkormányzatok nem fogadták tárt karokkal az empirikus kutatást végző joghallgatót, de a tanár úr neve hallatán megnyíltak az ajtók...)

Néhány évvel később - a közigazgatási jogi tanszékre kerülve - a tanár úr közvetlen kollégája lettem. Iránta érzett "hallgatói rajongásom" nem múlt el. (Azóta sem). Sőt, látva Őt egy másfajta közegben, megismerve kollégaként és főnökként, de elsősorban emberként, szakmai rajongásom mellé mély emberi tisztelet társult.

Ivancsics Imre (rangidős) kollégaként úgy segítette szakmai munkámat, adott tanácsot az előadások tartásához, tett jobbító szándékú javaslatokat írásaimmal összefüggésben, hogy közben egyáltalán nem volt érezhető óriási szakmai fölénye. A legerősebb megjegyzése annyi volt: "Ez a munka most nem sikerült olyan jól, mint a korábbi." Esetenként akkurátusan, mondatról mondatra haladva beszéltük meg a megjelenésre szánt tanulmányt. Bizonyára furcsán hangzik, de egyáltalán nem bántam, ha ez ügyben sok megbeszélnivaló volt; ilyenkor ugyanis újra lelkes hallgató voltam. Ültem vele szemben a szobájában, és jegyzetelve hallgathattam nagyszerű előadását a közigazgatási jog bármely témakörében. Néha maga javította ki munkáimat, előadásvázlataimban őrzöm az általa írt korrekciókat, kiegészítéseket, magyarázatokat.

A szélesebb értelemben vett tananyagon kívül Tőle tanultam meg az elődök tiszteletét is. Majd' minden előadásán, elhangzott Szamel Lajos professzor úr neve valamely jogintézmény vagy elmélet vonatkozásában. Ezt a példát is szem előtt tartva törekszem előadásaimon - a témához kapcsolódva - Ivancsics Imre munkásságára hivatkozni. (Imre Szamel professzor úr nem kifejezetten a közigazgatási joggal összefüggő cselekvéseiről, varázslatos személyiségéről is sokat mesélt tanszéki összejöveteleinken.)

Ivancsics Imre úgy vezette a tanszéket, hogy egyetlen pillanatra sem volt érzékelhető a vezető-beosztott viszony, ugyanakkor azt mindannyian tudtuk-éreztük, hogy a tanszéken folyó oktatás és kutatás biztos kézben

- 11/12 -

van. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Imre mindkét területen oroszlánrészt vállalt. (Köztudott volt, hogy jellegzetes orgánumára, ezüstösen őszülő hajszínére és híres szigorára utalva a hallgatók "Silverlion"-nak hívták maguk között. Hatvanadik születésnapjára tanszéki kollégái és barátai egy ezüst oroszlán szobrocskával köszöntötték.)

Ivancsics Imre pontosan tudta, hogy szakmai kollektíva akkor működik és teljesít igazán jól, ha emberi közösségként is képes funkcionálni. Nagyszerű személyisége, közvetlensége, őszintesége, sajátos humora tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a tanszéki közösségből olyan baráti közösséget hozzon létre, amelyben minden újonnan érkező kolléga helyet kapott, de közben a tanszékről időközben eltávozottak is a "csapat" tagjai maradtak. Imre nemcsak a legendás tanszéki rendezvények (születésnapok, névnapok, karácsonyi party, évkezdő és évzáró "értekezlet") kulcsszereplője volt, hanem az amúgy meglehetősen sokszínű és széles körű baráti társaságának is. A tanszéki és - sok esetben a szakmai kontaktusból alakult - baráti kapcsolatai gyakran összeértek. Ebből a tanszék többféleképpen is profitált. Az ilyen rendezvények elmaradhatatlan eleme volt Imre "Eme kis társaság" kezdetű (pohár)köszöntője, amelyet jó hangulatú estéken többször is meghallgathattunk.

Természetes, hogy tanszéki kolléga nem írhat Imre családban betöltött szerepéről. Annyi azonban kívülállóként is elmondható, hogy stabil, összetartó, támogató és megengedő családi háttér kellett ahhoz, hogy mi, kívülállók annyi mindent köszönhessünk Imrének. Vagy, hogy Imre "mindekinek mindene" lett. (Amint a Bibliában mondja Pál apostol.)

Imre (nem hivatalos, hanem jóval későbbi effektíve) nyugdíjba vonulása után is bejárt a tanszékre. Ha néhány napig, később néhány hétig, nem láttuk Őt, kérdezgettük egymástól: ki tud Róla, mi lehet Vele. Már akkor is hiányzott. Ilyen alkalmakkor leültünk beszélgetni, Imre számára továbbra is fontos volt mi történik az egyetemen, a karon, de leginkább a tanszéken, a tanszékkel. Beszélgetéseink során minden tanszéki kollégáról kérdezett. Nem kibeszélése volt ez másoknak, hanem őszinte érdeklődés részéről. Ha ezek után úgy érezte, hogy valamelyikünk szakmai és/vagy emberi nehézséggel küzd, segített, ahogy szokott - kérés nélkül.

2017 augusztusában találkoztam Vele utoljára. Ott köszöntem el tőle a tanszéki szobája ajtaja előtt. Akkor még nem tudtam, csak sejtettem-éreztem, hogy visszavonhatatlanul, végleg...

* * *

2018 augusztusában felhívott egykori kollégám, barátom, volt tanszéki "szobatársam", hogy a tanévkezdésről és felőlem-felőlünk érdeklődjön. A beszélgetés azonban elmaradt. "Március 15-én meghalt az igazság" - mondta zokogva, mielőtt bármit is meséltem volna neki a kezdődő szemeszter új kihívásairól. ■