A multikulturalizmus alkotmányos elismerésére Kanadában az 1982-es Alkotmánnyal került sor, melynek 27. cikke kimondja, hogy a Kanadai Jogok és Szabadságok Chartájának rendelkezéseit a kanadaiak multikulturális örökségének megőrzésével és továbbfejlesztésével összhangban kell értelmezni. Ezzel összefüggésben kérdésként merült fel, hogy e rendelkezésből fakad-e valamilyen jog, vagy inkább csak retorikai fordulat.
A leggyengébb tartalommal ez utóbbi esetben bír, míg a többségi álláspont szerint a 27. cikk értelmezési szabály, a bíróságok az alapvető szabadságjogok és nyelvi jogok tartalmát alakítják ezzel. Van olyan álláspont ugyanakkor, amely szerint értelmezési szabályként is dinamikus jellegű, megköveteli ugyanis a multikulturalizmus továbbfejlesztését azoktól, akik alkalmazzák a Chartát. További álláspont szerint a 27. cikkben foglalt értelmezési klauzulából következően - bár annak címzettje elsődlegesen a bíróság - a jogalkotó lehetővé teheti, hogy egyes jogokat korlátozzanak, feltéve, hogy a kivételek észszerűek, arányosak, és a korlátozás célja Kanada etnikai mozaikjának népszerűsítése. Eszerint, ezzel a rendelkezés közvetve jogot biztosít ahhoz, hogy az etnikai, vallási és nyelvi közösségek megőrizzék kulturális identitásukat. A bírósági gyakorlatból az értelmezési szabály álláspontja bontakozott ki, míg azt az álláspontot elvetették, mely szerint közvetlenül fakadnának ebből jogok. Noha a klauzulát általában ignorálják a bíróságok, de ha hivatkoznak rá, akkor értelmezési keretként élő tartalommal bír és többek között az egyéni és a kollektív jogok ütközésekor veszik figyelembe. A mérleg nyelveként szerepelhet az egyes tesztek, vagyis az arányossági vagy az észszerűségi kritérium alkalmazásakor is. A tanulmány a klauzulához kapcsolódó legfontosabb döntéseket veszi számba.
Tárgyszavak: Kanada, multikulturalizmus, multikulturális örökség, Kanadai Legfelsőbb Bíróság, Kanadai Jogok és Szabadságok Chartája, Oakes-teszt, Amselem-teszt, Doré-teszt, szabad és demokratikus társadalom
A kanadai területeken a 15. század végén, 16. század elején jelentek meg az angol és francia gyarmatosítók, akiknek a 17. századra sikerült tartós kolóniákat is létrehozniuk. A hétéves háborút (1756-1763) lezáró párizsi békeszerződésig Kanada jelentős része francia uralom alatt állt, e területek azonban ekkor brit fennhatóság alá kerültek, megalapozva a kanadai kétnyelvűség, illetve bikulturalizmus alapjait. Mindkét társadalomnak megvoltak a saját jellemzői, a francia területek elfoglalásával a protestáns britek egy homogén, franciául beszélő, francia szokásjog (coutume)[1] mentén élő, a francia igazgatás eredményeként szigorúan katolikus, feudális berendezkedésben élő közösség felett kellett volna, hogy uralmat gyakoroljanak. A kanadai brit társadalom viszont kapitalista, materialista, piacorientált, világi, pragmatikus, a gazdasági erőkre reagáló társadalommá vált, ami ekként meglehetősen nagy kontrasztot képezett a gyarmati francia társadalommal.[2] Brit uralom alatt a franciák örök félelme volt az asszimiláció, vagyis hogy elveszítik nyelvüket, szokásaikat, vallásukat, azonban ezt a britek végül nem tudták megvalósítani, részben a függetlenségüket elnyert brit gyarmatokból létrejövő - és katonai fenyegetést jelentő - Amerikai Egyesült Államoktól való félelem miatt, ami többször is engedmények megtételére sarkallta a brit vezetést,[3] másrészt brit és francia ol-
- 2/3 -
dalon is jellemzően mérsékelt politikusok gyakoroltak hatást a gyarmat életére, ami egyrészt hozzájárult a francia kultúra megőrzéséhez, másrészt nem vezetett el az elszakadást követelők jelentős túlsúlyához.
A kanadai multikulturalizmus ideológiájának hátterében elsődlegesen a britek és franciák közötti történelmi konfliktus állt, mely a 20. század második felében éleződött ki leginkább, a francia nacionalizmus megerősödésével, melynek sarkalatos pontja volt egyrészt a nyelvi jogokért[4], másrészt pedig az elszakadásért való küzdelem.[5] A probléma kezelésének és egyben a szeparatizmus visszafogásának céljából 1963-ban létrehozták a Kétnyelvűség és Kétkultúrájúság Királyi Bizottságát (Royal Commission on Bilingualism and Biculturalism), amelynek a két nemzet kapcsolatát mint egyenlő partnerséget kellett kidolgoznia, jelentésének eredményeként pedig 1969-ben a francia nyelv hivatalos nyelvvé vált. Másrészt az 1968-ban kormányra kerülő Pierre Trudeau a helyzet rendezése érdekében a korábbi, a két nemzet kapcsolatán alapuló bikulturalizmus elvét felváltotta a multikulturalizmus elvével, mely már nagy hangsúlyt fektetett a bevándorló gyökerű közösségekre is.[6] A bevándorló gyökerű etnikai csoportok szerepe a Kétnyelvűség és Kétkultúrájúság Királyi Bizottságának munkája során került előtérbe, mert a nagyobb etnikai-kulturális csoportok tiltakoztak a marginalizálódásuk miatt, illetve egyet nem értésüket fejezték ki a kétnyelvűség és kétkultúrájúság felfogásával szemben.[7] Az a gondolat ugyanis, hogy Kanada két nemzeten alapul, magában hordozta azt az üzenetet, hogy a többi kulturális közösség kvázi másodrendű, illetve alárendeltje az alapító nemzeteknek.
A multikulturális állammá válás egy sajátos állami és társadalmi folyamat eredménye volt. Kezdetben a kanadai társadalom identitástudata a két alapító nemzetre, a britre és a franciára épült, jelentős brit túlsúllyal. A brit többség identitását tekintve a Brit Birodalom részének érezte magát, és a brit identitás védelme fontos szerepet játszott életében, egészen a Brit Birodalom összeomlásáig.[8] Ezt követően a kanadaiak identitása megváltozott és elindult egy multikulturális, több etnikumra alapozott, kanadai identitássá válás útján,[9] majd mára egy soknemzetiségű, többvallású, multietnikus, multikulturális társadalommá vált. A brit identitást könnyedén felváltotta a narratíva, miszerint mindannyian bevándorlóként érkeztek, ami végül megnyitotta az utat a multikulturalizmus felé.[10] A multikulturális társadalom legfőképpen azt jelenti, hogy minden kanadai bekapcsolódhat a társadalom életébe, kultúrájától, nemzetiségétől vagy etnikai származásától, vallásától, fajától és bőrszínétől függetlenül.[11] Ebben a formájában a multikulturalizmus lehetővé teszi az egyes kultúrák egymás mellett élését, anélkül, hogy ezen kultúrák mindegyike sajátos társadalmat is kialakítana magának.[12]
A multikulturalizmus működésének alapja a diszkriminatív tendenciák lebontása. Az antidiszkriminációs törvények elfogadása a British North American Act alapján tartományi hatáskörbe tartozott, a tartományok pedig már az '50-es évektől kezdődően fogadtak is el ilyen törvényeket, illetve a B and B Commission is tett ajánlást arra vonatkozóan, hogy alkossanak jogot, amely a munkáltatási, lakhatási, elszállásolási gyakorlatok terén tiltja a diszkriminációt. Szövetségi szinten pedig az 1977-es Human Rights Act, illetve az 1986-os Employment Equity Act elfogadásával valósítottak meg antidiszkriminációs politikákat. Emellett az idegenrendészetben évtizedek óta jelen lévő diszkriminációs akadályok lebontása révén Kanada a '70-es években megnyitotta kapuit a harmadik világ országaiból érkező bevándorlók előtt is, az addig javarészt európai bevándorláson alapuló diverzitását alaposan kiszélesítve és elmélyítve.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
