Jelen rövid írás aktualitását az európai közösségi jog és a belső (magyar) jog viszonyának a közösségi jog hazai jogirodalmában két, kevéssé kidomborított kérdése adja. Egyrészt a közösségi jog és a belső jog viszonyának egy részkérdése, nevezetesen az, amit tételmondatszerűen így foglalhatunk össze: az alapító szerződések közvetlenül alkalmazandóak a tagállamok jogában, függetlenül a nemzetközi jognak a nemzeti jogrendszerekben való érvényesülésének mikéntjétől. Másrészt az Európai Unió alapját képező szerződések magyar jogba történő beépülésnek eljárási-alkotmányossági problémái képezik a vizsgálódás tárgyát. A közösségi jogi szakirodalom sem különböztet minden esetben kellőképpen a primer közösségi jognak minősülő alapító szerződések és a közösségi intézmények által alkotott szekunder joganyag jogi természete,[1] illetve belső jogi inkorporálódása között. Tanulmányomban "alapító szerződések" alatt a tíz új tagállam csatlakozási szerződésén (2003) kívüli összes, az Európai Közösségek/ Unió létrehozása érdekében kötött nemzetközi szerződést értem, ideértve azok módosításait és kiegészítéseit is.[2]
1. Arra a kérdésre, hogy mit mond az európai közösségi jog az alapító szerződések tagállami jogokban való alkalmazásával kapcsolatban, a válasz kezdetben nem volt egyértelmű. Az Európai Közösségeket alapító szerződések megkötésekor e nemzetközi szerződések belső jogban elfoglalt helyzetét - figyelemmel természetesen a pacta sunt servanda elvére - csupán az egyes tagállamok alkotmányos szabályai határozták meg. Más szóval a tagállamokra bízták, hogy milyen módon, milyen belső jogi eljárásrendet követve biztosítják a nemzetközi szerződéses kötelezettségek teljesítését.[3] Az integráció kezdeti időszakában az alapító szerződések belső jogi beépülésének, illetőleg alkalmazásának mikéntjét pusztán a tagországok monista[4] vagy dualista[5] beállí-
- 388/389 -
tottsága döntötte el. Érdekes módon a dualista országokkal kapcsolatos általános vélekedéstől eltérően - miszerint a transzformációs jogtechnikát követő országokban a nemzetközi szerződéses rendelkezések kevésbé kikényszeríthetőek - a dualista Olaszországban a bíróságok már a közvetlen alkalmazandóság és a közvetlen hatály elveinek megjelenése előtt zökkenőmentesen alkalmazták az Európai Közösséget létrehozó szerződést (EKSZ): 1962-ben a Consiglio di Stato egy közigazgatási jogvitában alkalmazta az EKSZ egyik rendelkezését.[6] Mindez persze nem jelentette az EKSZ közvetlen alkalmazásának doktrínális jelleggel kimunkált és általános érvényű kötelezettségét.
Az EKSZ 189. (ma: 249.) cikke csupán a rendeletek közvetlen alkalmazandóságát írta elő, az EKSZ-ét nem.[7] A Közösségeket létrehozó szerződések közvetlen alkalmazandóságának és közvetlen hatályának doktrínáját az Európai Bíróság esetjoga[8] alakította ki, s tette a Közösségek jogrendjének alkotmányos jelentőségű alapelvévé. Függetlenül tehát attól, hogy egy dualista rendszerű országban valamely hatályos alapító szerződést a belső jog részévé transzformáltak-e (kihirdették-e) vagy sem, a közösségi jog alapján természetes és jogi személyek közvetlenül hivatkozhatnak rájuk. Az alapító szerződéseket a nemzeti bíróságoknak kötelezően alkalmazniuk kell, érvényre kell juttatniuk az abban foglaltakat: az ezzel ellentétes gyakorlat súlyos közösségi jogsértést eredményezne. Összességében megállapítható: a nemzetközi jog [értsd itt: az alapító szerződések] belső jogba történő beépítésének rendje a közösségi jog sajátosságai miatt irreleváns az Európai Unió számára.
2. Egy nemzetközi szerződés önvégrehajtó (self-executing), illetve nem önvégrehajtó (non self-executing) sajátosságának logikáját követve - ha a szerződés tartalma, az abban foglalt jogok és kötelezettségek konkrétsága, illetve címzettjei megengedik - az alapító szerződéseken kívül elméletileg más, self-executing jellegű nemzetközi szerződések közvetlen alkalmazásának sem lenne akadálya a magyar jogban.[9]
Az általános nemzetközi jog alapján ugyanakkor a közvetlen alkalmazandóság (direct applicability) nem kötelező, hanem csupán lehetőség az államok számára. A nemzetközi jog - eltérően a közösségi jogtól - nem követeli meg kényszerítőleg a nemzetközi szerződések közvetlen alkalmazását. A szerződések jogáról szóló, Bécsben az 1969. évi május 23. napján kelt szerződés (a továbbiakban: Bécsi Egyezmény)[10] mindössze ennyit jelent ki: "minden hatályos szerződés kötelezi a részes feleket", illetve "egyetlen részes fél sem hivatkozhat belső jogának rendelkezéseire annak igazolásául, hogy elmulasztotta a szerződést teljesíteni."[11] A lényeg tehát a szerződéses kötelezettségek teljesítése, függetlenül a közvetlen-közvetett alkalmazástól, a transzformációs vagy adopciós technikától. Ezáltal az államok szabadon dönthetik el, hogy biztosítják-e az egyébként self-executing jellegű nemzetközi szerződéseik közvetlen alkalmazását vagy sem.
A magyar jog nem élt a fenti lehetőséggel. Noha az Alkotmány szövege e téren több mint homályos, az Alkotmánybíróság gyakorlatából,[12] illetve a tételes joganyag elemzésével, számbavételével[13] leszűrhető: a magyar jogrend a nemzetközi szerződések tekintetében a dualista felfogást és a transzformációs jogtechnikát követi. A magyar közjogi berendezkedésből tehát az következik, hogy az önvégrehajtó attribútumokkal rendelkező szerződések alkotmányosan, ezáltal ténylegesen szintén csak a belső jogi kihirdetést követően keletkeztet(het)nek alanyi jogokat és kötelezettségeket a Magyar Köztársaság joghatósága alá tartozó személyek számára. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (Jat.) 16. § (1) bekezdése értelmében az általánosan kötelező magatartási szabályt tartalmazó nemzetközi szerződést tartalmának megfelelő szintű jogszabályba foglalva, míg a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló joganyagot újrakodifikáló 2005. évi L. törvény (Nsztv.) 9. §-a szerint ha a nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerésére az Országgyűlés adott felhatalmazást, azt törvényben, egyéb esetekben kormányrendeletben ki kell hirdetni.[14]
- 389/390 -
A nemzetközi szerződések magyar jogba történő "beemelésének" általános eljárását szabályozó normákhoz képest az Alkotmány 2/A. § (2) bekezdése pedig speciális szabályként így rendelkezik: Magyarországnak az Európai Unióban tagállamként való részvételét lehetővé tevő, hatáskörtranszfert eredményező nemzetközi szerződések megerősítéséhez és kihirdetéséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges.
Ellenkező esetben belső jogot sért - és alkotmányos aggályokat vet fel - egy nem transzformált nemzetközi szerződés (bírói) alkalmazása.
Az Európai Unió alapját képező szerződések magyar jogban történő érvényesülésének kapcsán elöljáróban leszögezendő: Magyarország uniós tagállamként való működése, a közösségi jog hazai alkalmazása szempontjából közömbös, hogy a magyar jogrendszer a dualista vagy monista koncepció talaján áll a nemzetközi szerződések belső jogi érvényesülésével kapcsolatban.[15] Az EK-jog által tilalmazott belső jogi kihirdetés csupán az intézmények által alkotott másodlagos jog - mindenekelőtt a rendeletek[16] - tekintetében áll fel: ez a tilalom az alapító szerződésekre nem vonatkozik. Az Európai Unió e téren tehát szabad kezet ad: az alapító szerződéseknek, az azokat módosító és kiegészítő szerződéseknek - ideértve a csatlakozási szerződéseket is - az egyes tagállami belső jogokba történő beépülésének rendjéről az adott uniós tagállam jogrendszerének dualista-transzformációs vagy monista-adopciós beállítottsága, valamint a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló belső jogi szabályai igazítanak el.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
