Fejes Péter: Recenzió A magyar sport története című könyvről (SPO, 2022/1., 35-36. o.)

Ha előző számunkban a Sport a 20. században című kötetet vettük górcső alá,[1] akkor egyenes folytatásnak tűnhet A magyar sport története[2] című könyv ismertetése. A szerzői: N. Pál József irodalomtörténész, akinek hobbija a sporttörténet[3] és Novák Miklós sportújságíró, akitől pedig a szépirodalom nem áll távol.[4] Az alkotói ars poeticát az Utóhangban - "Ez a könyv az emlékezés jogának ébrentartásáért született"[5] - és a hátoldal ajánlószövegében olvashatjuk: "E könyv majd' másfél évszázad históriája, a sport felől nézve történelmünkre, ama szándékkal, hogy megmutassuk, sorsunk ekként szemlélve is tanulságos."

Az Előhang pedig a "Magyarország a sportban nagyhatalom" axióma - kevéssé ismert - eredetével indít, amely szerint ez a kijelentés száz esztendeje, 1922-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) stockholmi közgyűlésén a svéd trónörökös - a későbbi (VI.) Gusztáv Adolf király[6] - szájából replikaként (és indokként) hangzott el akkor, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama, Csehszlovákia képviselője kifogásolta, hogy (a trianoni békeszerződés folytán harmadnyira zsugorodott) Magyarországnak is, akárcsak a nagyhatalmaknak, két NOB-tagja lehessen. Az már inkább köztudott, hogy Magyarország az 1914-es párizsi "szimpátiaszavazás" nyomán jó úton haladt az 1920-as olimpia megrendezése felé, de aztán a világháború vesztes feleként e lehetőséget olyannyira elvesztette, hogy a végül Antwerpenben megtartott olimpián részt sem vehetett. A budapesti olimpia meg azóta (és nyolcszori próbálkozás után) is csak álom marad(t). Ezzel együtt a magyar sport történelme dicsőséges, Magyarország a legeredményesebb olyan ország, amely még nem lehetett olimpia házigazdája. (A nemzetek versenyében - csak a nyári játékokat számítva - a nyolcadik hely a miénk, úgy, hogy nemcsak 1920-ban, hanem - szintén a politika miatt - 1984-ben sem indulhattunk.)

Az Előhang és az Utóhang között a mű hét fejezetre tagolt. Az Előzmények 1896-ig (a modernitás korától - értve ez alatt Európában a felvilágosodás idejét, míg Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus alkonyát, a polgárosodás igénybejelentését - a millennium esztendejéig) tart. A provizórium[7] és a kiegyezés időszaka hozta el a honi testedzés határozottabb kereteit, először Pesten, majd vidéken (Nemzeti Torna Egylet, NTE - 1868, Magyarországi Tornaegyletek Szövetsége, METOSZ - 1985). Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk, a népiskolai törvény (az elemi és a polgári iskolákban) kötelezővé tette a testnevelés oktatását.[8] Az (Európában is) első atlétikai versenyt az Esterházy Miksa (1837-1883) által 1875-ben alapított Magyar Athletikai Club (MAC) az alakulását (április 8.) követő egy hónapon belül (május 6.) rendezte meg. E verseny dátuma, tehát május 6.-a 2000 óta a magyar sport napja. Az 1885-ben alakult (majd 1948-ban megszűnt) Budapesti Torna Club (BTC) sportolója volt a magyar sport első olimpiai bajnoka, Hajós Alfréd (1978-1955) is. 1885-ben jött létre az Újpesti Torna Egylet (UTE) is, 1888-ban a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK).[9] A század utolsó évtizedében kezdődött több sportág országos bajnokságsorozata, 1893-ban az evezésé, 1894-ben a teniszé, 1896-ban az atlétikáé és az úszásé, 1898-ban a kerékpározásé, 1900-ban a korcsolyázásé és a vívásé.[10] Az 1896-os esztendő különösen nagy hatásúnak bizonyult, nem függetlenül az első modern kori olimpiától, ahol Magyarország két (ezüstből készült) aranyat is nyert.

A Nagykorúvá érve (1896-1919) gerincét - amellett, hogy az időszerű olimpiai szerepléseinkről is olvashatunk, s köztük arról, hogy az 1912-es stockholmi olimpián ezüstérmes tornászcsapatunk tagja volt József Attila nővérének, Jolánnak a későbbi első férje, Pászti Elemér - a labdarúgás adja. A magyar labdarúgás három "alapító atyja" Iszer Károly, Stobbe Ferenc és Ray Ferenc, míg a magyar futball lehetséges születésnapjaként 1896. november 28-át ünnepelhetjük, amikor a BTC Markó utcai tornatermében a tornászok közé egy valódi futball-labdát dobott ifjú Ray Ferenc (ő volt az első magyar, aki cselezni is tudott, s ő volt, aki az első nemzeti bajnokság első gólját rúgta). A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) 1901. január 19-én alakult tizenhárom egyesület részvételével. A válogatott első győzelmét 1903. április 5-én, a Millenárison Csehország ellen érte el (2:1). S a tízes évek elejére a világ futballjának három kristályosodási pontja egyikének - a labdarúgás bölcsője, a Brit-sziget és Dél-Amerika (Argentína, Uruguay, Brazília földje) mellett - a Duna-menti iskola (Ausztria, Csehország, Magyarország) számított. Az egyetlen kormányfő pedig, aki a magyar labdarúgó-válogatottban is (egyszer) pályára lépett, az 1919. augusztus 7-től november 24-ig miniszterelnök Friedrich István volt.

A Horthy-rendszer negyedszázada (1919-1944) a magyar sport újjászervezésének, felívelésének és fájdalmának időszakát foglalja magában. A Nagy Háború után csak 1924-re történt meg nemzetközi kapcsolataink helyreállítása valamennyi jelentős sportágban,

- 35/36 -

amivel párhuzamosan haladt a honi viszonyok rendezése. A sport is a kulturális politika, egyben az átfogó nemzetpolitikai koncepció része lett. Ennek alapvetését az 1921. évi LIII. törvénycikk, az ún. testnevelési törvény[11] tartalmazta. Az 1920-as évek eleji 15-20 ezerrel szemben - ami jelentős visszaesés volt az utolsó békeévhez, 1914-hez képest - az 1930-as évek végére 200 ezer fő sportolt Magyarországon. Sportlétesítmények épültek, a városligeti műjégpálya 1926-ra, a Nemzeti Sportuszoda 1930-ra, a Nemzeti Sportcsarnok 1941-re lett kész. 1925-ben megalapították a Testnevelési Főiskolát. 1926-ban a labdarúgásban bevezették a profizmust. A sportdiplomáciai sikerek (Európa-bajnokságok, világbajnokságok, FIFA-kongresszus rendezése) mellett a sporteredményeket látványosan demonstrálták az olimpiai aranyak (1924-ben Párizsban kettő, 1928-ban Amszterdamban öt, 1932-ben Los Angelesben hat, 1936-ban Berlinben tíz) és az 1938-as franciaországi labdarúgó-világbajnokság ezüstje - még ha aranyra esélyesként mentünk is.

A Háborús világban a sport egészére a stagnálás és a visszaesés volt jellemző. A harcmezőn vagy a háború utolsó felvonásának tébolyában is számos sportszakember és sportoló pusztult el. Az Új remények, diktatúra, sikerek (1945-1956) rövid időszakot, ám annál nagyobb eredményeket, majd traumát ölel fel. A Magyar Olimpiai Bizottság 1947-ben ugyan újjáalakult, de önállóságát csak 1989-ben szerezte vissza. Az 1948-as londoni olimpia tíz, az 1952-es helsinki olimpia tizenhat aranyérme, az Aranycsapat diadalmenete az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntőjéig paradox módon a szocialista államnak a sportba való erőteljesebb beavatkozását igazolta vissza, és a szocialista állam külpolitikai legitimációját erősítette. Az 1956-os forradalom után azonban óriási vérveszteség érte az országot, a nemzetet, a magyar sportot. A melbourne-i olimpiáról 48 versenyző, edző nem tért vissza Magyarországra, ahogy végleg kint maradt az Aranycsapat három világklasszisa, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán is, s a nagy jövő előtt álló szinte teljes ifjúsági labdarúgó-válogatott is elveszett. Egy 1957-es FIFA-jegyzék vagy 200 külföldön ragadt magyar labdarúgót listázott.