A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 2018. július 1-jén lépett hatályba, az elmúlt öt év pedig már elegendő időt szolgáltat annak megvizsgálására, hogy az új törvény gyakorlatban való alkalmazása mennyiben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az új büntetőeljárási kódex megalkotásának célja az volt, hogy a meglévő elavult és inkoherens eljárási törvény helyébe a bűnözés elleni fellépés igényeit kielégítő korszerű törvény lépjen, a hatékonyság, a gyorsaság, az egyszerűség, a koherencia és a célszerűség garanciális elemeinek tükrében. A tanulmány e garanciális elemekből kiemelve a hatékonyságot és a gyorsaságot egyfajta figyelemfelhívást intéz a jogalkotó felé a törvény alkalmazása során felmerült esetleges nem kívánt következményekre. A szerző a hatékonyság tekintetében azokra az anomáliákra igyekszik rámutatni, amelyek a nyomozás felderítési és vizsgálati szakaszának éles szétválasztásából eredő felelősségi viszonyok mentén jelennek meg az előkészítő eljárás, a nyomozó hatóság felderítés során történő beszámolási kötelezettsége, a távollevő terhelttel szemben történő eljárás és az adatkérések során. Az eljárás időszerűsége kapcsán a szerző azt vizsgálja, hogy mennyiben sikerült elérni a bíróságok tehermentesítését, mennyiben jó és mennyiben rossz a nyomozás határidejének merev korlátozása, illetve a hatékonyság és az időszerűség igényét kielégíteni hivatott előkészítő ülés és a mértékes indítvány eredményeit is elemzi.
2023. július 1. a 2017. évi XC. törvény (Be.) hatálybalépésének ötéves évfordulója. Korábban a 2012. évi C. törvény (Btk.) megalkotásával a jogalkotó világos üzenetet küldött; szakítani kívánt a korábbi szemléletű büntetőpolitikával így az elkövetőkre fókuszáló, a társadalom igazságérzetét sokszor bántó büntetőjogi gondolkodás helyett, a sértettek és az állam érdekeit jobban figyelembe vevő, szigorú és tettarányos büntető törvénykönyv került elfogadásra. Miután a Btk. 2013. július 1-jén hatályba lépett, nyilvánvalóvá vált, hogy a szellemében is más büntetőkódex maradéktalan érvényesülését csak egy új büntetőeljárási törvény garantálhatja, ezért szinte azonnal megindult ennek is az előkészítése.[2] A Kormány végül 2015. február 11. napján megtartott ülésén elfogadta "Az új büntetőeljárási törvény szabályozási elvei" című IM-előterjesztést, melynek 1.21. pontja szerint az új büntetőeljárási kódex kodifikációjának központi elemei a hatékonyság, gyorsaság, egyszerűség, korszerűség, koherencia és a célszerűség lettek.
Túl azon, hogy ilyen szempontok bármely törvény kodifikációjának előnyére válnak, öt év elteltével, a megfelelő tapasztalatok birtokában érdemes lehet megvizsgálni, hogy ezek az összkép szempontjából egyébként összefüggő és egymást erősítő alapelvek hogyan érvényesültek/érvényesülnek a hatékonyság és a gyorsaság szempontjából. Ezt azért is illik elvégezni, mert egy ilyen nagy, társadalmi hatásában jelentős jogszabály esetlegesen nem kívánt következményeire történő figyelemfelhívás tudja csak abba a helyzetbe hozni a jogalkotót, hogy a szükséges változtatásokról dönteni tudjon.
A büntetőeljárási törvény a nyomozó hatóságokon kívül három jogi hivatásrendnek is munkaeszköze. A társada-
- 129/130 -
lom mindannyiunktól hatékonyságot vár, ami csak látszólagosan ellentmondás, hisz a hatékonyság nem más, mint a feladat lehető legeredményesebb elvégzése a lehető legoptimálisabb ráfordítással (idő, eszköz). Ez a büntetőeljárásban (is) csak akkor érvényesülhet, ha mindenki azt csinálja és azért felelős, amihez a legjobban ért. A nyomozó hatóság nyomozzon, az ügyészség gondoskodjon a vádemelés feltételeiről és képviselje a vádat, a védelemnek biztosított legyen a hatékony védelem lehetősége, a bíróság pedig ítélkezzen. Ezen a filozófián alapszik a hatályos büntetőeljárási törvény. Ma már furcsa, de az előző Be. (1998. évi XIX. törvény) idején ez nem volt feltétlenül így, gondoljunk csak az akkoriban hangoztatott "a nyomozás ura az ügyész" tételmondatra, ami meggyőződésem szerint az egész ügyészség megítélésére kiható (egyébként máig érzékelhető) tévedés volt, hisz ezzel az ügyészség gyakorlatilag "magára húzta" minden eredménytelen nyomozás felelősségét. A hatályos Be. szakított ezzel a megoldással és cezurális vonalat húzott a nyomozásnak a kriminalisztikából egyébként is ismert felderítési (a megalapozott gyanú közlése előtti) és vizsgálati (a megalapozott gyanú közlése utáni) szakasza közé. Az az egyértelmű jogalkotói szándék, hogy az ügyész akár nyomozástaktikai kérdésekre is kiható irányítási jogköre csak a vizsgálat felett érvényesüljön, a felelősségi viszonyok szétválasztásának az irányába mutat. Ez azonban magában az eljárási törvényben sem lett következetesen végiggondolva. Ennek kiváló példája az ún. előkészítő eljárás, amely egyébként - véleményem szerint - a jogszabály komoly vívmánya. Az előkészítő eljárás a nyomozó hatóság vagy (kizárólagos ügyészségi nyomozás esetén) az ügyészség által folytatott, még a nyomozás elrendelése előtti eljárás, amelynek egyetlen célja a bűncselekmény gyanújának megállapítása vagy kizárása. Ezt az eljárást tipikusan az indokolja, mikor "valami van, de nem az igazi", vagyis rendelkezésre állnak - akár feljelentésből, akár más forrásból - olyan információk, adatok, amelyek bűncselekmény gyanúját valószínűsítik, de még nem támasztják azt egyértelműen alá. Ez régebben is előfordult, de az ilyen szituációk megoldására alkalmazott korábbi megoldások (pl. titkos információgyűjtés) nem a büntetőeljárási törvényben, hanem külön törvényekben és titkos utasításokban szerepeltek, így a bíróság érthetően komoly ellenszenvet tanúsított irányukban. Az előkészítő eljárás büntetőeljárási törvénybe történő beemelése tehát kifejezetten a jogállamiságot erősítő szükséges lépés volt. Az pedig egy másik kérdés, hogy egy bűncselekmény gyanújának hiányában folytatott nyomozó hatósági eljárás felett generálisan ugyanolyan ügyészségi kontrollnak kell-e érvényesülnie, mint ami a gyanú megléte esetén (felderítési szak) érvényesül, vagy elég lenne ezt a kontrollt csak azokra az esetekre szűkíteni, amikor ügyészi vagy bírói engedélyes leplezett eszköz alkalmazására kerül sor.
További példája a felelősségi viszonyok kuszaságának a hatályos törvényben a nyomozás felderítési szakaszában kötelező szabály, mely szerint a nyomozás elrendelését követő hat hónap elteltével a nyomozó hatóság beszámolót készít az ügyésznek a nyomozás állásáról. Az ügyész - azon kívül, hogy érdeklődéssel olvasgathatja a beszámolót - még indokolt esetben sem nagyon tud mit tenni, hisz a törvény szövege alapján teljességgel eszköztelen a nyomozásszakmai szempontból nem megfelelő módon, azonban a Be. tételes rendelkezéseinek megsértése nélkül kezelt ügyek vonatkozásában (pl. a nyomozó hatóságnak a bizonyítandó tények vagy a szükséges nyomozati cselekmények elvégzésével kapcsolatban nincs koncepciója). Ugyanígy eszköztelen az ügyész - hisz a nyomozó hatóság önállóan nyomoz - a felderítési szakban indokolatlanul elhúzódó eljárások tekintetében, amit sajnos már statisztikai adatok is alátámasztanak. Lássuk be, az az ilyenkor elméletileg rendelkezésre álló érvelés, mely szerint a "nem dolgozás" törvénysértő, mert a valósághű tényállás megállapítását hátráltatja és ezért az ügyész beavatkozása indokolt, bár elegáns, de nem biztos, hogy hatékony megoldás. Nem lehet hatékony, mert teljesen kiüresíti a nyomozó hatóság és az ügyészség közötti felelősségi viszonyokra vonatkozó szabályt. Azonban, ha a nyomozó hatóság a hat hónap elteltét követő beszámolóját nem az ügyésznek, hanem a saját felettes hatóságának (pl. a járási rendőrkapitányság vezetője a vármegyei rendőrkapitányság bűnügyi főosztályvezetőjének) címezné, lehet, hogy mind a szakmaiság, mind az időszerűség szempontjából hathatósabb intézkedések bevezetésére kerülhetne sor.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
