A Magyar Jog folyóirat 2024/10. nyomtatott lapszámában - tévesen - ennek a tanulmánynak egy még nem végleges verziója jelent meg. A Szakcikk Adatbázis orvosolva a hibát a tanulmány véglegesített, valamint némileg eltérő című változatát közli.
Ebben a munkában a szerző a magyar Btk. extraterritoriális joghatóságát (elsősorban az aktív személyi elvet) érintően folytat le vizsgálatot és arra a következtetésre jut, hogy az aktív személyi elv korlátlan figyelembe vétele a magyar büntető joghatóság megállapításánál az uniós jogi integráció jelen állapotában nem tartható. Ehhez a büntető joghatósági szabályok általános jellemzői, külső és belső korlátai áttekintésre kerülnek, valamint az joghatósági ütközések megoldásának uniós megközelítései (ne bis in idem, forum shopping stb.) is vizsgálat tárgyát képezik. Ezt követően a tanulmány a magyar büntetőjog szerint bűncselekménynek minősülő bordélyház-üzemeltetés példáján keresztül elemzi e magatartás tilalmának uniós joggal való szembenállását (alapszabadság korlátozása közrendi okokból) és megoldási javaslatokat kínál a jogi probléma feloldására. Az írás kimutatja, hogy hogy a kölcsönös elismerés elvi paradigmájában - amennyiben nem teljes mértékű a büntetőjogok harmonizációja, és így a büntetendőség/büntetlenség kérdéseit nem teljes mértékben hangolják össze a tagállaok - az adott tagállam társadalmi erkölcséből táplálkozó, esetleg kultúrafüggő vagy épp politikai töltetű bűncselekmények esetén a büntető joghatósági rendelkezések "harmonizálatlan" megalkotása uniós alapjogokat sérthet.
Tárgyszavak: büntetőhatalom; büntető joghatóság; büntetőjogi integráció, Európai Unió, bordélyház; közrend
A büntető joghatóság meghatározása egy adott állam jogalkotójának a kompetenciája, a szuverenitás gyakorlásának és a ius puniendinek az egyik megjelenési formája. Az adott állami szabályoktól függően a büntető joghatóság kiterjedhet olyan cselekményekre is, amelyek területi főhatalmon kívül esnek, így ún. extraterritoriális joghatóságot teremtenek. A magyar szabályozást tekintve ez a helyzet a magyar állampolgár által külföldön elkövetett (bármilyen) bűncselekmények, illetve a nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett (meghatározott) bűncselekmények esetén a Btk. (2012. évi C. törvény) 3. §-a értelmében.
A bűnügyi együttműködés körében a kölcsönös elismerés elvén nyugvó jogintézmények (különösen az európai elfogatóparancs és az európai nyomozási határozat) teljesítése során a fentiek szerinti, a magyar állampolgár által külföldön elkövetett bűncselekmények miatti extraterritoriális joghatóság körében jelentkezik a kettős inkrimináció követelményének vizsgálata. Világos ugyanis, hogy a magyar állampolgár által egy másik tagállam területén elkövetett cselekmény esetében a magyar állam büntető joghatósága extraterritoriális (az az ún. aktív személyi elven alapul), még a másik tagállam hagyományosan a területiség elve alapján teremti meg joghatóságát. Az extraterritoriális joghatóság pozitív joghatósági konfliktus esetén sajátos kettős inkriminációs helyzetet eredményezhet, azt tehát, hogy az adott cselekmény mindkét állam joga szerint büntetendőnek minősül (egyetlen tagállam területén elkövetve). Az uniós bűnügyi együttműködésben a kettős inkrimináció mint követelmény meggyengült, így különösen az európai elfogatóparancs rendszerében az ún. katalógusbűncselekmények esetén erre nincs szükség az európai elfogatóparancs teljesítéséhez, de az egyéb bűncselekmények esetén továbbra is figyelembe lehet venni (és hiányában nem átadni a keresett személyt).
A kettős inkrimináció követelményének kivonása a katalógusbűncselekmények miatti elfogatóparancsok teljesítésének feltételei közül valós kompromisszum eredménye figyelemmel arra, hogy olyan jelentős tárgyi súlyú transznacionális cselekményekről van szó, amelyek minden tagállamban büntetendőnek minősülnek és/vagy van mögöttes uniós jogi norma is, amely a büntetendőséget előírja. Ilyenkor a kölcsönös elismerés tárgya a másik állam büntető igénye és az általa gyakorolt ius puniendi tartalma. Ehhez képest azonban a katalóguson kívüli bűncselekmények között lehetnek olyanok, amelyekkel kapcsolatosan nincs "büntetendőségi konszenzus", azaz eltérőek lehetnek a tagállami büntetőjogi megközelítések, így az adott cselekmény valamely tagállamban büntetlen, míg a másikban büntetendő. Az európai elfogatóparancsot végrehajtó állam ezen cselekmények esetén vizsgálhatja a kettős inkriminációt és megtagadhatja annak teljesítését, ha a saját joga szerint az nem bűncselekmény. Ilyenkor lényegében a végrehajtó tagállamban érvényesülő büntetlenség (és így a kettős inkrimináció hiánya) lesz az elvi indoka az elfogatóparancs teljesítése megtagadásának.
A magyar Btk. extraterritoriális joghatóságot megteremtő rendelkezése azt a kötelezettséget telepíti a magyar állampolgárra, hogy külföldön is tartsa be a magyar Btk. szabályait, még akkor is, ha cselekménye a területi állam büntetőjoga szerint nem bűncselekmény. Ha ilyen esetekben a magyar hatóságok európai elfogatóparancsot bocsátanak ki a magyar állampolgárral szemben, lehet arra számítani, hogy az elfogatóparancs végrehajtását meg fogják tagadni, mivel az adott magatartás jogszerű magatartás a végrehajtó államban. Az uniós mobilitási trendek miatt és az uniós alapszabadságok miatt számos magyar állampolgár él életvitelszerűen másik uniós tagállamban, így elsősorban a "befogadó" tagállam joga szerint alakítják az életüket és igyekeznek azon jogszabályoknak megfelelni, amelyek a másik tagállamban hatályosak. Problémát azok a magatartások jelentenek a büntetendőség/büntetlenség nem harmonizált kérdéseiben, amelyek az adott tagállam társadalmi erkölcséből táplálkozó, esetleg kultúrafüggő bűncselekmények, illetve azok, amelyek valamely politikai ideológia, esetleg sajátos kriminálpolitika miatt egyediek lesznek és emiatt csak egy adott tagállamra jellemzőek (itt morális különbségként jellemezve ezen cselekmények társadalmi hátterét). A magyar büntetőjogban több olyan cselekmény is van, amely illeszkedik ebbe a problémahalmazba, így különösen a magzatelhajtás, az öngyilkosságban közreműködés, a kábítószer fogyasztása, és a (felnőttkorú) prostitúcióhoz kapcsolódó cselekmények, de még a (iparjogvédelmi vagy szerzői jogi) hamisítás is ide tartozhat. Más tagállamok - értékrendjükből, kriminálpolitikájukból fakadóan - a másik tagállami büntetendőséget nyilvánvalóan nem fogják elismerni, hiszen nem véletlenül nem tekintik bűncselekménynek az adott magatartást. Az ilyen cselekmények vonatkozásában tehát a kölcsönös elismerés ideája egyelőre nem érvényesül. Van azonban ennek a kérdéskörnek egy ennél kínzóbb problémákat okozó vetülete: amennyiben a másik tagállamban büntetlen cselekmény jogszerűségét az uniós jog mércéje is alátámasztja, akkor valójában az extraterritoriális büntető joghatóság az uniós polgárok vonatkozásában sértheti az uniós jogot is. Azaz amennyiben például a terhességmegszakítást vagy épp az eutanáziát magyar orvos végzi - foglalkozásszerűen munkavégzés keretében - egy olyan államban, ahol eltérőek a jogszerű beavatkozás szabályai, vagy éppen a németországi bordélyházat üzemeltető vállalkozó magyar állampolgár, esetleg a holland coffeeshop beszállítója magyar vállalkozó, aki Hollandiában termeszti a cannabis sativát. A következőkbe ezt a konkrét jogi problémát kívánom részletesebben bemutatni és elemezni, valamint a lehetséges megoldásokat felvázolni.
A büntetőjogi felelősségrevonás lehetőségét (kötelezettségét) és jogi keretrendszerét a modern - európai - államszerveződésben morális-filozófiai, jogelméleti, emberi jogi és alkotmányos elvek határozzák meg, amelyek a mindenkor aktuális büntetőjogi szabályozásban kapják meg a szakjogi leképeződést. A büntetőjogi felelősségrevonás központi elméleti komponense a ius puniendi, azaz a büntetőjogi kompetencia-kijelölő paradigma (kontinentális jogrendszerekben[1]), amely alapvetően a tagállami szuverenitásból fakad, és amely azt fejezi ki, hogy az állam jogosult megbüntetni a bűncselekmények elkövetőit, illetve az eljárásjogi legalitás elvét követő államokban egyben ennek kötelezettségét is tartalmazza. Tartalmi értelemben a büntetendőségi értékítélet meghozatalára jogosítja fel birtokosát, azaz hogy az kiemeljen bizonyos magatartásokat az emberi cselekmények sorából, amelyeket aztán bűncselekménnyé nyilvánít. Ehhez tartozik szorosan a büntetési rendszer kialakítása is, tehát a történelmi és/vagy nemzetközi tapasztalatok alapján a bíróság által kiszabható szankciók megválasztása és jellemzőik megalkotása. Formai értelemben pedig a büntető jogszabály kibocsátásának jogát hordozza, azaz hogy közhatalmi kényszerrel végrehajtható jogforrásban szabályozza a kérdéses életviszonyokat. A formai és a tartalmi oldal egymástól nem elválasztható, a büntetendőségi értékítélet kifejezéséről a jogalkotó a büntetőjogi szabály kibocsátásával tud dönteni. A társadalom jogrendjének büntetőjogi alrendszere abból az origóból indul ki, hogy az állam a közhatalma révén ius puniendivel is rendelkezik. A büntetőjogi alrendszer legalapvetőbb ismérveit és jogintézményeit az alkotmány tartalmazza, amely egyben az állami büntetőhatalom korlátja is. Az alkotmányos keretek közé szorított ius puniendi a jogállam szerves része, s ugyan egyes konkrét korlátai jelentősen eltérhetnek az egyes országokban, léteznek olyan közös értékek (alapelvek), amelyek hasonló tartalommal jelentkeznek az országok nemzeti büntetőjogi rendszereiben.[2] Az európai országok jogelvek által vezérelt büntetőjogi struktúrái hasonlítanak egymáshoz, köszönhetően a közös alkotmányos hagyományoknak és az emberi jogok védelmére irányuló "egységesített" fejlesztésnek (elsősorban az Emberi Jogok Európai Egyezményének és az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata következtében).
A fentiek konkrét szabályozási megjelenése a hatályos büntetőjogi jogszabályokban testesül meg, így a büntetendőségi értékítéletet a Btk. váltja "aprópénzre", amikor is a jogalkotó meghatározza a Btk. tárgyi, személyi, területi és időbeli hatályát. Míg a tárgyi hatály lényegében az üldözendő bűncselekményeket (és azok általános részi jellemzőit) definiálja, a személyi hatály a címzetti kört specifikálja, a területi és időbeli hatály pedig az elkövetett bűncselekmények időbeli és területi modalitásait határozza meg. A Btk. hatályának meghatározásakor a tárgyi hatály vonatkozásában a jogtárgyvédelem tekinthető a vezérfonálnak azzal, hogy az adott társadalom mindenkori állapotára jellemző és/vagy valamely időszakban fontos jogtárgyak védelmére születnek meg a büntetőjogi tényállások. A jogtárgyvédelem hatókörét befolyásolhatják hazai társadalmi változások, politikai mozgalmak, globális trendek és nemzetközi (uniós) jogi kötelezettségek is. Az időbeli hatály szabályozása - a mai viszonyaink között - alkotmányosan elismert alapelvi forrású kérdés, a büntetőjogban a törvényesség alapelve speciális rendelkezéseket követel (visszaható hatály tilalma). A személyi és a területi hatály szabályai annyiban különlegesek, hogy ezek azok a szabályok, amelyek az adott állam extraterritoriális joghatóságát (is) meghatározhatják.
A Btk. személyi és területi hatályára vonatkozó szabályok jellemzője, hogy a hazai elkövetéseken túlmenően azokra a cselekményekre is kiterjeszti a magyar Btk. hatályát, amelyeket "területen kívül" követnek el, és amelyek vonatkozásában a büntetőeljárást Magyarországon le lehet folytatni. Ezek a rendelkezések azért különlegesek, mert a magyar Btk. hatályának kiterjesztése ezekre a cselekményekre megteremti a magyar állam ún. extraterritoriális joghatóságát is, azaz a belső jogi szabályozás egyben az állam külső, nemzetközi jogi viszonyrendszerében is hatással bír. Az extraterritoriális büntető joghatóság alapítása nem sérti a nemzetközi jogot (tágabb értelemben vett joghatóság, jurisdiction to prescribe[3]), azonban annak konkrét gyakorlása csak korlátok között realizálható (szűkebb értelemben vett joghatóság,[4] jurisdiction to adjudicate/enforce).
Már az 1927-es S.S. Lotus-ügyben[5] kimondta az Állandó Nemzetközi Bíróság, hogy egy államtól csak annyit lehet megkövetelni, hogy ne lépje túl a nemzetközi jog által a joghatóságának szabott határokat; e határokon belül a joghatóság gyakorlásának joga szuverenitásán alapul.[6] Megállapítható továbbá az is, hogy az állam a büntető joghatóság gyakorlása során nem avatkozhat be a másik állam belügyeibe, hogy az extraterritoriális joghatóság megteremtése nem sérti a nemzetközi jogot, amennyiben van valamely kapcsolat (nexus) a büntetendő cselekmény (bűnelkövető) és a büntetőhatalmat gyakorló szuverén állam között.[7] E kérdésnek a nemzetközi jogi korlátai a 2000-es Yerodia Abdoulaye Ndombasival (Kongói Demokratikus Köztársaság akkori külügyminisztere) szemben kibocsátott belga elfogatóparancs ügyében is kirajzolódtak.[8] A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az elfogatóparancs kiadása - függetlenül attól, hogy jelentősen beavatkozott-e Yerodia diplomáciai tevékenységébe - Belgium Kongóval szemben fennálló kötelezettségének megsértését jelentette, mivel nem tartotta tiszteletben a Kongó hivatalban lévő külügyminiszterének mentelmi jogát, és különösen megsértette a nemzetközi jog alapján őt akkor megillető mentességet.
Az európai jogi integráció a tagállami büntető joghatóság korlátok közé szorítását érintően még az út elején jár, ennek jelenlegi funkcionális komponensei a következők: (1) az EUMSZ 82. cikke szerinti felhatalmazás a joghatósági konfliktusok megelőzésére és feloldására, (2) a jogharmonizációs anyagi jogi irányelvek igyekeznek egységes joghatósági szabályokat definiálni és (3) az Európai Ügyészség tevékenységét meghatározó területi és személyi hatályra vonatkozó szabályok. A jelenlegi, fejlődési szakaszban azonban a diszfunkciók is beazonosíthatók, amelyek kiküszöbölésére valójában az EUMSZ szerinti jogalkotói hatáskör gyakorlása lehetne a megoldás. Diszfunkciónak[9] tekinthető tehát az, hogy a jogerőért lényegében versenyt futnak a tagállami hatóságok pozitív joghatósági konfliktus esetén (az uniós jogban érvényesülő transznacionális ne bis in idem[10] elve miatt), illetve az is, hogy a lis pendens[11] nincs kötelező jogszabályban feloldva.[12] Végezetül pedig azt is diszfunkciónak kell tekinteti, hogy az előzőekből következően létezhet hatósági forum shopping is a büntetőügyekben.
A forum shopping eredeti jogi értelmében a nemzetközi magánjoghoz kötődik, bizonyos esetekben elismert jogintézmény, amely a kollíziós jog szabályai alapján több joghatóság együttes fennállása esetén azt engedi a félnek, hogy kiválassza az országot, amelynek bírósága előtt a jogvita eredményesebb vagy - számára - sikeresebb eldöntése várható. Azaz a fél a számára legkedvezőbb kollíziós normákat és az ezzel alkalmazandó jogrendszert is megválasztja. Ez - ha a jogi szabályozás lehetővé teszi - az esélyek mérlegelését engedi a félnek, igaz, manipulációra (meghatározott joghatóság elkerülésére) is alapot adhat.
A büntető joghatóság megalapozásának nem volt releváns "elve" a forum shopping. Az a jogi tény azonban, hogy az első érdemi jogerős döntés mindegyik tagállamra kiterjedően blokkolja az ugyanazon cselekményért folytatandó büntetőeljárásokat (uniós szintű ne bis in idem; Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikke, Alapjogi Charta 50. cikke), szükségessé teheti a büntető joghatóság gyakorlásának koordinációját a tagállamok között. Ennek közvetlen kihatása lehet a büntetőjogi felelősségrevonásban "érdekelt" felek döntéseire is. Egyfelől a bűnelkövetők számára valódi mérlegelés tárgyát képezheti, hogy mely tagállamban folytassák bűnözői tevékenységüket (tipikusan a fehér galléros bűnözés esetén jöhet ez szóba), igaz, a bűncselekmény elkövetőjét nem illeti meg az a jog, hogy az általa választott országban bírálják el az ügyét, ezt legfeljebb a területiség elvében "bízva" az adott területen való elkövetéssel tudja előidézni. Hagyományosan pedig a bűnüldöző hatóságok sem választanak, hogy melyik állam járjon el egymás átfedő joghatóságok esetén, tehát nem kizárt, hogy akár több állam hatóságai is eljárjanak, mindegyik az adott állam büntető joghatóságának nemzeti szintű szabályozása alapján.[13] Ugyanakkor a jelen viszonyaink között a bűnüldöző hatóságok is kerülhetnek abba a helyzetbe, hogy eldönthetik, mely tagállam lesz végül a felelősségrevonás fóruma (lásd 2009/948/IB kerethatározat).
A büntetőjogi egységesítés az uniós tagállamok között csak gyerekcipőben jár, és általában eltérő anyagi jogi (általános részi) szabályok érvényesülnek a bűncselekményi tényállásokat, a büntetéseket érintően, vagy akár az eljárási kényszerintézkedések vonatkozásában is, ezért reális várakozás, hogy bizonyos esetekben a hatóságok ennek mentén is orientálódjanak az eljáró ország kiválasztásánál. Mindezekből az következik, hogy a más jogterületen ismert / elismert forum shopping lényegében két kontextusban nyer új jelentést a büntetőügyeket érintően, azaz az mind a bűnelkövetők, mind a hatóságok magatartását meghatározhatja. A bűnelkövetők esetleges mérlegelési szempontjai egyvektoros koordinátarendszerben elhelyezhetők, így nagy valószínűséggel a büntetendőség, annak tágan meghúzott határai (azaz szorosabb feltételei), a büntetések mértéke és szigora, illetve a kényszerintézkedések "keménysége" képezheti az adott joghatóság kerülésének alapját (=minél enyhébb elbírálás).[14] A bűnüldözés esetén azonban nem lehet hasonló módon valószínűsíteni a döntési kritériumokat, mivel működési elve és funkciója nem egykomponensű. Ugyan megjelenhetne a "minél szigorúbb elbírálás" mint döntési tényező, de ez alapjaiban veszélyeztetné a kölcsönös elismerés és a kölcsönös bizalom elvének paradigmaszerű felfogását. Megjelenhet az igazságkeresés és -megállapítás (például bizonyításhoz szükséges valószínűségi szint vagy a felek igazságához kapcsolódó narratíva[15]) keretrendszere vagy éppen pragmatizmusa mint döntést (ti. joghatóság-választást) befolyásoló tényező, ez bonyolult és sokszereplős bűncselekmények, például nagy transznacionális bűnözői hálózatok cselekményeinek elbírálása esetén akár döntő jelentőségű is lehet a felelősség megállapíthatóságára nézve. Álláspontom szerint e területen további vizsgálódásokat és - leginkább - empirikus kutatásokat kell végezni, hogy a forum shopping jelenségét annak dinamikájában is érteni lehessen.[16]
Az uniós integráció elsődleges célkitűzéseinek, így a közös piac és annak alapszabadságainak kialakítása következtében az EU-külföldön való munkavállalás, a tanulás, a vállalkozás alapítása, a külföldre költözés az uniós polgárok számára valós alternatíva. Az EU-n belüli mobilitásban, amelynek a jogi keretrendszere támogató jellegű, vannak országok, amelyek vonzóbbak a többinél, így például Luxemburgban a népesség 40,5%-a más uniós tagország állampolgára (2022), de Cipruson is 12,6%, Ausztriában 10,8%, Máltán pedig 10,7% (Eurostat 2023). Átlagosan pedig az összlakosság kb. 4%-a érintett az EU-n belüli mobilitással. A jogi és társadalmi változások következtében tehát a normalitáshoz tartozik már, hogy más államok polgárai is részt vesznek a társadalom életében, jelenlétük nem különleges vagy kivételes.
Ez a rendszerszintű mobilitás világított rá igazán a büntető joghatósági ütközésekből fakadó jogi problémákra, amelyek a tagállamok (uniós korlátok nélküli) extraterritoriális büntető joghatóságai miatt is váltak "érezhetővé". Ez utóbbiak alapítása ugyanis - ahogy korábban utaltam rá - a tagállami jogalkotó mérlegelési jogkörébe tartozik és a szuverén döntéshozó valójában úgy alakítja ki a joghatóságát, ahogy szeretné. Ugyanakkor az uniós célkitűzések megvalósítása a tagállami büntetőjogi keretrendszereket sem hagyta érintetlenül, mi több, a tagállami büntetőjogoknak is szolgálniuk kell az integráció célkitűzéseit (funkcionális büntetőjogi integráció). Szükségszerű fejlődési irányként jelentkezik tehát e problémák jogi kezelésének megfelelő kialakítása. Ez egyébként azt is magával hozhatja, hogy bizonyos kialakult emberi jogi követelmények is más megvilágításba kerülhetnek ezen célkitűzés elérése érdekében.[17]
A személyek szabad mozgásának a jogát önmagában nem vonja el az, ha valakit bűncselekmény elkövetése miatt üldöz valamely tagállami hatóság, azonban az őrizetbevételre és letartóztatásra vonatkozó más tagállami elfogatóparancs konkrét esetben jogszerű korlátozást jelent. Hasonlóképpen a kiszabott szabadságvesztés - bár, természetét tekintve alkalmas lehet különösen a személyek szabad mozgásának korlátozására - nem sérti az uniós jogot, erre hivatkozva így nem lehet a végrehajtás alól mentesülni. Az a tény, hogy a szabadságelvonással (legyen az szabadságvesztés avagy szabadságelvonással járó intézkedés) szükségképpen együtt jár a kérdéses jogok gyakorlásának korlátozása, nem jelenti a szabadságelvonás uniós joggal való összeegyeztethetetlenségét.[18] Azonban ha a szankcióban megtestesülő jogfosztás vagy jogkorlátozás eleve az általános cselekvési szabadság olyan aspektusaira irányul, amelyeket uniós szabadságjogként deklaráltak, a szankciót uniós jogi mércének (is) alá kell vetni. Ilyenek a foglalkozás gyakorlását, üzleti, vállalkozási tevékenység folytatását, tagállamok közötti mozgást érintő büntetőjogi szankciók.
Az uniós jog négy alapszabadságának jogi keretrendszerét a sui generis uniós jogrend szabályozza, ami fragmentáris jellegű (azaz az életviszonyok egy része esik csak a hatálya alá). E karakter azonban azzal is jár, hogy az alapszabadságok megvalósításának azon következményeit, amelyek más életviszonyokban jelentkeznek (spill over), kezelni kell az egyéb jogi eszközökkel, így az integráció más politikáiban, illetve a tagállami jogrendszerek bevonásával. Ez különösen jól látható az alapszabadságok büntetőjogi kontextusban megjelenő következményeire kialakított jogi megoldásokban, mert ezek is töredékesek csupán. Azt látjuk tehát, hogy egyes jogintézményeket érintően megszületnek a tagállami kompromisszumok, így például az uniós ne bis in idem[19] rögzítésével ki is küszöbölték azt, hogy a szabad mozgás jogával élő személynek, aki ha éppen bűncselekményt követett el és a büntetését is kitöltötte, ne kelljen azzal számolnia, hogy majd egy másik tagállam is (a pozitív joghatósági konfliktus fennállása esetén) ugyanezen cselekmény miatt ismét büntetőeljárást indít ellene. Ez a jelentős szabály azonban azt is eredményezi, hogy a tagállamok (és hatóságaik) versenyt futnak a jogerőért, amely versenyfutás valójában meglehetősen méltatlan, teret ad a hatósági forum shoppingnak, valamint új problémaként a lis pendens megoldását követeli, hogy elkerülhető legyen a jelentős tagállami erőforrás-pazarlás.
Ez egész problémakör alapjául tehát a joghatósági konfliktusok szolgálnak, azonban ezek megszüntetése, elkerülése és megelőzése alapszerződésben rögzített cél és egyben jogalap is csak 2007-ben lett (EUMSZ 82. cikk). Másrészről azonban megszületett a kölcsönös bizalom (és kölcsönös elismerés) elvén nyugvó egységes európai igazságügyi térség mint elméleti koncepció (amely valójában egy akadémiai projektötletből indult politikai célkitűzés). Ez a keret a joghatóságok kollízióját nem tűri, mivel az uniós tagállamok földrajzi területe egy, osztatlan térségnek tekintendő. E térségben a büntetőügyek allokációjára - a magyar nevezéktan szerinti - hatásköri és illetékességi szabályok vonatkoznának, amelyben tehát a joghatósági kérdések nem értelmezhetők a megosztott és közösen képviselt (kölcsönösen elismert) büntetőhatalom miatt.
Jelenleg ez a koncepció még csak részben és töredékesen létezik, de komponensei egymással összefüggnek és a fenti "mesterterv" irányába hatnak, így a ne bis in idem, a további kölcsönös elismerés tárgyát képező konkrét határozatok, a kötelező egyeztetési eljárás, illetve az Európai Ügyészség eljárásának elvi és gyakorlati kialakítása. Ugyanakkor számos részkérdésben jelentős jogi problémák jelentkeznek - mint ahogy az itt tárgyalt esetkör is. Az extraterritoriális joghatóság kiterjesztésének itt tárgyalt problémakörét a bordélyház üzemeltetésével kapcsolatosan felmerülő büntetendőség és büntetlenség vizsgálatával kívánom tovább tárgyalni.
2016-ban a (magyar) bíróság európai elfogatóparancsot bocsátott ki egy Németországban élő magyar állampolgárral[20] szemben, akit a bordélyház fenntartásával elkövetett kerítés és más bűncselekmények gyanúja miatt keresett a hatóság, figyelemmel arra, hogy Németországban bordélyházat üzemeltetett 2011-től kezdődően. Az európai elfogatóparancsot a német hatóságok nem teljesítették, tekintettel arra, hogy a cselekmény nem szerepel a katalógus-bűncselekmények listáján, amely a kettős inkrimináció nélküli teljesítést követeli meg a tagállamoktól. A német büntetőjog szerint a bordélyház üzemeltetése ugyanis nem bűncselekmény, mi több, jogszerű keretek között folytatható, igazgatási szabályokkal felügyelt gazdasági tevékenység. Ugyan a német hatóságok dönthetnek a kettős inkrimináció fennállása hiányában is az átadás mellett, azonban erre az európai jogi rendelkezések alapján - a fenti bűncselekmény esetén - nincs kötelezettségük. Amíg az elfogatóparancsot nem vonja vissza a magyar bíróság, az hatályosnak tekinthető, s bár Németország nem fogja teljesíteni az elfogatóparancsot, a keresett személy lényegében be van zárva a német állam területére (esetleg átmehet a többi abolícionista[21] államba, így Ausztriába, Belgiumba, Hollandiába, esetleg Görögországba), mivel a legtöbb uniós tagállamban - hasonlóan a magyarhoz - büntetendő a bordélyház üzemeltetése.[22]
Az uniós jogi integrációban a nemzeti büntetőjogok átalakulásának több drivere is beazonosítható. A két legfontosabbat szükséges megemlíteni ehelyütt is, így egyfelől az uniós jog fejlődésének neutralizáló hatását[23] (az uniós jog elsődlegessége és közvetlen hatálya miatt), másrészről pedig a kifejezett büntetőjogi jogközelítési folyamatokat (itt lásd később az "Exkurzus" alpontban). Az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése szerint "az Unió és a tagállamok a lojális együttműködés elvének megfelelően kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában. A tagállamok a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket. A tagállamok segítik az Uniót feladatainak teljesítésében, és tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti az Unió célkitűzéseinek megvalósítását." Ebből az is következik, hogy a nemzeti jogrendben a nemzeti büntetőjogi szabályok sem ütközhetnek az uniós jogba - nyilván akkor, ha a szabályozás célját és tárgyát érintően átfedés áll fenn. Az anyagi büntetőjogot érintően ez az uniós jog alapszabadságainak hatókörébe tartozó büntetendő magatartások átértékelésére és a büntetőjogi szankciós normák átgondolására kényszerítette a tagállamokat.[24]
A konkrét esetre tehát az jellemző, hogy a magyar büntetőjog szerint büntetendő cselekmény Németországban szabadon folytatható tevékenység[25] a magyar Btk. szerint a prostitúciós tevékenység (kizsákmányolási és kihasználási célzat nélküli!) támogatása is bűncselekmény (Btk. 200. §, 201. §). A magyar büntetőtörvény szabályai szerint a németországi elkövetés is joghatóságot teremt a magyar állam számára, a magyar állampolgárok cselekményeire a korlátlan személyi elv alkalmazása miatt kiterjed a magyar állam joghatósága. Ez azt is jelenti, hogy a büntetőjogi tilalom, azaz a magyar Btk. megakadályozza a magyar (uniós) polgárt abban, hogy ilyen kereső tevékenységet végezzen Németországban, mivel büntetőjogilag releváns cselekmény elkövetése nélkül nem tudja ezt a vállalkozási tevékenységet folytatni.
Ebben a joghelyzetben meg kell vizsgálni, hogy a magyar büntetőjogi tilalom megfelel-e az uniós jognak avagy előállhat-e itt is a "neutralizáló" hatás, azaz az, hogy a konkrét ügyeket érintően mégsem lehet a magyar Btk.-t alkalmazni.
A magyar állampolgárok számára a másik tagállam joga megfelelő elbánást biztosít, nem diszkriminálja állampolgárság szerint a munkavállalókat vagy az ilyen vállalkozási tevékenységet végzőket, ekként a német jogi szabályozás az EUMSZ rendelkezéseinek megfelel. A magyar büntetőjogi szabályozás - kerítés, illetve a prostitúció elősegítése körében - szintén nem diszkriminatív, mivel bármely állam polgára is követi el a cselekményt, a magyar Btk. hatálya kiterjed a cselekményre, ha az Magyarországon történt meg. A külföldön elkövetett cselekmények esetében viszont hátrányos hatású, mivel a magyar állampolgárok vonatkozásában további anyagi jogi feltétel nélkül érvényesül a tilalom (a büntetendőség), míg a külföldi által külföldön elkövetett cselekmények esetében a kettős inkriminációra szükség van a Btk. 3. § (2) bekezdése értelmében. E megkülönböztetést az EUMSZ rendelkezéseinek fényében kell megvizsgálni.
Ehhez először azt kell megállapítani, hogy a másik tagállamban való munkavállalás vagy vállalkozási tevékenység végzése mint joghelyzet az uniós jog hatálya alá esik-e, s mivel ezt a kérdést pozitívan kell megválaszolni, van helye a magyar büntetőjogi szabályozás uniós követelményekre történő tesztelésének.
Amennyiben a prostitúciót támogató tevékenység munkavállalásnak minősül, arra az EUMSZ 45. cikkének hatálya terjed ki, amely szerint "az Unión belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását." Ez a követelmény magába foglalja az állampolgárságon alapuló minden megkülönböztetés tilalmát a tagállamok munkavállalói között. A munkavállalók szabad mozgása jogot biztosít arra (az indokolt korlátozásokra figyelemmel), hogy a munkavállaló munkavállalás céljából az adott tagállam területén tartózkodjon az adott tagállam állampolgárainak foglalkoztatására vonatkozó jogszabályi feltételeknek megfelelően. Tehát a tagállamok minden munkavállalója jogosult arra, hogy a belföldi munkavállalókra alkalmazandó szabályozásnak megfelelően egy másik tagállamban szerezzen munkát.
A jelen helyzetben valójában az a kérdés, hogy a magyar állampolgárra vonatkozó magyar szabályozás, amely számára a külföldi munkavállalást lényegében "megtiltja", mennyiben egyeztethető össze az EUMSZ szabályaival. Az uniós jog lehetőséget teremt a tagállamok számára, hogy közrendi, közbiztonsági, vagy közegészségügyi okok alapján megtagadják egy uniós polgártól a belépéshez vagy tartózkodáshoz való jogot vagy éppen az alapszabadság gyakorlását (ún. közrendi kimentési okok). A közrend fogalmának értelmezése tagállamonként változhat. Következetes a bírói gyakorlat abban a kérdésben, hogy az alapszabadságok korlátozása nem vezethet megkülönböztetéshez, és uniós polgárral szemben csak akkor lehet korlátozást alkalmazni, ha az adott személy jelenléte vagy magatartása valódi és kellően súlyos fenyegetést jelent a közrendre, az adott állam érdekeire nézve. Ha tehát valamely büntetőjogi norma - a funkcionális kölcsönhatás révén - összefüggésbe kerül az uniós joggal, alkalmas lehet a garantált alapszabadságok korlátozására. Ennek megállapítása azonban még nem jelenti automatikusan a belső norma háttérbe szorulását, mivel az uniós jog által elismert közrendi kimentési okok igazolhatják a büntetőjogi korlátozást.[26]
A felmerülő nemi erkölcs elleni bűncselekmények[27] vonatkozásában vizsgálat tárgyává kell tehát tenni, hogy a magyar büntetőjogi norma hogyan érinti az EUMSz 45. cikkében (és az Alapjogi Charta 45. cikkében) biztosított munkavállalók szabad mozgásához való jogát. A munkavállalók szabad mozgásának jogát érinti az is, ha az állam a saját munkavállalók külföldi munkavállalását korlátozza.[28] Első lépcsőben szükséges vizsgálni, hogy a híradásban felmerült "madam" az Európai Unió jogának fogalmi rendszerében munkavállalónak minősül-e. A Lawrie-Blum határozat[29] értelmében e jogállásnak három konjunktív feltétele van: (1) valóságos és tényleges tevékenység, (2) más irányítása alatt, (3) díjazás ellenében. A történeti tények egyértelműen utalnak e feltételek fennállására, hiszen a "madam" egy jogszerűen működő cégnél fejti ki a tevékenységét (szervezés, díjak beszedése), annak irányítása alatt, ellenszolgáltatás fejében. A Levin v Staatssecretaris van Justitie ítélet[30] egy további követelményt is meghatároz a tárgyalt uniós alapszabadság alanyai vonatkozásában, amely nem más, mint a gazdasági tevékenység (valódi és tényleges munkavégzés) folytatása a munkavállaló részéről, és e fogalmi elem is megvalósul a fentiek alapján.
Az EUMSZ 45. cikk (3) bekezdése közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokat nevez meg, amelyek indokolhatnak (és jogszerűvé tehetnek) tagállami korlátozásokat. Tehát a munkavállalók szabad mozgásának korlátozása jelen ügyben a közrend védelme körében értékelendő. A közrend egy általános, bizonytalan tartalmú, absztrakt fogalom, így a korlátozásra okot adó magatartás súlyosságát kell vizsgálni az EUB esetjogi gyakorlata alapján. Az ügyben felmerülő nemi erkölcs elleni bűncselekmények jogi tárgya az anyagiasság nemi kapcsolatoktól történő távoltartása mint kollektív érdek.[31] Ezen jogi tárgy a közrend generális fogalmi körébe vonható, azonban vizsgálat tárgyává kell tenni, hogy a Rutili-ügyben[32] támasztott feltételek teljesülnek-e, azaz a korlátozandó magatartás valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetést jelent-e. Precedensértékű döntést hozott az EUB az Adoui-Cornuaille-ügyben[33], amikor a prostitúció és a munkavállalók szabad mozgásának relációját vizsgálta, azonban e döntés középpontjában a prostitúció mint gazdasági tevékenység társadalmilag ártalmas hatása állt. Az EUB ugyan kimondta, hogy az ügyben felmerülő társadalmilag ártalmas hatás nem bizonyul elegendőnek a közrendi klauzula alkalmazására, azonban jelen ügyben a prostitúciót mint társadalmi jelenséget gerjesztő, büntetőjogilag is értékelt magatartások képezik a korlátozások indokát. A tényleges és kellően súlyos veszély megítélése során abból kell kiindulni, hogy a magatartás a társadalom alapérdekeit érinti-e.
Habár ezen alapvető értékek az egyes tagállamokban különbözőek lehetnek, megállapítható, hogy a magyar jogalkotó kiemelt társadalmi érdeknek tartja a nemi kapcsolatok anyagiassággal szembeni védelmét, így a korlátozás indokolt lehet. Köztudomású, hogy a számos nemi érintkezés útján terjedő betegség létezik, melyek eszkalálódását növelheti a prostitúciós tevékenység szabályozatlansága, ennek következtében közvetetten a közegészségügy védelmére való hivatkozás is eredményre vezethet. Ez azzal magyarázható, hogy a prostitúciós tevékenység kihasználását tiltó normáknak közvetett következményeként a nemi betegségek terjedése is akadályozható. Ekként tehát a magyar rendelkezések indokát adhatnák a közrendi hivatkozások, azonban látható, hogy az inkriminált magyar büntetőjogi rendelkezések (de facto) Németország közrendjére irányulnak (hiszen ottani elkövetésekről van szó). A német közrend vonatkozásában azonban a magyar jogalkotó nem rendelkezik ius puniendivel és a német közrendet alakító kompetenciával sem. Az tehát nem elfogadható és nincs is szükség rá, hogy a magyar közrendi felfogás szerint értékeljük a német állam közrendjét érintő esetleges fenyegetéseket, mert valójában azokat csak a német közrendi felfogás fényében lehetne értékelni. A magyar Btk. nem védelmezi a német közrendet, különösen nem akkor, ha ott egyébként ez a magatartás szabályozott gazdasági tevékenység, ekként a szabályozott működés deklaráltan nem jelent veszélyt a közrendre, és nyilvánvaló, hogy a fenti kockázatokat a szabályozás elfogadható mértékre minimalizálja.
Az EUB gyakorlata szerint a tagállamnak jogában áll olyan intézkedéseket hozni, melyek célja annak megakadályozása, hogy állampolgárai a szerződésben biztosított könnyítésekkel visszaélve megpróbálják a nemzeti jogszabályok alkalmazása alól kivonni magukat, és hogy a jogalanyok a közösségi jogi rendelkezésekből csalárd módon vagy visszaélésszerűen előnyt szerezzenek.[34] Azt mondja ki tehát az EUB, hogy az ilyen intézkedések kizárólag akkor lennének elfogadhatók, ha azok a szerződéssel összeegyeztethető legitim célt szolgálnának, és azokat közérdekű kényszerítő indokok igazolnák. De még ebben az esetben is szükséges volna, hogy az intézkedések alkalmazása kizárólag az elérni kívánt célkitűzés megvalósítására szorítkozzon, és ne terjedjen azon túl.[35] Ez azt jelenti, hogy az esetleges morális indíttatást is, miszerint a magyar állampolgárok viselkedjenek megfelelően külföldön is (azaz ne üzemeltessenek bordélyházat ott sem, ha otthon se lehet), közérdekű kényszerítő indokoknak kell megalapozni, amelyek azonban nem állnak fenn. Önmagában pedig az, hogy erre a munkavégzésre a prostitúció körében kerül sor, amely jelenség vonatkozásában a magyar jogalkotó a nemi erkölcs jogi tárgyát (az anyagiasság nemi kapcsolatoktól történő távoltartása mint kollektív érdek) védelmezni kívánja a büntetőjogi eszközökkel, még nem jelenti azt, hogy az erkölcsi jogtárgy védelmében megtestesülő közérdek az EUB gyakorlata szerint is elismerhető közérdeknek minősül.
A közérdekű kényszerítő okok hiányát indokolhatjuk továbbá a fentieken túlmenően még a magyar Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdésében foglaltak alapján, amely szerint "senki nem nyilvánítható bűnösnek és nem sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy - nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben - más állam joga szerint nem volt bűncselekmény." A kiszolgáltatott helyzetet nem kihasználó[36] prostitúciós munka és annak támogatása ilyen cselekménynek minősül, azaz a másik tagállam joga szerint nem bűncselekmény.
Megemlítendő még a teljesség kedvéért a magyar Btk. 24. §-a szerinti jogellenességet kizáró ok ("nem büntetendő az a cselekmény, amelyet jogszabály megenged, vagy büntetlennek nyilvánít."), amely azonban önmagában mégsem ad megoldást a helyzetre, tekintettel arra, hogy a magyar jogrendi felfogásban a külföldi jogszabályok nem minősülnek jogszabálynak (szemben az uniós joggal).
Amennyiben a közrendi kényszerítő ok fennállását - a fentiek ellenére - pozitívan ítélnénk meg, az arányosságot érintően azonban mindenképpen megállapítható, hogy a magyar büntetőjogi szabályok aránytalannak tekinthetők, mivel hatásukat minden uniós tagállamban kifejtik, valamint az is megállapítható, hogy más uniós polgárokat csak akkor érint, ha az esetleges cselekményükre az elkövetés helyét tekintve fennáll a kettős inkrimináció.
Összességében véve tehát a munkavállalók szabad mozgásának korlátozása jelen ügyben a közrend védelme körében értékelendő, azonban ez nem ad igazolt kimentést, másodsorban pedig aránytalan a teljes tilalom.
Az előzőekben a szexmunka és annak támogatása körében fennálló tagállami szabályozás európai jogi vizsgálatára az EUMSZ szabályai alapján került sor, figyelemmel arra, hogy önmagában a szexmunka (vagy prostitúciós tevékenység), illetve annak támogatását célzó bármilyen kereső tevékenységre nézve nincs szektorális szabályozás.
A fejezet bevezetőjében említett második driver, az uniós jogalkotó kifejezett büntetőjogi jogalkotási komptetenciája a nemzeti büntetőjogok átalakítását (igazítását) segíti elő az uniós célkitűzések elérésé érdekében. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a szexmunkával szoros összefüggésben létezik a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség politikájában kibocsátott irányelv, méghozzá az emberkereskedelemről szóló 2011/36/EU irányelv.[37] Az irányelv a prositúciós tevékenység, a szexmunka vonatkozásában meghatározott speciális körülmények esetére megköveteli a büntetőjogi szabályozást a tagállamoktól, méghozzá a kiszolgáltatott helyzetben levő személyek szexmunkára való toborzását, vagy épp az ő támogatásukat a szexmunkában (prostitúcióban) kell (többek között) büntetendővé nyilvánítani. Az ilyen cselekmények nem eshetnek a szabad munkavállalás hatálya alá. Némi diszkrepanciát okoz, hogy a kiszolgáltatott helyzetben levő személy számára a szexmunkától különböző munkát lehet közvetíteni, azokra lehet toborozni az adott személyeket, ez nem tekinthető "kizsákmányoló" jellegűnek. Ebből az is következik, hogy a prostitúciót erkölcsi alapon közelíti meg az uniós jogalkotó (is), mivel a büntetőjogi tilalmat csak a szexmunka esetére írja elő. Az EUMSZ a jogközelítő irányelvek vonatkozásában a minimum-szabályozásra hatalmazza fel az uniós jogalkotót, a tagállamok az irányelvi rendelkezések átültetésénél meghaladhatják ennek kereteit, így a büntetőjogi felelősség határait szélesebbre vonhatják és a felelősséget szigoríthatják az irányelvi tartalomhoz képest (ahogy azt a magyar jogalkotó is megtette). Fontos azonban látni, hogy az így megszülető büntető jogszabályok sem lehetnek diszkriminatívak és meg kell felelniük az EUMSZ rendelkezéseinek.
Kiegészítésképpen meg kell említeni, hogy a kölcsönös elismerés absztrakt tartalma kevéssé értelmezhető ebben a kontextusban, mivel a konkrét jogszabályi környezetben egyoldalú és egyirányú elismerést imperál, méghozzá a büntetendőség elismerését, nem pedig a büntetlenségét. Az ilyen helyzetekben a tagállami hatóságok (és tagállamok) eljárásainak célja és trendje az impunitás (a büntetlenség) elkerülése[38] irányában hat, amely más célokat, így például reintegrációs célokat is képes felülírni.[39]
A jelenlegi joghelyzet tehát az, hogy a magyar büntetőjog nem reagál a szabad munkavállalás alapszabadsági jellegéből fakadó követelményekre, azaz a jogi szabályozás nem megfelelő. A jogalkalmazás során lehetne orvosolni a fentieket, egyfelől az EUMSZ rendelkezéseinek közvetlen alkalmazásával vagy a magyar jogszabályok uniós jognak megfelelő értelmezésével (közvetett hatály). Ezekben az esetekben sem nyomozni, sem vádat emelni nem kellene, de végső soron mindkét esetben bűncselekmény hiányában történő felmentés lenne a helyes jogi megoldás.
Megoldás lehetne továbbá a joghatósági konfliktusok megoldására irányuló uniós jogalkotás, ugyanis ennek kidolgozása és elfogadása során meg lehetne kötni azokat a jogi és adott esetben értékbeli kompromisszumokat, amelyek a fentiekhez hasonló esetekben előre meghatározottan, jogi automatizmussal kijelölhetnék az eljáró államot. Jelenleg ilyen helyzet csak bizonyos bűncselekmények esetén (az Unió pénzügyi érdekeit sértő cselekmények) és csak bizonyos tagállamok között adott (Európai Ügyészség eljárása). S ugyan az itt tárgyalt bűncselekmények kategóriáit illetően a tagállamokban észlelhető morális egyenlőtlenségek nyilvánvalóan markánsabbak, mint az uniós pénzügyi érdekekkel kapcsolatosan, azonban az Európai Ügyészség jogi megoldásai mutatják, hogy nem lehetetlen joghatósági kérdésekben sem kompromisszumot elérni. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd különösen HERBERT L. PACKER: The Limits of Criminal Sanctions. Stanford University Press, 1968, 19-30.
[2] Lásd BÁRD, PETRA - CARRERA, SERGIO - STEFAN, MARCO: The Judicialisation of the European Arrest Warrant: Rule of Law and Fundamental Rights as Preconditions for Merited Mutual Trust. 2023. CEPS - Centre for European Policy Studies, Brussels, 2023, https://cdn.ceps.eu/wp-content/uploads/2023/08/Judicialisation-of-the-European-Arrest-Warrant-STREAM-Report.pdf
[3] LIGETI KATALIN: Büntetőjog és bűnügyi együttműködés az Európai Unióban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 2004. 43.
[4] Vö. M. NYITRAI PÉTER: Nemzetközi és európai büntetőjog. Osiris. Budapest, 2006. 209.
[5] A Lotus nevű hajó francia zászló alatt hajózott a Márvány tengeren, ahol ütközött egy török hajóval, de ki tudtak kötni Isztambulban. A nemzetközi jogvita Franciaország és Törökország között keletkezett, mivel Törökország kiterjesztette a büntető joghatóságát a balesetért felelős francia kapitány cselekményére. A bíróság szerint nincs a nemzetközi jognak olyan szabálya, mely a lobogó államának kizárólagos joghatóságát állapítaná meg, tehát Törökország -a szuverenitás vélelme alapján - gyakorolhat ilyen joghatóságot. (Ez helytálló volt az akkori joghelyzetben, azóta a tengerjogban van kizárólagos szabály).
[6] PCIJ 7 Sept. 1927, Series A, no. 10, S.S. Lotus, at p. 19: "all that can be required of a State is that it should not overstep the limits which international law places upon its jurisdiction; within these limits, its title to exercise jurisdiction rests in its sovereignty."
[7] Lásd még MATTHIEU J.L. DECROOS: Criminal jurisdiction over transnational speech offences. European Journal of Crime, Criminal Law and Criminal Justice 2005/3 365-400.
[8] Arrest Warrant of 1 April 2000 (Democratic Republic of the Congo v. Belgium), Judgment, I.C.J. Reports 2002. 3. A kongói megbízott külügyminiszter ellen kibocsátott nemzetközi elfogatóparancs alapjául a nemzetközi humanitárius jog súlyos megsértésének minősülő bűncselekmények (egyébként 1949-es elkövetések kongói területen) szolgáltak, és Belgium kérte a keresett személy őrizetbe vételét és kiadatását Belgiumnak. A nemzetközi elfogatóparancsot valamennyi államnak továbbították, beleértve a KDK-t is, amely 2000. július 12-én kapta meg azt. A KDK beperelte Belgiumot a Nemzetközi Bíróság előtt, figyelemmel arra, hogy a kérdéses cselekmények nem rendelkeztek nexussal Belgium felé, illetve álláspontja szerint az elfogatóparancs ellentétes a nemzetközi joggal, mivel a hivatalban levő külügyminiszterrel szemben bocsátották ki (akit diplomáciai mentesség illet).
[10] KARSAI KRISZTINA: "Ne bis in idem" in JAKAB ANDRÁS - KÖNCZÖL MIKLÓS - MENYHÁRD ATTILA - SULYOK GÁBOR (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Büntetőjog rovat, rovatszerkesztő: SZOMORA ZSOLT) http://ijoten.hu/szocikk/ne-bis-in-idem (2023).
[11] STEFANO RUGGERI: Transnational Investigations and Prosecution of Cross-Border Cases in Europe: Guidelines for a Model of Fair Multicultural Criminal Justice. In: Transnational Evidence and Multicultural Inquiries in Europe (szerk.: Stefano Ruggeri), Springer, 2014. 193-228.
[12] A tagállamok e problémakört érintően addig voltak képesek eljutni, hogy kötelezővé tették egymás között az egyezetési eljárást a párhuzamosan folyó büntetőeljárások esetén, azonban az eljárás véget érhet megegyezés nélkül, ha nem jutnak dűlőre a tagállami hatóságok. Lásd Tanács 2009/948/IB kerethatározata (2009. november 30.) a joghatóság gyakorlásával kapcsolatos, büntetőeljárások során felmerülő összeütközések megelőzéséről és rendezéséről. HL L 328, 2009.12.25. 42-47.
[13] A feljelentés külföldi államnál és a büntetőeljárás átadásának nemzetközi jogilag is elismert jogintézményei persze mégiscsak engednek eltérést a joghatósági szabályoktól, de ezek kivételesen alkalmazott eszközök.
[14] Ennek egyik különleges példája a magyar-ír vonatkozásban a Ciaran Tobin ügy. Lásd részletesen BÁRD PETRA: Az európai elfogatóparancs Magyarországon: The European Arrest Warrant in Hungary, Budapest, Magyarország: P-T Műhely, Országos Kriminológiai Intézet, 2015. 112-114.
[15] Vö: DAMAŠKA, MIRJAN R.: Truth in Adjudication. Hastings Law Journal, 49 (1998) 290., BÁRD KÁROLY: Igazság, igazságosság és tisztességes eljárás. Fundamentum, 2004/1, 48.; BÁRD KÁROLY: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntetőügyekben - emberijog-dogmatikai értekezés. Budapest: Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007, 77.; BÁRD PETRA: Az angolszász és kontinentális büntetőeljárás eltérő igazságfelfogása. In: BÁRD PETRA - HACK PÉTER - HOLÉ KATALIN (szerk.) Pusztai László emlékére, Budapest, P-T Műhely, Országos Kriminológiai Intézet, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2014. 33-43.
[16] A tudományos közéletben ez a probléma számos európai jogösszehasonlító projektben kapott már megfontolandó megoldást, igaz, a döntéshozói szinteket még nem érték el az eredmények, így európai kriminálpolitikai irányok kijelöléséről még nem beszélhetünk. Az egyik legátfogóbb kutatásról lásd SINN, ARNDT (szerk.:): Jurisdiktionskonflikte bei grenzüberschreitender Kriminalität - Conflicts of jurisdiction in cross-border crime situations. Ein Rechtsvergleich zum Internationalen Strafrecht - A comparative law study on international criminal law. Universitätsverlag Osnabrück, 2012. Különösen értékes az adatbázis (Synoptischer Vergleich nationaler Strafanwendungsrechte/Jurisdiktionsrechte), amely 17 ország releváns szabályainak összehasonlítását és analízisét tartalmazza. http://www.zeis.eak-ok.de/jurisdiktionskonflikte/
[17] Lásd különösen C-554/14 Atanas Ognyanov v Sofyiska gradska prokuratura ECLI:EU:C:2016:835; C-105/14 Ivo Taricco és társai elleni büntetőeljárás ECLI:EU:C:2015:293.
[18] C-299/95 Friedrich Kremzow v Osztrák Köztársaság. ECLI:EU:C:1997:254.
[19] KARSAI KRISZTINA: "Ne bis in idem" in JAKAB ANDRÁS - KÖNCZÖL MIKLÓS - MENYHÁRD ATTILA - SULYOK GÁBOR (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Büntetőjog rovat, rovatszerkesztő: SZOMORA ZSOLT) http://ijoten.hu/szocikk/ne-bis-in-idem (2023).
[20] https://index.hu/kulfold/2016/06/02/nemetorszag_nem_adja_a_magyar_madamot_magyarorszagnak/
[21] Lásd TAMÁSI ERZSÉBET: Prostitúció és bűnözés. In: Alkalmazott kriminológia (szerk.: BARABÁS A. TÜNDE). Campus-Dialóg, Budapest, 2020. 184.; SÁRKÁNY PÉTER: Statisztikai vizsgálatok a prostitúció kérdéskörében. Statisztikai Szemle 2014/6 569-588.
[22] A konkrét ügyben, illetve a hasonló ügyekben a magyar ügyészség álláspontja 2020-tól kezdődően az, hogy ezekkel a magyar állampolgárokkal szemben emberkereskedelem bűncselekménye miatti európai elfogatóparancs kibocsátást kezdeményez, amely bűncselekmény katalógusbűncselekmény, így a kettős inkrimináció vizsgálatának nincs helye. Lásd BÁRÁNDY GERGELY: Emberkereskedelem vagy gyermek sérelmére elkövetett kerítés? Egy legfőbb ügyészségi iránymutatás értelmezéséről. Büntetőjogi Szemle 2019/1 118-123.
[23] Vö. például HECKER, BERND: Europäisches Strafrecht. 6. kiadás, Springer, 2021. §11 Rn 1.
[24] Lásd például a tényállások vonatkozásában C-462/01. sz. ügy, Ulf Hammarsten elleni büntetőeljárás ECLI:EU:C:2003:33; illetve szankciók vonatkozásában C-348/96. sz. ügy, Donatella Calfa elleni büntetőeljárás ECLI:EU:C:1999:6. A közrendi kimentési okokról és a büntetőjog kapcsolatáról lásd KARSAI KRISZTINA: Az európai büntetőjogi integráció alapkérdései. KJK-Kerszöv, 2004. Budapest. 204-208.
[26] Vö. KARSAI KRISZTINA: Az Európai Bíróság büntetőjogi ítélkezése. SZTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2007.
[27] Vö. a nevezéktant SZOMORA ZSOLT: A nemi bűncselekmények alapkérdései. Rejtjel, 2009.
[28] C-646/02 Európai Bizottság v Dánia ECLI:EU:C:2005:546, 66.
[29] 66/85 Deborah Lawrie-Blum v Land Baden-Württemberg ECLI:EU:C:1986:284.
[30] 53/81 Levin v Staatssecretaris van Justitie. ECLI:EU:C:1982:105.
[31] Vö. SZOMORA ZSOLT: A nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények: XIX. fejezet. In: Karsai, Krisztina (szerk.) Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvhöz. Budapest, Wolters Kluwer (2022) 460-494.
[32] 36/75 Roland Rutili / Ministre de l'intérieur ECLI:EU:C:1975:137.
[33] 115 és 116/81 egyesített ügyek Rezguia Adoui v Belgian State and City of Liege; Dominique Cornuaille v Belgian State ECLI:EU:C:1982:183.
[34] C-464/02 Európai Bizottság v Dánia ECLI:EU:C:2005:546, 66.. pont. Lásd BLUTMAN LÁSZLÓ: Az Európai Unió joga a gyakorlatban - a Brexit után. Harmadik kiadás, Orac, 2020. 590.
[35] C-464/02 Európai Bizottság v Dánia ECLI:EU:C:2005:546, 53. pont; vö. C-415/93 Bosman ECLI:EU:C:1995:463 104.
[36] A kiszolgáltatott helyzetben elvállalt szexmunka, illetve ennek elősegítése az emberkereskedelem problémakörébe tartozik, lásd később.
[37] Az Európai Parlament és a Tanács 2011/36/EU irányelve ( 2011. április 5. ) az emberkereskedelem megelőzéséről, és az ellene folytatott küzdelemről, az áldozatok védelméről, valamint a 2002/629/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról, OJ L 101, 15.4.2011. 1-11.
[38] VALSAMIS MITSILEGAS: Conceptualising Impunity in the Law of the European Union. in: L. MARIN - S. MONTALDO (szerk.): The Fight Against Impunity in EU Law. Oxford, Hart Publishing (Hart Studies in European Criminal Law) 2020. 30.
[39] C-554/14 Atanas Ognyanov v Sofyiska gradska prokuratura E CLI:EU:C:2016:835. Elemzéshez lásd ALESSANDRÓ ROSANÓ: 'Clash of the Titans: The Fight against Impunity versus Social Rehabilitation and the Protection of Fundamental Rights within the Framework of Prisoner Transfers in the EU', in: L. MARIN - S. MONTALDO (szerk.:): The Fight Against Impunity in EU Law. Oxford, Hart Publishing (Hart Studies in European Criminal Law) 2020. 198-199.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző intézetvezető egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem.
Visszaugrás
